Ezen a napon 1711-ben a Károlyi Sándor kuruc főparancsnok, valamint a Pálffy János császári tábornagy által vezetett hosszas tárgyalások után a kuruc hadsereg a nagymajtényi síkon letette zászlóit a császári hadsereg előtt, és fegyvereit megtartva hazaoszlott.
1789-ben e napon George Washington, az USA első elnöke elfoglalta hivatalát.
1876. április 30. „…az új hid,/ Még rajta zászlók lengenek: / Ma szentelé föl a komoly hit, / S vidám zenével körmenet: / Nyeré ’Szűz-Szent-Margit’ nevet.”
Tudniillik e napon adták át a forgalomnak a Margit hidat.
1883-ban zseni született ezen a napon: Jaroslav Hasek.
1945. április 30. „valahányszor egy-egy” gonosz „megholt, / Mindannyiszor oszlott az égnek homálya, / S derűlt lassanként a sötétség országa.”
Ugyanis e napon berlini bunkerében öngyilkos lett Adolf Hitler.
*** *** ***
Egyszer: volt
Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy öregedő Koldus. Olykor (egyszer) volt, de aztán inkább nem volt: legtöbbször inkább nem volt.
Nagyon különös koldus volt ez a mi Koldusunk, mert sem pénzt, sem ételt, sem italt, de még füstölnivalót sem koldult más koldusokkal ellentétben, hanem mosolyt és simogatást koldult mindenkitől.
Azt gondolhatnánk, hogy ilyesmit könnyedén adakoznak az emberek, hogy ilyen egyszerű, olcsó alamizsnát mindenki szívesen ád egy Koldusnak, de nem: bizony nem.
Nagyon is sokan félrelökték, vagy csak kikerülték, és nem adtak sem mosolyukból, sem simogatásukból: az meglehet tán, nem volt náluk éppen se simogatás, se mosoly.
Egy szép – egyszer volt - napon álruhás Királylány ment át a szomorú és koszos és húgyszagú aluljárón, és megpillantva az öregedő Koldust arrafelé vette útját, két kísérőjét egy hanyag, parancsoláshoz szokott kézmozdulattal maga után intve gondtalan.
Különös királylány volt ez a Királylány, mert sem apja, sem nagyapja, sem dédapja, szépapja nem volt király; a Királylány mégis királylány volt.
Tulajdonképpen meg sem fejthető, hogy a szép Királylány mit keresett e kietlen, füstös, poklos tájon, hisz a majd három napi járóföldre lévő Hegyikristálypalotában élt, messze-messze az aluljárótól, ott, ahol a széphangon csörgedező Zafír-folyó a Smaragd-tóba szögell.
A magyarázat talán csak ennyi: hol volt, hol nem volt a Királylány.
Azt mindenképpen tudni kell – egyszer volt mesében tudni kell -, hogy a Királylány fekete -ében haja derekáig ért; tudni kell, hogy a Királylány sudár, magas és karcsú testben élt ebben a jelenvaló, egyszer-volt-hol-nem-volt életében; tudni kell, hogy a Királylány álomarcán a zafírfolyó és a smaragdtó harmóniája, nyugalma áradt szét; tudni kell, hogy a Királylány szeme malachitot idézett, mosolya meg jáspist.
Hangja erdősuttogás, mikor szellő rebbenti a lombokat, tücskök ciripelnek lombsusogásba, és madarak kezdenek dalba.
De legszebb volt a Királylányban orchidea-lótusz keze: a tiszta csönd és nyugalom keze volt ez a kéz, rebbenő kéz volt ez, mely most, hogy a Hercegnő kíséretével az öregedő Koldus felé közeledett, egyetlen utasító mozdulatot tett a szolgáknak.
E mozdulatra a két szolga kezdte megbontani a kézben cipelt két bugyor selyemzsinegét, hogy a Királylány szándéka és utasítása szerint a bugyrok tartalmából, kincseiből az öregedő Koldus elé szórjanak valamit.
Kék színű zafír, zöldcsíkos malachit, lombszínű smaragd, vérvörös topáz és még mi minden nem volt azokban a bugyrokban.
Arany és ezüst és gyémánt meg igazgyöngy is például: volt a bugyrokban.
Ám éppen szórni kezdték volna a kincseket a szolgálók, amikor az öregedő Koldus halk szóval, kézmozdulattal lefékezte indulásukat:
”Szépséges Leány, Királyleányka! Nem gyűjtök én kincseket, miért is gyűjtenék kincseket imhol, ebben az Aluljáró Birodalomban? Hisz reggelre lába kélne minden kincsnek, aztán meg mihez kezdenék velük, ha lábuk nem kelne is? Adj nékem inkább egy kedves mosolyt édes ajkaidról; adj nékem, vénülő Koldusnak, egy simintást, ha alamizsnát adni akarsz Királyleányka! És különös kegyként - ha gondolod, érzed - tedd ráncos-piszkos kezembe szépséges lótusz-kezed!”
A Királylány kinyújtotta kezét: előbb az ősz hajon simított mosolyogva; aztán a borostás, életekével szántott arcon is simított egyet vagy hányat. Végül az öregedő Koldus feléje tárt kezébe helyezte virágkezét; a Koldus meg ráfonta másik, balabbik kezét, így mintegy foglyul ejtve a Királylányét, csak hogy ő esett ám fogságba.
Aznap éjjel rongyokból rakott vackán rosszul aludt az öregedő Koldus: csak firgett-forgott, vackolódott. Ki tudja, a váratlan beköszöntött szeptemberi hűvös légáramlatok, vagy a Királyleány keze érintésének emléke tette-e nyugtalanná álmát?
Ki tudja?
Elég annyi, hogy nem volt éjszakai nyugodalom az, és a hajnal sem hozott enyhülést, míg meg nem lelte a Királyleányka levelét, melyet a rongyágyára csempésztetett vissza szolgájával a Hosszúhajú, a Virágkezű.
A levélben ez állt:
”Emlékezz arra az órára, amikor megsimogattam őszkócos hajadat, borostás arcodat! Arra az órára pontosan elkövetkező hatvankilencedik órában légy Koldusom a Smaragd-tó partján, ott, ahol a Zefír-folyó beletorkoll a tóba, és kérd meg Lótuszkezem. Én a feleséged leszek aztán…”
Fölindult hát az öregedő Koldus, szívében eltelve szerelemmel, szeretettel, és ment, ment, elment.
Leghamarabb a Hiacint-pusztába került, a vérvörös pusztaságba: akkor bizonytalanodott el elsőként.
Mert mit is mondjon ő a Királylánynak, hogyan kérje meg orchideakezét?
Azt gondolta, próbát tesz: talált egy útmenti keresztet, arra ráterítette ócska köpönyegét, és az ekként fölöltöztetett kereszt lett a Királyleányka.
Az öregedő Koldus mélyen meghajolt, féltérdre ereszkedett, és így szólt a keresztkirálylányhoz:
„Királyleányka! Vélem még senki oly szépet és jót nem tett, mint a te simintásod: megmelegítette orcám is, lelkem is. Nem kérek mást tőled, mint hogy telepedj oldalamhoz, és simogass Lótuszkezeddel….”
Az öregedő Koldus felkelt, és nem volt elégedett magával. „Mást, mást, szebbet, csábítóbbat kell neki mondanom!” – gondolta.
És ment, ment, tovább ment: elment.
Másnap hajnalra a zöld Achát-erdőbe ért; előtalált ott egy növendék pálmát, gondolta, arra megint ráteríti ócska köpönyegét, jó lesz az próbára. Annak próbájára, hogy elmondja mit érez, hogyan gondolja jövendő életüket a Királyleánykával.
Ismét féltérdre bocsátkozott a pálmalány előtt, és szólt:
„Szépséges Királylány! Tudom, mihaszna akarom, de soha puhább érintés nem volt tenyeremben, mint kezed érintése. Arra kérlek, szépséges Királylány, add nékem holtomiglan, holtodiglan pálmakezed!”
A pálma vállat vont, az öregedő Koldus föltápászkodott, leporolta térdét, és nem volt elégedett magával, hanem indult tovább, mert szorította az idő, már negyvenhat óra eltelt a hatvankilencből.
És ment, ment, tovább ment: elment.
Harmadnap hajnalban sárga-barna Jáspis-rétre ért: egyetlen út vitt rajta át, elején útjelző táblával: az öregedő Koldus erre terítette utószor köpönyegét, elébe térdepelt a karókirálylánynak, és szólt:
„Mindörökre add nekem csókjaid mámorát, hajadnak selymét, szíved-lelkednek melegét!” – kérlelte, és a lánykakaró rábólintott.
Elégedett boldogan ment hát tovább a Koldus, és ruganyosan járt a Királylány válaszától, nem is járt, hanem röppent a Jáspis réten át.
Így esett, hogy két órával korábban érkezett a találkozóra: leült, leheveredett tehát a Smaragd-tó partján, és várt.
Eltelt két óra, el három, és hat is. A Királyleányka nem jött. Nem jött sem akkor, sem máskor : soha többé.
Az öregedő Koldus pedig – mit tehetett mást? – ott maradt a tó partján, és ha olykor arra jött valaki, előre nyújtott kezével könyörgött, mert semmi máshoz nem értett, csak a koldulás mesterségéhez.
És boldogtalanul él, míg meg nem hal.
Ha arra jársz, mosolyogj rá, adj egy simogatást néki…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése