Párhuzamos életek rajza
Mataeia, 1892. április kilencedike, szombat
A trópusi hajnal párája nyirkossá áztatta Koke fekvőhelyét annyira, hogy gatyájából is – melyben aludt - facsarni lehetett a vizet. A páracsöppek tömör vízzé összeállva zuhantak, hulltak napkeltekor a pálmafák ágairól.
Koke lekászálódott az undorítóan átizzadt lepedőjű ágyról, és a pálmakunyhó két alig elválasztott helyisége közül átment a másikba: a hálóból az éléskamrába.
Éhes volt.
Élés?
Kamra?
Mindösszesen öt darab tyúktojást talált: ezen kívül még persze talált - lehetséges reggelinek lehetetlen - különböző zöldségféléket, gyümölcsöket, melyeket Teha’Amana szedett a környéken naponként, és amelyek nagyon finomak voltak igaz, de hát nem ételek egy francia bohém gyomrának, mely ráadásul sok itallal telítődött az esti mulatság során.
Öt tojás: az utolsó öt, és semmi pénz a ládafiában.
Egy árva sou sem.
Párizsból hosszú hónapok óta csak sajnálkozó levelek jöttek: képeit nem tudták eladni, pénz egyetlen postajárattal sem érkezett. Két hónapja tán, hogy utoljára pénzküldeménye volt Kokénak, akkor nem is csekély, de annak jelentős részét szinte azonnal fölélték egy hatalmas mulatságban, ahol csirkék, halak, tojások és vörösborok játszottak szerepet. Meg tűzijáték is.
A maradék pénzből éltek ahogy tudtak, de tegnap újra nagy murit rendeztek, avval a pénz végleg elfogyott, és most semmi.
Volt már ilyen helyzetben néhányszor Koke az elmúlt negyvennégy éve során.
A festő imádta a tojásrántottát: lágyra, habosra, nem egészen átsütöttre készítette mindig: így szeretted Paul, ugye így?
Nagyot sóhajtott, és néhány fahasábot rakott a még parázsló tűzhelyre, aztán – hogy a láng föllobbant - olajat hevített. Közben föltörte a tojásokat, vizes lepényt gyúrt, majd alaposan fölverte az öt nyomorult tojást. Habosra verte azokat a tojásokat. Míg a könnyű rántotta sült, Koke kiült a pálmakunyhó elé, és nézte a távolba vesző tájat, és megint arra gondolt, hogy jó itt, és újra meg újra meglepte a tahiti noa-noa, a sziget semmivel össze nem vethető illata.
Reggelenként, amikor fölkelt a nap, a ház tele lett sugárzó ragyogással. Teha'amana arca fénylett, mint az arany, mindent színessé tett csillogásával, és gyakran kettesben kimentek, felfrissültek a közeli folyóban, olyan egyszerűen és természetesen, akár az Éden Kertjében az első emberpár.
De most még, ezen a reggelen Teha’amana - az ő vahinája - mélyen aludt a pálmakunyhó félhomályában, és Koke hozzáfogott a reggelihez.
Az utolsó reggelihez?
A habos, könnyű rántotta íze kellemetes érzésekkel töltötte el - akár csak a szemlélődés -, egészen addig, míg törött, sebes lába föl nem jajdította a késként belehasító fájdalommal.
A fájdalmat kis sétával oldotta, és közben döntött: bemegy a városba, mert – ezt nagyon tudta – ma biztosan pénze jön Párizsból.
Eltakarította a tojásrántotta maradványait, és belépett a „hálóba”, és megnézte az alvó lányt. Annak aranybarna bőrére néhány fénycsík vetült, és oly szép volt mélyalvó, ölét kitáró önfeledtségében, mint holmi maori istennő.
Teha’amana tizenhat éves volt akkor: ha Párizsba vitte volna a negyvennégy éves Gauguin, akkor a bohémkörökben hatalmas sikert, a polgári lakásokban hatalmas botrányt arathatott volna.
De itt, Tahiti-szigetén egészen rendjén való volt, hogy a vénülő festőnek leányka szeretője van.
„Kedvesem, noa-noa-vahina…” – ébresztgette Teha’amanát Gauguin – „Ébredj kedves! Bemegyek a városba, pénzünk jött Párizsból.”
A lányka lassan fölneszelt, kinyitotta szemét, és álmosan bólintott, hogy érti.
És akkor Koke útrakeltél, ugye?
Auvers - sur - Oise, 1890. július 25, péntek
Rémekkel teli éj után rémekkel teli napra ébredt Vincent, és oly összetörten, mintha nem feküdt volna este tíztől az ágyában hajnalig.
A szobában minden függőleges vonal hullámzott, hintált és vergődött. Az asztal, az ágy, a rohadt kis szék, sőt még a bakancsa is az ágy mellett a földön mindkét cipőfűzőjével fuldoklott.
És amikor reggeli után kisétált a kanyargós mezei útra a napraforgótáblák mellett a kis, nyamvadó erdő felé, ott sem lett jobb. A láthatáron három ciprusfa lebegett, még távolabb a falu szélső háza, szintúgy.
Vincent agya még elég tiszta volt ahhoz, hogy tudja: nem így van, nem lehet így, nem ilyen a táj: az ő tudata vetül a külvilágra, hallucináció, vízió az egész.
Igen ám, de egyszerre a napraforgók között fölbukkant Cornelia, oly valóságosan, oly elevenen, hogy a festő megtorpant: ezt a látványt egy-két percig képtelen volt hallucinációnak el- és felismerni.
Nyolc éve már, hogy nem látta Corneliát, és egy ideje úgy gondolta, hogy egészen elhagyta lelkét a lány, és most tessék: elevenen, valóságosan állt a napraforgók között.
Vincent levágott füle szörnyen kezdett sajogni.
Ez persze fiziológiai szempontból lehetetlen, ám pszichikailag nagyon is lehető volt.
És tarkopaszra nyírt fejét is szétverték a ragyogó nap sugarai.
A napraforgómezőt keskeny vízvezető árok választotta el az erdő felé haladó dűlőúttól, Vincent tehát átlépte az árkot, aztán megült a platánfasor árnyékában, a napraforgótábla szélén, és eltöprengett.
Miért is vágtad le a füled, Vincent?
Miért szakított veled - Theot kivéve - családod minden tagja?
Jó: apád nem szakított veled, mert ő már meghalt.
Csakhogy: nem volt-e Apa halála is szakítás veled, Vincent?
Miért, miért ez az egész? Mire való?
Így járt az agyad, ugye Vincent, miközben a napraforgókat nézted meg a láthatárt? És azt gondolta van Gogh: a fülvágás egészen érthető és jogos: valamit csak tenni kellett, valamit, amit Paul nem tehetett meg.
Mert Paul gyáva, gyáva, gyáva…
A család? A szakítás?
No, hisz egészen hülyének, súlyos elmebetegnek gondolt mindenki, Vincent, ami lettél is.
Cornelia is – lám - sikítva menekült tőled: a lány unokatestvére volt a festőnek, és tizenkilenc éves volt: istenem, tényleg annyira tizenkilenc éves volt Cornelia.
Csak hát – gondolja Vincent van Gogh – gyönyörű lány volt Cornelia, egészen, annyira gyönyörű és kedves és szép.
Ki nem szeretett volna belé, akinek szemei vannak a látásra?
De hagyján, hagyján! Tán Corneliát megbocsátották volna, megbocsátotta volna a család, de Mariát nem.
Nem ám, de nem ám!
Aztán - veszkelődő-verekedő szakítás után - Arles-ban vetett horgonyt Vincent, Arles-ban, a szép vidéken.
A hatalmas botrány után.
És ott jó volt, nagyon jó volt. Provance-ban, a szép, meleg, lágy dombok alján, szép volt, és jó lett minden váratlanul.
Akkor nem, akkor még nem dőltek be a függőleges vonalak, nem hullámoztak, akkor még nem úgy látta Vincent a világot.
Épp csak őrjítő mód magányosnak érezte magát Cornelia és Maria után, ezért megkérte Pault, hogy látogassa meg, és Gauguin - 1888. október sárguló havának huszonharmadik napján - meg is érkezett Arles-ba.
Eleinte minden rendben volt: közösen dolgoztak még ha hogy külön két szobában is: csak hát Vincent féltékenykedő idegei egyre robbanóbbá váltak: nem bírtad, ha másokkal is enyelgett Paul, ugye nem bírtad Vincent?
A sok közös - vagy épp magányos - megfeszített munka, és a senkinek sem megfelelő életmód válással, sőt: őrüléssel fenyegetett.
Útban Papeete felé, 1892. április kilencedikén, szombaton
Jó ideig gyalog mentél, ugye Koke?
Mangófák, kókuszok, mangrovék kísértek utadon, meg a gondok.
Zsebében az ópium-kivonatot hordta tablettákba sűrítve, arra az esetre, ha nagyon fájna a bretagne-i bunkók törte lába.
És fájt a lába, miként az élet, miként lánya és fia hiánya, miként Vincent oktalan halála.
Észrevétlenül suhantak az órák ezen a tájon, itt magától szabadult fel a költészet, s elegendő lett volna mintegy álomba merülni, aztán festeni.
Csakhogy Paul Gauguin ezúttal nem festeni akart, hanem meghalni, meghalni, meghalni. Annyira fájt a lába meg az élet meg a hiábavalóság.
Az ananászmezőt keskeny vízvezető árok választotta el az erdő felé haladó dűlőúttól, Koke tehát átlépte az árkot, aztán megült a mangófasor árnyékában, az ananásztábla szélén, és eltöprengett.
Miért is?
Vissza Teha’amanához, a tizenhat éves maori lányhoz, az aranybarna színűhez, aki úgyis ott fogja hagyni egy-két éven belül, és ő el fog rothadni a pálmakunyhóban vagy a papeetei kórház szörnyű szobájában, ahol már volt, és ahonnan az ablakon át szökött meg, mielőtt a tudós orvosok megölték volna?
Na…
Kivette zsebéből az ópiumos dobozt, kiszórta széles tenyerébe, és alaposan megnézte őket. Csodaszép tájon ült Paul, és hát azt gondolta: „Itt akarok meghalni.” A táj csöndes volt, tökéletes és szűzies.
És drazsék is szépek voltak a nap odahulló fényében, tökéletesek és szűziesek.
Aztán eltette azokat a drazsékat, szépen, vissza a dobozba, és a szűzhelyről is fölkelt.
Szekér jött, ugye Koke?
És Paul Gauguin fölkéredzkedett arra a szekérre, hogy mihamarabb Papeetébe jusson.
Előbb a postahivatalba ment - tudod, lent a kikötőben - és pénz várta, pénz, pénz: sok-sok pénz.
Aztán berúgott az első kocsmában mindenek előtt.
Aztán a bordélyba ment, ahol Cicis Titi, régi kurvája és vahinéja várta, és remekül működött a Cicis.
„Itt aztán nincs hiány Putifárnékban.” – gondolta közben Koke. - „Gyönyörűségesen fekete bőrűek, a legsötétebb ébenszíntől a maori nők halovány fehérségéig itt minden árnyalat megtalálható... A nők attól sem riadnak vissza, hogy megbabonázott gyümölccsel próbálják behálózni az embert.” – gondolta Paul, mert hát így volt igaz.
Aztán valamivel éjfél után visszaindult Mataieába, hogy az ő vahinéje lábai elé heveredjen.
Auvers - sur - Oise, 1890. július 25, péntek. Valamikor déli kettő óra tájt
Odébbhaladt a nap, már nem tűzött oly kegyetlenül fejére, és Vincent úgy gondolta, menne már odébb, az erdő felé.
Már nem látta Corneliát a napraforgók között, nem látta, mert nem is volt ott. Csak az agyában kattogott valami, de az sem Cornelia volt, hanem kakukkének az erdő felől.
Mindenesetre kivette zakója zsebéből a pisztolyt, és rápróbálta a szívére: épp illett oda.
De aztán eltette a pisztolyt, még két napra visszatette a zsebébe, és indult van Gogh az erdő felé.
Egy paraszt jött vele szemközt, és ráköszönt:
„Bonjour, monsieur Vincent.”
Jó volt.
Mataeia, 1892. április tizedike, vasárnap hajnalban
És újra a hajnal a pálmafák között, és újra a pálmakunyhóba sütő nap rézsútos sugarai Teha-Amana aranybarna bőrén, és megint a szerelem és megint a gyönyörűség.
A lány édesen aludt: hason feküdt, csípője, popsija gyönyört ígérően gömbölyödött Koke ámuló szemei elé. Tizenhat évének minden bája csalta, vonta Pault, ugye így volt, Koke? Az öregedő festő kicsit megült az ágy mellett, és nézte, bámulta, szemébe, agyába szívta a gyönyörű lányka képét, és képpé, festménnyé dolgozta máris.
Lélegzetet venni sem mertél, csupán letoltad nadrágod, és ahogyan ott feküdt, úgy hágtad meg vahinédet: ugye így volt Paul?
És ugye az is igaz, hogy azt lihegted megelégülve: „A farkammal szeretnélek megfesteni, taníts meg rá noa-noa-vahina!”
És Gauguinnek eszébe jutott a titokzatos forrás is, ahol a taata mehinével, a hermafrodita szépséges ifjúval szeretkezett: de már szörnyen fájt a széttört és gennyező lába, amit a bretagne-i bunkók összettörtek.
Azért fölkelt csak, megkérte a lányt, hogy maradjon abban a gyönyörűséges pózban, ahogyan szerette még egy pillanattal előbb: ecseteket, festéket, palettát hozott, és megfestette Teha-Amanát izgatóan, gyönyört ígérően gömbölyödő csípőjével, popsijával, és aláírta: Manao tupapau.
Csak hát közben szörnyen fájt a széttört és gennyező lába, amit a bretagne-i bunkók összettörtek.
Auvers - sur - Oise, 1890. július 27, szomorú vasárnap
És újra a délelőtt az erdő felé vezető úton, a napraforgótáblák között, és újra a csaknem kopasz fejre tűző nap rézsútos sugarai, és újra a napraforgók közt Cornelia szép fehérruhás alakja, és újra a pisztoly, a szívhez illő: épp csak ezúttal meghúzva a ravasz…
Utóhangok
Teha-Amana még az évben ment, elment, ment messzire, és Koke nem látta többé: visszautazott hát Paul Párizsba, mert úgy gondolta meggyógyítják egyre fájóbb lábát, amit a bretagne-i bunkók törtek össze egy verekedés során: semmit sem gyógyítottak meg Párizsban, sem lábát sem zúgó agyát, ezért visszatért Édenkertbe.
Vincent két napig szenvedett: a jó Theo ült ágya mellett, meg a szép Cornelia. (Ennek a fele igaz csupán: Cornelia sose jött el, soha.)
És 1901 júniusában Koke áthajózott a közelben (?) lévő Hiva-Oa szigetére, mert azt hitte, ott boldogságot és örömöt és másik Teha-Amanát talál, de nem talált semmit, csak őt találta meg 1903. május nyolcadikán a halál.
Így volt Paul, ugye?
És 1890. július huszonkilencedikén kedden Vincent van Gogh is meghalt Theo térdére hajtva fejét. És a ciprusok nem lebegtek immár Auvers-sur-Oise-ban, sem a faluszéli házak.
Így történt Vincent, ugye?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése