Április huszonharmadika van

Szépséges, kitüntetett nap a mai.
Minden idők legnagyszerűbb drámaköltője, William Shakespeare született e napon 1564-ben.
Igaz, igaz: csúf, rossz nap is a mai, mert 1616. április huszonharmadikán halt meg minden  idők legnagyszerűbb drámaköltője: William Shakespeare.
És vegyük mindehhez hozzá, hogy megint részrehajló, szubjektív voltam, még azt sem írtam oda, hogy „számomra”.
Bizony nem, mert azt akarom, hogy mindenki, aki velem szóba áll, beleolvas írásaimba, tudja és higgye: Ő volt a minden idők drámaköltője, A DRÁMAKÖLTŐ.
És meg sem nyikkantam még szonettjeiről.
Emléke előtt tisztelgek Blank verse című írásommal.
Továbbá:

1857-ben ezen a napon született Ruggero Leoncavallo,
egy évvel később, 1858. április huszonharmadikán Max Planck.
A krónika további része a rossz napokat jegyzi.
Azt már említettem, hogy 1616-ban ezen a napon halt meg az Óriás; de – különös játéka a Sorsnak – egy másik zseni halála is e napra esik: Miguel de Cervantesé.

1981-ben pedig itt hagyott minket Zelk Zoltán.

Hány ezer év?
Hol a házad, öregember,
hol a párod,
hol a házad, a kerted,
hol a párod?

Hol a fiad, hol a lányod?
unokáid,
hol az udvar, hol futkosnak
unokáid?

Hol a kapu, hol az ablak,
hol a reggel,
ki néz utánad ha útnak
indulsz reggel?

Hol az asztal, hol a lámpa,
hol az este,
hol a csillag, amit anyád
gyújtott este?

Hány ezer év ez a hatvan
meg az árnya? -
tavaly hón a tavalyi
varjak árnya.

***   ***   ***
Blank verse
- majdnem minden irodalomtörténeti alapot nélkülöző írás -

A Nap megébredésével egy időben ő is ébredt. Márpedig a Nap ma hat óra előtt hat perccel a Bika jegyében ébredt: hát valahogy ekkortájt ébredt ő is.
A Bikában.
Az alvásvég első percei jó pár éve nem voltak már vidámak vagy könnyedek: sokszor nem tudta, hol van, és a lezárt palettákon bevetülő halovány, szürke, gyér fény is gyakran játszott félszerzetű tudatával.
Mint most is.
Mert hát lehetett-e valóság az a fekete árnyalak avagy álomlény, mely ki- és be ugrándozott a zárt ablakon?
No, csak nem egy rém?
Banquo-szelleme ugrál át meg el az ablakon?
„Valaki vagy? Megállj!” – kiáltja a költő, persze csak úgy magában és csak félálomban.
Mentsen az Úr attól, hogy meghallják!
„Nem úgy! Állj meg te, s mondd, ki vagy!” – vág vissza a fekete árny.
Ez nagyon tisztességtelen visszavágás volt.
„Fiam? Te vagy, Hamnet?” – kérdezte újragondolva a helyzetet.
Aztán meg azt:
„Lady? Ön az, Black Lady?”
Mármost az ablakra vetülő fényárny-jelenség nem felel. De semmit sem felel!
Persze hát, csak egy percig tartott ébredő tudata káprázata, aztán már tudta: a szürke hajnal ébredő fényei játszanak ébredő fantáziájával.
Alig kicsinyke szerelemre való idő telt el, ágyban-forgolódó kis idő, míg megnyílt a hálószoba ajtaja: nehéz tölgyfaajtó csikorgása ugatott bele a hajnali csöndbe.
Meg valószínűleg egy kóbor eb is valahol.

Mióta szülővárosába visszatért, azt az essexi fiút tartotta maga szolgálatára a költő, aki most ajtót tárt: végtelenül szórakoztatta színes beszédével, és szolgasorba betörni nem akaró jellemével.
Na, szóval belépett James, és föladatának megfelelően kinyitotta a spalettákat: erre végre fény szökött a hálószobába, és a beáradó naptócsában teát meg biscottikat tett az ágy mellett most ébredező kicsiny asztalra.
Puck szemelt és fülelt.
Még nem jött el az idő.
”A nacs’asszony jönne be!” – fűzte a teához James, aztán hozzátette. - „Meg valami francia!”
”Francia? – kérdezte még álmodó-lassún a költő. - „Mondja James, nem felejtett el valamit?”
„Na most: in domine anno április 23, 1616, szombat: oszt’ elmúlt hat, meg a hold az égrű’. Meg a naccs’úrt Isten é’tesse az ötvenkettedik évében!
Mondom hát: asszonyom vár kinn, meg egy francia!”
„És milyen az a francia? Vén? ifjú?”
„ Nagyon kölök, de hát mennem k’ék! Akko’ most melyik előbb?”
„Küldje a lédit! legyünk túl!” – adja a választ a férfi.
James, jobbra el; Lady Anne jobbról be - gondolja a színpadi utasítást magában a költő.
Meg mindjárt azt is gondolja, hogy életében nem látott még csúnyább nőt a feleségénél.
Vagyis hát: nem lenne annyira csúnya, ha mosolyogni is tudna, de keskenyre zárt ajkai végtelen rosszindulatra, „nemérteméneztazegészet”-re görbülnek, és mindig lefelé görbülnek: véletlenül sem mosolyognak föl: így aztán csúnya, na: csúnya.
”Ég tudja, hogyan lehettek ilyen szép lányaink?” – gondolja a költő.
Aztán bűntudattal hozzágondolja: „Meg olyan szép, halott kisfiúnk!”
„Boldogságot az életedre, a mai napra áldást!” – mondja az asszony, és a költő hallgatja a szívből jövő kívánságtalanságot.
„A jó kívánságot hálálom, felét a jót kívánónak adom!” – válaszolja kapásból, gondolkodás nélkül az asszonynak.
Anne szedi össze gondolatait, annyira nem érti a mondatot: nagyon látszik rajta, sosem ment könnyen neki, hogy szócsavarjait megértse.
Shakespeare vigyorog magában, csak ne látsszék!
„Vecsernyére jön a prior meg a városi elöljárók, a szüleid meg a bátyád William, akkor majd mi is – a lányok meg én – fölköszöntünk, de én már most is szerettem volna boldogságot mondani Néked egy hosszú életre. Most, amikor kélsz, a hajnal első sugarinál!”
” Uram irgalmazz!” – szűköl magában William. - „Csak semmi ’kélsz’, csak semmi 'sugarik'! Mi közöd a ’kélsz’-hez? Na és miért 'sugari'? Miért? Én édes Jézusom: miért?”
” Meg azt’ beszédünk is lenne!”
William lopva elnézegeti: csúnya.
Elnézi neki!
Nagyon csúnya, és végtelenül, áttetszően buta, mint egy kristálykehely. Olyan nagyon tudható, hogy mit fog mondani.
Bár ne tudná, bár meglepné őt valami szép, új mondattal.
De hát a karját kéne csavargatni, hogy valami szép, tisztességes mondat jöjjön elő belőle!
(„Menj, menj kolostorba, vagy akárhova Anne Hathaway!”)
Félfüllel hallgatja az asszonyt, a másikkal kifelé hallgatózik: kismadár dalol a tavaszban, s neki eszébe jut Romeo és Júlia tragikus évődése. Pacsirta vagy csalogány szól-e a hirtelen beállt tavaszidőben? Nyilván egyik sem, valami egészen másik madár szól odakinn, rigó vagy egyéb.
Amennyire érti, arról van szó, hogy Stratdford főutcájában újra kihalt egy család, jutányosan árulják a házat, s Anne azt szeretné megvetetni vele. Legyen: megint egy házvásárlás, lassan az egész főutca a Shakespeare-eké lesz, de legyen. Neki aztán nem kell több ház!
Az asszony befejezte, s William (hogy hamarabb magában maradjon) belebólint.
„Vegye meg asszonyom, akár még ma: a pénz rendelkezésére áll!” – s főbólintással elköszön. Anne Hathaway balra el – színház az egész világ.
„James!” – szól ki a költő. - „Akkor most jöhet az a francia!”
James már tanult valamit, mert ajtót nyit, és jelent:
„Cartesius de Cartes ifiúr!”
William azon töpreng, elég hatásos-e a kép: íróasztalánál ül, előtte ívpapírok meg penna. Nem rossz, nem rossz: a költő hajnali töprengésbe merül, gondolkodó pózban fogadja a belépő ifjút.
Húsz év körüli, nagyon értelmes arcú, nagyon sápadt, nagyon tiszta tekintetű.
Amint túljutnak a bemutatkozás gyors és udvarias részén, Shakespeare hellyel kínálja, aztán erősen ránéz.
„Bocsásson meg, hogyan is szólítsam fiatal barátom?” – kérdi.
„René Descartes vagyok mylord!”
„És mit is óhajt tőlem möszjő René?”
„Úton vagyok mylord, beutazom Európa fontosabb helyeit: most Londonból jövök, Sir Francis Baconnél jártam. Ő mondta, hogy Ön ide vonult vissza, és hát… Csak ennyi Mylord: látni akartam csupán a nagy Shakespeare-t, s már állok is odébb!”
A költő eltöpreng a hallottakon, így hát kissé megkésve udvariaskodik.
„De nem, csak maradjon möszjő René, örömmel vagyok Önnel!” Őszintén mondta, mert a fiatalember tetszett neki.
„S mi célból utazik fiatalember?”
„Kettős céllal Mylord: egyrészt jó dolog megismerni az emberek különb-különb tájon különb és különb viselkedését, másrészt a valóság lényegéhez is könnyebben jutunk el."
"Így hát Ön az igazság keresője fiatal barátom?"
"Nem egészen Mylord: az igazság számomra evidencia, hisz az Írás, mint kinyilatkoztatás nyilvánvalóan az Igazságot tartalmazza. Amiben én utazom az a módszer. A módszer, mely az Igazság megértéséhez vezet."
Kicsit töprengett, aztán hozzáfűzte:
„Olyannyira hozzászoktam az utóbbi napok nézelődésében ahhoz, hogy az elmét különválasszam az érzékektől, s olyannyira pontosan megfigyeltem, hogy a testi dolgokról csak nagyon kevés igaz észleletünk van, s hogy sokkal több mindent ismerünk meg az emberi elméről, de még ennél is sokkal többet az Istenről, hogy már semmi nehézséget nem jelent gondolkodásomat a képzelettel megragadható dolgoktól az értelemmel megragadhatók, vagyis a mindenféle anyagtól különváltak felé fordítani. Amikor pedig fölfigyelek arra, hogy kételkedem, vagyis hogy tökéletlen és függő létező vagyok, a független és tökéletes létezőnek, azaz Istennek oly igen világos és elkülönített ideája jelenik meg előttem.”
Shakespeare elgondolkodott. Egyre jobban tetszett neki ez a Descartes.
Csönd lett, mert Descartes is – már-már szégyenlősen – hallgatott. Aztán mégis ő szólalt meg először.
„De tudja-e Mylord, miért jöttem elsősorban Önhöz?”
Shakespeare érdeklődve hallgatott.
„Sejtem, nem nekem fogja elmondani, amit senkivel nem közölt, mégis… A Csatornán túl is, de főként itt Londonban mindenki arról beszél, hogy a nagy Shakespeare végleg abbahagyta. Hogy miért? Senki nem adott választ.”
„Tudja René, lehet, hogy mégis csak Önnek mondom el először és utoljára. S tudja miért?”
Épp csak enyhén mozdult nem-re Descartes feje.
„Mert Önnek, René, fülei vannak a hallásra, szemei a látásra – így gondolom.”
Az újra beálló csöndben az ablakon behulló tavaszi fény zaját is szinte hallani lehetett.
„De előbb mondja meg nekem: ismeri a műveimet?”
„Mindent, ami odaát ismerhető.”
„Vagyis?”
„Romeo és Júlia, Hamlet, Othello, Macbeth, Richárd. Meg a verseit is persze, Mylord.”
„Elég.” - somolygott William. - „Jobb lenne, ha a Vihart is ismerné, de így is jó lesz. Vajon össze tudná-e egy bővített mondatban foglalni a lényeget? Amiről ezek mind együttesen szólnak? Tudná, René?”
A napzuhatag még harsányabb trombitálással dőlt be az ablakon. Aztán fölnézve ebbe a szikrázásba, nagyon lassan kezdte Descartes.
"Valami...valami baj van mindegyikben az elején. Valami szörnyű pusztulása az értékeknek, valami iszonyatos devalváció. S a főhős - néha valaki más - arra hívatott el, hogy helyre, jó útra rántsa az elszabadult szekeret."
"Így van René! No és mit gondol: kicsoda Hamlet, kicsoda Fortinbras, ki Lőrinc?"
Shakespeare fölállt, erőt vett rajta szokott izgalma, s szinte kiáltva mondta: "Mind, mind én voltam, fiatalember! Mindegyik én voltam!"
A harsány hang - majdnem kiabálás - meg a gesztikulálás megriasztotta Ophéliát: a lányka a szoba egy homályosabb sarkába menekült.
Shakespeare elmosolyodott, nyugtatólag odaintett a lánynak, s jelezve, hogy minden rendben, visszaült íróasztala mögé.
"Én, igen, én voltam mind René: én voltam az, aki kizökkentette az időt, s az is én voltam, aki arra született - ó, kárhozat! -, hogy helyrerántsa azt! És ezt a helyrerántást a Viharban véglegessé tettem!"
Ophélia megváltozva kucorodott elő a sarokból, az árnyékból: nem nagyon megváltozva, de - példának okáért - szőke haja ébenre vált: immár Miranda nézett és hallgatott Williamre.
"Ott végre mindent rendbeszedtem: Calibánt megfékeztem, lányomat Milano hercegnőjévé tettem, Arielt szabaddá!
Mit kéne még tennem? Pálcámat eltörtem, nem kell ide több varázslat."
Kevéske csönd után folytatta:
"Hogy milyen süketek és vakok az emberek! Mi van még töprengeni való azon, hogy miért nem írok?"
A mondat végén Descartes szó nélkül fölállt, mélyen meghajolt, és az ajtó felé indult

Shakespeare ült és maga elé nézett. Falstaff is.
Bal karja és válla zsibbadt: megmasszírozta, aztán megadóan ráhajolt az asztalra.

Stradford-on-Avonban delet kezdtek harangozni.