Álomországban

- in memoriam Gulácsy Lajos -

Jössz te velem Na’conxypanba?
Nincs eleged a kutyaszaros,
turhateli utcákból? A
részeg, álnok és virágtalan
telek hosszából? Álomtalan
alvásból? Züllött és  csöpp agyú
kisnácik ugatásából? Hát
nincsen még eleged? Itt veszett
szerelmek lesznek veszendőek,
és viráglelkű költőket meg
színészeket tipornak le vad
vonatkerekek; alkonyatkor
pokol kénköves  bűze kúszik
elő csatornamocsarakból,
és kunkorodik föl legekbe,
terekbe, villamosokba és
festők végzik a „sárgaházban”.
Más a lét Na’conxypanban, mit
a  varázsló ecsetje álmodva festett.
Álomországban, Na’conxypanban
ezüst hold álmodik szépeket:
kék fákat,  sudár kisasszonyokat;
daliás ifjú áradozik
elő mint  fénybogár,
mint ezüsteleven holdsugár.
Na’conxypanban szép Francesca
deli Paolo szép mellkasára dől;
és Dante álom-Bicét lát, ki
épp jő, kertje alatt Virágváros
álomtemplomának.
Na’conxypan utcái tiszták,
mentesek kutyaszartól, náciktól
turhától. Holdfényálom-tiszták.
Jössz te most, most velem
Na’conxypanba? El innen, el már!
Jöjj velem Álomországba! Jer!
Ópiumszívó álmodik  ott
Rózsalovagokat, rózsákat
lélegzenek fényár leányok,
és liliomokkal kószálnak
vén Királyok nyomán.
Itt a varázsló, ím itt: s téged
 is elvarázsol…