Április tizenkilencedike

Régebben voltak Barátaim, akik olykor küldtek nekem írásokat, verseket, egyebeket, de mióta a Kaptár nincs, ebbe a nyomorult kis blogba persze nem küld senki, semmit. Minek is küldene, amikor szinte Mindenkinek honlapja van már, van, akinek nem is egy.
Viszont újak jelentkeznek, például az alábbit tegnap kaptam, viszont avval a kéréssel, hogy névtelen maradhasson az írója.
Ezt a kérést természetesen tiszteletben tartom, tiszteletben kell tartanom; mindezt csak azért írtam le, nehogy valaki saját írásomnak gondolja az alábbi írást.

Gondolatok Rólad, Hozzád
Én nagyon szerencsés embernek érzem magam, hogy megismertelek, ugyanakkor Benned megtaláltam azt, aki igazából kell nekem.
Nem csak lelkileg, hanem testileg is az ideálomnak tartalak.
Egy zsidó azt mondta egyszer nekem, hogy Isten kettétépett egy lelket, az egyiket egy fiúba a másikat egy lányba tette bele.
Úgy érzem te vagy az én lány párom ebben az életben.
Kérlek ne haragudj rám az elmúlt időszakomért. Szerelmes lettem beléd, de az igazi szerelem az az, mikor képes az ember és másik embernek javára döntést hozni, azért, hogy neki jó legyen. Ezért komoly döntést kellett most hoznom.
Időről időre, jobban beléd estem, és egyre jobban elgondolkoztam, hogy mi a legjobb neked.
Én NEM úgy gondolom, hogy nem kellett volna megismernünk egymást. Nagyon sokan nem találják meg az igazit, és így élik le a nyomorult kis életüket. Azzal, hogy mi megismerhettük egymást, egy nagyon egyedi és szerencsés dologba csöppentünk bele.
Az elmúlt időszakban nagyon boldog voltam miattad, ugyanakkor fontosnak tartom, hogy hosszútávon is boldog legyél velem,ám úgy érzem, én ezt a boldogságot nem tudom megadni neked, mivel neked nem rám van szükséged most, mégis úgy érezzük, hogy mi összetartozunk.
ÉS JÓL ÉREZZÜK! AZ ÉRZÉSEKEN NEM GONDOLKOZIK AZ EMBER, CSAK A JÓ DÖNTÉSEN! 
Ezt most már te is tudod, neked nem én kellek az életbe-vezetéshez, hanem egy olyan ember, akit elhagysz majd egy másikért, és azt is elhagyod, mert így szerzünk meg mindannyian tapasztalatokat, amiket majd felhasználunk a későbbiekben.
És úgy érzem ,ha én lennék neked az első, sokkal jobban sérülnénk mindketten lelkileg, mint most. Nem várhatom el, hogy velem maradj örökké, és tudom, ez nem is működne most.
De talán később újra gyúl az a láng, ami most elalszik egy időre.
Tisztában vagyok azzal, hogy neked is vannak érzelmeid. Nem akarok tovább „játszadozni” a te érzéseiddel. Én vagyok a felelős, azért, amiért most itt tartunk.
Nem akarom , hogy elfelejts engem, nem akarom, hogy ezért megutálj. Nem akarlak befolyásolni, nem akarom, hogy eltűnj, mert nem élném túl.

***   ****    *****
Három röpke vers

Lágyan: mint nap a harmatot,
szívj föl magadba Drága.
Hadd ragyogjak, mint a tétlen hold,
vagy egy csillagködfa ága.

***   ***   ***

A hajnalszín alkonyban
ballagok feléd

***   ***   ***
„Hozzád nyúlnom, hozzám nyúlnod
végzetes tévedés volt.” Mondtad, amolyan
végső búcsúképen. Beláttam, és
belátom minden tévedésem.
Megint - mint egykor - az utolsó órán
mindent visszaveszel. Nekem meg
Uram, nagyon fájnak a sebek,
nagyon hív az a másik világ:
nagyon messzire megyek.

***   ****    *****
Gianni Rodari: Brif, bruf, braf
- fordítás -
Az udvar békés csöndjében két kisfiú játszik; valami maguk kitalálta, sajátos nyelven beszélnek, melyet senki sem érthet rajtuk kívül.
 „Brif, braf.” – mondja egyikük.
„Braf, brof.” – vélekedik a másik.
És mindkettejükből kitör a kacagás.
Egy első emeleti erkélyen kedves, jó öregúr ül, és újságot olvas, míg a szemközti ablakból egy asszonyság hajol ki: sem jó, sem rossz. Egy asszonyság.
„Milyen ostobák ezek a gyerekek!” – mondja az öregúrnak, de amaz másként vélekedik: „Nem gondolnám…”
„Nahát! csak nem akarja azt mondani, hogy maga érti, mit beszélnek?”
„De bizony, épp azt mondom: értettem én mindent. Az egyikük azt mondta: de gyönyörű napunk van! A másik meg azt felelte: és holnap tán még szebb lesz!”
Az asszonyság fölhúzza az orrát, fintorog ugyan, de csöndben marad, mert odalent a gyerekek újra rákezdik a maguk sajátos nyelvén folyó beszélgetést.
„Maraszki, barabaszki, pippirimoszki!” – szól az első.
„Bruf! – vágja rá a választ a másik, és ismét mindketten harsányan fölkacagnak.
„Csak nem azt akarja mondani nekem” – mondja méltatlankodva az asszonyság az öregúrnak -, „hogy ezt is megértette?”
„De bizony, épp azt akarom mondani: értettem mindent.” – válaszolja szintén nevetve az öregember.
„Az első azt mondta: olyan boldogság ezen a világon lenni. Amire a másik így felelt: bizony, a világ gyönyörű szép.”
„Na, és tényleg szép a világ?” – köti az ebet a karóhoz az asszonyság.
„Brif, bruf, braf…” – válaszolja az öregember.