Főhajtásom e napon többszörös, hogy ne mondjam: egész napos.
Versei ma mindenhol és minden percben velem jőnek! Nem ritka ez nálam más napokon sem, de ma egészen bizonyos, igaz, való.
Velem lesznek a Nemzeti Sírkertben délelőtt, ahol hét mécsest gyújtok sírján: hogy miért, miféle okból hetet, az maradjon az én titkom.
Velem vannak versei most is, míg blogomat szerkesztgetem, róla szóló dolgokkal szerkesztgetem telidesteli.
Velem lesznek este, amikor majd – végtelen szemtelenségemben – merek Róla beszélni, Víg Mihály zenei támogatásával.
És velem lesznek Versei, amikor majd ágyba térülök, hogy Róla, Verseivel álmodjak.
Egyébként
Más okból is fontos a magyar irodalom számára e nap. Mert
1900-ban ezen a napon született Márai Sándor.
” Minden titkos emberi kapcsolat - barátság, szerelem s azok a különös kötöttségek, mikor ellenfelek találkoznak és szegődnek el, életre-halálra! - ezzel a varázsos megérintettséggel kezdődik; az álomszerű érzékeléssel, amely igazán olyan, mintha az álomban a valóságot érzékelné az ember: tömegben, idegenek között egyszerre megérint egy szempár, egy hang, s mintha elszédülnél, mintha a jelent egyszer már megélted volna, mintha előre tudnád mindazt, ami történni fog, a szavakat és mozdulatokat is; s mindez a legkomolyabb, végzetes valóság; s ugyanakkor álomszerű.”
”Gyakran esik meg, hogy egy kapcsolat, amelyet a szerelem kovácsol, átalakul barátsággá, ritkábban, hogy hosszú barátságból felvillan a szerelem szikrája.”
” Lehet-e érzelmeket az értelem segítségével megsemmisíteni?... Erre kereken azt felelem, hogy nem. De megvigasztalhatom, hogy az érzéseket, néha, szerencsés esetekben, meg lehet szelídíteni és el lehet sorvasztani.”
”A nemi éhség tud olyan csikaró és kegyetlen lenni, mint a gyomor éhsége.”
” Sokkal nehezebb megőrizni valamit, mint szerezni vagy elpusztítani.”
146. április tizenegyedikén született Lucius Septimius Severus, későbbi római császár.
1241-ben április tizenegyedikén kezdődött a muhi csata: persze, hogy nem volt véletlen – mi véletlen Attilánál? -, hogy így írt József Attila: „Lidi nénémnek öccse itt. / Batu kán pesti rokona.”
(Minden továbbit Rogerius mester Siralmas énekében olvashattok e napról és előzményeiről.)
(Másnap, amikor a mongolok győzelme nyilvánvalóvá vált, alkonyat felé, Batu lábait magasba emelve győzelmi táncot járt a síkon: ez volt a Batu kánkán.)
1842-ben Dardzsilingben ezen a napon halt meg Kőrösi Csoma Sándor.
1896-ban az athéni olimpián ezen a napon szerezte Hajós Alfréd az első olimpiai aranyat Magyarországnak.
Ötvenhatodik születése napján Isten éltesse Hernádi Juditot!
Öt évvel ezelőtt – 2007. április tizenegyedikén - halt meg Kurt Vonnegut, szívem egyik kedvence.
2010-ben ezen a napon volt az országgyűlési választások első fordulója: elkezdődött – talán végbe is ment, ki tudja? – a fülkeforradalom.
1964. óta József Attila tiszteletére ezen a napon ünnepeljük a Magyar Költészet Napját. Lelkünkben is, nyilvános helyeken is.
*** **** *****
Éltem, és ebbe más is belehalt már
- önéletrajz a túlvilági portán -
1905-ben születtem Budapesten, görög-keleti vallású vagyok.
Templomok nártexében, homlokzatán olvastam én olykor:
„Tebenned bíztunk eleitől fogva:
Uram, téged tartottunk hajlékunknak!”
Erről én ezt gondoltam: magamban bíztam eleitől fogva -
ha semmije sincs, nem is kerül sokba
ez az embernek.
Semmiképp se többe,
mint az állatnak, mely elhull örökre.
Nem mintha nem hittem volna Istenben, Jóságában, Erejében, Igazságosságában, Dicsőségében, csak hát harminckét év nyomorúsága tanított meg inkább bízni magamban, mint benne: hisz rajtam Ő nem segített soha (akár mások sem), hozzám Ő nem szólt (akár mások sem), és nékem ő égő csipkefenyérben – se borban, se kenyérben - meg nem jelent. Sem bármi más módon sem: soha.
Különbség tétessék ember és Isten között!
Egyébiránt 1905-ben április tizenegyedikén születtem.
Bizony, azon a napon, mikor a muhi síkon zajlott a tragikus ütközet Batu és IV. Béla hadai közt, és amely nap nyomán országos lett a pusztulás.
Magam is, igen: országos voltam a pusztulásban.
Nem is sokkal utánam, egy ország feküdt vonatok útjába.
Mert én végül odafeküdtem a csihogó alá.
Tudom: sokan kétségellik, sokan gondolnak és mondanak mást.
Aláestem, mondják.
Tán részegen estem alá: át kellett volna mennem a síneken, de közébük estem.
Így mondják, bizony: de nézzétek meg csak elvágott testemet!
Lehet-e csihogó alá esni úgy, hogy fej alatt, a mellkasán metsződjék el egy volt ember, és két maga elé emelt karját is átvágják a kerekek.
Jaj, már! Ugyan!
Hát hogyan lehetne?
Még az sem lenne igazán igaz, hogy „alávetettem” magam a csihogónak: ó, dehogy is!
Nem vetődtem én: szelíden, megadón magam néked Uram, ráfeküdtem a hűvös sínre. Karjaimat letettem, mintha csak napozni akarnék, holott december volt, szürke-sűrű december, homályos, naptalan.
Mégis úgy feküdtem a végtelenbe futó sínpárra, megadón, mint aki napozva pihenni készül.
Szerettem napozni, igen: nagyon szerettem napra feküdni…
Talán azért, mert a naptalan Ferencváros mélyén születtem, a Gát utcában, egyemeletes kis ház földszinti szoba-konyhában, hová soha be nem sütött a nap.
Utóbb megismertem - hej, be jól megismertem! - a külvárosi utcákat, tereket is.
Ismertem én például a Mátyás tér négyes számú házat; a Pászty rokonánál olyan jó felvágottat ettem mindig. Ő adott volna többet is, de szégyelltem volna már olyan nagyon sokat enni, amennyit szerettem volna.
Mi van ezen sírnivaló?
Más is szégyelli magát: én másoktól tanultam szégyellni magamat!
Az Óriás uccán mentem oda, mikor hordtam a tejet Makaiéknak (a Szigony uccán át): olyan sokat bámészkodtam az uccán…
Sietni kellett volna, de istenem, mért siettem volna?
És ott volt az Üllei út 63. harmadik emelet.
Titelék.
A Titelék Margit nevű lányával játszottuk első erotikus játékainkat; abból állt az, hogy ő megmutatta nekem, mi van a bugyijában, én megmutattam neki a magamét.
Remek játék volt, míg komollyá nem vált.
Később: főleg a Gyömrőivel.
Hej, be komollyá vált az a szép játék!
Apám - néhai József Áron - három esztendős koromban kivándorolt, engem pedig az Országos Gyermekvédő Liga Öcsödre adott nevelőszülőkhöz. Itt éltem hét éves koromig; már ekkor dolgoztam, mint általában a falusi szegénygyerekek - disznópásztorkodtam.
Öcsödön rossz volt: kellett volna két kis ló, kis nő, kis eke, kis ház, kis kutya, kis csikó, kis kasza, kis búza - minden arányosan hozzám, mint ahogy minden arányos volt a nevelőapámhoz.
Vajon arányos-e hozzám most minden, ami van?
Arányok: no, arról annyit mondanom kell, hogy egész életemben aránytalan voltam: aránytalanul remek, aránytalanul meleg lelkű, aránytalanul rossz, aránytalanul rideg.
Csakhogy most mindenki így szól: a tragikus sorsú.
Tragikus sorsú lettem volna?
Én igazán, sokáig vidám és jó voltam.
Néha tán konok voltam: konok bizony, ha úgy éreztem, létbevágóan fontos dologban bántották vélt igazamat.
Mert vélekedtem: olykor vélekedtem.
Vélekedtem nyilvánvalóan és nyilvánosan, mert megadatott a megírás képessége.
Jut eszembe: ezt, ezt talán mégis Tőle kaptam.
Mert hogyan is lehetne magyarázható, hogy a Gát utca legmélyebb sötétjéből csillagos égre emelkedett Költő lettem.
Hisz Költő vagyok.
Persze, nem érdekelt soha a költészet maga, csak a költészet: szép az - igazán szép -, mikor az éji folyó tükrén csillognak az égi csillagok, de képzeljünk tudóst, aki ott vizsgálná a folyón a csillagok színképtípusát…
No, csak lenne vélekedésem tudósságáról.
Nem volna szép, ha égre kelne az éji folyó csillaga.
Szép a csillag odafönt, az univerzum végtelen-kék mozivásznán; szép a csillag idelent, az éji folyó lassúdan gördülő hullámain: de a tudós csak az égi csillag tüzét vizsgálhatja, a Költő meg mondjon szép metonímiát a folyón tükröződő csillagmiriádról.
Nem keverhetjük a dolgokat össze: a Tudós legyen tudós, a költő legyen Költő. És férfiak a férfiak, meg nők a nők. Az illatos, drága, szép nők.
Én – szerencsétlen – Költő lettem.
Szerencsétlen mesterséghez folyamodtam.
Folyamodtam érettetek, hozzátok: Szerelem, Költészet!
Az a szerencsétlen, aki ezeket irta, mérhetetlenül áhitozik szeretetre, hogy a szeretet vissza tartsa őt oly dolgok elkövetésétől, melyeket fél megtenni. Őt olyasmiért verték, amit soha nem tett volna. Ő az a gyermek, akit nem szerettek, s akit ezen kívűl azért vertek, mert nem tudták elviselni azt, hogy nem szeretik.
Igy kivánja ő a szeretetet azért, hogy ne bántsák.
Hét esztendős koromban anyám - néhai Pőcze Borbála - visszahozott Budapestre, és beiratott az elemi iskola második osztályába. Anyám mosással és takarítással tartott el bennünket, engem és két nővéremet.
A harmadikos olvasókönyvben érdekes történeteket találtam Attila királyról és rávetettem magam az olvasásra. Nem csupán azért érdekeltek a hun királyról szóló mesék, mert az én nevem is Attila, hanem azért is, mert Öcsödön nevelőszüleim Pistának hívtak. A szomszédokkal való tanácskozás után a fülem hallatára megállapították, hogy Attila név nincsen.
Ez nagyon megdöbbentett, úgy éreztem, hogy a létezésemet vonták kétségbe.
Az Attila királyról szóló mesék fölfedezése azt hiszem döntően hatott ettől kezdve minden törekvésemre, végső soron talán ez az élményem vezetett el az irodalomhoz, ez az élmény tett gondolkodóvá, olyan emberré, aki meghallgatja mások véleményét, de magában fölülvizsgálja; azzá, aki hallgat a Pista névre, míg be nem igazolódik az, amit ő maga gondol, hogy Attilának hívják.
Most jönnek hozzám.
Most jönnek hozzám?
Ki vagy?
Ki kopogsz?
Ki vagy?
Én is: ki.
Vagyok.
Ki.
Aus.
Heraus mit uns: buta zsidók vagyunk, buta, terelhető zsidók, fára feszíthető messiások vagyunk mindahányan…
Most jöttek hozzám, igazán: jött a Nagy Lajos, abbahagytam, nem folytatom, nem hiszek én semmiben.
És én is megyek: mennem kell a Gyömrőihez.
Abbahagyom, nem folytatom, nem hiszek én semmiben.
1919 karácsonyán meghalt anyám. Gyámommá az árvaszék sógoromat, a most elhunyt Makai Ödön doktort nevezte ki.
Ödön jó volt hozzám, igazán jót akart nekem, de folyvást lelkiéletem körül ődöngött.
Mást ne mondjak: beíratott matrózinasnak, hadd erősödjem: így hát egy tavaszon és nyáron át az Atlantica Tengerhajózási Rt. Vihar, Török és Tatár nevű vontatógőzösein szolgáltam.
Akkor aztán sikáltam hajót, rántottam az ampát. Okos urak közt játszottam a bambát.
A gimnázium VI. osztályát színjelesen végeztem, jóllehet pubertáskori zavarok miatt több ízben öngyilkosságot kíséreltem meg, hiszen valójában sem akkor, sem előzőleg nem állott fölvilágosító barátként mellettem senkisem.
Már megjelentek első verseim is, 17 éves koromban írt költeményeimet a Nyugat publikálta. Csodagyereknek tartottak, pedig csak árva voltam.
Árva.
Egyszerre csak – lám, no lám - a Külkereskedelmi Intézet magyar-francia levelezőnek alkalmazott megalakulásakor: referenciával - azt hiszem - szívesen szolgál Kóródi Sándor úr, volt vezérigazgatóm.
Ekkor azonban olyan váratlan csapások értek, hogy bármennyit edzett az élet, nem bírtam ki: az OTI előbb szanatóriumba, majd táppénzállományba utalt neuraszténia gravisszal.
Bajok kezdődtek - egyebek közt - a fogaimmal: szaporodott bennük az idegen anyag, mint szívemben a halál.
És nem működött már a libidóm, vagy hát rosszul működött.
Csak a szerelem maradt, libidó, potencia nem.
Impotencia, túl az ó potencián.
Kezdetét vette a lassú haldoklás, aminél szörnyűbb nincs, nem lehet.
Szurkálni, óvni kezdtek a tudós orvosok, miközben írtak nekem a külvilágból, és én olvastam is, amikor tudtam. Válaszolni is próbáltam, csak oly sokszor rám tört a kettős látás, és ilyenkor nem volt mindig világos, hogy a levélpapír-e, melyre írok, levélpapír-e vagy a kórházi asztal. De még ha el is találtam olykor a papírt, írásom elcsúszott, a bal felső sarokból levándorolt a mondat vége a jobb alsóba.
Bár előbb jött volna ez a kettős látás: bár akkor jött volna, amikor Juditot láttam az ágyban magam mellet alunni.
Juditból kettőt is elviseltem volna: de nékem a kórházi szoba jutott duplázva.
Hivatalomtól így hát megváltam: beláttam, hogy nem lehetek tehertétel egy fiatal intézmény nyakán. Ezóta írásaimból élek.
Csak hát nem: nem, nem, nem!
Szerkesztője vagyok a SZÉP SZÓ című irodalmi és kritikai lapnak.
Szerkesztője vagyok a SZÉP SZÓ című irodalmi és kritikai lapnak?
Magyar anyanyelvemen kívül írok és olvasok franciául és németül, levelezek magyarul és franciául, perfekt gépíró vagyok. Tudtam gyorsírni is: egy havi gyakorlattal ezt a tudásomat fölfrissíthetem.
Becsületesnek tartom magam, azt hiszem, hogy fölfogásom gyors, és hogy munkában szívós vagyok.
Értek a sajtó nyomdatechnikájához.
Tudok szabatosan fogalmazni.
Tudok szabatosan fogalmazni.
Nem középiskolás fokon.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése