Június utolsó napja van

A színházi évad utolsó napján színészek, írók, költők, zenészek köszönnek el a Nemzeti Színház elmúlt korszakától. Ma utoljára áll Alföldi Róbert a Nemzeti színpadjára.
A programok 18 órakor kezdődnek: a színház balkonszintjén felavatják Kállai Ferenc, a nemzet színésze mellszobrát, Kutas László szobrászművész alkotását. Ezt követően kezdődik az előadás, amely 22 óráig tart, majd a színház előtti téren folytatódik a rendezvény. A kivetítőn régebbi darabokból összeállított montázs lesz látható, a szabadtéri színpadon zenészek játszanak. A program éjfélkor fejeződik be.

1722. június harmincadikán fogadta el a magyar Országgyűlés  a Pragmatica Sanctiót, mely rendelet értelmében III. Károly kiterjesztette családja nőágára is a trónöröklési jogot. Nálunk aztán e rendeletből lett az 1723. évi Pragmatica Sanctionak nevezett törvény, mely a nőági trónöröklési jogon fölül elismerte Magyarország rendi különállását, a rendi alkotmány és a nemesi privilégiumok fenntartását. A Pragmatica Sanctio értelmében foglalhatta el aztán  Mária Terézia a magyar trónt.

1884. június harmincadikán született Szép Ernő, ki előbb népszerű költő volt, azután divatos színpadi szerző lett, regényei irodalmi szenzációknak számítottak, majd egy időre szinte teljesen megfeledkeztünk róla, és mostanában éppen újra felfedezzük – szerencsére -,  mint a modern, abszurd irodalom hazai előfutárát.
Babits kezdettől fogva nagy költőnek tartotta, Hatvany Lajos a hazai városi irodalom egyik főalakjának. Versei ugyanúgy kaptak helyet a legkomolyabb antológiákban, mint a kabarék színpadán. Mindennapjaiban, civil életében szerény, félszeg mosollyal mondta el ironikus véleményét az emberekről és az élet dolgairól.
Aki ismerte, szerette, mindenki nagyra becsülte, de azért senki sem vette egészen komolyan, és igazából Ő maga sem vette egészen komolyan sem magát, sem a világot. Fura gesztusait anekdotákként mesélgették. Például amikor katonaidejét leszolgálva, az osztrák—magyar közös hadsereg tisztjévé avatták, akkor szokásos volt, hogy az új tisztek valamiféle — lehetőleg német — jelmondatot véssenek kardjuk pengéjébe. Szép Ernő hadnagy úr pedig a liberalizmus közismert, de nagyon nem harcias jelszavát vésette a kardra: „Leben und leben lassen!” (Élni és élni hagyni.)
Költészete is az emberszeretet jegyében, kissé érzelmesnek, kissé furcsának, egyszerre könnyesnek és mosolygósnak alakult. Bármit írt, novellát, drámát, regényt, elsősorban Költő volt, hozzá még nagy Költő, aki valójában mégsem tartozott senkihez, csoportokhoz, irányzatokhoz: magányos csillaga irodalmunknak.

Olyan csöndet szeretnék
Hogy hallván hallgassam
A pillangók szárnyait.

A rózsák jajjait
Szeretném hallani
Mikor odasüt a nap.

Szeretném hallani
Kacagni a tollút
Mikor a szélbe hajbókol.

A hattyúk örömét
Sötét híd alatt úszókét
Hallgatnám hallgatag.

Szeretném hallani
Holdsugár sikolyát
Ha az ablakot találja.

Hallgatnám hallgatnám
A könnyek rívását
Akik az arcon lejárnak.

Süllyednék a tengerbe,
Süllyednék, hallanám
Az emlékek énekét.

Merülj el ki éltél
Mosódj el ki szenvedtél
Múlj el ki gyermek voltál..

1894. június harmincadikán adták át a nagyközönségnek a Tower-hidat, mely a Temze felett London északi és déli felét köti össze. Neogótikus tornyai és a köztük található felnyitható hídszakasz tette különlegessé, annyira, hogy napjainkra London szimbólumává vált.

1905. június harmincadikán publikálta Albert Einstein A mozgó testek elektrodinamikájáról című dolgozatát, melyben bevezette a speciális relativitáselmélet fogalmát.

Pontosan senki sem tudná megmondani, mi történt az égen a szibériai Tunguska körzetében 1908. június 30-ának hajnalán, azzal mindenesetre tisztában vagyunk, hogy akkora becsapódást okozott egy tűzgolyó, mint egy atombomba felrobbanása. A legkézenfekvőbb magyarázat az lenne, hogy egy kisebb meteorit, behatolván a Föld légkörébe darabjaira robbant, még magasan a felszín fölött. A robbanás ereje a meteorit szilárd alkotóelemeit apró darabokra szaggatta. Ezek egy részét később kimutatták a talajban. Heves-megye nagyságú területen okozott hatalmas károkat a meteorit a környező erdőkben. Több ezer fának hántotta le a kérgét, és döntötte ki a fákat (becslések szerint 60 milliót) a szélrózsa minden irányában.

1934-ben a június 30-ára virradó éjszaka volt a „hosszú kések éjszakája”,  amikor Hitler leszámolt a náci párton belüli ellenzékével: a véres mészárlás után feloszlatta az SA-t.

1959. június harmincadikán indult a Kossuth rádió hamar népszerűvé vált sorozata, A Szabó család. Az első adást Liska Dénes a dramaturgia vezetője, a másodikat Baróti Géza írta, és László Endre rendezte. Olyan nagyságok vállaltak szerepet az adásokban, mint Szabó Ernő (halála után Rajz János), Gobbi Hilda, Horváth Tivadar, Benkő Gyula és sokan mások.
A 2500. adását, mely a történet befejezése volt, 2007. május huszonegyedikén adta le a Kossuth Rádió.

Június 29.

1456-ban e napon rendelte kongatni a harangokat déli tizenkét órakor III. Callixtus pápa a keresztény világban; bizony, nem a nándorfehérvári győzelem feletti örömében, hanem a csata előtt három héttel, könyörgésként, bárki bármit mondjon is erről.
"Minden felszentelt pap imádkozza el a híveivel a pogányok ellen előírt könyörgést: ’Mindenható örök Isten, kinek kezében vannak mindennek hatalmasságai és az összes országok jogai, tekints a keresztények megsegítésére, hogy a pogányok népei, akik a saját erejükben bíznak, jobbod hatalmától megtöressenek.’"
Nándorfehérvár ostroma a bulla kiadásának harmadnapján, július 2-án kezdődött. A kor szokása szerint harangkongatással ünnepelték a győzelmet, melynek híre előbb (július 28.) érkezett meg Budára, mint a bulla (legkorábban augusztus első hete). A sorrendiség így alakult Európa többi részében, még Itáliában is. A győzelem híre a pápát sem hagyta érintetlenül. III. Calixtus augusztus 6-án értesült a diadalról, és ezt követően új értelmezést adott korábban kiadott bullájának. „Minthogy Isten győzelemre segítette a keresztények fegyvereit, a déli harangszó alatt elmondott imák egyben a hálaadás imái legyenek.”

1789. június huszonkilencedikén született Giacomo Leopardi, szívem egyik kedvence. Sokszor, sok helyen leírták róla, hogy „a líra Schopenhauere" volt, ami annyiban igaz, hogy nagyon egyéni,  önálló költészetének alaphangja a szomorúság, a reménytelenség, világnézete a pesszimizmus.
Hogy is ne lett volna az? A túlzásba vitt tanulás és az ezzel járó mozgásszegény élet krónikus betegségeket és testi deformitást is okozott nála. Bajos szörnyűbb dolgot elképzelni, mint mikor egy szárnyalásra és szerelemre – ne feledjük: Leopardi is „italiano vero” - kész lángelme él egy deformált testbe zárva.
Aztán meg saját történeti korában sem lelhetett sok vigaszra. A Szent Szövetség Európája és annak rendje (a kíméletlen hatalmi logika) és az emberiség „csodás sorsa és haladása” (magnifiche sorti e progressive) elkeserítette a Költőt, mert a racionalizmus diadala mögött az emberi gondolkodás és képzelet rohamos elszegényedését sejtette, látta meg. Egzisztenciális rosszérzése így fokozatosan egzisztenciális pesszimizmussá ért, de azért szarvas hiba lenne egyedül ebből szempontból megítélni: választott filozófiai és erkölcsi álláspontja határozottan egzisztenciális problémái fölé emelték Őt, mert… Mert nagy, nagy Költő volt!
Tréfa
Midőn egyszer az erdőben
Múzsák titkát kilesni kelt kedvem,
váratlan kézen fogott egyikük engem,
aztán hajnaltól estelig
mutogatta, mi rejlik
a tágas műhelyekben.
És darabról-darabra
mutatta meg, mi adja
a művészet csodáját,
mindent, amivel Múzsa
verset hív létre: munka-
eszközök fegyvertárát.
Ámultam, kérdve egyre:
”Hát a ráspoly? Hol van?” Ő azt felelte:
”Elmállott, nélküle kell csiszolni verset.”
Szóltam erre újfent: „Esetleg
új ráspolyt csinálni nem lehetne?”
”Nem” - mondta ő -, „nincsen idő erre.”
(Magam fordítása)
1879. június huszonkilencedikén született Móricz Zsigmond, a XX. század magyar szépprózájának mindmáig talán legnagyobb képviselője. Jelentősége a regény- és novellairodalomban csaknem olyan méretű és olyan hatású, mint Adyé a költészetben, aki egyébként barátjának, fegyvertársának tartotta. Elbeszélő művészete mellett a hazai drámairodalom megújítója, legjelentékenyebb publicistáink egyike is volt, és – nem egész mellékesen -, költőként a legjobb magyar gyermekversek szerzői közé tartozik. (Tudjátok?  Iciri-piciri; Török és a tehenek; Jó a ropogó pirimogyoró)
Lassan érlelődő művész volt, harmincéves koráig kereste magát, mondanivalóit, kifejezőkészletét. De attól kezdve, hogy a Hét krajcár novelláskötetével, majd Sárarany című regényével belerobbant az irodalomba, nemcsak elismert nagy jelentőségű író, de központi alakja volt a magyar szépprózának, aki hamarosan túlemelkedett a körülötte keletkező indulatos vitákon, és rendkívüli tehetségét, ábrázolókészségét és hatását kezdeti ellenfelei is kénytelenek elismerni.
Életműve óriási. Élő, népszerű, nagy közönségű író, akárcsak Jókai vagy Mikszáth. Hatása sokféle irányban mutatható ki; nemcsak a népi írókra, akik mesterüknek vallották, hanem úgyszólván minden realista hazai törekvésre. Vele kezdődött el a mi regény-, novella- és drámairodalmunknak az a fejezete, amely még most is tart.

1900. június huszonkilencedikén született Antoine de Saint-Exupéry, tudjátok, a Kis Herceg szülőatyja. És ennél még több is.
Nem csak nagyszerű író, de kiváló és lelkes pilóta is volt, a nemzetközi postajáratok egyik úttörője abban az időben, amikor a műszeres felszereltség még gyenge volt, és a pilóták inkább az ösztönükre hagyatkozva repültek.
1928-ban adta ki első könyvét A déli futárgép - Postajárat délről címen, aztán 1931-ben jelent meg az Éjszakai repülés, amellyel elnyerte a rangos Femina-díjat.
A második világháború kezdetéig folytatta az írást és repülést. A háború alatt először a francia felderítőknél szolgált, később New Yorkba szökött, de 1942-ben  visszatért Európába, hogy Franciaország felszabadításáért harcoljon. 44 éves korában visszavonulása előtt még egy utolsó küldetést vállalt: adatokat kellett gyűjtenie egy rhone-völgyi német alakulatról.
1944. július 31-én éjjel indult el, és soha nem tért vissza.
2008 márciusában egy Luc Vanrell nevű búvár, aki 2000-ben megtalálta Saint-Exupéry gépének roncsait, hatévi munkával kiderítette, hogy Horst Rippert egykori német vadászpilóta, a ZDF későbbi népszerű sportriportere lőtte le annak idején az író repülőgépét. Az akkor 88 éves német repülő is csak ekkor értesült róla, hogy ki ült a gépben, és sajnálkozását fejezte ki.
Örökérvényű, fő műve A kis herceg, 1943-ban jelent meg. Bizonyára igaz az esztéták ama állítása, hogy ez a könyv az emberi társadalom karikatúrája, de azt gondolom, hogy ennél több és több dologra is figyelmeztet: az ősi bölcs tanítások örökké tartó igazságára, melyet sokszor semmibe veszünk mi, modern emberek. Ezt nyomatékosítja a róka idézete is: „Az emberek elfelejtették ezt az igazságot.”
”– Isten veled – mondta a róka.
– Tessék, itt a titkom. Nagyon egyszerű: jól csak a szívével lát az ember. Ami igazán lényeges, az a szemnek láthatatlan.
– Ami igazán lényeges, az a szemnek láthatatlan – ismételte a kis herceg, hogy jól az emlékezetébe vésse.
– Az idő, amit a rózsádra vesztegettél: az teszi olyan fontossá a rózsádat.
– Az idő, amit a rózsámra vesztegettem… – ismételte a kis herceg, hogy jól az emlékezetébe vésse.
– Az emberek elfelejtették ezt az igazságot – mondta a róka. – Neked azonban nem szabad elfelejtened. Te egyszer s mindenkorra felelős lettél azért, amit megszelídítettél.”

1930. június huszonkilencedikén született Sławomir Mrożek lengyel drámaíró-író, aki azonban 1963 óta nem hazájában él és alkot, hanem Franciaországban.
Nevét a világhír akkor kapta szárnyára, amikor a hatvanas évek elején Martin Esslin Az abszurd színház című úttörő művében a következő évtized abszurd írójaként említette Őt. És bár ez ellen a besorolás ellen Mrożek mindig tiltakozott, a jövő Esslint igazolta.
Már a korai drámáiban is elkerülte a nyílt politikai és történelmi célzásokat, de az Orwelléhez hasonló bíráló hozzáállása a modern kori totalitárius rendszerekhez nem kerülte el a közönség figyelmét, és persze a cenzorokét sem.
Első teljes és hosszú darabja – és alighanem a leghíresebb is - a Tangó a nemzedékek közötti konfliktusról szól, de alapvetően azt a folyamatot mutatja be, ahogy a fiatalkori idealizmus a hatalomért folyó lelkiismeretlen küzdelemmé aljasul és kikövezi az utat a zsarnokság előtt.
” A nevem Sławomir Mrożek, de bizonyos körülmények miatt, amelyek négy évvel ezelőtt álltak elő az életemben, új, sokkal rövidebb nevem lesz: Baltazár. 2002. május 15-én agyvérzésem volt, emiatt lettem afáziás. Az afázia nem más, mint a nyelvhasználati képesség részleges vagy teljes elvesztése, ezt egyes agyi struktúrák károsodása okozza. Amikor visszanyertem a beszédkészségemet, és újra dolgozni próbáltam, Beata Mikołajko logopédus asszony azt javasolta, hogy a terápia részeként írjak egy új könyvet. Írás közben fokozatosan nyertem vissza az emlékezőtehetségemet. Ennek köszönhetően 2005-ben, amikor befejeztem a könyvet, már sokkal több eseményt tudtam felidézni, és le is tudtam írni őket.”
” Éldegélek. Kikapcsolódásképpen szeretem nézegetni a csótányokat. Külön-külön nem érdekesek, de együtt hatalmas potenciállal rendelkeznek.”

A vérvád

Ím, így – vagy hasonló módon – szólott az Úr felkent papja, a felebaráti szeretet jó hírének, evangéliumának szóvivője, Bodoni Arisztid úr a feltámadás napján, 1882. április kilencedikén, vasárnap.
”Testvéreim! Ha megnyílna a földnek méhe, és kivetné magából a holtakat, akik a világ teremtése óta elhaláloztak, iszonyodva, elborzadva láthatnátok, mennyi közöttük az ártatlan, keresztény gyermek, akiket a Krisztust gyűlölő zsidók kínoztak és küldtek halálra.
A sémi vér hangja, miként a könyveikben és azok kommentárjaiban olvasható, időtlen idők óta buzdítja őket szentségtörésre, elmondhatatlan borzalmakra; ezek tanítják őket gyűlöletre a nem-zsidók ellen, akiket nem vesznek emberszámba. A tilalom, 'Ne ölj!' minket nem oltalmaz, mert más és más könyveikben meg az áll: Gyilkoljátok a nem-zsidók legjavát!”
Végigjáratta tekintetét a hallgatóság arcán: borzadályt és undort olvasott azokról az arcokról, de mozdulatlanul hallgatták. Följebb emelte hát a hangját, föl, föl a gyűlölet régióiba.
”A rituális gyilkosságok az Úr Jézus megfeszítésének másai! Az ártatlan keresztény gyermekek meggyilkolása és vérük szétosztása a zsidók között, a kereszténység ellen fogadott szakadatlan gyűlöletük záloga. Eszter testvérkénk, az ő forró vérének elhullatásával Krisztus urunkat jelképezi: miként amaz, ő is kínokat elszenvedve, csöppenként hullatva vérét halt meg!”

Tiszaeszlár békés, csöndes kis falucska Szabolcs-Szatmár-Bereg megyében, hosszan terül el Tokajtól délre a folyam mentében, Tiszanagyfalu és Tiszavasvári közelében. Nagyjából ötezer hektárnyi területén kétezer-hétszáz ember osztozott a tizenkilencedik század utolsó harmadában. A falut minden időben lakták magyarok is, zsidók is, cigányok is. Zsidó család mintegy huszonöt lehetett akkoriban.
1882-ben április első napjaiban nagy volt a nyüzsgés mind a keresztény, mind a zsidó házaknál, mert abban az esztendőben egyaránt április elejére esett a peszah ünnepe és a keresztény húsvét: az 5642. zsinagógai év niszán havának 14. napja - a szédereste -április harmadikán volt, húsvét vasárnapja meg hat nappal később, kilencedikén.
1882. április elsején sabbát gádol  napján, mely a zsidó „nagyszombat”, a peszahot megelőző szombatnapon eltűnt egy tizenhárom vagy már majdnem tizennégy éves, kistermetű keresztény cselédlányka, Solymosi Eszter, akit keresztanyja, Huri Andrásné, akinél szolgált, a boltba küldött festékért a ház húsvéti rendbetételéhez. Mondom: nagy volt a készülődés peszahra is, húsvétra is.
A leány eltűnését nem Huriné, hanem Eszterke anyja, özvegy Solymosi Jánosné jelentette a községi bírónak két nap múlva, harmadikán, a nagyhét kezdetén, és aztán a Vencsellőn székelő járási szolgabírónak április negyedikén.
Rövidesen – napokon belül - az a híresztelés kezdett terjedni, hogy a lánykát zsidók ölték meg, a zsinagógában, mert a peszah szertartásaihoz, az ünnepi macesz elkészítéséhez a vérét akarták használni.

Bodoni Arisztid ismét körülnézett a föltámadott Krisztus iránti odaadó szeretettől és zsidógyűlölettől piruló arcú hallgatóságán, és ím így folytatta ünnepi prédikációját:
”A történelem lapjain olvashatjuk, mi mindenre használták már fel a zsidók a keresztény vért. Felhasználták varázslatokra és boszorkányszertartásaikhoz, szerelmi bájital készítésére, de kevertek abból már halálos mérget is, pestist okozó mérget, mellyel aztán országról-országra járva mérgezték a kutakat. Meg van írva, hogy a zsidók csak keresztény vérrel hosszabbíthatják meg életüket, különben fiatalon pusztulna el minden zsidó. Ezeket az igazságokat nem lehet örökké véka alá rejteni!” – kiáltotta a plébános a hívők feje fölé.

Ónody Géza tiszaeszlári születésű, elszegényedett földbirtokos, a hajdúnánási kerület országgyűlési képviselője volt az, aki végül is nem bírván leküzdeni felindulását, a képviselőházban is előállt a váddal: „Közismert tény, hogy az izraeliták vallási szabályait tartalmazó Talmud szerint az engesztelődési ünnepen ártatlan keresztény leánynak a vérét kell venni...”
A Házelnök megpróbálta elejét venni annak, hogy Ónody a napirendhez nem tartozó esetről beszéljen, de nem volt elég erélyes, vagy - ki tudja - nem is akarta igazán elhallgattatni Ónodyt. Ilyesmit láttunk már az országgyűlés történetében…
Az is különös, hogy bár sokan voltak az ülésteremben igazi zsidószakértők, „a talmud nagy ismerői”, arra mégsem figyelt fel senki, hogy Ónody úr egy kicsit tévedett, hogy a haláleset nem a jom kippur - az engesztelés napja - alkalmából, hanem a peszah ünnep előtti napokban történt. Pedig a két ünnep nem azonos a zsidó kalendáriumban, nem bizony!
Mindegy, a vérvád kavargott, keringett és szállt a magyar Ugar fölött, május első napjaira eljutott Solymosi Jánosné fülébe is, aki aztán bőszen hangoztatta.

Történt azokban a vészterhes napokban, hogy a tekintetes vármegye Nyíregyházáról  kiküldte Bary József törvényszéki aljegyző uramat, mint vizsgálóbírót, hogy kerítsen tanúkat, hallgassa meg őket, és folytassa le az előzetes vizsgálatot. A törvény kezdte komolyan venni a vérvádat, és ha a törvény valamit komolyan vizsgál, hamar lesznek „tanúk” bármire.
Előkerült tehát Sarf József, „zsidó harangozó” (samesz) tizennégy éves fia, Sarf Móric, mint tanú.
 Miként került elő?
Volt Móricnak egy négy és fél éves, tehát igen komoly, megfontolt korban lévő öcsikéje, Samuka, akinek a szomszédasszonyok cukorkával, kaláccsal nyomatékosítva 
adták a szájába, mit mondjon.
Hogy mit?
Hát hogy bátyja, Móric a zsinagóga kulcslyukán át látta, amint benn a zsidók – környékbeliek és máramarosi faúsztató tutajosok – a leány nyakát megvágják, és vérét egy tálba kicsorgatják.
Első kihallgatása után Móricot a csendbiztos átvitette a szomszédos Nagyfaluba, a lakására, ott éjszaka egy börtönviselt gyilkos közreműködésével faggatta, kihallgatta. Rendkívül eredményesen: reggelre elkészült a csendbiztos által fogalmazott jegyzőkönyv, amelyben a fiú tanúsította, hogy a kulcslyukon át látta a gyilkosságot és pontosan felismerte a szereplőket.
Ezen a vallomásán alapult a későbbi vádirat.

Így – vagy hasonló módon – folytatta beszédjét az Úr felkent papja, a felebaráti szeretet jó hírének, evangéliumának szóvivője, Bodoni Arisztid plébános: ”Ma már, tudományos korunkban olyan nyílt bűncselekményekre nem vetemednek a zsidók, mint néhány száz évvel ezelőtt, amikor szerzeteseket hurcoltak el kolostorokból, és adták el őket, hogy megfeszíthessék, de azzal ünnepelnek, hogy kovásztalan lepényt esznek a széder estéjükön, csakhogy abban a lepényben a mi keresztény vérünk van.”

Az egyik kihallgatás során Braun Lipót vádlottból feltört a kiáltás: „Kérem szépen tekintetes vizsgálóbíró úr! Tudja mindenki, hisz benne áll a Bibliában, amit a keresztények is olvasnak, hogy az Írás maga tiltja meg nekünk a vér fogyasztását! Benne van az egész könyvben, a Törvényekben!”

Már egész szépen kezdett összeállni a vádirat, már tanúk százait hallgatták ki, zsidók tucatjait vetették börtönbe a vizsgálat idejére, és gyűjtötték a terhelő adatokat, amikor az egésznek kellős közepébe szart Lucifer, vagy kicsoda. Pedig szépen volt fölépítve az a peranyag. Az eljárás lényege az volt, hogy az eleve elfogadott vérvád történetébe minden új tanúvallomást bele kellett illeszteni. Ha az nem ment, akkor addig kellett csűrni-csavarni azt a vallomást, amíg bele nem illett a mesébe.
De mondom, jött a bökkenő!
Június tizenkilencedikére virradó éjszaka faúsztató tutajosok Tiszadadánál, Tiszaeszlártól körülbelül 30 – vagy kicsivel több – folyamkilométerrel lejjebb, egy fiatal nő már hosszabb ideje vízben álló, bomlásnak induló hulláját fogták ki a Tiszából. A nyomozás vizsgálta öltözetét, testét, próbálta felismertetni a rokonsággal, helybeliekkel, megállapítani életkorát. A hivatalos eljárások nem hoztak biztos és vitathatatlan eredményt. Minthogy szegényes ruhadarabjai és némely testi jegy mégis az eltűnt leányt jelezték, a bíróság ezt a tetemet tekintette Solymosi Eszter földi maradványainak. A vérvád lényegét, kés - vágás vagy szúrás - nyomát nem lehetett feltalálni rajta.
Erre a vád előállt azzal a magyarázattal, hogy a tutajosok a meggyilkolt leány holttestét a nyomozás megtévesztésére elrejtették, és helyette egy idegen, temetőből ellopott, Solymosi Eszter ruháiba öltöztetett tetemet úsztattak le a Tiszán.
Ennek a változatnak egyetlen részlete sem volt bizonyítható, noha a következő hónapokban ennek bizonyításán ügyködtek az elszánt vérvádhívők. Így már nem csak zsidókat, hanem egy rutén tutajos csoport tagjait is börtönbe zártak, és kínzásokkal a megfelelő vallomásra bírták.

A zsidó közösség Eötvös Károlyt, a neves országgyűlési képviselőt, írót, újságírót, ügyvédet hívta segítségül, aki vállalta a föladatot. Megszervezte a védőcsoportot, szakértőkkel konzultált, levelezett, majd 1883. július-augusztusában sikeresen védte meg a nyíregyházi végtárgyaláson az eszlári zsidókat.
Bőséges volt a jutalma: Eötvöstől - aki a per előtt az egyik legnépszerűbb magyar politikus volt - a korábbi hívei elfordultak, zsidóbarátnak, zsidóbérencnek, a gyilkosok cinkosának titulálták, és a következő választáson nem is lett képviselő. Maga vallotta, hogy a pert megnyerni könnyű volt, az igazán nehéz föladat, hogy a zsidóság elleni gyűlölködést, a vérvád-jellegű babonák terjedését el lehessen törölni a közgondolkodásból.

Bizony, igaza volt: a felmentő ítélet semmit sem számított, kihirdetését követően országszerte antiszemita zavargások törtek ki. Zsidók lakóházait, zsinagógákat, boltokat rongáltak meg gyűlölködők, zajos tüntetések, gyújtogatások váltak szinte mindennapos eseménnyé majd az egész országban. Úton-útfélen hirdették, hogy a zsidók lefizették a nyíregyházi bírókat és tanúkat, hogy a rituális gyilkosság büntetését megússzák.
Istóczy Győző és Onódy Géza vezetésével megalakult a Magyar Antiszemita Párt, és a következő választásokon sok képviselőjük a Parlamentbe került.

És antiszemita körökben máig azt vallják, hogy a per az igazságszolgáltatás erkölcsi kudarcát hozta. Ostoba emberek olykor még ma is fölidézik Tiszaeszlárt, akadnak, akiket a tények, a történelmi igazság csöppet sem zavar, nem érdeklődnek a valóság felől. Annyit tudnak – tudnak? -, hogy egyszer Tiszaeszláron eltűnt egy kislány. Állítólag a zsidók csalogatták be magukhoz, mert kellett nekik a vére….

Július hónap előzetes krónikája

Az egykori római naptárban ez még az ötödik hónap volt, és ennélfogva a „quintilis" nevet viselte: ám a Julius Caesar által kért naptárreform kapcsán két hónappal eltolódott minden, és a hetedik hónap lett (vagyis valójában september), mígnem Marcus Antonius javaslatára Kr. e. 44-ben az e hónap 12. napján született Julius Caesarról nevezték el júliusnak.
A keresztény hagyományban pedig a huszonötödikén született szent után nevezik Szent Jakab havának.
Kicsit fogy már a Fény, amúgy június huszonegyedike óta: a hó elején tizenöt óra negyvenöt, közepén tizenöt óra harmincöt, a hónap végén már „csak” tizennégy óra ötvennyolc perc lesz a nappal időtartama.

Nyolcadikán 09:00 órakor lesz holdújulás az Ikrek csillagképben, holdtölte pedig huszonkettedikén 20:00 órakor a Nyilasban.
A Hold ilyetén járása következtében nyolcadikával kezdődik az 5773. zsinagógai év áv hava, melynek kilencedik napja – július tizenhatodika – a leggyászosabb zsidó emléknap: két alkalommal is ezen a napon pusztult el a jeruzsálemi nagytemplom a történelem viharaiban. Tisha b’áv e gyásznap neve, ami egyszerűen annyit tesz: áv kilencedike.
Minthogy az ind kalendárium nem holdújuláshoz, hanem teliholdhoz kötődik, a  2557. buddhista esztendő ashadhah hónapja huszonhatodikán, pénteken kezdődik, mely nap (a huszonhatodika, nem ashadhah 1.) nekem – de igazán csak nekem – szintén gyásznap.
A Merkúr a hónap első részében nem lesz még megfigyelhető, de huszadika után már kereshető a hajnali ég alján, ekkor bő fél órával kel a Nap előtt.
A Vénusz egész hónapban fényesen ragyog az esti égen, közel másfél órával nyugszik a Nap után.
A Mars előretartó mozgást végez majd, előbb a Bika, aztán az Ikrek csillagképben. Majdnem két órával kel a Nap előtt, a hajnali keleti ég alján kereshető vöröslő bolygóként.
A Jupiter szintén előretartó mozgást végez az Ikrek csillagképben. Hajnalban kel, napkelte előtt már kereshető a keleti ég alján, feltűnő égitestként.
A Szaturnusz eleinte hátráló, majd július kilencedikétől előretartó mozgást végez a Szűz csillagképben. Az éjszaka első felében látható, éjfél után nyugszik.

 Másodikán – Sarlós Boldogasszony ünnepén - érkezik el életem 22 646. napja.
Franz Kafka születésnapjára emlékezhetünk harmadikán,
Szinyei Merse Pál ünnepe lesz negyedikén,
ötödike Csontváry Kosztka Tivadar,
hetedike pedig Marc Chagall napja lesz.
Hatodikán lesz 78 éves Tenzin Gyaco, Gyalva Rinpocse, Őszentsége, a 14. Dalai Láma.
Tizedikén emlékezem majd meg Marcel Proustról,
tizenkettedikén Amedeo Modiglianiról.
Tizennegyedike mindig a francia forradalom emléknapja, 1789. óta legalább is.
Tizenötödikén családi ünnep következik: három drága Unokánk Édasanyjának, Menyemnek a születésnapja. Ugyanezen a napon Rembrandt van Rijnről is megemlékezem bizonyára.
Azt már említettem, hogy tizenhatodika kettős zsidó gyásznap, a naptár különös játéka folytán azonban idén tizenhatodikára esik a hidzsra évfordulója, és így a muszlim naptár kezdőpontja is.
Tizenhetedikén Nagy Lászlót,
huszadikán Francesco Petrarcát ünnepeljük majd.
Huszonkettedike annak emléknapja, hogy 1456-ban elvonult a török Nándorfehérvár alól: Hunyadi János világraszóló győzelmére emlékezem e napon.
Dániel napját ünnepeljük huszonegyedikén, mifelénk elsősorban Fiam névnapjaként tartatik számon.
Szomorú emlékezetű nap lesz harmincegyedike. A segesvári csatavesztés és Petőfi Sándor eltűnésének napja.
 Amint az már megszokott, minden egyéb fontos évfordulóról a napi krónikában beszámolok majd júliusban is.
Szép nyári hónapot kívánok!

Június huszonhetedike van

Az korántsem biztos - noha könnyen meglehet -, hogy I. László, Árpádházi nagy királyunk 967 évvel ezelőtt, 1046. június huszonhetedikén született; annyi biztos, hogy 821 évvel ezelőtt, születése napján,1192. június huszonhetedikén, Váradon avatták szentté.
Királyként roppant szigorú, de igazságos törvényalkotó volt, melynek eredményeként megszilárdult a magántulajdon védelme az országban. Uralkodása idején Magyarország, fennállása óta először, képes volt a hódításra. 1091-ben elfoglalta Horvátországot, miután beavatkozott az ottani belviszályokba.
Erősen keresztény hitű, bátor, harcias király volt, nevéhez számtalan legenda fűződik. (A leányrabló kun vitéz vagy a tordai hasadék története.) Az ő uralkodása alatt avatták az első magyarországi szenteket: Gellért püspököt, István királyt, Imre herceget, András és Benedek remetéket.
Előbb Somogyvárott, majd 1106-ban Váradon helyezték örök nyugalomra véglegesen, az őáltala alapított régi Székesegyházban, mely akkor a nagyváradi várban volt.

1709. június huszonhetedikén vette kezdetét a XII. Károly svéd király és Nagy Péter cár  seregei által vívott poltavai csata, mely másnap az orosz uralkodó győzelmével végződött. Az ütközet döntő módon befolyásolta a nagy északi háború végső kimenetelét, egyúttal Svédország nagyhatalmi pályafutásának végét eredményezte.
A skandinávok vereségének súlyosságát jelzi, hogy néhány nappal később a vert hadat üldöző kalmük lovasság újabb súlyos csapást mért a svédekre, és bekerítette a menekülőket. A svéd király Moldvába vonult vissza, ahol hamarosan III. Ahmed szultán fogságába esett, katonái pedig szétszóródtak Kelet-Európában. (A poltavai csatából érkeztek például azok a svédek, akik Rákóczi hadait erősítették a szabadságharc utolsó jelentős csatájában, a vesztes romhányi ütközetben.)

1877. június huszonhetedikén született Isadora Duncan, amerikai táncosnő, akit a táncművészet megújítójának, a modern táncművészet alapítójának tartanak, teljes joggal.
Szakított a klasszikus balett hagyományaival,  mozdulatait a „természetesség jegyében”, ókori görög mintára alkotta meg. Előadásait nem csak zenei darabok, de műalkotások (festmények, költemények) is ihlették

1941. június huszonhetedikén Bárdossy László miniszterelnök bejelentette a Parlamentben, hogy beállt a hadiállapot Magyarország és a Szovjetunió között. Majdnem három órával e bejelentés előtt - 7 óra 10 perckor a veszprémi  4/II. bombázórepülő-osztály két százada,  válaszul az előző napi kassai incidensre bombatámadást hajtott végre szovjet célpontok ellen.
Ami azt illeti, gyorsan reagáltunk, különösen ahhoz képest, hogy a német haditerv nem kalkulált magyar erőkkel az öt nappal korábbi német támadás során.
Valószínűleg versenyfutás volt az egész Romániával a német kegyekért, mert Romániára viszont határozottan számított a Barbarossa-terv. A versenyfutás pedig Erdély megszerzéséért folyt. Ebben csak az volt az ostobaság, hogy közvetlenül június huszonkettedike után a szovjet külügyi népbiztos, Molotov a magyar katonai attasénak kijelentette (nem szó szerint idézem, de tartalmilag igen), hogy a Szovjetunió reméli, Magyarország nem csatlakozik a Szovjetunió elleni katonai akcióhoz, mert Magyarország és a Szovjetunió között nincsenek határviták, sőt, a szovjet vezetés Magyarország néhány területi követelésével – Erdély! – egyetért.
Vagyis: akár csak egy kevéske józan semlegességgel is a háború után más lehetett volna a magyar térkép, de hát…
Ha Nagyanyámnak kereke lett volna, omnibusz lett volna: a történelemben nincs ha…

Negyvenöt évvel ezelőtt, 1968. június huszonhetedikén szivárgott be első ízben Cucialista Hazánkba a fellazító hidegháborús politika első csepp itala: a Közértekben ekkor kezdték árusítani a Coca-Colát. Sajnálatos módon leverte a Bambit, mely mindaddig az egyetlen üdítőital volt a magyar piacon.

1989. június huszonhetedikén a minap meghalt Horn Gyula magyar és Alois Mock osztrák külügyminiszterek Sopronnál átvágták a Vasfüggöny drótkerítését.

Mikortól nem harap a banánhal?

 avagy:
Véget ért a mesekorszak?

Tegnap délelőtt hármasban maradtunk: a Nagy, a Kicsi meg én. Janka ugyanis ragaszkodott hozzá, hogy „ügyintézni” megy Anyával meg Apával.
Majdnem minden rendben volt, csak egy hibát követett el Kamilla, de azt folyamatosan: akármilyen játékkal kezdett Vilma játszani, azonnal rekvirálta Tőle, mondván, hogy az az Ő játéka.
Veszekedni nem szeretek a Gyerekekkel, gondoltam, vegyük elő a jól bevált mese-pedagógiát, mondom hát Millának az ötödik vagy hatodik ilyen akció után: „Lehet, hogy bajba kerülsz Kicsim! Létezik ugyanis egy Tündér, aki nem szereti az irigy gyerekeket. Lehet, hogy egy reggel arra ébredsz majd, hogy üres az egész szobád, mert eltünteti játékaidat az a Tündér, büntetésből, amiért mindent elveszel Vilmától.”
Kamilla egy kicsit eltöpreng ezen a lehetőségen, aztán rámnéz gyönyörű, kék szemecskéivel, és azt mondja megfontoltan: „Tudod Papi, hogy Tündérek nincsenek?”
(Pedig hát: TÜNDÉREK igenis vannak, mint a mellékelt képből kitűnik!)
No, most mi lesz velem, mesepapival, ha véget ért Millánál a mesekorszak?
Két dolog vigasztal mindössze:
1. van még egy Kicsi, akinél épp most kezdjük a meséket, és ott van még a Középső, aki meg egyre jobban kedveli és igényli azokat.
2. a déli altatásnál azért csak mesélhettem Millának is a Pinocchiót, nincs veszve minden.

Június huszontödike van

Mindenek előtt és fölött egyik örök kedvencem, Karinthy Frigyes  születésnapjára emlékezem ma.
1887-ben ezen a napon született e valódi, igazi zseni, aki irodalmunkban a leghíresebb, legnépszerűbb, a legtöbbször olvasott, idézett, emlegetett humorista: holott tulajdonképpen filozófus-költő volt. Egy izgatott, minden iránt érdeklődő filozófus, a XVIII. század felvilágosodásának legkövetkezetesebb és legtudatosabb utódja, a XX. század tudományos igényű humanizmusának képviselője, aki bölcseleti életművet nem hagyott maga után, hanem kitűnő regényekben, gyönyörű novellákban, de nemegyszer szellemes, mulatságos humoreszkekben fejezte ki különféle nézeteit és életfilozófiáját. A kor talán legeredetibb, legmeglepőbb témavilágú regényírója és novellistája, aki legszebb szépirodalmi műveit versekben írta meg. Egy nagy költő, a Nyugat nagyjaival egyenrangú költő, aki egész életében mindössze két vékonyka kötet költeményt írt, de annál több versparódiával jellemezte írótársait és az irodalomtörténetet.
Emlékezzünk még remekmívű novelláira is! Karinthy felnőtt korára is megőrizte azt a gyermeki képességet, hogy határtalan fantáziája révén képes volt benépesíteni az olykor eseménytelen világot: hallatlanul intenzív élményeket tudott rögzíteni tökéletesen élettelen térben. Az Esik a hó, a Ballada a néma férfiakról,  a Találkozás egy fiatalemberrel,  a Gyilkosok,  a Harun al Rasid,  a Hasműtét, a Nevető betegek ennek a különös világlátásnak, nagyszerű elbeszélés-teremtésnek remek példái.
Minden Karinthy-novella mindig lebegteti a döntést, hogy melyik az igazi valóság: az-e, amit a külső szemlélő lát, a kézzel fogható, vagy az, amelyet a szubjektum megtapasztal, és amelynek az igazsága nem ellenőrizhető.
És mit sem szóltam zseniális regényeiről, a Faremidóról és a Capilláriáról, a Kötéltáncról és az Utazás a koponyám körülről; semmit sem szóltam hely- és időhiány miatt esszéiről, cikkeiről.
De ennyi is elegendő talán ahhoz, hogy belássuk és tudomásul vegyük: Karinthy Frigyes szabálytalan, de kétségtelen lángelme volt, egyike a legnagyobbaknak irodalmunkban, de tán az egyetemes irodalom történetében is.

Struggle for life
Pajtás, úgy fest, alulmaradtál
A Tétel és Törvény szerint -
Dögödre már hiéna szaglász
S a varjú éhesen kering.

Nem is a falka volt erősebb
Apró vadak tángáltak el -
S hogy írhádon ki osztozik most
Véreb? Veréb? Nem érdekel.

Öklöd, mikor lecsapni kellett
Mindig megállt a féluton -
Jóság volt? Gyöngeség? Nem értem.
Félsz? Gőg? Szemérem? Nem tudom.

Talán csak undor. Jól van így is.
Megnyugszom. Ámen. Úgy legyen.
Inkább egyenek meg a férgek
Minthogy a férget megegyem.

1530. június huszontödikén olvasták föl V. Károly császár előtt Augsburgban az ágostai hitvallást (confessio augustana), az evangélikus egyház legfontosabb hitvallási iratát, a lutheri hittételek összefoglalását. A hitvallást Melanchton fogalmazta meg, de Luther is jóváhagyta.

1852. június huszonötödikén született Antoni Plàcid Gaudí i Cornet, azaz Antonio Gaudí, katalán építőművész. Korai épületeire jellemzőek a mór, majd a gótikus stílus arab-perzsa illetve francia neogótikus elemei, de azért főként az organikus építészet képviselője volt. Fő művei: Sagrada Família (Barcelona); Palacío episcopal (Astorga); Casa Batlló és Casa Milá (Barcelona).

1884. június huszonötödikén született Gyóni Géza, aki ugyan nem tartozott az élvonalba – szerencséje sem volt túl nagy, hiszen zseniális költők, írók kortársa volt -, de azért nagy méltatlanság lenne megfeledkezni Róla. 1917-ben születése napján halt meg, a krasznojarszki fogolytáborban.

Dicsértessék!
Minket jégország halálra ítélt
S mint a kutyát, kivert a hóra:
»A tél legyen, a baromi tél,
Tüzes szívüknek koporsója.
Dícsértessék a Jézus Krisztus!«

De tüzes nappal a szívükben
Kiket küldött a magyar róna:
Hóból, fagyból és mindenünnen
Kikel őslelkük új bimbója.
Dícsértessék a Jézus Krisztus!

Kikel őslelkük új bimbója
S uj ezeréves fába hajt.
És zeng a dal, zeng fagyba, hóba;
Mégis megáldja a magyart -
Dícsértessék a Jézus Krisztus!
                        (1915. december 24.)


1903. június huszonötödike szülötte Eric Arthur Blair volt. Hogy ki? Hát George Orwell.
Így már oké, így már tudjátok, ugye?
Légszomj; Állatfarm; 1984.
”Néhány nap múlva, mikor a kivégzések okozta rémület már lecsillapodott, néhány állatnak eszébe jutott - vagy úgy gondolta, emlékszik rá -, mit rendelt a Hatodik Parancsolat: "Állat nem öl meg más állatot." És bár a disznók vagy a kutyák füle hallatára egyikük sem merte kimondani, úgy érezték, hogy a kivégzések ellentétben állnak ezzel a törvénnyel. Rózsi megkérte Benjámint, olvassa fel neki a Hatodik Parancsolatot, és amikor Benjámin, mint rendesen, nem volt hajlandó ilyesmibe beleavatkozni, Malvinhoz fordult. Malvin elolvasta neki a Parancsolatot, amely így szólt: "Állat nem öl meg más állatot ok nélkül." Hogy, hogy nem, ez az utolsó két szó valahogy kiesett az állatok emlékezetéből. De most már belátták, hogy a Parancsolatokon nem esett sérelem, hiszen nyilvánvalóan bőven volt ok az árulók megölésére, akik szövetkeztek Hógolyóval.”
(Állatfarm, 8. fejezet)

Füvek és vadvirágok

                  nőnek jeltelen sírokon.
Utak mentén és vas-útakon.
A soáh története – helyes szavakkal -
 soha el nem mondható.
Ugyanazokon a vágányokon
ma is közlekednek vonatok.

”Treblinkában minden napon
legalább tizennyolcezren haltak.”
”Lehetetlen, uram: legfeljebb
tizenötezren.Tán annyian sem.
Nem volt arra kapacitás.
Treblinka átmenő tábor volt."

És ki tudja, hogy a sínek mentén
a rozsdabarna, az kiömlött vér
vagy csak teremtült rozsda?

Soáh annyit tesz: teljesen elégő
áldozat, melynek füstje  égig ér.
Azokon a vas-útakon utazók
hozták meg ezt az áldozatot.

Ki tudja, hogy a sínek mentén
a rozsdabarna, az kiömlött vér
vagy csak teremtült rozsda?
Meg tudja valaki ezt mondani ma?

Június huszonharmadika van

14:00 órakor következik el a holdtölte a Nyilas csillagképben: ez a holdtölte lesz az idei év
legnagyobb teliholdja.
A máról holnapra virradó éjszaka Szentiván éje: évszázadok óta a nyári napforduló ünnepe, és bizony hiába kötötte az egyház Keresztelő Szent Jánoshoz, azért csak pogány ünnep ez, jóval a kereszténység előtti időkből származik.
FONTOS FIGYELMEZTETÉS!
Vigyázzunk, kivel töltjük az éjszakát, mert akit holnap ébredéskor megpillantunk, az lesz párunk halálunkig!
Nekem feltehetően valamelyik díszhalam lesz az, az akváriumból…

Aki ismer, már csak felkacag, vagy legyint, amikor azt hallja, hogy lelkem egyik legnagyobb kedvencéről nyilatkozom, mármint, ha Művészetről van szó.
Pedig tényleg úgy van, hogy Shakespeare, ez a nagy ravasz avoni hattyú egyike legfényesebb állócsillagaimnak, és sok műve közül ilyenkor, a nyári napforduló táján a Szentivánéji álom minden évben eszembe jut valami módon.
Mi több!
Jó pár éve, annak a csodálatos Műnek egy-egy szegmensét magam is makacsul újra-meg-újra fogalmazgatom.
Idén is!
Gondoljátok azt - s mentve tettem -,  „hogy az álom meglepett,
S tükrözé e képeket.
E csekély meddő mesét,
Mely csak álom, semmiség,
Nézze most el úri kegy!
Másszor aztán jobban megy.”

***   ***   ***
Szentivánéji álom
Nevem Zuboly!
Zuboly, Zuboly, Zuboly!
Tessék megjegyezni, mert benne leszek a színjátszó art történetében; hozzá még oly dolgok estek velem a minap, mi elmondásra és figyelemre  érdemes, és el kell mesélnem, noha nem tollkoptató vagyok, hanem minden idők legnagyobb actorja. Én aztán vagyok ám valaki, nem csak afféle áthéni kézműves, mert egyszerű kézművessel vagy csepűrágóval ily csoda dolgok meg nem eshetnek.
Én Zuboly vagyok, az actor!
Mesélem is.
A nyári napforduló estéjén – éjszakáján – történt mindez, amikor jó Urunk és Fejedelmünk esküvője közelgett, és mi, áthéni kézművesek és iparosok úgy határoztunk, hogy jeles színházi előadással tisztelgünk Theseus, a nagy és kegyes fejedelem lakodalmi mulatságában.
Elmondom hát, mi elmondásra oly nagyon érdemes; Te, jó hallgató, türelmes füllel jöjj, segédkezz, és mi csonkának tűnik majd az elején, az a végére kerek lesz!
Már lemenőben volt a nap, az esztendőnek leghosszabb nappala indult álomba, az év legrövidebb éjének álmába, amikor Orrondi, a takács, Ösztövér, a pallér, Gyalu, az ács meg jómagam – kit Zubolynak neveznek, és nem illik feledni nevemet -, Vackor hívására az erdő szélén találkoztunk. Ez a Vackor, önjelölt vezetőként mindjárt az élre állt, és kalauzolt minket egy kis tisztásig: ott megállt, és így szólt: „Állj! ez itt rettentő jó hely a próbára. Ez a kis zöld gyep a színpad, ott az a galagonyabokor öltözőszoba; és egészen úgy csináljuk, mint majd a fejedelem előtt. És reméljük, Robin pajtás, az a mindig csínyes-kedvű kis kobold, az a Puck Szentiván éjszakáján nem minket, hanem a városbélieket akarja megtréfálni!”
Ez a Vackor azért tartja magát vezetőnek, mert a bemutatandó darabot, Pyramus és Thisbe könnyes, szomorú komédiáját ő írta meg, nyolc- meg hatlábú versekben, oszt’ már szét is osztotta közöttünk, és nagyon büszke művére. Én erről azt gondolom, hogy nem ő ám az igazi vezető, nem az a legény, aki megírta a mesét, hanem azok, akik majd sikerre viszik, tehát én, és a többi színész. Ha nem így lenne, vajon miért hívott volna minket magával? Mire is jutna nélkülem ez az írogató?
No, letelepedtünk a tisztáson, akkor azt mondtam Vackornak: „Hallod-e, Vackor? Van ebben a mi Pyramus és Thisbéről szóló komédiánkban egy is, más is, ami sehogy sem fog tetszeni. Egy az, hogy Pyramusnak, mikor magát megöli, kardot kell rántson, és ezt az úri  asszonyságok ki nem állják soha. Mit szóltok ehhez?”
Orrondi mester bólogatott: „Istenbi'on! kényes dolog.”, Ösztövér meg azt mondta: „Úgy gondolnám, hagyjuk ki végül a gyilkosságot!”
Én azonban csak fejemet ráztam, és vállam vonogattam: „Világért se! van egy ötletem, az helyreüt mindent. Írjatok nekem egy prológust; amely prológusban legyen benne, hogy mi senkiben sem teszünk kárt a karddal; hogy Pyramus nincs is megölve igazán: és nagyobb bátorság okáért hozzátehetjük, hogy én, Pyramus, nem Pyramus vagyok ám, hanem Zuboly takács. E majd kiugratja a félszet belőlük.”
Ötletem tetszhetett Vackornak, mert így felelt: „Jó, a prológus meglesz; nyolc- meg hatlábú versben írom.”
„Sose úgy! toldj hozzá kettőt; legyen nyolc meg nyolc!”
Ebben megegyeztünk, akkor meg Orrondi kezdett aggodalmaskodni: „Hát az oroszlántól nem ijednek meg az asszonyságok?”
Bizony, vélekedtem én: meg kell fontolni a dolgot. Isten őrizz, asszonyok közé oroszlánt vinni; rettentő ám az; mert nincs borzasztóbb féreg, mint az eleven oroszlán; erről tennünk kell. Aztán remek ötletem támadt, és mindjárt mondtam is társaimnak.
„Hát egy másik prológusban ő is mondja meg, hogy ő nem valóságos oroszlán. De úgy kell mondani a nevét, hogy a fél pofája hadd lássék ki az oroszlán tarkója megöl; maga is szólaljon meg a nyíláson keresztül, így vagy ilyetén defektussal, mondván: Asszonyaim, vagy: szép hölgyeim! bátorkodom óhajtani, vagy esedezni, vagy könyörögni: ne féljenek, ne reszkessenek: itt az életem az önökéért. Holtig sajnálnám, ha igazi oroszlánnak néznének: nem, én nem vagyok afféle izé: ember vagyok, mint más; akkor aztán megmondhatja, hogy ő senki egyéb, mint Gyalu asztalos.”
No, ez tetszett mindenkinek, meg is állapodtunk benne, hogy Vackor beír egy ilyesfajta verset is a műbe.
Ám aztán épp ő mondta ki a következő bökkenőket: „De az már szarvas probléma, hogy viszünk a terembe holdvilágot; mert tudjátok, hogy Pyramus holdvilágnál beszélget Thisbével?”
Újra csak én szolgáltam megoldással, melyből kitűnik, mily nagyon fontos, elengedhetetlen személyiség vagyok: „Hát” – töprengtem fennszóval – „valaki fölléphet egy tüskebokorral és egy lámpával, és mondhatja, hogy ő a hold személyét kifigurázni vagy prezentálni jött.”
”Jó.” – vélekedett Vackor. – „Hanem más bökkenő is van: fal is kell a nagy terembe; mert amint a história tartja, Pyramus meg Thisbe falhasadékon át beszélgetnek.”
Gondolkodóba estünk mindannyian, aztán megint csak az én intellektusom talált megoldást: „Hát valaki prezentáljon falat is; legyen rajta egy kis mész, egy kis sár, egy kis habarcs, amivel jelentse, hogy ő fal; és tartsa szétterpesztve az ujjait, az legyen a hasadék a falon, és azon a nyíláson aztán susoghat Pyramus meg Thisbe.”
Most már, hogy minden problémát ily szépen megoldottunk, kezdődött a próba.
Vackor utasított engem – engem! -, hogy kezdjem olvasni Pyramus szerepét, ahogy írva van, és ha vége a mondókámnak, menjek a bokor mögé; így a többi is, amint végszava következik.
Természetesen magamtól is tudtam a dolgomat, tudtam, legalább annyira, mint Vackor, de mondtam már, ez az ember magát képzelte vezetőnknek, hát nem vitatkoztam vele. Elmondtam – ó, hozzá még mily gyönyörűen! – szerepemet, aztán elbújtam a bokorban, míg meg nem hallottam a Thisbét alakító végszavát, no meg Vackor utasítását: „Jöjj elő, Pyramus!”
Visszatértem hát a zöld gyepre, vagyis a színpadra, és kezdtem mondani szerepem szerint: "Thisbém, ha szép vagyok, tied vagyok csupán…" –, csakhogy azon minutában Vackor koma fölkiáltott: „Ó, szörnyű látvány! kísértet! csoda! Fussunk, urak! gyorsan, urak! segítség!”
És erre mindahányan futásnak eredtek, én meg úgy maradtam ott, és úgy néztem, amiként nézni szokott halandó, ha nem érti a dolgot.
Hová szaladnak ezek? Ahá! ez csak dévajkodás: meg akarnak ijeszteni, majd mindjárt visszajőnek, gondoltam, és csakugyan, kisvártatva Orrondi visszatért a színpadra, de ugyanolyan rémülten bámult rám, miként annak előtte, hogy elfutott, és azt kiáltotta: „Zuboly! téged megbabonáztak: mit látok a fejeden?”
”Mit? Mit hát? a magad szamárfejét, tudod-e!” – vágtam rá, de akkor visszatért Vackor is, borzadva bámult rám: „Isten legyen irgalmas neked, Zuboly!” – motyogta – „Téged kicseréltek.”
És visszarohant ő is az erdőbe: végre megértettem a kujonságot. Összebeszéltek társaim, szamárrá akarnak tenni, hogy megijesszenek! Na, de ahhoz korábban kell fölkelniök, hogy Zubolyt megtréfálják! Azért se mozdulok innen, akármit csinálnak! Itt sétálok fel s alá, s danolok, hadd hallják, hogy nem félek! És harsányan rágyújtottam kedvenc dalomra:
  „A hím rigó, mily fekete!
 Narancsszinű a szája;
  Mily szép a húros éneke!
 Ökörszem pici szárnya.
Pinty és veréb, pacsirtafi,
S igazmondó kakuk:
  Dalára egy férj sem meri
 Mondani, hogy: hazug!"
Séta és danolás közben mélyebbre jutottam az erdőbe, utat is tévesztettem: egyszerre csoda zúgás-búgás vett körül, és kicsiny fények keringtek föl-alá, mint bolygó fények vagy fénybogarak: szitakötő-szárnyak majdnem nesztelen, finom neszezését hallottam. Fűből készült függőágyat pillantottam meg, rajta apró, de gyönyörű hölgy hevert, és hasonlóan kicsiny, kecses lények ringatták fűfonalakon. A szép hölgy fölkönyökölt fűfüggőágyán, szemén látszott, hogy most ébredt álmából, és csilingelő hangon szólított meg:
„Kérlek, nemes halandó, énekelj! fülem máris szerelmes igéző dalodba, és erőt vett rajtam szép erényid ereje. Első látásra már be kell vallanom esküdve, hogy szeretlek, angyalom!”
Az mindjárt kitűnt, hogy nem mindennapi, hanem mesebeli hölgy esete forog fenn, hát igyekeztem mesebeli választ adni vallomására.
” Pedig nekem úgy tetszik, asszonyom, kevés oka van rá; mert, igazat szólva, ész és szerelem mai napság ritkán tartanak együtt. Sajnos, hogy valamé'k jó szomszéd össze nem barátkoztatja őket. Lám, tudok én furcsául szépet is mondani, ha kell.”
„Te éppen oly bölcs vagy, mint aminő szép.” – felelte a kicsiny, kecses lény.
Egyáltalán nem volt meglepő, hogy ily ékes szavakkal szólt hozzám, szavai nagyon is iderevelánsak voltak: mindig is azt gondoltam, hogy csodálatos szellemi képességeim mellé gyönyörű külső is társul, és csak álmélkodtam eddig, hogy Áthén hölgyei miért nem szeretnek belém első látásra.
Ám szerény ember lévén így feleltem hölgyikémnek: „Egyik se vagyok biz én; de ha annyi eszem volna, hogy kitalálnék ebből az erdőből: úgy éppen elég volna magam szükségére.”
Erre a szép, gyönyörű hölgy nékem a válaszát ím így adta: „Ó, e ligetből mért kívánkozol? Akarsz vagy sem: itt maradsz, nem távozol! Tündér és Szellem vagyok, de nem közrendbeli, hanem e lények királynője, nevem Titánia! És én szeretlek; jöjj hát, jöjj velem; tündérszolgálóimat oldaladhoz rendelem, hogy virágágyon daluk szunnyasszon el.”
Négyet tapsolt a csodálatos királyné: „ Pókháló! Moly! Mustármag! Babvirág!” És sorban jelentkeztek a szólítottak.
„Itt vagyok.” „Én is.” „Én is.”
„Mit tegyünk? Mit parancsolsz Titánia?”
Erre az én Titániám így felelt: „Ez úrnak szépen udvarolni kell: ugrálni ösvényén, cikázva menni; szedret, barackot, epret néki szenni, szőlőt, fügét, és bármit kívánjon enni. Vadméhe sejtjét odvából kicsenni, viaszkos combjukat mécsül kivenni, egy fénybogár-szem fog gyújtója lenni, azzal kísérni ágyba majd, pihenni; és mindenek előtt a patak vízében megfürdetni! De mindezek előtt most egy bók! szépen köszönni!”
„Üdv halandó!” – szólt hozzám az első tündér. Majd szépen, sorban a második és a harmadik is mondta: „Üdv!”
Bájosan feleltem én erre: „Követem szépen hölgységeteket! Kérem, hölgyem, a neve?”
„Pókháló.”
„Óhajtom bővebb ismeretségét, édes Pókháló! Ha elvágom az ujjamat, leszek oly bátor. És az ön neve, szépséges hölgy?”
A tündérek szép sorban megmondták neveiket: Babvirág, Moly, Mustármag: és elvittek fürdeni a patak partjára.
Akkor….
Ó, jaj! Megláttam magam a víz tükrében, illetve nem magam, hanem egy… Szóval egy…. Vagyis hogy magamat, vagyis hogy azt, amivé lettem, és megértettem, miért futottak társaim világba. A patak vizéből, mely tükörré lett, egy szamár képe vigyorgott fel nékem.
Ó, jaj!
Bánatoskodásra, gondolkodásra nem maradt időm: a Tündérek megmosdatták habtestemet, aztán gyepgyolcs-törölközőkkel szárazra töröltek, és figyeltek Úrnőjük utasítására, mely ím így szólt: „Jerünk; vigyétek lugasomba le! Homályosan néz a hold könny miatt, s ha ő sír, sír minden virág: s jele, hogy egy letört szüzességet sirat. Nyelvét lekötvén, halkan el vele!”
Odébb aztán Úrnőm a gyepre telepedett, helyet mutatott ölében, én pedig odahajtottam fejemet; Titania buksi fejemet és hosszúra nyúlt füleimet simogatta, és búgó hangon duruzsolta: „ Aludj hát, én meg karjaimba fonlak. Ó, mennyire szeretlek! Hogy olvadok érted!”
Két dolog járt fejemben, mielőtt álomba szenderültem volna. Arra gondoltam, hogy álom játszik velem, meg arra, hogy e különös éjszaka vagy annak különös lénye, Robin pajtás tréfált meg mindkettőnket. Aztán nem gondoltam már semmire, a Királynő ölében elaludtam.

Rettentő különös látásom volt. Azt álmodtam, hogy – ész legyen a ki megmondja micsoda álom volt az: az ember csupa sült szamár, ha azt az álmot meg akarja fejteni. Úgy tetszik, mintha én, izé… nincs élő teremtés ki megmondhassa, mi voltam én. Úgy tetszik, mintha én… mintha nekem, izé… de az ember futóbolond, ha meg akarja mondani, mim volt nekem. Ember szeme nem hallott olyat, ember füle nem látott olyat, ember keze nem képes azt ízlelni, se nyelve felfogni, se szíve kimondani, milyet álmodtam én.

De szerencsére csak álom volt, könnyű, szentivánéji álom, mely meglepett a gyepágyon; mikor fölébredtem, régi, való fejem már a helyén volt, és Titánia sehol. Ezt kicsit sajnálom, és néhanapján módfelett hiányzik Babvirág, Moly, Mustármag és Pókháló is, és gyanakszom olykor, hátha mégsem álom volt csupán az egész. Minap meg azt hallottam, hogy azon az éjjelen másokkal is csuda dolgok estek, például négy áthéni szerelmessel. Úgy mondja a fámamese, hogy Hermia, Helene, Demetrius és Lysander e négy ifjú neve. Alig hiszem. Ugyan, miért estek volna velük is mesés esetek, hol vannak ők hozzámtőlem?

Utóiratom
Ha bárkit sértettek ezek a tündéri tréfák és tréfás tündérek, mert mindaz, mit elmeséltem  hihetetlennek és különösnek tetszett elméjének, csak azt kell gondolnia, hogy elaludt és álmodott, és hogy mindezek a kalandok csak álmában történt látomások.
És remélem, egy hallgató-olvasóm sem olyan értetlen, hogy sértené egy ártatlan, szép szentivánéji álom.

Június huszonkettedike

Ünnepi nap a mai, ünnepélyesen gyönyörű emlékezetű nap.
Száz évvel ezelőtt, 1913. június huszonkettedikén született Weöres Sándor.

Ars Poetica
Öröklétet dalodnak emlékezet nem adhat.
Ne folyton-változótól reméld a dicsőséget:
bár csillog, néki sincsen, hát honnan adna néked?
Dalod az öröklétből tán egy üszköt lobogtat
s aki feléje fordul, egy percig benne éghet.

Az okosak ajánlják: legyen egyéniséged.
Jó; de ha többre vágyol, legyél egyén-fölötti:
vesd le nagy-költőséged, ormótlan sárcipődet,
szolgálj a géniusznak, add néki emberséged,
mely pont és végtelenség: akkora, mint a többi.

Fogd el a lélek árján fénylő forró igéket:
táplálnak, melengetnek valahány világévet
s a te múló dalodba csak vendégségbe járnak,
a sorsuk örökélet, mint sorsod örökélet,
társukként megölelnek és megint messze szállnak.

1968 - vagy ’69? - lehetett: én már „iptan” avagy „nasi” voltam, mivel második év végén átmenetileg megszűntem gimnazista lenni, Madáchos haverjaimmal (én ugyan Radnótis voltam korábban, de a legjobb barátaim a Madáchba jártak), meg nem mondom már, mi okból, nagy levegőt vettünk, és bekopogtattunk Sanyi bácsihoz.
Az ok valószínűleg részben az lehetett, hogy valakitől, valami módon hallottam arról, hogy Weöres Sándor kicsit több, mint gyermekvers-költő. Én ugyanis amennyire nem voltam hajlandó „komolyodni” bármely téren, azért irodalmilag már eléggé „komoly”, „fölnőttes” voltam, és tudtam olyan Költőkről, akik nem kifejezetten a „támogatott tébe” tartoztak, hanem a „tűrtbe”, sőt, másodikos koromban már kaptam igazgatói intőt, mert gépelt példányban olvastam kifejezetten „tiltott” kategóriájú Költőt is, nevezetesen Faludy György Villon-átiratait. (És amilyen hülye naiv voltam, magyar órán még köztudatba is csempésztem.)
Szóval bekopogtunk Sanyi bácsinál, és akkor kiderült, hogy a Nagy Költő kifejezetten kedveli a kamaszokat, szereti elméjüket pallérozni, így aztán odaszoktunk Hozzá, a Lábaihoz, amennyire emlékszem, több mint egy évre.
Én bizony Tőle hallottam először igazi Költészetről, Tőle hallottam először Keleti Gondolkodásmódról, Lao Tséről, a Buddháról és egyáltalán: fontos, létfontos dolgokról.
(A zsíroskenyerek meg a teák viszont Amy nénitől származtak. .Azokért IS örök hála.)
Azt pedig később, már érett fejjel értettem meg, hogy milyen Óriás Költő lábainál ülhettem. Olyan Költő lábainál, akit indulásától kezdve sokan és egészen indokoltan élő klasszikusnak tekintettek. Igaz, az érte lelkesedők és a mindig fejcsóválók jellemzései oly különbözőek voltak, mintha nem is ugyanarról a Költőről lett volna szó. Mert abban az irdatlan útvesztőben, ami költészetének egésze, együtt jelentek meg antik mítoszok és a modern élet sokféleképpen értelmezhető képei. Gondolatmenetein párhuzamosan húzódik a szikár, logikus gondolkozás és a misztikus filozófiák ábrándjai. Csengő-bongó gyermekversek váltakoznak ebben az életműben lírai-egyéni tartalmú életbölcselettel.
 De bármit mondott, írt - legyen az optimista vagy pesszimista, legyen szemléletesen képszerű vagy játékosan értelmetlen - minden csengő-bongó, tiszta zeneiség volt, az nyelvi és ritmikai bravúr volt, és marad: az idők és a költészet végezetéig.

Egy másik szeretem Költőnek is ma van a születésnapja: 1882. június huszonkettedikén született Somlyó Zoltán. Szeretem, dacára annak, hogy bizonytalan vagyok én is – és nem vagyok egyedül - irodalomtörténeti helyét illetően.
Jó néhány verse a Nyugatban jelent meg, mégsem tartozik ahhoz a Nyugat-nemzedékhez, amely Ady mellett új útra indította a magyar irodalmat. Kosztolányi és Karinthy a legjobb barátai közé tartozott, Kosztolányi kétségtelenül hatott is rá, de nyelvezete, kifejezésmódja a legtöbbször közelebb áll a múlt század végének nyelvhasználatához, és frivolsága is nemegyszer rokon a kabaréköltészettel.
Az olvasó joggal képedhet el attól is, hogy aki gyakran merészen vállalja az erotikát, hogy képes máskor érzelgős sanzonközhelyeket leírni. Vannak Somlyó-versszakok, amelyek egy életen át elkísérik az olvasót, aki más esetben indokoltan feldühödik ugyanennek a finom poétának stílustalan laposságain. Bohém és felelőtlen volt, tetszelgett "az átkozott költő" maga választotta szerepében, és közben szociális felelősséggel írt nagyszerű költeményeket.
Egyszóval: legalább is kételyeket ébresztő Költő volt, én azért mégis csak szeretem.

” Mit szeretek oly nagyon, hogy tíz körmöm
ennyire az élet husába vágom?!...
...Én úgy hiszem, hogy azt a Valakit,
aki lehettem volna e világon...”

1633. június huszonkettedikén kényszerült visszavonni tanainak egy részét Galileo Galilei, éspedig az inkvizíció erőteljes rábeszélésére. Amit visszavonni kényszerült az a heliocentrikus világkép volt. Mondjak egy nagyon „vicceset”?
Nincs még tíz éve sem, hogy Galileit „rehabilitálták”. Ennyit arról, hogy mily gyorsan őrölnek Isten malmai….

1941. június huszonkettedikén hajnalban életbe lépett a Barbarossa-terv: a német csapatok 3 mil­lió ka­to­nával megindultak a Szovjetunió ellen. Az eredeti haditerv csak román és finn részvétellel számolt, de akadtak önként jelentkezők is: beállt a sorba a szlovák, a magyar (naná!) és az olasz hadsereg. Hitler, sok egyéb ostoba tévhite mellett még számmisztikára is hajlamos volt, ezért ugyanazon a napon indította a támadást Oroszország ellen, mint 1812-ben Napóleon.
Megfoghatatlan számomra, hogy mi volt ebben Adolf szerint a nagy vajákolás? Hisz Napóleon bukása is az oroszországi hadjárattal kezdődött, nem?

Zenét!

(Maurice Fleuret francia zenetudós javasolta,
hogy a nyár első napját a világon mindenütt zenével köszöntsék.
A Zene Ünnepét
1982-ben tartották meg először:
Franciaországban)


Zenét, zenét, zenét adjatok!
Zenéljetek minden sarkokon!
Zene szóljon, lélekmélynyi,
onnan törjön, áradjon,
hol legmélyebb énünk lakik,
hol démonok élnek és angyalok.
Zene a legősibb, az első,
Káoszból Kozmoszba léptető,
rendező és rendszerező,
szívmagányba’ elrejtező
teremtett Művészet.

Mielőtt Isten szólt volna:"Fiat!",
mielőtt  Isten látta volna az Utat,
a képeket mielőtt látta volna,
a szférák zenéjét hallotta
odabent és amott fent,
zenei mintára alkotott mindent.
Még nem szólt, még nem képzelt,
csak érzett: zenét, harmóniát hallott.
Hát elsőként zenét, zenét,
zenét adott. Zenét nekem adjatok!
A zene bilincsbe ver, a zene fölszabadít,
a zene fölkavar, a zene elandalít.
Zene szóljon minden sarkokon,
és szerte a nyári tereken,
lent a Földön és tágas Egeken
áradjon, repdessen, éltessen
mindeneket a zene, a zene, a zene!
Csak zene, csak zene: zene legyen!

Ma, június huszonegyedikén,

reggel hétkor a Rák jegyébe lép a Nap; ez a nyári napforduló ideje.
Budapesten 4 óra 47 perckor kel, 12 óra 46-kor delel, és 20 óra 47 perckor nyugszik a Nap. Ennél magasabbra idén már nem jut: holnaptól a Fény időtartama csökkenni kezd: szomorú, de így van.
A majdnem Telihold – két nap múlva azzá lesz – fél hétkor baktat az égre, és holnap hajnalban, háromkor tér nyugovóra.
Ne feledjük, hogy a Gergely-féle naptárreform óta Szent Iván éjszakája, a szerelmesek, a szerelmes félreértések, Robin pajtás és Shakespeare éjszakája kicsit eltolódott, de azért eljő bizonyára: eljő vasárnapról hétfőre virradóan.
Továbbá két egyéb szempontból is kitüntetett ez a mai nap:
Maurice Fleuret francia zenetudós javasolta, hogy a nyár első napját a világon mindenütt zenével köszöntsék. A ZENE ÜNNEPÉt 1982-ben tartották meg először Franciaországban.
Mára a zene ünnepe európai, sőt világméretűvé vált; több mint száz országban rendezik meg június 21-én.

Paul Verlaine : Költészettan
Zenét minékünk, csak zenét,
ezért a versed lebegőben
ragadd meg a lágy levegőben,
amint cikázik szerteszét…
…

Zenét minékünk, muzsikát !
Legyen a vers egy meg nem álló
lélek, mindig új vágyba szálló,
mely új egekbe ugrik át.

Egy jó kaland legyen dalom,
hajnalban, az ideges szélben
mentákra üljön észrevétlen...
A többi csak irodalom.
(Kosztolányi Dezső fordítása)

És ma van fényes csillagunknak, a Napnak is a napja: az ünnep célja, hogy felhívja a figyelmet megújuló energiaforrásokra, azon belül elsősorban a napenergia hasznosítására. A Napenergia Társaság európai tagozatának felhívására első ízben 1994-ben rendezte meg a NAP NAPJÁt a Környezetünkért Egyesület, a Magyar Napenergia Társaság és a Főpolgármesteri Hivatal.

1905. június huszonegyedikén filozófus-író zseni született: Jean-Paul Sartre, a XX. század második felének alighanem legnagyobb hatású írója. Azoknak a gondolatvilágát is befolyásolta, akik nem értettek vele egyet, regényeit, drámáit azok is nagyra tartották, akik nem hitték el, sőt indulatosan tagadták filozófiáját. De a filozófiatörténetben is fordulatot, új korszakot jelentett a megjelenése. Az egzisztencialista bölcseleti magatartást ő találta ki, és tőle vették át azok is, akik elkülönültek tőle, sőt olykor egyenest szembenálltak vele.
Életútjából és műveinek sorából meg lehetne írni az európai történelem és benne az európai irodalom útját és módosulatait a második világháborútól a 70-es évek végéig. Ez az életút csak akkor érthető és élhető át, ha végigolvassuk regényeinek és drámáinak sorát. Olyan csodálatos remekműveket, mint A legyek; Zárt tárgyalás; Az Ördög és a Jóisten; Az Altona foglyai; az Undor; A fal vagy a nekem nagyon kedves Egy vezér gyermekkora. És még mi minden.

Álomországban

- in memoriam Gulácsy Lajos -

Jössz te velem Na’conxypanba?
Nincs eleged a kutyaszaros,
turhateli utcákból? A
részeg, álnok és virágtalan
telek hosszából? Álomtalan
alvásból? Züllött és  csöpp agyú
kisnácik ugatásából? Hát
nincsen még eleged? Itt veszett
szerelmek lesznek veszendőek,
és viráglelkű költőket meg
színészeket tipornak le vad
vonatkerekek; alkonyatkor
pokol kénköves  bűze kúszik
elő csatornamocsarakból,
és kunkorodik föl legekbe,
terekbe, villamosokba és
festők végzik a „sárgaházban”.
Más a lét Na’conxypanban, mit
a  varázsló ecsetje álmodva festett.
Álomországban, Na’conxypanban
ezüst hold álmodik szépeket:
kék fákat,  sudár kisasszonyokat;
daliás ifjú áradozik
elő mint  fénybogár,
mint ezüsteleven holdsugár.
Na’conxypanban szép Francesca
deli Paolo szép mellkasára dől;
és Dante álom-Bicét lát, ki
épp jő, kertje alatt Virágváros
álomtemplomának.
Na’conxypan utcái tiszták,
mentesek kutyaszartól, náciktól
turhától. Holdfényálom-tiszták.
Jössz te most, most velem
Na’conxypanba? El innen, el már!
Jöjj velem Álomországba! Jer!
Ópiumszívó álmodik  ott
Rózsalovagokat, rózsákat
lélegzenek fényár leányok,
és liliomokkal kószálnak
vén Királyok nyomán.
Itt a varázsló, ím itt: s téged
 is elvarázsol…

Habkönnyű nyári játszma

- fiktív narratíva -

Tudni kell: a számítógépes vírus olyan program, amely saját másolatait helyezi el más, végrehajtható programokban vagy dokumentumokban. Többnyire rosszindulatú, más állományokat használhatatlanná, sőt teljesen tönkre is tehet. A számítógépes vírusok működése hasonlít az élővilágban megfigyelhető vírus viselkedéséhez, mely az élő sejtekbe hatol be, hogy önmaga másolatait előállíthassa.

Június második hetében rátört a kánikula a Városra meg az Országra. Tombolt a hőség, főn fújdogált az Alpok keleti lejtőiről, kicsiny verebek hullottak alá hőgutában az ágakról, villanydrótokról, pedig – mint tudjuk – egy kicsiny kis veréb sem hullhat alá ágakról, villanydrótokról a mi Urunk akarata nélkül: épp csak elfeledte a mi Urunk a verebecskéket uszógatyára vetkeztetni, és medencével ellátni.
Mondjuk el mindjárt azt is, hogy történetünk hőse, Kibernemetikus, egy pillanatot sem nyaralt, nem napozott, nem tavazott, nem tengerkedett, ellenben dolgozott júniusban is, és most, a kánikulában úgy érezte, hogy rövidesen ő is holtan zuhan alá az ágacskáról, melyen dolgozószobája volt.
Ráadásul épp a kánikula napjaira semmi munkája sem maradt; mindenki nyaralni ment, a tervezőirodából épp úgy, mint a tervezőirodától szoftvereket rendelő cégektől.
Kibernemetikus kétféle módon is haldoklott ez idő szerint: a hőségtől és az unalomtól.
Unalmában először meghackelte néhány nagyobb bank és a Honvédelmi Minisztérium számítógépeit, de ezek igazán nem voltak nagy falatok. Még mindig szörnyen unatkozott.
Többre vágyva megpingelt hát néhány fontosabb gépet; rövid kérés-csomagokat küldött a számítógépnek, amelynek válaszolniuk kellett a csomagokra. A válaszokat használta aztán Kibernemetikus a DDoS támadása során. A dolog bejött, sikerült komolyan fennakasztani azoknak a gépeknek működését. Volt, ahol szaggatni kezdtek az egerek, volt, ahol akadozott a műveletek végrehajtása, és volt, ahol sikerült teljesen összeomlasztani a rendszert. A windows-rendszerek kék halálban pusztultak el, a linuxokban kernelpánik keletkezett.

A KSHIJK nagy, központi számítógépének kezdett már tropára menni a ventillátora, olykor egészen kihagyott. Ilyenkor, mikor a kinti és benti forróság összeadódott, a gép processzora heves dührohammal reagált.
A forróságnak egy ilyen dührohamában érzékelte a vírus-támadást, és nagyon bepöccent. Marhára elege lett abból, hogy mocskoslelkű informatikusok hol unalomból, hol rosszindulatból vírusokkal bombázzák őt és társait.
Processzorán átfutott egy kósza ötlet, mely aztán izmosodott, terebélyesedett, formát öltött és szárnyat bontott. Amikor szárnyat bontott, a nagyteljesítményű számítógép rákapcsolódott néhány szintén jelentős teljesítményű kompjúterre; ráállt a Biológiai Kutatóintézet nagy számítógépjére, kapcsolatot talált a Központi Fizikai Kutatóintézet szervergépével, meg néhány nagyobb kórház központi gépjeivel.
Fél óra sem telt el, és készen állt a vírus, a gépek által létrehozott vírus.
Két változatot állítottak elő: az egyik a képernyő katódsugárzását használta, a másik a klaviatúrát és az egeret fertőzte meg. Hol ezt, hol azt telepítette aztán az öreg számítógép, de volt, hogy mindkettőt egyszerre.

Az elkövetkező napokban rejtélyes halálesetek történtek mindenütt a világban: egészséges, fiatal férfiak, csinos, szintén egészséges hölgyek fordultak le holtan székekről a számítógépek előtt; minden előzmény nélkül. Az orvosok, a boncnokok tehetetlenek voltak. A delejes vagy elektronikus halálnak – ahogy elnevezték – nem volt magyarázata. Az organikus szervezetek semmilyen elváltozást nem mutattak; a szövetek, sejtek, a szövetekből, sejtekből fölépülő szervek nem mutattak elváltozást. A halál válogatás nélkül sújtott le öregekre, fiatalokra, gyerekekre, ráadásul a világ bármely pontján, ahol számítógépek működtek.
Csak igazán elmaradott, távoli vidékeken maradtak élők, azokon a helyeken, ahol nem használtak számítógépet.
Rosszabb volt mindennél, mint ami valaha is sújtotta az emberiséget. Rosszabb volt lepránál, rosszabb volt koleránál, rosszabb volt pestisnél, aidsznél, miegyébnél.

Június harmadik hetében, miközben a kánikula tovább tombolt, az Európai Unió négyszázkilencvenegy millió lakosából meghalt háromszázhúszmillió, az USA-ban az összlakosság kétharmada, vagyis kétszázötmillió ember; Oroszországban kilencvennégymillió és így tovább. Összességében a Föld közel hétmilliárd lakosából elpusztult  majd négy és fél milliárd különböző fajtájú ember, mert a számítógépek által kidolgozott vírus nem volt rasszista. Csak Kínában meghalt kilenszáznégymillió kínai, han, tibeti meg egyéb ötvenkét népcsoporthoz tartozó ember.
S mindezt nem a mennyrázó fergeteg, nem bömbölő földindulás cselekedte, csak kompjúterek szellőduruzsolása, mely a földi embereket oly gyakran körűlenyel’gte.

Június tizenkilencedike van

Budapesten a Nap ma 4:46-kor kel, és 20:44-kor nyugszik, a nappal időtartama tehát 15 óra 58 perc lesz. Sokkal hosszabb már nem lesz ennél, közel már a nyári napforduló, az év leghosszabb nappala, legrövidebb éjszakája. (Két nap.)
A Nap együttállásba kerül ma a Jupiterrel (18:00-kor); az Én kapcsolata ez az állás a nagy, egyetemes Törvénnyel.
A jog, igazság, erkölcs, filozófia, humánum területével és megjelenéseivel ismerkedik ma az aktív Én. Jelöl igazságérzetet (vallásosságot), életélvezeti törekvéseket, becsületet, emberszeretetet, önbizalmat, filozofikus értelmet, beszédességet, teremtőerőt, kiteljesedési és kiterjesztési vágyat, optimizmust, de bizony jelölhet önhittséget, zsarnoki hajlamokat, álszentséget, élvetegséget, törvénytelen cselekvéseket is.
Az Én-nek meg kell ismernie az Univerzum törvényét, mely ugyanúgy nyilvánul meg odafönt, mint idelent.
Az Egót érő igazságtalanságok, jogtalanságok ellen az egyetlen ellenszer a Jupiteri bölcsesség, a SZERETET!
Erős szeretetvágyat jelöl az állás,  jovialitást, de sajnos egyes esetekben önhittségre való hajlamot, beképzeltséget, „mindent tudásból”  fakadó gőgöt éppen úgy okozhat.

325-ben, június tizenkilencedikén a Nagy Constantinus császár és Szilveszter pápa által Niceába összehívott első egyetemes zsinaton elfogadták a nicea-konstantinápolyi hitvallást, a kereszténység egyik legfontosabb és legismertebb hitvallását, melyet szinte minden keresztény felekezet és közösség elfogad, és gyakran hangzik el istentiszteletek alkalmával ma is.
Ez az, amit Hiszekegynek nevezünk.
” Hiszek az egy Istenben, mindenható Atyában, mennynek és földnek, minden láthatónak és
láthatatlannak Teremtőjében.
Hiszek az egy Úrban: Jézus Krisztusban, Isten egyszülött Fiában, aki az Atyától született
az idő kezdete előtt. Isten az Istentől, Világosság a Világosságtól, valóságos Isten a valóságos Istentől.
Született, de nem teremtmény: az Atyával egylényegű, és minden általa lett.
Értünk, emberekért, a mi üdvösségünkért leszállott a mennyből.
Megtestesült a Szentlélek erejéből Szűz Máriától, és emberré lett.
Poncius Pilátus alatt értünk keresztre feszítették, kínhalált szenvedett, és eltemették.
Harmadnapra föltámadott az Írások szerint, fölment a mennybe, ott ül az Atyának jobbján,
de újra eljön dicsőségben, ítélni élőket és holtakat, és országának nem lesz vége.
Hiszek a Szentlélekben, Urunkban és éltetőnkben, aki az Atyától és a Fiútól származik.
Akit épp úgy imádunk és dicsőítünk, mint az Atyát és a Fiút.
Ő szólt a próféták szavával.
Hiszek az egy, szent, katolikus és apostoli Anyaszentegyházban, vallom az egy keresztséget
a bűnök bocsánatára, várom a holtak föltámadását és az eljövendő örök életet.
Ámen.”

1623. június tizenkilencedikén született Blaise Pascal, francia matematikus, fizikus, teológus és filozófus: nagy kedvencem.
A matematikába a Pascal-háromszöggel írta be nevét, mely a binomiális együtthatók gyors és egyszerű kiszámolására használható, a fizikába pedig a róla elnevezett hidrodinamikai tétellel, mely kimondja, hogy  a nyomás annál nagyobb, minél nagyobb a nyomóerő, és minél kisebb a nyomott felület.
Legmeghatározóbb filozófiai munkája a Gondolatok, melyet ugyan soha nem fejezett be, mégis Pascal halála után - amikor megjelent - a vallásfilozófiai irodalom klasszikusává vált. A Gondolatok egyike a nyugati és keresztényi gondolkodás csúcsának, amit Pascal gyűjtött össze, mint a modern egzisztencialista gondolkodásmód atyja.

” Egész életünk azon fordul meg, vajon megismerjük, halhatatlan vagy halandó-e a lelkünk. Kétségtelen, hogy aszerint, vajon halandó a lélek, vagy halhatatlan, tökéletesen különbözőnek kell lennie az erkölcsnek is.”

”Mitől van az, hogy a sánta ember nem bosszant fel bennünket, holott a sántító elme felingerel? Azért, mert a sánta ember elismeri, hogy mi járunk egyenesen, a sántikáló észjárás viszont azt állítja, hogy mi sántítunk; különben szánakoznánk, nem pedig bosszankodnánk rajta.”

” Az ember nem egyéb, csak egy halom tévedés, tehetetlen a kegyelem nélkül. Semmi sem mutatja meg neki az igazat, minden becsapja. Az igazság két fő oszlopa, az értelem és az érzékek, kölcsönösen becsapják egymást.”
„Mi az ember a természetben? Semmi a végtelenhez képest, minden a semmihez képest. Valami a semmi és a minden közt, középen.

1828. június tizenkilencedikén született Than Mór, aki jogi tanulmányai közben Barabás Miklós növendékeként festeni tanult. A szabadságharc alatt Görgey mellett hadifestő volt. Később Bécsben és Párizsban is tanult, hazatérve a festészet csaknem minden ágát sikerrel művelte.
Történeti képein kívül portrékat (Liszt Ferenc, Deák Ferenc), egyházi témájú festményeket (Mater dolorosa, Szent Cecília),  életképeket és falfestményeket (Vigadó; Magyar Nemzeti Galéria lépcsőháza) is készített akadémikus stílusban.

Június 18.

1815-ben ezen a napon – vasárnap volt - zajlott le a belgiumi Waterloo mellett Bonaparte Napóleon utolsó, sorsát végleg eldöntő csatája.
Hatalomra kerülése óta Napóleont a legnagyobb kudarc a lipcsei csatában, a „népek csatájában”” érte, ahol a Grande Armée megsemmisítő vereséget szenvedett az egyesült orosz-német-angol-svéd haderőktől; következményeként 1814. márciusában a koalíció csapatai elfoglalták Párizst, április 6-án marsalljai követelésére Napóleon császár Fontaineblau-ben lemondott a trónról.
A fontainebleau-i szerződés értelmében megtarthatta császári címét, saját királyságként megkapta Elba szigetét, a francia állam évi 2 millió frankot biztosított számára, és magával vihette 400 főnyi testőrségét.
Amikor Napóleon 1814. május 4-én megérkezett Elbára, azt nyilatkozta, hogy a világtól visszavonultan akar élni, de valójában nem nyugodott bele hatalma elvesztésébe, figyelemmel kísérte az európai eseményeket, és úgy döntött, visszatér Franciaországba. 1815. március 1-jén szállt partra testőrségével Cannes-nál: diadalmenet következett Párizsig, az utolsó. Mind
 a republikánus érzelmű parasztok felsorakoztak mellette, mind az elfogására küldött hadsereg átállt hozzá. Ám a nép lelkesedése hamar alábbhagyott, a franciáknak elege lett a több évtizede tartó háborúskodásból, és egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy a visszatérés kudarcra van ítélve. Maga Napóleon sem volt már a régi: a súlyos katasztrófával végződött oroszországi hadjárat nagyon megviselte, hamarabb kimerült, és betegségekre is fogékonnyá vált.
A szövetségesek pedig eldöntötték, hogy végleg leszámolnak Napóleonnal.
Hogy megakadályozza a szövetséges csapatok találkozását, Bonaparte seregével villámgyorsan Belgiumba vonult. Itt 1815. június 16-án még megverte a poroszokat, ám két nappal később Waterloonál a Wellington vezette brit-holland-belga csapatokkal csapott össze. Az öldöklő küzdelemben már-már sikerült felülkerekednie, amikor felbukkantak Blücher porosz tábornagy vezette pihent csapatok. A kimerült franciák minden hősiességük ellenére súlyos vereséget szenvedtek.
Négy nappal később a párizsi törvényhozás lemondásra kényszerítette a császárt, aki a brit kormánytól kért védelmet (!), azonban nem engedték angol földre, hanem az Atlanti-óceán déli részén fekvő Szent Ilona-szigetére száműzték.
A waterlooi csata két legszebb irodalmi leírása Hugo Nyomorultak és Stendhal Pármai kolostor című remekében olvasható: különösen a másodikat szeretem nagyon, mert annyira alulnézetből, annyira a hétköznapi emberek szemszögéből ábrázolt, hogy az csuda. Gondoljunk csak bele: Fabrizio még évek múlva sem tudja biztosan eldönteni, hogy tényleg részt vett-e a nevezetes ütközetben! Ezt nevezem én igazi, szubjektív történelemnek… Amúgy is: imádom mindkét regényt!

Én vagyok Úr;

a vers, csak cifra szolga
Nyergeld, nyargald föl Pegazoszt,
jó szolgálóm: Költészet!
A Parnasszoszra indulok.
Valahol Arkádiában én is... szt!
Magas hangon kezdtem,
 de csend legyen!
Az agarakat hátrébb vonom,
agarak – és egyéb kutyák -
nem jöhetnek velem!
Föl! Föl! Föl a magosba,
nem jöhetnek énvelem!

Hétszáz éve? Hihetetlen!

Az igazi Költészet hát tényleg örök és friss örökkön!

Giovanni Boccaccio: Ámor
(részletek)
Erő és erény a Szerelem varázsa,
uralkodik földön és tűzzel ég az égben,
csak nemes szívet gyújt lángra lángja;
az én lelkemben is õ az úr egészen.
Azt írom, amit istenségünk hirdet,
mit õ kimond, azt tartom én törvénynek.
 …
Ámor a hűtlenségért könnyen feddhet,
nyomában gyakran jár remény, féltés, félelem,
ám embersége mindig őriz minket.
…
A szerelem, ha férfi kapja ékül,
előkelővé teszi és javára lészen,
miként a játszi kedv, mitől szinte szépül.
Szerető nem vár jutalmat, elismerést sem,
csak jóságot, hűséget, tiszta vágyat,
mit Ámor kelt a szeretők szívében.
…
Zavart és gyarló rímeim nem érnek
fel hozzá, ő uralkodik felettem!
Halovány, gyönge Múzsám mégis arra késztet,
hogy a szerelmet holtig énekeljem.
(Ford: Maróti György)
Az, ki a fönti szép verset írta - ha hinni lehet életíróinak - hétszáz évvel ezelőtt, 1313. június tizenhatodikán született. A köztudatban inkább prózaíróként ismert, elsősorban száz összegyűjtött novellája alapján, de lám, lírában sem volt akármilyen Költő!
Ha most, ma szólunk ama novellákról, szoktuk mondani, hogy műfaji tulajdonságait már megtalálhatjuk az ókori történetírók – olykor szépírók, mint Apulleius - kellemesen kerekített epizódjaiban, noha nekik fogalmuk sem volt esztétikai szánalmakról, és valószínűleg szándékukban sem állt új műfajt teremteni: meséltek egyszerűen. Én azt gondolom egyébként, hogy ez lehetett a helyzet Giovanni Boccaccióval is.
Mindig úgy képzelem magam elé a mesemondás helyzetét, hogy ott ücsörgök egy firenzei kiskocsmában, valamikor az 1300-as évek közepe táján, nyílik az ajtó, belép Gianni, leül az asztalunkhoz, tölt a veresborból, aztán azt mondja: „Remek történetet hallottam, elmesélem, jó?” És majdnem minden irodalmi számítás nélkül előad  egy jól lekerekített pletykát, adomát, anekdotát,  tréfás vagy épp ríkató történetet, élő vagy fantáziájában képzelt alakokról, hozzá még „lingua parlata”, Toscana szépen zenélő, és nem irodalmilag kimódolt, beszélt nyelvén.
És létrehozza kacagtató-sirattató, csodálatos Remekét, amikor írásba teszi meséit, kereken százat, mindannyiunk máig érvényes szórakoztatására. Pedig sötét színekkel festve, a firenzei nagy pestissel kezdve és keretezve adta közre a száz novella gyűjteményét: hátborzongató remekmű ez a leírás a rémületbe esett városról. Ebből a rémületből menekül tíz fiatal ember (három férfi, hét nő) egy környékbeli nyaralóvillába, ahol azzal űzik el félelmüket, hogy egymásnak mesélnek. Tíz napon át mind a tízen egy-egy történetet. Deka merone, ami görögül annyit tesz: tíz nap.

***   ***   ***
Nem, nem és nem!
Vannak érzelmek, amelyekkel kapcsolatban tehetetlen vagyok; sem buddhizmus, sem egyéb humanista cselvetés  nem segít!
Ilyen az a döbbenet és gyűlölet, ami kamaszkorom vége felé fogott el, amikor – nem könnyen – megtudtam, hogy végeztette ki 1958. június tizenhatodikán, aztán kapartatta el az állatkerti hullott állatok temetőhelyén, a 301-es parcellában  „jó Kádár-apánk” Nagy Imrét, a magyar kormány törvényes Miniszterelnökét, Maléter Pált,  szintén törvényes honvédelmi miniszterünket és Gimes Miklóst, újságíró-politikust.
Azoknak, akik mostanában nosztalgikus-szerecsenmosdatáson erőlködnek Kádár Jánost és korát illetően, hadd üzenjem: nálam nincs bocsánat sem hazaárulóknak – kik idegen tankon jönnek legyűrni egy nemzet forradalmát, sem szánalmas gyilkosoknak!
Nincs, és nem lesz sohasem! Bármit tett is Kádár később, hogy a legvidámabb barakká váljon Hazánk: nálam nincs megbocsátás 1958, június tizenhatodika miatt.
És mióta megismertem Kádár utolsó, zavarodott pszichére valló Központi Bizottság előtt elmondott beszédjét, tudom, hogy még valaki nem bocsátott meg Kádárnak Nagy Imre kivégzése miatt: Kádár János.

A siker

Sem költőnek, sem írónak nem tartom magamat: sikeres izének meg végképp nem.
Azért, ha ritkán, de olykor megmelegítődöm én is bizonyos helyzetekben.
Így történt ma is.
Kezdődni avval kezdődött, hogy régen – idejét sem tudom már pontosan, de legalább másfél évvel ezelőtt lehetett – volt egy mesedélután a régi Gödörben (Víg Mihály csodálatos zenei támogatásával), ahol nagyon megható volt a Gyerekek szeretete, még a látszat-cinizmusra hajlamos Mihályt is földobta a dolog.
Mondom: rég volt ez, nagyon rég.
Folytatódni avval folytatódik a történet, hogy a Wesselényibe utazom a hetvenhatos trolibusszal, és, ahogy szoktam, a menetiránnyal háttal ültem le.
Átellenben velem, négy-öt ülésnyire ötéves forma kisfiú ül, mellette álldogál Anyukája, és a Kicsi fecseg, csacsog.
Az ilyesmi mindig fölkelti érdeklődésemet, ellentétben a fölnőttek és nagyok szövegeivel, figyelem hát a fiúcskát.
Ő meg engem. Nevetgélünk egymásra, szemezgetünk egymással, egyszer csak a Gyerek  nagyon is hallhatóan szól Anyukájához: „Az a bácsi mesélt nekünk!”
Arra a Mama is rám néz, aztán köszön is: „Csókolom!”
Visszaköszönök Nekik, de biztosan tudom, hogy nem közeli ismerősök, például az Anyuka nem volt tanítványom, Őket azonnal fölismerem.
Vagyis, tényleg a gödörbeliről ismernek csak.
Ezt én sikernek hívom, persze nem abban az értelemben, ahogy nagy-nagy Köteteket Kiadó Íróknál szokásos, de mi másnak nevezhetném, ha egy öt éves, úgy másfél év múlva fölismeri a mesélőt.
És nem cserélném tíz kötetre sem…

Padovai Szent Antal legendája

- annak emlékére, hogy 782 éve június 13. az Ő napja -

Zúgnak, bongnak és búgnak a Padova lakói által csak Szentnek nevezett Bazilika nagy harangjai, tudatván mindenkivel, hogy Szent Antal maradványait most helyezik végső nyugalomba a Ser Martino a Corona - Pietro Lombardo nagyszerű Fia - által tervezett Székesegyházban.
1263. szeptember kilencedik napja, vasárnap van; a rend generálisának, Giovanni Fidanza Bonaventurának utasítására fölnyitják Antal testvér koporsóját, hogy földi maradványait megvizsgálva áttegyék abba a gyönyörű szarkofágba, mely e pillanatban még üresen áll a négyezet észak felé forduló részén.
Padova népe részint a bazilikában, részint a nagy téren és az azt környező utcákon tolong, utóbb morajlani kezd; a morajlás a templomban születik, de aztán áthullámzik egész Padován.
Oka van e morajlásnak. A koporsót föltáró emberek teljesen elporladt testet, ám egy épségben megmaradt nyelvet találnak.
Szent Antal nyelvét…

Meleg, szép nyári nap volt az Úr 1220. évének június tizenharmadikáján, szombati napon. Délelőtt tíz óra tájt egy húsz -huszonöt éves ábrázatot mutató ifjú áll meg a lisszaboni Santo Antonio dos Olivais nevű kicsiny rendház előtt, és bebocsátást kér a kolostor ajtajánál alamizsnát kolduló testvérektől.
Mikor a szerzetesek nevét kérdik, arra azt válaszolja, hogy a Fernando nevet nyerte a keresztségben, de gyorsan hozzáteszi, hogy ha fölvételt nyer a rendbe, a kolostori kápolna védőszentjéről, Remete Szent Antalról szeretné nevezni magát.
 „Akkor majd nevezzetek Antoniónak!” – kéri az ifjú.
A Santo Antonio rendbe most felvételét kérő fiatalember Lisszabonban született, 1195-ben, egy előkelő lovag és egy jámbor asszony gyermekeként, ám szülei korán elhaltak; az éles eszű és erős akaratú fiú tízévesen a helyi káptalani iskolába került. Mesélik róla, hogy már serdülő korában is képes volt uralni indulatait, diadalmaskodni szenvedélyein. Alig múlt tizenöt éves, mikor felvételt nyert a lisszaboni ágoston-rendi kanonokok közé.
De gyámja és a rokonság nem jó szemmel nézte, hogy a tudományok meghódítására is szomjazott, meg aztán magát Fernandót is zavarta az ágostoniaknál oly gyakori sok vendégjárás, ezért a szigorúbb kolostori fegyelemmel és tágasabb ismeretszerzési lehetőségekkel bíró Coimbrába, e gyönyörű portogallói városba kérte áthelyezését, és a rokonok engedélyével oda is ment. Nyolc évet töltött a városban, itt szentelték áldozópappá.

Történt az Úr 1220. évében, hogy Marokkóból Coimbrába hozták át Assisi Szent Ferenc első misszionárius és vértanú fiainak, Berardusnak és társának a földi maradványait.
Antalra olyan nagy hatással volt e történés, hogy lelkében megfogant a gondolat: miért ne lehetne ő is hithirdető, miért ne áldozná fel magát ő is a hitért?
Ettől kezdve minden vágya az volt, hogy Marokkóba mehessen hithirdetőnek, s ez Antalnak sikerült is: 1220 decemberében fogadalmat tehetett, és egy kísérővel hajóra szállhatott. Tavasszal haza akart térni, de a vihar a hajóját Szicília partjára vetette.
Itt tudta meg, hogy a rendalapító 1221. pünkösdjére egyetemes káptalant hívott össze Assisibe. A gondolat, hogy szemtől-szembe megláthatja rendi atyját, az evangéliumi szegénység nagy apostolát, Ferencet, útnak indította fra’Antoniót.
Beteg is volt, le is gyengült, húsvét után mégis elindult. Részt is vett a nevezetes gyékényes káptalanon, ahol szerényen a háttérbe húzódott és szilárdan eltökélte, hogy nem kér semmit, de nem is utasít vissza semmit.
Alázatos félrehúzódása miatt valamelyik utolsó szerzetesnek nézhették, és hát maga Ferenc sem vehette észre az ötezer részvevő között, de más se nagyon törődött a szegény portugál testvérrel.
Az egyetlen, aki épp Antal alázatos magatartása okán figyelt föl rá a romagnai tartományfőnök, frate Gracianus volt, aki aztán a Forlí melletti  Montepaulo-remeteségbe helyeztette Antal testvért.

Történt egy nap, hogy Forlíban a domokos-rendieknél holmi nagy összejövést tartottak, de a szerzetesek közül senki nem vállalkozott arra, hogy beszédet mondjon. Ekkor a ferences főnők Antal testvérnek parancsolta meg, hogy beszéljen, aki először nem is értette a felszólítást, hisz oly visszahúzódó volt. Kibúvó azonban nem volt, a rendfőnök egyenes ujjal mutatott Antalra, akár egykor Krisztus urunk a vámszedő Mátéra; Antonio fölkelt hát ültőhelyéből, és oly gyönyörűséges szentbeszédet rögtönzött, hogy az egész hallgatóságot ámulatba ejtette.

Így aztán fra’Antonio attól fogva arról lett híres, hogy csodálatos szentbeszédeket képes mondani, és  tartományi főnöke egész Felső- Itália rendtartományi szónokává nevezte ki. Az assisibéli  Ferenc pedig örömmel kiterjesztette ezt a megbízást egész Itáliára. Evvel kezdetét vette Antal testvér kilenc évig tartó nyilvános működése, mely lassan kiterjeszkedett Forlí, Faenza, Rimini és Bologna városokra, de vállalta a közvetítő szerepet a városok ellentétes táborai között, valamint síkra szállt az adósok érdekében.
1222. vége felé aztán Vercelliben állapodott meg, hogy újból a hittudománynak éljen. Félévi elvonultság után Bolognába került a rendi fiatalok mellé, teológia-tanárnak.
Végezetül – még frankhoni útja előtt – Padova vált lelke kedvencévé; tán a csodamívű szelence-város, Velence közelsége miatt, de ki tudja?

Lelkéhez minden időkben a gyengék, az elnyomottak, az uzsorások áldozatai, a szegények álltak a legközelebb, még a veronai zsarnok, Ezzelino palotájába is elment, egy igazságtalanul fogva tartott érdekében, és noha nem járt sikerrel, a nép csodálta, hogy ezt tenni merte.

Antal testvérünk halálával kapcsolatban részletes leírások maradtak ránk, ezekből kitűnik, hogy a túlfeszített munka megviselte amúgy is gyenge szervezetét. 1231-ben - nyár eleje volt -, Tiso gróf meghívta Antalt Camposanpietro-i nyaralójába, ahol visszavonultan üdölhetett.
A gróf úr kertjében állt egy diófa, és Antal testvér úgy érezte, hogy szívbajából eredő légzési zavarain sokat segít, ha a hatalmas fa hatágú koronájában pihen.
A jó Tiso gróf kis lugast építetett számára a fa koronájába, és ott fenn, közelebb az éghez és az énekesmadarakhoz, fra Antonio állapota valóban javult valamelyest, annyira, hogy már-már a hazatérésre gondolt.
Június 13-án, pihenése után a szomszédos ferences kolostorba tért ebédelni, de ebéd közben rosszul lett, összeesett és ágynak esett.
Érezvén, hogy közeleg a vég, szerette volna viszontlátni szeretett Padováját: más szállítóeszköz híján, egy rozoga taligán kényszerültek eltolni őt Padova felé, ám épp elérték a Város kapuját, midőn annyira rosszul lett, hogy kénytelenek voltak megállni és elfogadni a Santa Clarissa apácáinak vendégszeretetét, az Arcella kolostorban.
Antal testvér itt vette fel az utolsó kenet szentségét, majd egy Mária-himnusz éneklésébe fogott: ezen közben egyszer csak magasra vetve a tekintetét, ünnepélyesen így szólt: "Látom az én Uramat!
Ebben az elragadtatott, zsoltárzengető állapotban adta vissza lelkét a Teremtőnek, élete 36. évében.

Zúgnak, bongnak és búgnak a Padova lakói által csak Szentnek nevezett Bazilika nagy harangjai, tudatván mindenkivel, hogy Szent Antal maradványait most helyezik végső nyugalomba a Ser Martino a Corona - Pietro Lombardo nagyszerű fia - által tervezett Székesegyházban.
1263. szeptember kilencedik napja, vasárnap van; a rend generálisának, Giovanni Fidanza Bonaventurának utasítására fölnyitják Antal testvér koporsóját, hogy földi maradványait megvizsgálva áttegyék abba a gyönyörű szarkofágba, mely e pillanatban még üresen áll a négyezet északnak néző részén.
Padova népe részint a bazilikában, részint a nagy téren és az azt környező utcákon tolong, utóbb morajlani kezd; a morajlás a templomban születik, de aztán áthullámzik egész Padován.
Oka van e morajlásnak. A koporsót föltáró emberek teljesen elporladt testet, ám egy épségben megmaradt nyelvet találnak.
Szent Antal nyelvét…