2012. április 16., hétfő

Április tizenhatodika van

Ez a nap az Országgyűlés 2000. évi döntése szerint minden évben a holokauszt magyarországi áldozatainak emléknapja, ugyanis a magyarországi zsidók gettókba zárása 1944. április 16-án kezdődött meg Kárpátalján, az akkori Magyarország területén.
Az Élet Menete tegnap volt, ma „csak” ennyi a dolgunk: emlékezzünk és emlékeztessünk!

Egyébként pedig:

1514-ben ezen a napon hirdette ki Bakócz Tamás esztergomi érsek a pápai bullát a török elleni keresztes hadjáratról. Néhány nap  múlva (huszonnegyedikén) a Budára érkező székely Dózsa Györgyöt nevezték ki a keresztesek parancsnokává: a többit jól ismerjük.

1844. április tizenhatodikán született Anatole France. Művészi nagyságának és írói-gondolkodói jelentőségének jele az is, hogy életében, halálakor és az azóta eltelt hét évtized óta olyan elképesztő ellentétek csaptak és csapnak össze, hogy az már filozófiai és politikai világnézet kérdése, hogy ki lelkesedik érte és életművéért, ki utasítja el szinte gyűlölködve, és ki emlegeti megvető mosollyal. A kortársai közül sokan a kor legnagyobb írójának és gondolkodójának vallották. A túlzottan baloldaliak szemében a vallásos hit támogatója, erősítője volt, de az egyház hivatalosan kiátkozta, könyveit indexre tette, vagyis még olvasásukat is tiltotta. - Akit ennyiféle jelzővel illettek, és némiképpen még ma is illetnek, az minden bizonnyal az utóbbi másfél évszázad egyik legjelentékenyebb irodalmi alakja. Nem mintha bármit számítana z én vélekedésem, de azért elmondom: én a világirodalom nagy és szerethető írói közt tartom számon Őt. És nem csak az Angyalok lázadása miatt, hanem az Epikurosz kertjét, a Szent Klára kútját is nagyon szeretem, meg szépséges, lírai elbeszéléseit is.

1865-ben e napon jelent meg Deák Ferenc nevezetes Húsvéti cikke a Pesti Naplóban.
” Nem hozzuk mi kétségbe a birodalom szilárd fennállhatásának fontosságát. Hiszen az 1861-diki országgyűlés felirata is kijelentette, hogy azt a magyar nemzet veszélyeztetni semmiképpen nem akarja. De véleményünk szerint a birodalom szilárd fennállhatását nem akképp kell biztosítani, hogy félrelökve minden ünnepélyes szerződéseket, tárvényeket és jogokat, az ezek által biztosított magyar alkotmány egészen azon mintába öntessék, melybe a február 26-diki alkotmány öntetett, hanem mindenek felett szem előtt tartva a birodalom biztosságát, melyet a sanctio pragmatica is szem előtt tartott, arra kell törekedni, hogy mind a birodalom biztossága teljesen eléressék, mind a magyar alkotmány alaptörvényei a lehetőségig fentartassanak, mind a lajtántúli országok alkotmányos szabadsága kifejtessék és teljesen biztosíttassék.
Egyik czél tehát a birodalom szilárd fennállása, melyet nem kívánunk semmi más tekinteteknek alárendelni. Másik czél pedig fentartása Magyarország alkotmányos fennállásának, jogainak, törvényeinek, melyeket a sanctio pragmatica is ünnepélyesen biztosít, s melyekből többet elvenni, mint a mit a birodalom szilárd fennállhatásának biztosítása múlhatatlanul megkíván, sem jogos nem volna, sem czélszerű.”

1828-ban, 1830-ban és 1879-ben rossz nap volt tizenhatodika: Francisco Goya, Katona József és Bernadette Soubirous egyaránt e napon halt meg.
Bernadette előtt tisztelgek ma egy fiktív narratívámmal.

***   ***   ***

Bernadette Soubirous

Mindenek előtt azt kell elmesélnem, hogy milyen volt Soubirous Marie-Bernard, avagy - ahogy otthon hívták születése óta  - Bernadette az 1858. esztendőnek február havában, amikor csak kevéssel múlott tizennégy esztendős.
Elmesélem tehát, hogy Bernadette - az én kedves Bernadette-em - gyönyörű szép kislányka volt: kicsiny korától testét gyötrő betegsége csöppet sem látszott meg kedves termetén, mert nem volt holmi sápkóros, vézna bakfis, hanem széptermetű, kedveskeblű, csinos leány volt. Alacsony, de arányos termetét semmi sem görbítette el, később sem görbült a betegség jármába, egészen fiatal korában bekövetkezett haláláig sem.
Majdnem ébenbe játszó, sötétgesztenye haj keretezte kedves, ovális arcocskáját, szívalakú, kerekded arcocskáját.
Legszebbek mélytűzű fekete szemei voltak, melyek egyöntetű párban ragyogtak magas homloka, megívelt szemöldöke alatt, mint holmi hajnalcsillagok.
Bernadette Soubirous nem volt ám holmi szenteskedő, koravén lány, á! dehogy!
Igen, az tény, hogy buzgón imádkozott napjában többször is, de nem mondható, hogy különösképpen eltért volna a vele egykorú lányoktól holmi bigott vallásossággal. Inkább azt lehet mondani, hogy az Atyával, meg Fiával - a Megváltóval -, afféle bensőséges, pajtási viszonyt tartott fönt.
Ami pedig a Szeplőtelen Szűzet illeti, különös szeretettel fordult felé minden időben, kicsi gyermekkorától fogva imáival.
Még csak különösen jó gyereknek sem lehetett nevezni a tizennégy éves Bernadette-et: olyan volt iskolai munkálkodásában is, mint az Atyával fönntartott viszonyában: pajkos, csínytevésre mindig hajlandó.
Az idő tájt Marie-Bernard leginkább szürke, zsákszabású posztóruhában járt, amely fölé hol kékfestős, hol fehér vászonköténykét vett: ennek részben a szegénység, részben az iskolában kötelező puritánság volt az oka, de hát a többi kislány is hasonlóan öltözött, csak valahogy - valami belső sugárzás révén  - Bernadette-nek ez az öltözék jobban állt, mint a többieknek, majdnem ünnepi ruházatnak hatott kedves kis testén. Igen: és fapapucsban járt télen és nyáron egyaránt.

Mesélnem kell még Lourdes-ról is, az egykori falucskáról, kisvárosról, ahol Bernadette élt abban az időben.
Lourdes Délnyugat-Franciaországban, a Pireneusok északi lábánál, a tengerszint fölött mintegy négyszáz méter magasságban fekszik, a Gave de Pau folyó partján, a tarbes-i egyházmegye területén, Tarbes és Bagnéres között félúton.
A Gave északnyugatról érkezik Lourdes alá, ott aztán erősen keletnek fordul, majd egy elfekvő U-alakú hajtűkanyar után folytatja útját déli irányban.  A város mellett számtalan kis patak zúdul a folyóba: barlangokból, erdei forrásokból eredők.
A kisváros központjában lévő dombon ősi vár áll, mely egykor - a zűrzavaros középkorban, a Templomos lovagok nagy kalandja idején - jelentős erődítmény lehetett, aztán szinte fölöslegessé vált: Lourdes napjai, évei, századai békés nyugalomban teltek, a történelem éppúgy kitérőt tett Lourdes-nál, miként a Gave. A vár tehát a nagy forradalom idején börtön, aztán utóbb laktanya lett: Bernadette születése táján meg már csupán csak rom volt.
Az 1850 –es évek táján – azaz történetünk idején - hozzávetőleg négyezer lélek lakta a kisvárost.
Az emelkedő-ereszkedő rue de Pau majdnem pontosan kelet-nyugati irányban szelte át Lourdes-ot. Nyugati végén, ahol a legszegényebbek házai álltak, egy terméskövekből összerótt egyemeletes házban élt Francois Soubirous, az elszegényedett, malmát vesztett molnár családjával, és itt született 1844 január hetedikén, Vízkereszt másnapján a beteges Soubirous lányka, Bernadette.

Az 1857-ről 58-ra forduló tél különösen keménynek bizonyult: a messzi Pireneusok farkasai is üvöltöttek álló télen át, és még februárban is úgy tűnt, hogy egyáltalán nem akar kitavaszodni.
Francois papának ugyan végre akadt kevéske munkája egy Lourdes környéki malomban, de csak napszámban, és ez bizony messze volt az egykori dicsőségtől, amikor még saját malmában őrölte a búzát, az árpát, miegyebet, és három legény járt keze alá. A napszámos munkából épp kenyérre, levesre és borra futotta, ünnepibb napokon – például az elmúlt január hetedikén, leányának születésnapján – olykor sajtra és édességre is.
Február első napjaiban a tűzifa is végleg elfogyott, az öt gyermek mindenféle göncökben dideregte át az elkövetkező napokat.
Olykor-olykor Soubirousnak sikerült tűzrevalót hoznia a malomból, olykor-olykor egy-két napra melegebb lett a kőházban, de nagyon nehéz volt átmelegíteni azt a vaskos,  kvadrátkövekből épült szörnyű házat.

1858. február 11 - én csütörtökön hajnalban Louise mama már egyetlen hasáb fát sem talált a tűzhely mellett, ami nem csak azt jelentette, hogy ismét fagykolódniuk kell, hanem azt is, hogy a hagymalevest sincs min megfőznie az asszonynak.
Szólította hát Bernadette-et és húgát, a tíz esztendős Cosette-et, hogy menjenek tűzifáért iskola helyett.
A lányok meleg kendőbe bújtak, örültek a hirtelen jött szünnapnak, és nekivágtak a lejtős rue de Pau-nak: szinte tánclépésben mentek a Gave felé, mert azon túl községi kis erdő és legelő terült el, ahol szabad volt a gallyazás, a rőzsegyűjtés.
Mielőtt elérték a folyót, a község utolsó házait, csatlakozott hozzájuk Marie-Jeanette, akivel Bernadette egy osztályba járt, és akivel jó barátnők voltak. Csivitelve mentek át a Gave utolsó hídján, a község északnyugati határában, aztán nekivágtak a patakocskák szabdalta mezőnek, erdőnek.
A folyón túl a városi út már csak kicsiny ösvényben folytatódott, mely magtárak, szérűskertek, legelők és malmok között haladt a dombok, az erdőcske felé.
A lányok az egyik malomnál odaintegettek Martin Tarbés-nak, a molnárlegénynek, aki valamikor Bernadette apjának malmában dolgozott, és barátsága a Soubirous-gyerekekkel – főként Bernadette-tel – még azokból az időkből eredt.
Kisvártatva patakhoz értek a lányok, itt kis vita támadt, mert Cosette és Marie-Jeanette nem kívánt átgázolni a jegeces patak vízén, holott az igazi rőzse-gyűjtőhely a patak túloldalán volt: a makacs Bernadette viszont átgázolt a patakon, így útjuk elvált, a két lány innen maradt, Bernadette pedig a túlpartra ment: a Massabielle-barlang közelében kutakodott.
Tulajdonképpen nem is volt barlang az, csak egy kisebb üreg a domb gyomrában, afféle bemélyedés: ott szedegette a lány a rőzsét, aztán szedegetés közben az üreg közelébe ment, benézett a sötét térbe, és meglátta…
Meglátta a sugárzó fehérbe öltözött női alakot a barlang mélyében; pontosabban szólva a Hölgy ruhája fehér volt, vakítóan fehér, a fölött köpenyt viselt, mely már nem volt oly vakító fehér, inkább vajszínű, de szép, aranyszegélyes díszítésű. Alsóruháját viszont azúrkék szalag fogta át derekán.
A Hölgy – amiként Bernadette magában azonnal elnevezte - szelíden, lágyan és szótlanul rámosolygott a lányra, aztán kisvártatva eltűnt.
(Néhány év múlva, amikor Lourdes már világhírű városkává vált, az egész várost elárasztották a húsz – harminc centiméteres szobrocskák, melyek Bernadette elmondása alapján megpróbálták ábrázolni a Hölgyet, hófehér ruháját, szelíd mosolyát. Maga Bernadette nem állta meg, hogy hangos kacagásba ne törjön ki, valahányszor egy ilyen szobrot meglátott.)
Természetes, hogy Bernedette elmondta két társának barlangbéli látomását, természetes, hogy megkérte őket, nehogy kifecsegjék bárkinek is a Titkot: természetes, hogy mind Cosette-nek, mind Marie-Jeanette -nek első dolga volt otthon elmondani, milyen különösség esett  Beranadette-tel a Massabielle- barlangnál.
Kotyogásuk következménye számonkérés lett, sőt – kevés híján – néhány pofon is majdnem elcsattant, néhány atyai pofon.
 Bernadette persze füllenthetett volna,:mondhatta volna, hogy csak tréfált, mondhatta volna, hogy a lányok füllentettek: mondhatta volna, de akkor nem ő lett volna Bernadette Soubirous: makacsul kitartott hát látomásának valódisága mellett, evvel alaposan megijesztve szüleit.
A legszigorúbb kihallgatások közben is ragaszkodott története valódiságához, aztán a következő három napban minden tiltással dacolva újra meg újra elment a barlanghoz, de három napig a Hölgy nem jelentkezett.
Február tizennegyedikén – vasárnap -  aztán a Hölgy nem csak ott volt a barlang homályában - világában, hanem szép szóval meg is szólította a kislányt.
,,Imádkozz a bűnösökért!'' – mondta, és Bernadette letérdepelt az agyagos altalajra – semmi nyomot a sár nem hagyott ruháján - tekintetét a Hölgyre függesztette, aki így folytatta:
,,Bűnbánat…Bűnbánat… Tartsanak bűnbánatot: azt akarom, hogy mondd meg nekik, és mondd meg a papoknak: akarom, hogy itt kápolnát építsenek nekem! Mikor elkészül, körmenetben jöjjetek ide!''
Szegény kis Bernadette-em!
Persze, hogy elvitte a Hölgy üzenetét Lourdes minden templomába, minden templom minden papjának, és hát csinos kalamajka keveredett ebből, nagyon csinos.
A Városka papjai a leghatározottabban elutasították, hogy foglalkozzanak a dologgal, sőt, egyenesen ellenségesen fogadták a lány „meséit”.
Majd épp Bernadette Soubirousnak - ennek a jelentéktelen kislánynak - nyilatkozik meg az égi, isteni világ. Ugyan, miért: kérdezték az egyházfiak.
Na?
Miért?

Két újabb nap telt el, a Hölgy nem jelent meg a barlangban, de hát Leánykám már nem aggódott: a Hölgy dolga, hogy jön-e vagy sem, ki és mit kérhetne számon Rajta?
Közben azért már akadtak kísérői a barlanghoz vezető mindaddig magányos útjain: néhány „hiszékeny”, „babonás” városlakó (köztük néhány „jelentős személyiség”, úrinő” is volt) Bernadette-tel együtt zarándokolt a Massabielle-barlanghoz nap nap után.

Szerdán - február havának tizenhetedik napján - meg a következő esett meg.
 Bernadette a barlang mélyén ismét elragadtatásba esett, a Hölgy újfent megjelent a homályban, a sugárzó fényben, és azt mondta a tizennégy éves kislánynak:
 ,,Menj, igyál a forrásból, és mosdj meg a vizében!''
Az ám, de nem volt ott semmiféle forrás: más barlangokban, zegzúgokban akadtak ilyenek bőséggel Lourdes környékén, de a Massabielle-ben semmi forrás nem volt.
Azért mégis,  a fölszólításra,  a kis látnok kezével kaparni kezdett a barlang alján: és akkor fölfakadt egy forrás,  egy soha ott nem volt forrás, amely az óta is, ma is ontja magából a vizet.
Gyógyító vizet: úgy ám!
És még tegyük hozzá azt is: az elragadtatásában természetfelettien megszépült a kislány arcocskáján tisztaság és megilletődöttség sugárzott, oly annyira, hogy a szemlélők között még a legkeményebb szívűek szemébe is könnyek szöktek.

Aztán – az után  - csodálatos, hihetetlen gyógyulások is történtek, megestek ilyenek!
Csodák történtek Lourdes-ban, magyarázhatatlan csodák estek a barlangnál és a forrásnál.
No és, a látomások idején a Bernadette köré gyűlt tömegben semmi nyoma nem volt a hisztériának vagy más szokásos zűrzavarnak.
Ez bizony volt, így volt.
A csodák csak úgy megestek: csöndben és nagy heje-huja nélkül estek meg a csodák, nem cirkuszi mutatványok gyanánt estek meg a csodák.
Mentek aztán a dolgok,  a maguk rendje szerint mentek, egészen április havának hatodik napjáig, mely napon – húsvét múlott egy nappal keddi nap volt -  Bernadette újból érezte a vonzódást, hogy a barlanghoz menjen.
Vesperás után hát a Lány – Istentől vagy mi mástól való -  elragadtatásban lenyűgöző csendben térdepelt a Massabielle előtti lejtős helyen: nagy tömeg vette már körül akkor.
 De hát  mi zaj támad  tömeg szélén, az emberek között?
 Nehéz léptek, parancsoló hangok hallatszottak, egyre közelebb a helyhez, ahová mindenki áhítozott:
,,Adjanak, adjanak utat!''.
 Dozous doktor, a nagy Vizsgáló, a Megbízott, a Nagyon Okos érkezett. Már régóta szerette volna megvizsgálni a Lány extázisát.
,,Nem ellenségként jövök” – szólja szája -, „hanem a tudomány nevében.”
Dozous és a helybéli káplán figyelnek, nagyon figyelnek. És látják.
Bernadette egy földre támasztott, hosszú gyertyát tartott maga előtt, melyet előző napi vendége adott neki. hogy védje a lángot a széltől, két kezét fölcsúsztatta végig a gyertyaszálon, amelyet két tenyerével szorongatott. És a lángoló kanócot úgy vette körül két keze feje, mintha egy kagyló két héja volna. Félig nyitott ujjai között a láng megvilágította behajlított tenyereit.
,,De hisz megégeti magát!'' -- kiabálnak a tömegben itt is ott is.
,Hagyják!'' - kiált vissza Dozous doktor, de maga sem nagyon hisz a szemének. Aztán vizsgálja a látó lány két kezét, aki sehogyan sem érti, mit keres rajta a doktor.
,,Semmi égésnyom sincs rajta!'' -- jelentette ki az orvos.

Kicsiny fülke, kicsiny kápolnában, a kicsiny Lourdes egyik kicsiny terén.
Jacques Perrier atya – kedves, nevetős arcú, csillogó szemű ferencrendi szerzetes – kicsi Bernadette kezét fogja, és hallgatja a lány kérdéseit, kéréseit.
„Atyám! Hát igazán úgy gondolja, hogy Szűz Mária lakik a Massabielle-barlangban? Nem egy Hölgy az?”
Perrier atya mosolyog a lányra: „Mit is mondott neked, Bernadette? Mit is?”
„Ő a Szeplőtelen Fogantatás: ezt mondta, atyám.”
„Bernadette! Mi az a fogantatás? Megmondanád nekem?”
Meleg, fekete szemek tágulnak Perrier-re.
„Gyermek…izé…gyemek…hát…izé…Nemzés atyám.” – motyogja Bernadette.
„Nem kérdem meg gyermekem, hogy erről mit gondolsz, jól van? De azt áruld el nekem – hisz tanultad a katekizmust -, mi az a szeplőtelen fogantatás? Nos?”
„Az…az a…” – gondolkodik Bernadette, aztán eszébe jut:
”Immakulata.. Mentesség a bűntől, atyám… Hogy Mária, Jézus anyja különleges kegyelem által soha nem követett el bűnt, mivel Isten eleve megóvta őt az áteredő bűn hatásától. Ezt a tökéletes védettséget nevezzük szeplőtelen fogantatásnak, atyám.”
”Úgy van.” – bólint Perriere. - ”És neked azt mondta a Hölgy – igaz -, hogy Ő a Szeplőtelen Fogantatás. Ugye ezt mondta?”
„Ezt.” – hajtja le kedves fejecskéjét az én Bernadette-em.
„Akkor” – folytatja az atya szelíden – „nem gondolod Bernadette, hogy Mária mutatott utat Néked?”
„Gondolom, gondolhatom atyám, gondolhatom ezt.” – Most kitör a lányból a kétség. – „De hát miért én…miért nekem… miért atyám?”
Hisz ez itt a kérdés – gondolja Jacques Perrier atya maga is. Miért?

Kis város kicsiny terén, kis kápolna mellett kis paplak.
Jacques Perrier töpreng magában: igen, igen miért? Ki ez a Soubirous Bernadette, ez a vitathatlanul kedves, szelíd leányka? Ki ő? Miért neki, miért általa üzent az Úr?
Töpreng a jó atya: a szegénysége miatt? A tudatlansága miatt? Boldogok a lelki…
Miért?
Miért ez a lány a kiszemelt, a csodára elkülönböztetett, az Úrnak elkülönített, a Szent?
Sem az éj, sem a feszület, sem az elmélyedés nem adja meg a választ.
Semmi nem adta meg, azóta sem.
A dolgok időnként csak megesnek, egyszerűen megesnek.

Az 1858. július tizenhatodikai jelenés után Bernadette nem látta többé a Szűzanyát, de a Hölgy akkor megígérte neki, hogy boldoggá teszi: boldoggá, de nem itt a földön.
Mindenféle jó papok, urak intézték el Bernadette-nek, hogy ne keljen világi életet élnie: nem lett volna az jó. Beteges is volt az én drága Bernadette-em, elkülönített Szent is volt, mit keresett volna itt közöttünk?
Míg Bernadette a nevers-i kolostorban élte rövidke életét, Lourdes nagyvárossá, kegyhellyé nőtt: tudományosan soha meg nem fejtett, ám jól igazolt gyógyulások estek, esnek azóta is.
No, mit mondtok erre nagyokosok, materialisták, tudvágyók? Mit? Ama forrásnál egymást követő gyógyulások a hívő és a hitetlen világot egyaránt megmozgatták, és mozgatják azóta is.

Bernadette, az én kedves Bernadette-em, aztán  több mint harminc évig nyugodott a neversi kolostor temetőjében. Amikor 1909 – ben boldoggá avatásának előkészületeit végezték, az egyházi hatóságok két orvos jelenlétében kinyitották a sírt.
Az eléjük táruló látványtól a jelenlévőknek a lélegzete is elállt.
Bernadette úgy feküdt párnáin, mintha mi sem történt volna:
„Az oszlás legcsekélyebb jele sem volt tapasztalható, az idő nem hagyott rajta nyomot, úgy látszott, mintha aludna…” – számolt be erről egy orvos-szemtanú.
Bernadette-et, az én drága Bernadette-emet aztán fölöltöztették, hogy szép ruhában legyen szentté avatása ünnepén, és azóta is ott nyugszik, romlatlanul, kislányos szépségében Nevers-ben. Láthatja bárki, bármi hitetlen.
Miért?
Miért Ő?
Hát tudom én?

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése