Jeles nap a mai, két nagy Szülöttel

Vallomást mondok, ami miatt akár ki is lehet nevetni, mert bizonyára sem korszerű, sem modern nem vagyok.
Nagyon, nagyon szeretem Alekszandr Puskint, aki 214 évvel ezelőtt, 1799. június hatodikán született.
(A régi orosz naptár szerint május huszonhatodikán, de én mindig megmaradtam a hatodikai ünneplésnél.)
Igen, úgy van, hogy én is, mint sokan mások, az Anyegint a világirodalom egyik csúcspontjának tartom, ám ha Puskin sohasem írta volna meg az Anyegint, akkor is őt - a Cigányok, a Ruszlán és Ludmilla, a Borisz Godunov, a Bronzlovas költőjét, a Pikk dáma, a Dubrovszkij, A postamester, A kaukázusi fogoly és A kapitány leánya íróját - tekinteném és mondanám az orosz irodalom legnagyobb költőjének. De ha úgy esett volna, hogy soha semmi mást nem ír, csak az Anyegint, akkor is a világirodalom legnagyobbjai közt volna a helye.
A szerelem bennem egészen kicsi gyerekkoromban keletkezett, amikor bizonyára nem érdekelt még, hogy ki írta a mesét – tán azt sem tudtam még, hogy a meséket írják, tán azt hittem, hogy Apu találja ki számomra őket vagy „lesznek”, mint más természeti tünemények – mindenesetre négy és fél éves legfeljebb öt éves koromban egyik kedvencem volt a Mese a Pópáról, meg Baldáról, szolgájáról. És ma is nagyon szeretem azt a mesét!
Puskin előtt is voltak jelentékeny írástudók az orosz irodalom történetében, de ahhoz, hogy belépjen az európai irodalomba, méghozzá azonnal a legmagasabb szinten, ahhoz Puskin kellett.
Ha azt mondjuk „orosz felvilágosodás", akkor mindenekelőtt Puskint értjük alatta. Ha azt mondjuk, orosz romantika, akkor annak legmagasabb csúcsa Puskin. Ha azt mondjuk „orosz realizmus", akkor annak Puskin a kezdete és szakadatlan ösztönzője.
Százhetvenhét éve annak, hogy Puskin testileg meghalt, gyilkosainak képtelen vagyok megbocsátani, és ebbe a cári udvart is odaértem; százhetvenhét éve annak, hogy meghalt, de valamennyi műve olyan friss, hogy minden újabb nemzedék is kortársának érezheti; frissebb, mint sok ma vagy tegnap született mű.

Téli reggel
Csodás idő: fagy - napsütésben,
s te szenderegsz még, drága szépem?
Kelj fel, elmúlt az éjszaka.
Még álom rezg szemed tavában,
ébredj észak szép hajnalában,
s kelj föl, mint Észak csillaga.

Az este még, tudod, vihar dúlt,
a szél felhőt kergetve zajdult...
A hold, a sápadt és sovány,
sárgán bujkált felhők nyomában...
Te búsan ültél kis szobádban,
de mindez elmúlt mára, lám.

Ma kéklőn domborul a mennybolt,
a hó leplén nincs csöppnyi szennyfolt,
szűzen fehérlik rajt a fény;
csak távol erdők barna fátyla,
sötétlik a zöld fenyők sudárja,
s a nap sétál a tó jegén.

Borostyánszínű fényben fürdő
szobánkban izzik már a kürtő,
a kályhatűz vígan recseg,
be jó is itt a langymelegben!
De még jobb lesz a friss hidegben
szánkázni, kedvesem, veled.

Tüzes csikó röpíti szánunk,
hajrá, vidáman messze szállunk,
a tarlót is bejárjuk ott,
hol nyáron zöldelt, és az erdőt,
a nemrég lombosan merengőt,
s minden szívünkhöz nőtt zugot.

És most jöjjön a második vallomás, mert jeles, nagy nap a mai.
Sok-sok állócsillag ragyog az én irodalmi égboltomon, minden este gyönyörködöm is valamelyikben, de két kezemen meg tudom számlálni azokat az írókat, költőket, akiknek minden nyomtatásban megjelent sorát olvastam.
Csak úgy kapásból: ilyen József Attila persze, ide tartozik Gabriel Márquez, Karinthy Frigyes és ide tartozik az a Thomas Mann, aki 1875. június hatodikán született.
Sokszor töprengtem már, mit szeretek én oly nagyon Mannban, és azt hiszem, megfejtettem. Megfejtettem éspedig a Tonio Kröger alapján fejtettem meg.
Gondolom, Tonio Kröger nevében kódolódik minden, ami Mannra jellemző. Kettős e név, amiként maga az Író is kétféle lélekből keveredett: egy délvidéki, itáliai humanista és egy „rendes”, porosz polgár, egy szorgalmas kereskedő, esetleg pontos, könyökvédős hivatalnok lelke keveredik szétbonthatatlanul.
Thomas Mann életműve óriási. Indulásától kezdve olyan rendszeresen dolgozott, mint egy lelkiismeretes tisztviselő. A nap pontosan megszabott óráiban ott ült íróasztalánál, hogy elvégezze a magára rótt napi feladatot.
Nagy regényei mellett kisebb terjedelmű regények, novellák, tanulmányok, publicisztikai művek, kiterjedt levelezés, és – kevesen tudják -még egy szép dráma és verses apróságok is fémjelzik ezt az életpályát.
Ezek a művek kivétel nélkül aggodalmas gonddal szövegezettek; Thomas Mann a német nyelv egyik legnagyobb stilisztája, nevezetesen bonyolult körmondatai a művekből kiszakítva is mint apró műremekek élnek. Prózája olykor átcsap ritmizált csengés-bongásba. Nála szemléletesebben és zeneibben még nem írtak német prózát.
És ez a próza, amely magában hordja a kor egész emberiségnek-emberségnek gondjait, mindenekelőtt a polgárság önkritikus gondjait, gyakran ironikus mosollyal szemléli a meglátott és ábrázolt tragédiákat. Mann alkata alapjában nem humoros, csak a végső remekműben, az Egy szélhámos vallomásaiban ereszti szabadjára a mindig is benne lappangó nevettetést. Nem is szatirikus, a mosollyal inkább megért, mintsem elmarasztal.
És ha pisztolyt szegeznek a homlokodhoz kedves Maróti, avval a felszólítással, hogy most, azonnal mondjad meg, melyik a legszebb, számodra legnagyszerűbb műve? Mit mondsz akkor?
Ehhez még életveszélyes fenyegetésre sincs szükség: magamtól fogom megjelölni a Doktor Faustust.