Abélard és Heloise

- széphistória –

Sírjai a temetőkerteknek, sírjai és kriptái: jó meséket, szép históriákat rejtenek, csak tudj hallgatagon figyelni: fűszálakra, bokrokra, fák susogására.
Meg a kövekére is!
Mesélni: mesélni éppen a Père-Lachaise temető kertje is tud.
Olvasó, jöjj! türelmes füllel segédkezz; és mi csonkának tűnik elejében, az egész lesz.

Zúgnak, bongnak és búgnak és súgnak délidőben Párizs városának harangjai az Úr ezeregyszáztizenhetedik évének egy szép napján.
Május tizennegyedike van, keddi nap.
No, de hát hova sietnek itt, a Szajna-parton, az emberek a dúslombú akácok alatt, a Miasszonyunk temploma melletti univerzítász közelében?
Hová sietnek az ifjak, a csillogó-szeműek, meg a vénebbek, a már-lezárt-szeműek?
Hová?
Hová? ezt kérdeni mered, olvasó?
Hát épp az egyetem felé sietnek.
Ezen a keddi napon, május tizenkettedikén, párizs -nap zuhogásban mindenki a magistrae magistrorum előadására siet.
Ma – hát persze! - Pierre Abelard tanít az univerzítászon!
És a sietők közt, ifjú-emberek koszorújában, Heloise lépked.
Vagy száll Heloise? Száll Párizs utcakövei fölött?
Tizennyolc esztendős mindössze.
Olvasó? Láttál Te már szépet?
Isten-teremtette szépséget?
Vagy csak festményeket láttál, ember-teremtettét?
Láttál-e szépséget karöltve értelemmel?
Nézzétek Heloise-t, nézzétek! Ovális arcocskája alatt karcsúdad nyak. Ne mondd olvasó, hogy nincs ilyesmi!
Már hogyne lenne: kerekded az a nyak, de karcsú is, mint flamingóé…
Ilyen Heloise nyaka: az arca meg, az arcocskája…
No, ne szóljunk tán róla!
Ruhája: sejttető… Gyönyörű testet, vékony derekat, asszonyosan ívelő csípőt sejttető: pedig nem asszony még, leány.
És mindeme gyönyörök ellenére, az univerzítász cerberosza nem engedi belépni Heloise-t.
Már hogy is mehetne az előadásra nő, még ha épp gyönyörű lányka is?
Mit gondolsz türelmesfülű?
Megbántódott Heloise?
Sírt?
Szomorkodott?
Ugyan: dühös, az volt, dühös, az lett Heloise, a katicabogárka, de mindjárt cselekedni is kezdett.
Csak fordult mérgesen, szoknyája libbent szép lába körül, aztán megcélozta a Miasszonyunk-temploma melletti kanonoklakást, mert Heloise ott élt Fulbert-rel, kanonok nagybácsijával. És panaszolkodott neki.

Néhány nap hullt az elmúlt idők tavába: Fulbert kanonok aztán megkereste Pierre-t, és szólt hozzá:
„Nagytekintélyű magister Abelardus! Hallom, magányosan lakik, sok aranypénzt fizet a szállásért. Nékem hát van egy ajánlatom, jó ajánlat az! Költözzék Kegyelmed hozzám: nagy ház a kanonoki, ketten lakjuk csupán húgommal, az emeleten két üres szoba áll. Nem kérek pénzt, magister, csupán naponta egy-egy órában tanítsa unokahúgomat, Heloise-t! Mert nagyon vágyik az a lány arra, de az univerzítász előadásaira nem engedik…”
Erre a jóelméjü magister így adta a választ:
„A gyönyörű Heloise-t? Tanítsam? No, hát csapjunk egymás tenyerébe kanonok úr!”
No, és egymás tenyerébe csaptak.

Pierre padlásszobája a kanonoki házban. Párizs-égre nyíló ablak, keretében a Miasszonyunk-katedrális egy tornya látszik a kék égboltra építve.
Magister Abelardus viszi a szót, mert épp nála van:
"Az egyház szent tanítóinak nagy számban ránk maradt írásaiban sokszor egymástól eltérõ - sõt -, egymásnak ellentmondó kijelentésekkel találkozunk. Sok köztük hellénektől ered, sok közülük olyasmiről is szól, mi nem leányfüleknek való. Elhamarkodottan mégsem ítélkezhetünk felettük. Csak el ne hamarkodjunk semmit!”
Szépséges fejecske hajlik, perzselő tekintet néz föl Abelard-ra:
„Magister! Elhamarkodottan ítélkezni, cselekedni én nem akarok, elkapkodni sem akarok semmit! De mondja meg nekem mesterem – hisz nem beszélt még erről -: mondja meg azt, mi a férfi a Teremtésben, és mi a nő?”
Édes tekintetre felel Abelard, a magister:
„A túlvilágon nincsenek külön férfi és női lények, hanem egybeolvadt kapcsolatok vannak, és egy ilyen kapcsolódásban összeolvadt férfi és nő alkothat egyetlen Szellemlényt. A férfi és a nő ikerlelkek; nagyon ritkán megesik, hogy az ikrek a Földön is találkoznak, de a túlvilágon mindenképp meg kell várniok egymást, mert az isteni létbe csak közösen léphetnek be.”
Elálmodó tekintettel néz Pierre-re a lány:
„Találkozott valaha a mi lelkünk, Magister?”
Úgy történt – úgy kellett történnie -, hogy könnyű csókkal illesse a lány ajkát. Úgy történt – úgy kellett történnie -, hogy Heloise visszacsókolja. Úgy történt – mert úgy kellett történnie -, hogy a lány feketetenger haja szétterüljön a kereveten, behullámozzon minden zeget és zúgot a kis padlásszobában: kerevetet, asztalt, székeket, Pierre testét, mindent!
„Ki vagy te?” – suttogta a lány. - „Ki vagy?”
„Méhész vagyok, méhek pásztora vagyok…” – súgta szájába a férfi, mert „abelard”, a neve, ezt jelentette francia nyelven.

És úgy történt – úgy kellett történnie -, hogy Fulbert fölneszeljen szerelmükre.
És úgy történt – hisz úgy kellett történnie -, hogy áldott állapotba essék Heloise.
Szerelemben betelt testtel, és szerelemben telt lélekkel, elpihenve feküdtek egymás mellett, amikor Fulbert rájuk tört; rúgott ajtó zuhant a kis szobába és állati üvöltés!
„Takarodjék magister, takarodjék a háztól! És leszámolok még önnel!”
Egyetlen könyvet tudott csak magához menteni Pierre Abelard, aztán futott: úgy történt – úgy kellett történnie -, hogy futnia kelljen.
Lelkében dühödten, mert azt gondolta: hogy futnia kell, abban Heloise is bűnös.
"Ha felébred bennünk a kétely, akkor arra kényszerülünk, hogy tovább kutassunk!" – kiáltotta vissza venerabilis Abelard Heloise-nek.
Nagyon, de nagyon igazságtalan volt ekkor az igazság ismerője.

Három sötét arcú ember kereste Fulbert kanonokot: csak megkaparták a kaput, hangosan kopogni nem mertek. Félszemű volt az egyik, félfülű a másik – hóhér csapta le a másikat -: no és félkarú a harmadik. Abban a másik félkarban is Párizs valamely hóhéra működött közre.
Halkszavú utasításokat adott Fulbert: hol és hogyan és mi legyen Abelard-ral.
És úgy lett, úgy!
Két nap múlva – nyirkos szeptembervégi nap volt – a szennyes párizsi utca kövére csorgott Pierre vére: akár Kronoszé egykoron a tengerbe és Hellasz földjére cseppent, és ugyanazon okból.
A félszemű és a félfülű leszorították a mocskos földre, mely tőlük még mocskosabbnak tűnt, és a félkarú szörnyű kése kivágta Pierre férfiasságát a földre… Párizs mocskos utcakövére.
Így történt: így kellett történnie…

Egyetlen ló húzta, ponyvás, ócska kis kocsi halad a Párizsból Bretagne felé kanyargó úton, két holdhónappal az írt események után, 1119. novemberében.
Légy pontos, krónikás!
1119. november tizedike van, hétfői nap.

Morlaix-ban egy fogadó előtt megáll a jármű, alkonyodó időben, hisz télen hamar alkonyodik: a szökevény szerelmesek, Pierre és Heloise kiszállnak, és megpihennek kicsit ebben a tengerparti fogadóban. Pihenjetek csak kedveseim, pihenjetek meg!
Mindketten megváltoztak, mióta utoljára láttuk őket. Pierre szája szegletében két keserű ránc született: nem volt az ott korábban, nem.
És Heloise szép arcocskája is haloványabb színt öltött, már-már sápadtságnak mondhatót.
Két napja vannak úton, szökésben Párizs aljas városából.
Most egymás mellett ülnek az ivóban: nem egymással szemben, így hát Pierre kezébe veheti a lány kezét.
Heloise – ki tudja már hányadszor, de még mindig aggódva – kérdezi, mintha más választ is várhatna, mintha bizony változhatna a válasz:
„Hogyan tovább, Pierre? Hová és hogyan?”
Türelmes-türelmetlen jő a válasz:
„Kedves: hisz már oly sokszor mondtam el… Bevackollak Cosette nővérem Saint-Pol-de-Léon-i házába: ott titokban, hogy ne tudja senki, összeházasodunk: utána mindjárt aztán elválunk egymástól: én indulok vezekelni bűnünket, mert bár szörnyű aljas volt kanonok-bátyád tette, de…”
„De?” – néz a férfire, aztán néz az asztalra Heloise. „De…?”
Ám úgy történt – úgy kellett történnie – hogy Heloise nem kapott választ.
Akkor.
Nem ám, mert a nagy skolasztikus, a magisterek magistere, Pierre Abelard, észrevette, hogy az ivó bejárata előtt egy rózsabokron az esztendő utolsó rózsája ottfeledkezett: a nagy skolasztikus, a nagy magister, váratlan fölpattant hát az asztaltól, váratlan kisietett- ugrott az ivóból, és leszakította azt az utolsó rózsát, hogy átadja Helois-nek.
A lány kedves mozdulattal orra elé emelte a rózsát: persze annak a novemberre felejtett virágnak nem volt már illata. Fagyott, halott rózsa volt, mégis Heloise-nek nem volt lelke, hogy eldobja: megőrizte szép kezében tartva.
Ami azt illeti: haláláig őrizte.
A megkezdett kérdéshez azonban makacsul visszatért a lány:
„Szörnyű aljas volt nagybátyám cselekedete, de…?”
„De lényegében igaza volt: bűnös vagyok; jogos a büntetésem.” – mondta rá Pierre.
„Ha te bűnös vagy, akkor én is az vagyok, Barátom. A bűnt – ha volt az – kettesben követtük el; bűnhődni, vezekelni is együtt kell nekünk!”
„Nem Heloise, te nem vagy, nem is voltál bűnös. Fiatal vagy – túl fiatal -, engedtél az én aljas vágyaimnak: nem lett volna szabad érted nyúlnom…” – így szólt Pierre Abélard, a nagy filozófus. Milyen ostobán…

Múltak az őszi és téli szürke hónapok a kis Saint-Pol-de-Léon-i ház felett, és belehulltak a La Manche harag-zöld vízébe: decemberben, karácsonykor, egy kedves-szép, nem túl hivalkodó partmenti kápolnában Pierre Abélard feleségéül fogadta Helouisa Fulbert-et.
Múltak a szürke téli hónapok, és egyszerre tavasz lett Bretagne-ban. Kivilágosodott tenger és az ég, és Heloise megszülte gyermeküket, Astralabe-ot, aztán nagy csönd esett a házra.
Pierre elment – mint mondta ostobán - vezekelni, bűneit az Úr kezébe adni, és drága Heloise magára maradt.
Astralabe nem élt hosszú ideig: két évet kapott az Úrtól: talán nem kapta meg atyja, anyja életerejét.
De hát ez az Isten titka.
Ne faggassuk a mi Urunkat akaratáról!
A gyermek halála után Heloise is ment Bretagne-ból: ment, elment messzire onnan.

Abélard a sok-sok szomorúság nyomában haladva a Saint-Denis-apátság szerzeteseként élt, és nem is oly messze Héloise-től, aki benedek-rendi apácának állt.
Mit is tehetett volna drága, szeretett leányunk, szépséges Heloise? Apáca lett…
És – nem oly sok idő haladtán, mikor kolostorát bezáratta az Úr és párizsi urak akarata -, az Abélard-tól kapott birtokon,alapított kolostort a Drága, és lett előbb a Le Paraclet zárda apácája, utóbb főnökasszonya.

Amikor Pierre Heloise első levelet kezébe vette, úgy taglózta le a szerelem újra, ahogy medve szokta az őzet az Ardennekben.
A kolostorkert megtelt Helois-zel, illatával, csöndjével, szelíd mosolyával.
Amúgy ártatlan levél volt az, nem szólt szerelemről.
Szólt a kolostor kertjéről, vacsorázási szokásaikról, a kolostor napirendjéről.
Hasonló mód szólt Pierre válasza: filozófiáról, „nagy és jelentős” kérdésekről: szerelemről nem szóltak azok a levelek.

Többé soha nem látták egymást: soha többé Pierre Abélard, a nagy skolasztikus nem látta Heloise-t; soha többé, többé soha Heloise Fulbert nem látta Pierre Abélard-t.
Levelek voltak csupán, levélhegyek: ezret tán megírt Pierre, kilenszázkilencvenkilencet írt Heloise, a Drága.
Vagy mennyit is?
Egy napon Pierre ezt írta:
„a paradicsomban az ember Istenhez hasonlóan kétnemű volt. Mikor bűnbeesett, kettészakadt, és a benne levő isteni nő felszállott Istenhez: Sophia volt ez az isteni Szűz. Sophiát egyébként ismerték már a gnosztikusok is, sőt az ősi Egyiptomban is. A férfiember Sophia pótlékául kapta Évát, a hús-asszonyt. Az isteni szűz a paradicsomi ember lényének természetes fele. De nem él a Földön. A bűnbeesett ember, aki az anyagba zuhant, már nem élhet együtt Sophiával, a tiszta lélek-szűzzel, hanem elkövetett bűnéhez mérten, Évát kapta. Éva nem az ember igazi és tökéletes kiegészítője. Csak Sophia-pótlék, valaki, aki csak helyettesít, éspedig rosszul helyettesít, aki nem szellem-lélek, csak hús és vér és természet és anyag.” – ezt írta Pierre egy levelében.
Heloise e levélre így válaszolt:
„…most kecskéket kezdtünk tenyészteni a kolostor gazdasági udvarában, hogy legyen tejünk, túrónk sajtunk mindig. Baromfiakat is beszereztünk, jó tojókat szereztünk be, tojások híján nem lesz kolostorunk soha…”
Egy másik napon Pierre így, így írt:
"Éktelen haragra gerjedve összeesküdtek ellenem, és egy éjszaka, amikor Párizsnak egy félreesõ utcáján jártam, megvesztegetett szolgám segítségével szégyenteljes és kegyetlen bosszút álltak, amitõl az egész világ elborzadt: lemetszették azt a testrészemet, amellyel gyalázatot hoztam rájuk." - így írt Pierre tizenöt évvel az események után, amikor viharvert életének addig eltelt szakaszára tekintett vissza.
Heloise pedig válaszolt, írva:
„Tudom Barátom, tudom!”
És néhány év múlva írta Heloise-nek, a drágának Pierre:
"A filozófia minden eszköze közül leginkább a dialektikus érvek fegyverzetét kedveltem, e fegyverekkel váltottam fel a valódiakat, és a háború trófeái helyett a disputációkéra áhítoztam. Ezért aztán, vitákat folytatva, mintegy a peripatetikusok követőjeként számos olyan vidéket bejártam, amelyről azt hallottam, hogy ott e művészet virágzik."
És válaszolt a halhatatlan Kedves:
„Fürdőt építtettem a kolostorhoz: szeretettel köszöntelek Téged az örömben, Heloise.”

Múltak az évek, hulltak az évek abba a feneketlen mély kútba, amit időnek hívunk.
Levelek szaporodása jelezte múlásukat.
Aztán, 1142 július hava múltán, több levél nem jött a Magistertől: többé soha levél nem érkezett.
Már hogyan is érkezhetett volna? Pierre Abélard meghalt, és eltemették, és állítottak kőkoporsót és kriptát neki, mert neves, nagy mester volt Pierre.
Szerencsétlenségem története címmel még verseket is írt.
És zokogott versei felett.
Utolsó kívánsága szerint az Héloise vezette zárdában temették el, a La Paraclet zárda kertjében: és ezzel megalapozták a Père-Lachaise temető kertjét.

Sírjai a temetőkerteknek, sírjai és kriptái: jó meséket, szép históriákat rejtenek, csak tudj hallgatagon figyelni: fűszálakra, bokrokra, fák susogására.
Meg a kövekére is!
Mesélni: mesélni éppen a Père-Lachaise temető kertje is tud.
És 1164 októberében meghalt Héloise, a Kedves, huszonkét évvel Pierre után, huszonkét csirkenevelő, disznóhízlaló, kecskefejő év után. Halott testére kulcsolt kezében fagyott, halott, illattalan rózsát fogott.
És akként rendelkezett a Drága, a Kedves, a Szép, a halhatatlan Kedves, hogy temettessék teste és lelke ugyanabba a földbe, ahová barátja, titkos szeretője, férje, holt gyermekük apja temetkezett, és álljon a kriptán fölirat:
"Nem úgy vagyok filozófus, hogy Pál apostollal szembeszegülnék!"

Botrány, botrány volt akkor, az volt: lennie is kellett. Mégis, kinyitották Pierre Abélard kriptáját, vették a szépséges Heloise testét, és temették a kriptába.

Mondják, hogy amikor a feltárt kriptába helyezték Helouisa Fulbert Abélard holttestét, még egyszer – mintha csak élne – megmozdult karja, és átölelte csontváz-kedvesét.
Természetesen ez nem igaz, ez legenda csupán.
Ám én – a história szövője és krónikása – úgy akarom, hogy így lett légyen, és rám ruházott hatalmamnál fogva, leírom: így is volt, így.
Így történt – így kellett történnie…