”Testvéreim! Ha megnyílna a földnek méhe, és kivetné magából a holtakat, akik a világ teremtése óta elhaláloztak, iszonyodva, elborzadva láthatnátok, mennyi közöttük az ártatlan, keresztény gyermek, akiket a Krisztust gyűlölő zsidók kínoztak és küldtek halálra.
A sémi vér hangja, miként a könyveikben és azok kommentárjaiban olvasható, időtlen idők óta buzdítja őket szentségtörésre, elmondhatatlan borzalmakra; ezek tanítják őket gyűlöletre a nem-zsidók ellen, akiket nem vesznek emberszámba. A tilalom, 'Ne ölj!' minket nem oltalmaz, mert más és más könyveikben meg az áll: Gyilkoljátok a nem-zsidók legjavát!”
Végigjáratta tekintetét a hallgatóság arcán: borzadályt és undort olvasott azokról az arcokról, de mozdulatlanul hallgatták. Följebb emelte hát a hangját, föl, föl a gyűlölet régióiba.
”A rituális gyilkosságok az Úr Jézus megfeszítésének másai! Az ártatlan keresztény gyermekek meggyilkolása és vérük szétosztása a zsidók között, a kereszténység ellen fogadott szakadatlan gyűlöletük záloga. Eszter testvérkénk, az ő forró vérének elhullatásával Krisztus urunkat jelképezi: miként amaz, ő is kínokat elszenvedve, csöppenként hullatva vérét halt meg!”
Tiszaeszlár békés, csöndes kis falucska Szabolcs-Szatmár-Bereg megyében, hosszan terül el Tokajtól délre a folyam mentében, Tiszanagyfalu és Tiszavasvári közelében. Nagyjából ötezer hektárnyi területén kétezer-hétszáz ember osztozott a tizenkilencedik század utolsó harmadában. A falut minden időben lakták magyarok is, zsidók is, cigányok is. Zsidó család mintegy huszonöt lehetett akkoriban.
1882-ben április első napjaiban nagy volt a nyüzsgés mind a keresztény, mind a zsidó házaknál, mert abban az esztendőben egyaránt április elejére esett a peszah ünnepe és a keresztény húsvét: az 5642. zsinagógai év niszán havának 14. napja - a szédereste -április harmadikán volt, húsvét vasárnapja meg hat nappal később, kilencedikén.
1882. április elsején sabbát gádol napján, mely a zsidó „nagyszombat”, a peszahot megelőző szombatnapon eltűnt egy tizenhárom vagy már majdnem tizennégy éves, kistermetű keresztény cselédlányka, Solymosi Eszter, akit keresztanyja, Huri Andrásné, akinél szolgált, a boltba küldött festékért a ház húsvéti rendbetételéhez. Mondom: nagy volt a készülődés peszahra is, húsvétra is.
A leány eltűnését nem Huriné, hanem Eszterke anyja, özvegy Solymosi Jánosné jelentette a községi bírónak két nap múlva, harmadikán, a nagyhét kezdetén, és aztán a Vencsellőn székelő járási szolgabírónak április negyedikén.
Rövidesen – napokon belül - az a híresztelés kezdett terjedni, hogy a lánykát zsidók ölték meg, a zsinagógában, mert a peszah szertartásaihoz, az ünnepi macesz elkészítéséhez a vérét akarták használni.
Bodoni Arisztid ismét körülnézett a föltámadott Krisztus iránti odaadó szeretettől és zsidógyűlölettől piruló arcú hallgatóságán, és ím így folytatta ünnepi prédikációját:
”A történelem lapjain olvashatjuk, mi mindenre használták már fel a zsidók a keresztény vért. Felhasználták varázslatokra és boszorkányszertartásaikhoz, szerelmi bájital készítésére, de kevertek abból már halálos mérget is, pestist okozó mérget, mellyel aztán országról-országra járva mérgezték a kutakat. Meg van írva, hogy a zsidók csak keresztény vérrel hosszabbíthatják meg életüket, különben fiatalon pusztulna el minden zsidó. Ezeket az igazságokat nem lehet örökké véka alá rejteni!” – kiáltotta a plébános a hívők feje fölé.
Ónody Géza tiszaeszlári születésű, elszegényedett földbirtokos, a hajdúnánási kerület országgyűlési képviselője volt az, aki végül is nem bírván leküzdeni felindulását, a képviselőházban is előállt a váddal: „Közismert tény, hogy az izraeliták vallási szabályait tartalmazó Talmud szerint az engesztelődési ünnepen ártatlan keresztény leánynak a vérét kell venni...”
A Házelnök megpróbálta elejét venni annak, hogy Ónody a napirendhez nem tartozó esetről beszéljen, de nem volt elég erélyes, vagy - ki tudja - nem is akarta igazán elhallgattatni Ónodyt. Ilyesmit láttunk már az országgyűlés történetében…
Az is különös, hogy bár sokan voltak az ülésteremben igazi zsidószakértők, „a talmud nagy ismerői”, arra mégsem figyelt fel senki, hogy Ónody úr egy kicsit tévedett, hogy a haláleset nem a jom kippur - az engesztelés napja - alkalmából, hanem a peszah ünnep előtti napokban történt. Pedig a két ünnep nem azonos a zsidó kalendáriumban, nem bizony!
Mindegy, a vérvád kavargott, keringett és szállt a magyar Ugar fölött, május első napjaira eljutott Solymosi Jánosné fülébe is, aki aztán bőszen hangoztatta.
Történt azokban a vészterhes napokban, hogy a tekintetes vármegye Nyíregyházáról kiküldte Bary József törvényszéki aljegyző uramat, mint vizsgálóbírót, hogy kerítsen tanúkat, hallgassa meg őket, és folytassa le az előzetes vizsgálatot. A törvény kezdte komolyan venni a vérvádat, és ha a törvény valamit komolyan vizsgál, hamar lesznek „tanúk” bármire.
Előkerült tehát Sarf József, „zsidó harangozó” (samesz) tizennégy éves fia, Sarf Móric, mint tanú.
Miként került elő?
Volt Móricnak egy négy és fél éves, tehát igen komoly, megfontolt korban lévő öcsikéje, Samuka, akinek a szomszédasszonyok cukorkával, kaláccsal nyomatékosítva
adták a szájába, mit mondjon.
Hogy mit?
Hát hogy bátyja, Móric a zsinagóga kulcslyukán át látta, amint benn a zsidók – környékbeliek és máramarosi faúsztató tutajosok – a leány nyakát megvágják, és vérét egy tálba kicsorgatják.
Első kihallgatása után Móricot a csendbiztos átvitette a szomszédos Nagyfaluba, a lakására, ott éjszaka egy börtönviselt gyilkos közreműködésével faggatta, kihallgatta. Rendkívül eredményesen: reggelre elkészült a csendbiztos által fogalmazott jegyzőkönyv, amelyben a fiú tanúsította, hogy a kulcslyukon át látta a gyilkosságot és pontosan felismerte a szereplőket.
Ezen a vallomásán alapult a későbbi vádirat.
Így – vagy hasonló módon – folytatta beszédjét az Úr felkent papja, a felebaráti szeretet jó hírének, evangéliumának szóvivője, Bodoni Arisztid plébános: ”Ma már, tudományos korunkban olyan nyílt bűncselekményekre nem vetemednek a zsidók, mint néhány száz évvel ezelőtt, amikor szerzeteseket hurcoltak el kolostorokból, és adták el őket, hogy megfeszíthessék, de azzal ünnepelnek, hogy kovásztalan lepényt esznek a széder estéjükön, csakhogy abban a lepényben a mi keresztény vérünk van.”
Az egyik kihallgatás során Braun Lipót vádlottból feltört a kiáltás: „Kérem szépen tekintetes vizsgálóbíró úr! Tudja mindenki, hisz benne áll a Bibliában, amit a keresztények is olvasnak, hogy az Írás maga tiltja meg nekünk a vér fogyasztását! Benne van az egész könyvben, a Törvényekben!”
Már egész szépen kezdett összeállni a vádirat, már tanúk százait hallgatták ki, zsidók tucatjait vetették börtönbe a vizsgálat idejére, és gyűjtötték a terhelő adatokat, amikor az egésznek kellős közepébe szart Lucifer, vagy kicsoda. Pedig szépen volt fölépítve az a peranyag. Az eljárás lényege az volt, hogy az eleve elfogadott vérvád történetébe minden új tanúvallomást bele kellett illeszteni. Ha az nem ment, akkor addig kellett csűrni-csavarni azt a vallomást, amíg bele nem illett a mesébe.
De mondom, jött a bökkenő!
Június tizenkilencedikére virradó éjszaka faúsztató tutajosok Tiszadadánál, Tiszaeszlártól körülbelül 30 – vagy kicsivel több – folyamkilométerrel lejjebb, egy fiatal nő már hosszabb ideje vízben álló, bomlásnak induló hulláját fogták ki a Tiszából. A nyomozás vizsgálta öltözetét, testét, próbálta felismertetni a rokonsággal, helybeliekkel, megállapítani életkorát. A hivatalos eljárások nem hoztak biztos és vitathatatlan eredményt. Minthogy szegényes ruhadarabjai és némely testi jegy mégis az eltűnt leányt jelezték, a bíróság ezt a tetemet tekintette Solymosi Eszter földi maradványainak. A vérvád lényegét, kés - vágás vagy szúrás - nyomát nem lehetett feltalálni rajta.
Erre a vád előállt azzal a magyarázattal, hogy a tutajosok a meggyilkolt leány holttestét a nyomozás megtévesztésére elrejtették, és helyette egy idegen, temetőből ellopott, Solymosi Eszter ruháiba öltöztetett tetemet úsztattak le a Tiszán.
Ennek a változatnak egyetlen részlete sem volt bizonyítható, noha a következő hónapokban ennek bizonyításán ügyködtek az elszánt vérvádhívők. Így már nem csak zsidókat, hanem egy rutén tutajos csoport tagjait is börtönbe zártak, és kínzásokkal a megfelelő vallomásra bírták.
A zsidó közösség Eötvös Károlyt, a neves országgyűlési képviselőt, írót, újságírót, ügyvédet hívta segítségül, aki vállalta a föladatot. Megszervezte a védőcsoportot, szakértőkkel konzultált, levelezett, majd 1883. július-augusztusában sikeresen védte meg a nyíregyházi végtárgyaláson az eszlári zsidókat.
Bőséges volt a jutalma: Eötvöstől - aki a per előtt az egyik legnépszerűbb magyar politikus volt - a korábbi hívei elfordultak, zsidóbarátnak, zsidóbérencnek, a gyilkosok cinkosának titulálták, és a következő választáson nem is lett képviselő. Maga vallotta, hogy a pert megnyerni könnyű volt, az igazán nehéz föladat, hogy a zsidóság elleni gyűlölködést, a vérvád-jellegű babonák terjedését el lehessen törölni a közgondolkodásból.
Bizony, igaza volt: a felmentő ítélet semmit sem számított, kihirdetését követően országszerte antiszemita zavargások törtek ki. Zsidók lakóházait, zsinagógákat, boltokat rongáltak meg gyűlölködők, zajos tüntetések, gyújtogatások váltak szinte mindennapos eseménnyé majd az egész országban. Úton-útfélen hirdették, hogy a zsidók lefizették a nyíregyházi bírókat és tanúkat, hogy a rituális gyilkosság büntetését megússzák.
Istóczy Győző és Onódy Géza vezetésével megalakult a Magyar Antiszemita Párt, és a következő választásokon sok képviselőjük a Parlamentbe került.
És antiszemita körökben máig azt vallják, hogy a per az igazságszolgáltatás erkölcsi kudarcát hozta. Ostoba emberek olykor még ma is fölidézik Tiszaeszlárt, akadnak, akiket a tények, a történelmi igazság csöppet sem zavar, nem érdeklődnek a valóság felől. Annyit tudnak – tudnak? -, hogy egyszer Tiszaeszláron eltűnt egy kislány. Állítólag a zsidók csalogatták be magukhoz, mert kellett nekik a vére….
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése