Hatalomra kerülése óta Napóleont a legnagyobb kudarc a lipcsei csatában, a „népek csatájában”” érte, ahol a Grande Armée megsemmisítő vereséget szenvedett az egyesült orosz-német-angol-svéd haderőktől; következményeként 1814. márciusában a koalíció csapatai elfoglalták Párizst, április 6-án marsalljai követelésére Napóleon császár Fontaineblau-ben lemondott a trónról.
A fontainebleau-i szerződés értelmében megtarthatta császári címét, saját királyságként megkapta Elba szigetét, a francia állam évi 2 millió frankot biztosított számára, és magával vihette 400 főnyi testőrségét.
Amikor Napóleon 1814. május 4-én megérkezett Elbára, azt nyilatkozta, hogy a világtól visszavonultan akar élni, de valójában nem nyugodott bele hatalma elvesztésébe, figyelemmel kísérte az európai eseményeket, és úgy döntött, visszatér Franciaországba. 1815. március 1-jén szállt partra testőrségével Cannes-nál: diadalmenet következett Párizsig, az utolsó. Mind
a republikánus érzelmű parasztok felsorakoztak mellette, mind az elfogására küldött hadsereg átállt hozzá. Ám a nép lelkesedése hamar alábbhagyott, a franciáknak elege lett a több évtizede tartó háborúskodásból, és egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy a visszatérés kudarcra van ítélve. Maga Napóleon sem volt már a régi: a súlyos katasztrófával végződött oroszországi hadjárat nagyon megviselte, hamarabb kimerült, és betegségekre is fogékonnyá vált.
A szövetségesek pedig eldöntötték, hogy végleg leszámolnak Napóleonnal.
Hogy megakadályozza a szövetséges csapatok találkozását, Bonaparte seregével villámgyorsan Belgiumba vonult. Itt 1815. június 16-án még megverte a poroszokat, ám két nappal később Waterloonál a Wellington vezette brit-holland-belga csapatokkal csapott össze. Az öldöklő küzdelemben már-már sikerült felülkerekednie, amikor felbukkantak Blücher porosz tábornagy vezette pihent csapatok. A kimerült franciák minden hősiességük ellenére súlyos vereséget szenvedtek.
Négy nappal később a párizsi törvényhozás lemondásra kényszerítette a császárt, aki a brit kormánytól kért védelmet (!), azonban nem engedték angol földre, hanem az Atlanti-óceán déli részén fekvő Szent Ilona-szigetére száműzték.
A waterlooi csata két legszebb irodalmi leírása Hugo Nyomorultak és Stendhal Pármai kolostor című remekében olvasható: különösen a másodikat szeretem nagyon, mert annyira alulnézetből, annyira a hétköznapi emberek szemszögéből ábrázolt, hogy az csuda. Gondoljunk csak bele: Fabrizio még évek múlva sem tudja biztosan eldönteni, hogy tényleg részt vett-e a nevezetes ütközetben! Ezt nevezem én igazi, szubjektív történelemnek… Amúgy is: imádom mindkét regényt!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése