Az ősegyházban a nagyhét három utolsó napján Krisztus halálának emlékezetére eloltották a gyertyákat, és csak a föltámadás ünnepére gyújtották meg újra. Az újtűz nagyszombati kultuszát előmozdította a pogány szakralizmus hagyatéka is. A germánok isteneik tiszteletére tavaszi tüzet gyújtottak, hogy elégessék a tél, sötétség, pusztulás démonait, és így földjeiknek termékenységét biztosítsák.
Az egyházi szimbolikában a kialvó, majd újra fellángoló tűz jelképezi Krisztust. Más magyarázat szerint a kovakő, amelyből tüzet csiholnak: Krisztus, a tűz pedig: a Szentlélek, amelynek útját, kiáradását a Megváltó előkészítette. A liturgikus gyakorlat ma is él: a gyertyát, a feltámadó Krisztus jelképét megszentelt tűz lángjánál gyújtják meg. Ez általában úgy történik, hogy a tavaly szentelt barkára tüzet csiholnak, és ennél gyújtják meg a gyertyákat, illetőleg az örökmécset.
A nagyszombati szertartás keretében jönnek vissza a harangok Rómából. Hét olvasmány van, majd a prédikáció után tizenkét egyetemes könyörgés. Ebben a világ embereiért és vezetőiért, valamint a papságért könyörögnek.
Az áldoztatás után a pap - az asszisztencia vezetésével - elindul a körmenetre, a visszaérkezés után áldást mond, és elbocsátja a híveket.
A következő mise általában éjfélkor kezdődik, de egyes egyházközségekben hajnalkor. Ez már Jézus feltámadását jelzi, ez a vigilia-mise.
Egyébként
1848-ban ezen a napon alakult meg a Felelős Magyar Ministerium, gróf Batthyány Lajos vezetésével.
1919. április hetedikén született Gábor Miklós, a csodálatos Színész.
Rossz is történt e napon:
1614. április hetedikén meghalt Domenikos Theotokopulos, azaz El Greco, szívem-lelkem egyik kedvenc festője.
A Víz Világnapját is ünnepeljük ma.
*** **** *****
Legyen egy fiktív narratíva is még itt ma, címe:
A helytartó utazása
Még akkor sem, amikor a Város Alapításának 792. - másként számlálva az isteni Tiberius uralkodásának 22. – évében a császár letette hivatalából Marcus Pontius Pilatust, Júdea ötödik kormányzóját, a „vörössipkás” proconsul még akkor sem volt képes feledni azt a meleg tekintetű, barnahajú férfit, akit A.U.C. 786-ban - jobb meggyőződése ellenére - megfeszíttetett.
Nehezen is feledhette volna, mert az elmúlt hat esztendőben annak a bolondnak számtalan követője akadt szerte Júdeában.
Marcus Pontius, mielőtt feleségével, Claudiával elhagyta volna Caesereát, egyetlen kedvenc városát júdeaszerte, kicsit megült a palota tágas teraszán.
Caesareában a helytartói palota majdnem a Tenger partjára épült: az első szinten lévő tágas terasz közvetlenül a Tenger fölött lebegett, legalább is így vélhette a teraszon pihenő. És a lélegző, olykor rossz álmában hánykolódó Tenger könnyű szellőüzeneteket küldött a palota teraszára.
Itt ült tehát Marcus Pontius Pilatus, mielőtt útnak indult volna, és elgondolkodott egy és más dolgokon.
Marcus Pontius Pilatus, a procurator és prefectus A.U.C. 778 óta kettős rangjával felruházva kormányozta Júdeát. Teljhatalmú ura volt alattvalói életének és halálának, bírta a ius gladiit, pénzt verethetett, de tiszteletben kellett tartania a Róma által kinevezett szomszédos, ám hatalom nélküli királyocskáinak jogát, hogy - amennyire és ameddig lehet – megálljon a pax romana.
Ilyen hatalmacska volt például Heródes Antipas, Galilea tetrarchája, meg a nagy szinódus vezetői: igazából ezek kérésére, utasítására, akarata alapján feszíttette akkor keresztre azt a barnahajút.
Makacsul mondogatja most magában: „Ártatlan vagyok ez igaz embernek vérétől; ti lássátok!”, és hallja a tömeg válaszát: „Az ő vére mi rajtunk és a mi magzatainkon.”
Akkor elbocsátottam nékik Barabbást, a názáretbélit pedig megostoroztatván, kezökbe adám, hogy megfeszíttessék. – gondolja tovább Pilatus, és a mellkasában szorítást érez.
Igazából nem értette, miért tér vissza újra meg újra tudatában ahhoz a széparcú, melegtekintetű férfihez, holott mindössze két rövidke beszélgetést folytatott vele kivégzése előtt.
Mégis: már a szombatnap elmúltával folyamatosan informálódott a názáreti sorsáról; meghökkenve vette tudomásul titkosrendőrének jelentését, mely szerint a sziklasír üresen ásított már egy nap múltán; hírt kapott bizonyos Iskarióti Júdás öngyilkosságáról, továbbá arról, hogy ez a Júdás működött együtt a szinhedrionnal abban, hogy Jeshuát elfogták, és az ő közreműködésével kivégeztették.
Tudott arról is, hogy annak a férfinek tizenkét kísérője volt, akik tanítványuknak mondták magukat. Kerestette is azt a tizenkettőt, de közvetlenül a pészach ünnep kimenetele után eltűntek, és egyetlen jó titkosrendőre sem volt képes bármilyen információ megszerzésére.
Pészach második estéjétől fogva – amikor a zsidók hagyományosan elkezdték az ómert, a kalászok számlálását, mely hétszer hét napig tart az ő hagyományaik szerint, azok a tanítványok eltűntek, mintha a föld nyelte volna el őket, mintha Jeshuának soha kísérői nem lettek volna.
Az ötvenedik nap eltelte után kapott először hírt Marcus Pontius, Júdea helytartója arról, hogy a „tanítványok” előbukkantak jeruzsálemi pincék mélyéről, prédikálni, téríteni kezdtek.
Pilatus alaposan kifaggatta a besúgót:
„Szólt-e valaha ez a Jézus valamit a római megszállásról, vagy a Caesar személyéről?”
„Ó nem, procurator, soha! Mi több: egyszer szerettük volna provokálni ilyesmire, elküldtünk hát egy farizeust, aki megkérdezte őt, kell-e adót fizetni a rómaiaknak? Nem felelt, csak elkért egy sestertiust, és megkérdezte a farizeustól, hogy mit lát a pénzen? Arra amaz azt felelte, hogy a császár képét látja ráverve.”
„Na, és?”
„Hát azt mondta Jeshua, hogy akkor adják meg a Caesarnak, ami az övé, Istennek meg, ami istené!”
„Ügyes!” – vélte a helytartó. –„Nagyon ügyes. Erre sem a zsidók nem mondhatták árulónak, sem mi lázadónak.”
„Így van, procurator.”
„Na, és a szegényekről, gazdagokról, mondott-e lázítót?”
„Egyszer azt mondta, hogy könnyebb a tevének átjutni a tű fokán, mint gazdag embernek a mennyországba jutni.”
Pilatus erősen eltöprengett, aztán azt mondta: - „Hát ez miféle ostobaság? Már hogyan juthatna át egy teve a tű fokán? Bolond volt ez a Jézus?”
„Ó nem, helytartó, nem volt bolond. Tudnod kell, hogy minden nagyobb Város kapuját alkonyatkor bezárják errefelé, és amelyik karaván aztán érkezik, hát az kint maradhat a Pusztaságban, ami egyáltalán nem biztonságos éjszaka. Viszont minden városkapu mellett van egy kisebb kapu, azon az emberek beférnek, de – tudod? – a tevék már nem. Ezt a kiskaput hívják a zsidók „tű fokának”; ha tehát a kereskedők alkonyat után bé akarnak menni egy Városba, tehetik, de bizony a tevéiket kint kell hagyják rablók, oroszlánok martalékául!”
„Értem. Hát ilyeneket mondott az a Jézus? És még miket?”
Akkor aztán sok mindent megtudott Pilatus arról a szépszemű, lágyhangú, barnahajú férfiúról: többek közt megtudta származásának helyét, meg érdekesebbnél érdekesebb mondatairól is szerzett híreket. Mondatait nem igazán értette a görög-római logikán nevelkedett Helytartó.
Mindegy, azért eldöntötte a „vörössipkás”, hogy mielőtt visszautazik Rómába, és jelentkezik az új Caesarnál, előbb elutazik abba a Nazaret nevű városkába, és mögé kerül a Jeshua minden titkának, ha lehet.
Ez volt az egyik dolog, amin a lélegző, olykor rossz álmában hánykolódó Tenger partján, a Palota teraszán töprengett Pontius Pilatus, Júdea leváltott ötödik procurátora.
De meg más dolgon is.
A volt helytartó – így mondom, hisz már kezében volt a leváltásáról szóló caesari rendelet -, szóval a volt helytartó ez időben már ötvennyolcadik évét taposta, felesége meg az ötvenötödiket, és – bánatukra, fájdalmukra – nem volt még gyermekük.
Nagyon is úgy festett, hogy Pilatus neve magtalan hal ki a világból, magtalan.
Ezen is töprengett akkor a volt helytartó, Pontius Pilatus, a „vörössipkás”, és bár nem volt álmodozó típus, a tények embere volt ő, most a lélegző, olykor rossz álmában hánykolódó Tenger partján, a Palota teraszán, mintha álom lepte volna meg, kicsiny bölcsőt látott.
Idő múltán fölrázta magát, hívatta feleségét, és kiadta a parancsot az indulásra.
Caesarea felől nézvést Nazaret északkeleti irányban, nem is túl messzire, úgy százhúsz milumra esett, alig ötnapi járóföldre, csakhogy úttalan utakon. Ezért a kivonuló menet délkeleti irányba indult, mert a jól épített utak arra vezettek: Akiva, Shikun felé. Shikunnál lehetett aztán rátérni a helyes, az északkeleti irányra, aztán Mansurán, Megidón és Afulán át jutott a helytartó Nazaret városkába.
Bal kéz felől parányi helyőrség vált láthatóvá a város, vagy inkább falu határában, jobb kéz felől olajligetek, szőlődombok bukkantak elő.
Abban a nevezetes évben, Tibérius caesar uralkodásának 22. évében Názáret igazán kicsiny falucska volt, mindenki ismert mindenkit, így már a második ember, akitől a helytartó érdeklődött, megmutatta nékik József és Mária – no meg Jézus – egykori házát.
Mindjárt azt is elmondta az a férfi, hogy a családból már senki sem lakik ott: József, az ács meghalt, Mária Magdalába költözött, a Fiú pedig: hisz tán hallotta az úr, hogy avval mi lett? Nohát, Jeruzsálemben megfeszítették...
A mondott és leírt házikó nagyon közel volt, mondhatni néhány lépésnyire: Pilatus úgy döntött, hogy maroknyi kíséretét a kis római helyőrségben hagyja, lovát is: maga pedig Claudiával, feleségével együtt gyalog indult József ács egykori háza felé.
Az ácsnak, Józsefnek egykori háza kicsinyke ház volt, Názáret kicsiny házainak tán legkisebbje. És az ajtó is ehhez mérten alacsonyra volt szabva, Pilátusnak meg kellett hajolnia, hogy beléphessen, de az egykori helytartó ebben nem érzett semmi jelképet, amikor a harminc-harmincöt év körüli asszony, Mirjamnak mondott, ki most férjével, gyermekeivel a házban lakott, beinvitálta a magas rangú vendégeket.
Két alacsony, szűkablakú helyiségből állt a ház, és kicsiny kertből; ebben a kertben volt azonban a tűzifatároló is, meg egy közös fürdő is, esővizet gyűjtő ferde tetővel a ház felöli oldalon, mely egy kikövezett medencébe vezette a vizet, már amikor hullott eső.
Az egyik helyiség megfeketedett, döngölt földű konyha volt, középütt tűzhellyel, fölötte nyitott tetővel, hogy a füst távozhasson. Fönt, a keresztgerendánál, az elszálló füst útjában néhány ürücomb és szárnyas állat húsa füstölődött.
A másik helyiség volt a szoba: tapasztott nádfalú, döngölt agyagból épített fekvőhelyű, mely fekvőhelyekre aztán szalma került derékaljnak.
Ez a zsidó asszony, ez a Mirjam, aki most fogadta házában a volt helytartót, nagyon tetszett Pilatusnak.
Először is mélyfekete szemében valami gyermeki, vagy még inkább kamaszlányos derű, jókedv csillogott, és ez szép volt, szép és bensőséges.
Aztán az is megnyerte a proconsul tetszését, ahogy a nő viselkedett: kerülte az alázatoskodást, a szolgalelkű fogadását a láthatóan nagy úrnak, de kerülte a fagyos tartózkodást is, vagyis a lehető legtermészetesebben viselkedett.
És fölöttébb közlékeny is volt a kedvestekintetű Mirjam: elmesélte, hogy gyermekkorukban – hisz szinte egy időben születtek -, játszótársak voltak a Jézussal, de csak úgy öt-hat éves koruktól, mert addig József és családja valahol másutt éltek. Úgy mondják – mondta Mirjam -, hogy tán Kús földjén, a furcsa Egyiptomban.
De aztán, mikor visszaköltözött József a családjával, Jézus lett Mirjam legkedvesebb pajtása: hol Názáret terein, hol az olajfaligetben játszottak ők együtt.
„Szerettem Jézust; tudja uram, olyan szelíd, csöndes és kedves fiú volt.” – mondja Mirjam. „Tudom.” – mondja a helytartó, aztán azt kérdezte: - „Maradt valami a házban Ő utána?”
„Kamaszkorában Jézus szívesen segédkezett apja mellett, szerette a munkált fa illatát, a forgácsok hullását szerette nézni.”
Mirjam fölmutatott az egyik gerendára, és azt mondta: „Azt a gerendát, azt például ő faragta.”
„Más? Semmi?”
„Jaj, majd elfeledtem!” – csapott homlokára nevetve az asszony. – „Mielőtt elment, egy kis bölcsőt ajándékozott nekem, amit ő készített. Jöjjenek!”
És odavezette a kecses kis bölcsőhöz a házaspárt.
Egyszerű, inkább jászolhoz hasonló kis fabölcső volt, de egyszerűségében volt valami báj, kecsesség és – így érezte Pilatus – tisztaság.
A helytartó kinyújtotta kezét, és megérintette az egyszerű kis bölcsőt, és olyasmi történt vele, mi még soha: ez a földhitű ember misztikus élményt élt át, kis időnyit.
Erősen megszédült abban a pillanatban, amint a bölcsőhöz ért, füle eldugult, külső hangokat be nem fogadott, annál inkább zúgott belülről.
A külvilággal látása is elvesztette a kapcsolatot, viszont bévül látott. Ó, istenek: látott!
Mintha eszméletét veszítette volna kis időre, vagy – még inkább – mintha ébren kezdett volna álmodni.
Kicsiny csecsemőt látott a bölcsőben: parányit, egészen újszülöttet, mégis szépen formáltat, inkább kisdedhez hasonlót.
A látomás – vagy minek is mondjuk? - néhány másodperccel azután, hogy elvette kezét a bölcsőről, elmúlt, és a procurator megint avval a józan szigorúsággal nézett a világba, ahogyan Jeruzsálem egykori helytartójához, első rendbéli római nemeshez illő.
Közvetlenül az után, hogy ő elvette kezét a kis bölcsőről, felesége érintette meg, és ugyanazt élte át, amit férje kevéssel előbb.
Rövid idő múlva elköszöntek a kedves Mirjamtól, visszatértek a helyőrséghez, aztán utaztak Antiochia felé, ahonnan hajójuk átkelt a mare Mediterranum vizén.
Soha egymásnak nem mesélték el bölcsőérintő élményüket: Claudia nem beszélt erről Pontiusnak, Pilatus semmit sem mondott Claudiának.
Kicsit röstellték elgyöngült látomásukat, látomásos elgyöngülésüket, mert nevezzük csak bátran annak.
Nem meséltek egymásnak élményeikről...
Eltelt néhány hónap, Pilatus és felesége visszazökkentek az Urbs életébe; újra berendezkedtek a mons Palatinus délkeleti lábánál, a császári palota és a domus Flavia tőszomszédságában álló szép villájukban.
A procurátor volt már kihallgatáson a caesarnál, megkapta nyugdíjazási okmányát, és látszólag minden rendben volt.
Épp csak az utazás és hazatérés – ama látomás - óta Pilatus szokatlanul töprengővé, csöndessé, visszavonulttá vált. Az is föltűnt, hogy szelídebb, béketűrőbb lett, mióta – Claudia így mondta mindenkinek – abból a kis názáreti házból kilépett. Azt is nehezen értették, hogy házi rabszolgái közül kiválogatta a zsidó származásúakat, és gyakorta hosszasan beszélgetett azokkal. Különös.
Aztán az sem volt éppen megszokott, hogy a „vörössipkás” eleinte sokat levelezett avval a jeruzsálemi besúgóval, aki oly sokat tudott a názáretiről meg tanítványairól: végül addig ügyeskedett Pilatus, míg sikerült Rómába áthelyeztetnie: attól kezdve, hogy az a jóember megérkezett, szinte személyes szolgálatára rendelte a proconsul, és minden nap elhívatta magához: órákra bezárkóztak és Pilatus faggatta, faggatta és itta szavait, meséit, történeteit.
Miket tanított az a Jézus, milyen példabeszédeket mondott, egyáltalán: miféle volt az a barnahajú?
Mind e közben Claudia nem tudott odafigyelni igazán férje új bogaraira, mert egyre rosszabbul érezte magát.
Fáradtság gyötörte, nem ritkán hideg veríték lepte el szinte egész testét, miközben forróság látogatta meg; érzékennyé vált mindenféle szagokra, még illatokra is.
Egy nap elhívatta hát Róma legnevesebb orvosát, gyógyszerészét, ki aztán fölvilágosította az idősödő asszonyt, hogy nincs szükség gyógyszerekre, mert nem betegség gyötri, hanem valami más, ami ugyan az ő korában kissé szokatlan, de ifjabb asszonyok esetében igen természetes: gyermeket várt, gyermeket hordott szíve alatt Claudia, Pontius Pilatus korosodó felesége.
Csoda? Talán csoda, talán nem.
Aztán egy délután, amikor látta az asszony, hogy férje kivételesen egyedül van, sem zsidó rabszolga, sem a jeruzsálemi ember nincs vele, belépett a szobájába, szelíden átölelte a férfit, megsimogatta őszülő, rövidre nyírt haját, és fülébe súgta: „Örömhírt hozok néked, én Marcusom, valódit, csodaszerűt. Anyának érzem, ó, Marcus magam.”
És ekkor egészen különös dolgot tett Marcus Pontius Pilatus, ki Jézust halálra ítélte egykor. Térdre omlott, két tenyerét összetette, és fennhangon megszólalt: „Pater noster, qui es in caelis, sanctificetur nomen tuum, adveniat regnum tuum, fiat voluntas tua sicut in caelo et in terra...”
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése