Szerencsésen hazaérkezett hát első útjáról Szindbád, a vén tengerész, hálát adva Alláhnak, hogy megúszva azt érkezett haza.
Csakhogy meglehetősen rosszkor érkezett: otthon ugyanis vége volt a nyárnak, hűvös szelek jártak, és nagy bánata volt szinte mindenik madárnak. A hajnali ködök már éjjel egy körül épülni kezdtek, és aztán a nem látható napkeltével sem szálltak fel, legalább délig.
Meg aztán Szindbád, a csodahajós még mindig igen szegény volt, elhagyatott, és beesett, sárga arcát többnyire a hold világította meg, amikor éjszakánként a külvárosban bolyongott. Ebben a nyomorúságos időben a hajósnak még a szerelemhez sem volt kedve, meg hát nem is volt kit szeretnie, és csupán megszokásból bámult utána egyik-másik asszonynak. A cipők, a magossarkúak vagy a szalagos félcipők, azokban a női lábak még megdobbantották szívét, ha csinosabb nő viselte lábán, de ennél tovább már nem jutott Szindbád. A szegénységben elerőtlenedve, ellustulva nem vállalkozott könnyű kalandokra, és dehogyis örült, ha bársonyos, álmodozó vagy révedező pillantásokkal találkozott a szeme.
Néhány nap ilyen szörnyűség után aztán elege lett az otthon édes melegéből. Újra fölkerekedett.
Szindbád második utazása
Útnak indult tehát Szindbád, és addig hajózott, amíg el nem érkezett ama földre, ahol El-Mahradzsán király városa feküdt, és leszállván a hajóról el is ment abba a Városba, hisz oda meghívása volt; aztán ennek-annak elmondta történetét, hozzáfűzte, hogy ismeri a királyi lovászokat.
Akik pedig hallották – ajtónállók, kamarások -, elmondták az uralkodónak történetét.
Történt egy nap, hogy a király látni kívánta a vén tengerjárót.
Ekkor hozzávezették, színe elé állították, Szindbád pedig üdvözölte szép, ékes szavakkal a királyt, ő viszonozta üdvözlését. Istenhozottal köszöntötte, nyájasan istenéltessent kívánt, aztán kikérdezte körülményeiről, és ő elmondott újra mindent, ami vele történt, töviről hegyire mindent, amit tapasztalt élete és utazásai során.
A király nagyon elcsodálkozott mindezen, s így szólt: "Ó, fiam! Alláhra, nagy volt a te szerencséd, és ha nem volna hosszú élet kimérve rád, nem szabadultál volna meg ezekből a bajokból. De hála legyen Alláhnak menekülésedért!"
Aztán igen kegyes volt Tengerjárónkhoz, nagy tisztességben részesítette, kérte, hogy lépjen közelebb, nyájasan és jóindulatúan elbeszélgetett vele.
A beszélgetés után pedig megtette az öreget tengeri kikötője felügyelőjének: feladatául azt kapta, hogy lajstromozza az arra vitorlázó hajókat.
Hej, be nagyon örült Szindbád ennek az állásnak! Hisz hosszú évek óta próbált munkát találni, de mindenhol csak levénezték, végzettségét, bizonyítványait réginek ítélték, és munkát sehol nem adtak néki. Most meg, hej! csak úgy az ölébe hullott egy remek munkalehetőség.
Öröme nem sokáig tartott: amint megkapta munkaköri leírását, abban már egészen más, megalázó, piszkos munkák is szerepeltek, például, hogy szabad reggeleken is munkába kell állnia: ilyenkor a piszkos kikötőt kellett fölnyalnia tisztára; más esetekben nehéz bálákat té- és tovarakosgatnia. Kicsit elment Szindbád kedve a munkától, hazavágyott ismét, de becsülettel ott volt a király oldalán ügyeinek intézésében, az pedig kegyeiben részesítette, mindenképpen elhalmozta adományokkal, szép és értékes ruhákba öltöztette; azért a vén hajós csak elégedetlen volt.
Így tartott ez hosszú ideig; közben valahányszor a tenger partján ácsorgott Szindbád, mindig megkérdezte az arra hajózó kereskedőket, tengerészeket, merre van Bászra városa, talán valamelyik hírt tud adni róla, és útnak indulhat vele, visszatérhet messzi szülőföldjére. De nem ismerte a várost egyik sem, és nem talált senkit, aki arrafelé megy. Ez nagyon lesújtotta; a hosszú távolléttől már búskomorságba esett.
És így folyt megint az élete hosszú ideig, amíg egyszer egy nap elment El-Mahradzsán királyhoz, és egy indusokból álló társaságot talált nála.
Szindbád üdvözölte őket, és azok viszonozták az üdvözlést, istenhozottal köszöntötték, és szülőföldje, egyéb környülállásai után érdeklődtek.
Aztán ő kérdezte tőlük, merre van hazájuk. Megmagyarázták, hogy különböző nemzetiségből valók: van köztük sákirijja: ez a fajta a legelőkelőbb: nem zsarnokoskodnak senkin, nem erőszakoskodnak senkivel. És vannak köztük néhányan, akiket baráhimah néven neveznek: sohasem isznak bort, de szeretik az örömöket, a barátkozást, a vigasságot, tartanak tevét, lovat és marhát. És azt is közölték vele, hogy az indusok hetvenkét osztályra oszlanak. Igen-igen elcsodálkozott mindezen értesüléseken Szindbád.
El-Mahradzsán országában a többi sziget közt volt egy Kábit nevű sziget, ahol egész éjjel dobszó és dobpergés hallatszik. A szigetlakóktól és az utazóktól úgy értesült a Tengerjáró, hogy szorgalmas és értelmes emberek lakják, ezért hajóra szállt, hogy megismerje azokat a tengerben fürdő szigeteket.
És látott arrafelé a tengerben egy kétszáz öl hosszú halat, meg olyan halat is látott, amelynek bagolyarca volt. Utazásai során sok csodát és ritkaságot talált, de ha mindent elmondanék nektek, nagyon hosszúra nyúlnék a mesém. Sokszor felkereste ezeket a szigeteket, és sok érdekességet tapasztalt, míg egy szép napon, mikor épp a tengerparton állt - kezében, szokás szerint, a bot meg egy lapát -, egyszerre egy nagy hajót látott közeledni fedélzetén utazó kalmárokat.
Amikor a hajó beért a város kikötőjébe és révébe, kapitánya bevonta a vitorlákat, kivetette a horgonyt, lebocsátotta a kikötőhidat, és a tengerészek a partra tették minden rakományukat. Lassan végezték a rakodást, mialatt ő ott állt, és lajstromozta az árukat. Olykor cipelte is azokat, munkaköri leírásának megfelelően.
Megkérdezte a kapitányt: "Maradt még valami a hajón?"
Amaz azt felelte: "Igen, uram, van még velem áru a hajó fenekén, de tulajdonosa egy szigetnél a vízbe fúlt egyszer régen, és a holmija nálunk maradt letétben. Azt tervezzük, hogy eladjuk, és a befolyt összegről írást állítunk ki, és kifizetjük a hozzátartozóinak Bászrában, a béke otthonában."
Szindbád megkérdezte a kapitányt: "Hogy hívták azt az embert, az áru tulajdonosát?"
A kapitány így adta a választ: "Tengerjáró Szindbádnak hívták. Belefúlt a tengerbe, úgy vesztettük el."
Mikor az öreg hajós meghallotta szavait, fürkésző tekintettel, jobban megnézte magának és felismerte. Nagyot kiáltott mondván: "Tudd meg, ó, kapitány, hogy én vagyok annak a holminak a gazdája, akiről szóltál, én vagyok a Tengerjáró Szindbád, aki leszállt a hajóról a szigetre azokkal a kereskedőkkel, akik szintén partra szálltak. És amikor megmozdult az a hal, amelyen tartózkodtunk, te meg ránk kiáltottál, akkor, aki tudott, eljutott a hajóra, a többi belefúlt a tengerbe.”
És aztán minden további dolgát is elbeszélte a jó öreg, végül hozzátette: „Szóval: az az áru, amelyet viszel, az én portékám, az én tulajdonom."
A kapitány felkiáltott: "Nincs másutt erő és nincs hatalom, csak a magasztos, nagy Alláhnál! Már senkiben sincs tisztesség, se lelkiismeret?"
"Hallod-e kapitány” – szólt Szindbád -, „miért beszélsz így, amikor hallottad a történetemet?"
A kapitány így felelt: "Mivel te megtudtad, hogy van olyan rakományom, amelynek tulajdonosa belefúlt a tengerbe, hát jogtalanul meg akarod kaparintani a jószágot. De elszámítottad magadat! Mi jól láttuk, amint vízbe fulladt, és vele együtt jó néhány útitársa, akik közül senki sem menekült meg; hát hogyan állíthatod, hogy te vagy az áruk tulajdonosa?"
Erre aztán Szindbád pontosan leírta a kapitánynak, hogy milyen áruk valának az ő báláiban, és ez végre meggyőzte a makacskodót, végre a kapitány és a kereskedők meggyőződtek igazáról, felismerték, szerencsét kívántak megmeneküléséhez, és mindnyájan azt mondták: "Alláhra, nem gondoltuk, hogy megmenekültél a vízbefúlástól, de Alláh új élettel ajándékozott meg."
És amikor a hajósok indulni készültek, elment Tengerjáró Szindbád a királyhoz, megköszönte jóságát és kegyét, és engedélyt kért, hogy visszatérhessen szülővárosába.
A király istenhozzádot mondott, és az utazáshoz dúsan megajándékozta a városban kapható mindenféle portékával. Elbúcsúztak tehát egymástól, Szindbád hajóra szállt, és elvitorlázott Alláh kegyelméből, akinek magasztaltassék a neve!
A szerencse ezúttal mellé szegődött, a sors segítő kezet nyújtott, és éjjel-nappal utazva, épségben megérkezett Bászra városába. Ott partra szállt, kicsit pihent, majd hazaindult: minden további kaland nélkül szerencsésen haza is jutott.
Így ért véget a mi Tengerjárónk második utazása.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése