Menekülés Atlantiszról

-üzenet palackban –

Atlantiszon a hajnal és az alkony volt a legszebb, mert egyformák voltak ugyan, és mégsem voltak egyformák. Az ég ugyanolyan sötétlila árnyalatot öltött mindkét napszakban, de sárga-kékkel keveredett hajnalban, és narancsokkal alkonyatkor.
Éjféltájt, ha észak felé néztem, épp a láthatárnál ott ragyogott a Sarkcsillag, délen a Dél Keresztje, és lenyugvóban volt a Vega. Kelet felé a láthatáron, az Órion ébredt, nyugaton láthatár alá készülődött a Lyra, így hát Atlantiszról egyszerre láttam északot és delet, keletet és nyugatot, az egész világot, ahol élünk.
No hiszen, még a nevemet sem írtam le, de ennek szörnyű zavarodottságom lehet az oka, mert minden, de minden megkavarodott bennem.
Haam Dipantha Puspamitraszja a nevem, vagy volt a nevem, amíg még voltak atlantiszbéli emberek, akik így szólíthattak, ezen a néven. Ma már senki sincs talán: tíz napja még egyvalaki volt legalább mellettem, az én szép Kedvesem, aki néven szólíthatott, de ma már ő sincs.
És úgy lehet, holnap már én magam sem leszek, és éppen ez az oka, hogy az alábbi néhány mondatot papírra vetem e lassan szétesőben lévő kis bárka fedélzetén, mely tudom, soha célt már nem fog érni. Tudom, hogy széteső eresztékei már talán ma estére végleg széthullanak, és avval véget ér az én életem is, az utolsó atlantiszi emberé.
Elkészülök ezzel az írással, palackba zárom, és rábízom a nagy kék víz kényére, kedvére.
Hol vagyok?
Valahol a Nagy Víz kellős közepén, valahol, de hogy hol? Arra még a csillagok állásából sem tudok következtetni, mert mióta Atlantisz fölrobbant, és sziklákat, füstöt hányt az egek felé, sötét fellegek borítják az eget éjjel is, nappal is, sem a Nap, sem csillagok nem látszanak.

Az én Atlantiszom az idők kezdetén, vagy inkább az idők kezdete előtt, óriási sziget volt, nagyobb, mint Kis-Ázsia és Líbia együttvéve, és Héraklész oszlopain túl feküdt, egy kisebb szigetekből álló szigetvilág alatt. Hatalmas, erős, de békés királyság volt a mi hazánk, fejlett civilizációval, és a lehető legideálisabb társadalmi berendezkedéssel.
Holmi ősidőkben, egy Aranykorban, szigetünk a gazdagság és boldogság földje volt, melyet egykor régen hetvenöt elégedett sárkány népesített be, akik közül csak egy maradt életben, ő lett mindannyiunk ősatyja, az első pátriárka. Tőle való ama jóslat is, mely szerint egyszer majd egy csillag pottyan a szigetre, Atlantisz fölrobban, és szénné-porrá ég minden. Megjósolta még azt is, hogy egy árva bárka megment egy menekülőt majd, de azt is hozzátette, hogy "soha többé nem láthatja majd e szigetet, mert a hullámok maguk alá temetik"
Ó, hogy elfeledtük e jóslatot, milyen gőggel éltük örökkévalónak vélt létezésünket, mintha bármi is fönnállhatna az idők végeztéig. Pedig bölcs őseink megmondták: mulandó minden, ami keletkezett.
Amikor a csillag megjelent már eszünkbe jutott a jóslat, de milyen későn, milyen későn.
Én magam az elmúlt kétszer hét napban hittem, hogy a jóslat másik fele rólam szól, de már nem hiszem: bárkám szétesőben.

Atlantisz, az én immáron semmibe zuhant Atlantiszom történelmét két nagy korszakra lehet osztani.
Az első volt az Aranykor, az angyalok korszaka, a másik a technokrácia korszaka volt, mely korban az angyalok és maga Isten sem játszott már szerepet többé a sziget történetében. Én magam természetesen ebben a második korszakban születtem.
Az első korszak maga volt az édeni világ, mikor három faj élt Atlantiszon szelíd békességben. Volt az "óriások" civilizációja: ősidőkből maradt lények voltak az óriások, abból az időből valók, amikor a káoszból előbontakozott a kozmosz, de a mi atlantiszi óriásaink nem a gigászok szörnyszülött családjából származtak: a mi óriásaink korántsem voltak gonoszok vagy veszedelmesek. Hatalmas testi erejükkel sohasem éltek vissza, jóságos elnézéssel figyelték a második fajt, a lassan kibontakozó emberiséget, az embereket, kiknek hol itt, hol ott kellett segítségükre sietni. Hol egy hegynagynyi sziklát kellett odébb helyezni, hol a tengeröblöt kiszélesíteni: ilyenkor a gyönge emberek mindig a jóságos óriások segítségét kérték.
Végül ott volt Atlantisz harmadik csoportja, a testtel nem rendelkező szellemi lények csoportja: ők voltak Atlantisz angyalai.
Olykor, tán századonként egyszer, akadt atlantiszbéli látnok, holmi Úr küldötte látnok, aki megpillanthatta Atlantisz angyalait, és ezek az emberek hagyományként ránk örökítették az angyalok leírását.
Mindegyikük csöndkék légben szitakötő szárnyú, félig áttetsző testű lényeket látott, kik opálosan, belülről fénylettek, sugároztak egy nem is létező fényforrástól: mindenük sugárzott és mindegyikük sugárzott. Ezek a lények ott örvénylettek a légben.
Színük nem volt: még fehérnek sem lehetett mondani őket, bár leginkább fehérrel lehetett volna lefesteni, de a fehérnek valami ragyogó, színtelen, meghatározhatatlan árnyalatával. A tisztaság színével. A fehér tökéletes tisztaságával és az ezüst ragyogásával.
Ölelkezve röpültek, és szárnyaik rezgése lágy akkordokat hárfált és gitárolt a kék légbe, és a szikrázó, arany napsütésbe. Hajnali vagy alkonyati napfény volt ez, szívet-lelket-testet átmelengető, de nem forrón perzselő, szárító.
Atlantisz közepén, a sziget geometriai középpontjában, egy sziklaszentélyben egy Erő is jelen volt állandóan, az Istenség, Atlantisz és a Világegyetem Teremtő Ura, kiről minden ősi szövegünk megemlékezik.

Ezt az első civilizációt a szent tudományok beavatottai vezették, az Óriás-papok, akik mindennapi kapcsolatban voltak az Angyalokkal, és talán magával az Istenséggel is. Az olykor előforduló születési rendellenességeket csodatevéssel gyógyították, ünnepségek és rituális szertartások keretében.
Az óriás-papok áldásos tevékenysége nyomán több ezer év eltelte után az emberiség lassan megerősödött. Az óriások és az angyalok törvényt is adtak az izmosuló emberiségnek: első és fő törvény az emlékezet volt: emlékezet minden ősre, ősire vissza az első ősig: Törvény szerint tudnia kellett minden atlantiszi embernek, hogy hatalma a természet fölött nem belőle fakad, de általa él, hogy nem ajándékba kapta az ősöktől, semmi ok hát az önhittségre.
És az atlantiszbéli emberek nem is voltak önhittek, hosszú ideig nem voltak azok.
Aztán eljött az idő, mikor az angyalok fölismerték, hogy az eredeti terv szerint rájuk már nincs szükség, az ő idejük lejárt. Tudatták az óriásokkal, hogy elmennek Atlantiszról, és rájuk bízták az ősi forrást, a hagyományt, a szóbéli üzenetet, valamint azt is tudtukra adták, hogy ha eljön az idő, nekik is el kell majd hagyniuk Atlantiszt.
Az óriások ez után maguk is visszavonultak, és Nagytudásúakra, Mechanistákra, Tudósokra bízták Atlantisz vezetését.
A Nagytudásúak és a Mechanisták és a Tudósok képezték a következő kor nagyjait; jól-rosszul követni próbálták az Óriások és az Angyalok hagyományozásait; többnyire bíz rosszul.
Eleinte a bajok nem voltak nagyok.
Az Uralkodók fölépítették Atlantisz városait: e Városok fölé tejszínkék üvegkupolaként feszült az égbolt, türkiztenger fürdette partjait: tágas és levegős Városok voltak. Alacsonyra épült, legfeljebb egy-két emeletes, egymástól épp elviselhető távolságra rakott házak emelkedtek bennük, szűziesen csillogó ablakszemeiken mosoly ragyogott, és a nap hárfadalokat pengetett tiszta falaikon.
A nap özönében és a langy esőkben lila, sárga, kék és piros virágok bontották puhán telt, nagy kelyheiket embermagasságú szárakon, bennük dalosmadarak fészkeltek. Az Emberek nektárt ittak és ambrósziát ettek.
Így vagy úgy, de eljött Atlantiszra a második kor, a technokrácia korszaka.
A bajok akkor kezdődtek, mikor – mint első főbűn – megjelent világunkban a felejtés, mellyel karonfogva sétált be szigetünkre a gőg, az önhittség.
A felejtés főként a múltunkat rombolta: sokan kezdték hinni, hogy egyedüli letéteményesei az óriások és angyalok hagyományozásának, és senki más nem emlékezhet jól az Ő hagyományaikra.
Ekkor jelentek meg az új lények - akikről a Látnokok beszámoltak -, akik az egykori angyalok territoriumait foglalták el.
Az új lények – mondkák a beszámolók - leginkább keselyűt formáltak. Félig hasonlítottak madárra csak, félig meg rovarra. Szárnyaikat nem tollak, hanem szürke szaruhártyák fedték, és repülés közben cserebogárzúgáshoz hasonló, csak sokkalta erősebb zümmögő hangot hallattak.
Vijjogtak és sivítottak és zúgtak és zümmögtek. Éles, üvegszerű karmaik voltak.
Több száz, több ezer ilyen lény jelent meg Atlantisz égi világában, eleinte néhány négyzetkilométernyi területen, zűrzavaros, rendetlen csoportban, vezetők irányítása nélkül. Maguk közt sem okosabbat, sem különbet, sem hatalmasabbat nem tűrtek meg: szüntelen marakodtak, civódtak, értelem és érzelem nélkül, tépték és taszigálták egymást. Lesből, alattomosan egymás fejére ütöttek, a másik oldalából vagy combjából öklömnyi húsdarabokat téptek ki, és nyelték, nyelték: aztán eltelve a hússal fölböfögték, kiokádták a nyers, ocsmány táplálékot, amire igazán nem is volt szükségük, mert felzabáltak maguk körül amúgy is mindent.
A támadások miatt mindegyikük ótvaros sebekkel éktelenkedett, s mert e sebek fájtak, a lények ingerültek voltak szakadatlan, és bizalmatlanok egymással szemben. Élesen figyelték, lesték a másikakat, s mihelyst bármelyik gyanús mozdulatot tett vagy elrévült éppen valami bamba álomba, odakaptak és visítva marcangolták. A megtámadott dühösen csapdosott szárnyaival, tekintet nélkül arra, hogy kit talál el.
Az új lények elégedettnek látszottak, önelégültnek. Úgy gondolták, az életet sikeresen egyszerűsítették le a valóságra: zabáltak aztán böfögve okádtak, párzottak és döglöttek el.
Így köszöntött Atlantiszra a Vaskor, a káli-júga, a sötétség kora.
Közben a Csillag, a Romboló csillag már egyre közelebb ért, épp égi surrogását is észrevehettük volna, ha lett volna még fülünk az égi hallásokra.
Ekkor, az idők végeztekor ismertem meg én Ma’ata Gazragát, az én szépséges Kedvesemet, aki most már nincsen velem, mert napokkal ezelőtt egy szörnyűséges hullám lemosta a bárkáról Őt; azóta magam hajózom, egyesegyedül, ki tudja merre és hova?
Én filozófus-csillagászként első voltam Atlantiszon, aki jeleztem a közelgő vészt, mert megörököltem Atyámtól némi belátást a halkan munkáló univerzum világába, de hinni, senki nem hitt már akkor nekem.
A feledés, a Törvény feledése, és a vele kézenfogva járó önhittség már eluralkodott Atlantiszon.
Akkortájt nem aludtam már, csak számolgattam, kutakodtam, hogy mikor jő el az idők végezte, és amidőn biztos végeredményre jutottam, döntésre is.
Addigra már sokan fölfigyeltek arra, hogy az éjszakák nem sötétedtek be teljesen Atlantisz fölött, egyre világosabb narancsfények szikráztak éjjelenként, és kezdtek pánikba esni az atlantisziak.
Én meg megkerestem az öreg bárkát a parton, melyet egykor, gyerekkoromban találtam, és melyet senki más nem ismert: édesvizet, gyümölcsöket, ennivalót hordtam abba a bárkába, háromszor hét napon át, aztán kézen fogtam Ma’atát, édes szép Kedvesemet, és elrugaszkodtam Atlantisz partjaitól.

Két nap és két éjjel hajóztunk sietve, amikor iszonyathangon megindult a pusztulás: az éji ég nappali fényre világosodott a láthatár alján, vad robbanások zaja hallatszott, és vidámság nélküli tűzijáték vette kezdetét a nyugati láthatáron: pusztult Atlantisz, a mi Atlantiszunk.
Az öntelt gőg, az ősi eszméktől való távolodás pusztította el Atlantiszt.

Ma’ata Gazragát pedig egy bukóhullám sodorta le bárkám fedélzetéről néhány nap múltán.
És ma este – tudom – bárkám a tenger fenekére süllyed, és akkor már csak ez a palackba zárt üzenet marad majd: vajh’ lesz-e olvasója valaha is?
Atlantiszon a hajnal és az alkony volt a legszebb, mert egyformák voltak ugyan, és mégsem voltak egyformák. Az ég ugyanolyan sötétlila árnyalatot öltött mindkét napszakban, de sárga-kékkel keveredett hajnalban, és narancsokkal alkonyatkor.