Április hatodika van: Nagypéntek

„Vala pedig a husvét péntekje; és mintegy hat óra. És monda a zsidóknak: Ímhol a ti királyotok!
Azok pedig kiáltoznak vala: Vidd el, vidd el, feszítsd meg őt! Monda nékik Pilátus: A ti királyotokat feszítsem meg? Felelének a papifejedelmek: Nem királyunk van, hanem császárunk!
Akkor azért nékik adá őt, hogy megfeszíttessék. Átvevék azért Jézust és elvivék.
  És emelvén az ő keresztfáját, méne az úgynevezett Koponya helyére, a melyet héberül Golgothának hívnak:
A hol megfeszíték őt, és ő vele más kettőt, egyfelől, és másfelől, középen pedig Jézust.
Pilátus pedig czímet is íra, és feltevé a keresztfára. Ez vala pedig az írás: A NÁZÁRETI JÉZUS, A ZSIDÓK KIRÁLYA.
Sokan olvasák azért e czímet a zsidók közül; mivelhogy közel vala a városhoz az a hely, a hol Jézus megfeszíttetett vala: és héberül, görögül és latinul vala az írva.
 Mondának azért Pilátusnak a zsidók papifejedelmei: Ne írd: A zsidók királya; hanem hogy ő mondotta: A zsidók királya vagyok.
Felele Pilátus: A mit megírtam, megírtam.
A vitézek azért, mikor megfeszítették Jézust, vevék az ő ruháit, és négy részre oszták, egy részt mindenik vitéznek, és a köntösét. A köntös pedig varrástalan vala, felülről mindvégig szövött.
Mondának azért egymásnak: Ezt ne hasogassuk el, hanem vessünk sorsot reá, kié legyen. Hogy beteljesedjék az írás, a mely ezt mondja: Megosztoztak ruháimon, és a köntösömre sorsot vetettek. A vitézek tehát ezeket művelék.
A Jézus keresztje alatt pedig ott állottak vala az ő anyja, és az ő anyjának nőtestvére; Mária, a Kleopás felesége, és Mária Magdaléna.
Jézus azért, mikor látja vala, hogy ott áll az ő anyja és az a tanítvány, a kit szeret vala, monda az ő anyjának: Asszony, ímhol a te fiad!
 Azután monda a tanítványnak: Ímhol a te anyád! És ettől az órától magához fogadá azt az a tanítvány.
 Ezután tudván Jézus, hogy immár minden elvégeztetett, hogy beteljesedjék az írás, monda: Szomjúhozom.
 Vala pedig ott egy eczettel teli edény. Azok azért szivacsot töltvén meg eczettel, és izsópra tévén azt, oda vivék az ő szájához.
 Mikor azért elvette Jézus az eczetet, monda: Elvégeztetett! És lehajtván fejét, kibocsátá lelkét.
A zsidók pedig, hogy a testek szombaton át a keresztfán ne maradjanak, miután péntek vala, (mert annak a szombatnak napja nagy nap vala) kérék Pilátust, hogy törjék meg azoknak lábszárait és vegyék le őket.
  Eljövének azért a vitézek, és megtörék az elsőnek lábszárait és a másikét is, a ki ő vele együtt feszíttetett meg;
Mikor pedig Jézushoz érének és látják vala, hogy ő már halott, nem törék meg az ő lábszárait;
Hanem egy a vitézek közül dárdával döfé meg az ő oldalát, és azonnal vér és víz jöve ki abból.
 És a ki látta, bizonyságot tett, és igaz az ő tanúbizonysága; és az tudja, hogy ő igazat mond, hogy ti is higyjetek.
Mert azért lettek ezek, hogy beteljesedjék az írás: Az ő csontja meg ne törettessék.
Másutt ismét így szól az írás: Néznek majd arra, a kit általszegeztek.
Ezek után pedig kéré Pilátust az arimathiai József (a ki a Jézus tanítványa vala, de csak titokban, a zsidóktól való félelem miatt), hogy levehesse a Jézus testét. És megengedé Pilátus. Elméne azért és levevé a Jézus testét.
Eljöve pedig Nikodémus is (a ki éjszaka ment vala először Jézushoz), hozván mirhából és áloéból való kenetet, mintegy száz fontot.
 Vevék azért a Jézus testét, és begöngyölgeték azt lepedőkbe illatos szerekkel együtt, a mint a zsidóknál szokás temetni.
Azon a helyen pedig, a hol megfeszítteték, vala egy kert, és a kertben egy új sír, a melybe még senki sem helyheztetett vala.
A zsidók péntekje miatt azért, mivelhogy az a sír közel vala, abba helyhezteték Jézust.”
(János evangéliuma, 19. 14 – 42.)

Történt mindez a legnagyobb valószínűséggel (csillagászati valamint naptár-összevetéses alapon) a juliánus naptár szerinti Kr.u. 33. év április harmadikán, mely megegyezik a 3793. zsidó év niszán havának 15. napjával, ami pénteki nap volt, és pészach első napja. Ilyen értelemben a számítás valószínűleg helyes.
Ma egyébként az 5772. zsinagógai év niszán havának tizennegyedik napja van, pészachot előző nap: naplementével kezdődik az ünnep.
21:00-kor lesz holdtölte a Szűz csillagképben.

529 évvek ezelőtt – 1483. április hatodikán – született Raffaello Santi, és ugyanezen a napon halt meg 1520-ban. Soha, soha nem tudtam eldönteni, tán nem is akarom, hogy a Négy Nagyból (Botticelli, Leonardo, Michelangelo és Ő), nem Ő-e az abszolút kedvencem.

1814-ben ezen a napon született Ybl Miklós.

1849. április hatodikán a tavaszi hadjárat során, a honvédsereg Isaszegnél legyőzte Windischgraetz hadát.

1866-ban ezen a napon született Butch Cassidy, a vadnyugat legendás hőse.

103 évvel ezelőtt – 1909. április hatodikán – Robert Peary elérte az északi-sarkot.

***   ****    *****
Van még hely egy fiktív narratívára. Gyerünk hát!

Veronika

Írtam egykor kicsi Lányomnak, Hajninak, 1995. nagypéntekjén

Mami nem szólt ugyan, de látszott, hogy egyre jobban erőt vesz rajta az aggodalom Veronika frissen érkezett hangulata miatt.
Induláskor mind a ketten lázas izgalommal, euforikus örömmel, egymás iránti túlcsorduló szeretettel készültek a nagy utazásra. Persze mind az édesanyának, mind Veronikának a lelke mélyén ott motoszkált egy cseppnyi halovány szomorúság is: ezt az utazást az Ígéret Földjére Apu  tervezgette folyton: beszerzett minden útikalauzt, prospektust, ami csak Izraelről szólt, és szinte jobban ismerte térképről Jeruzsálem, Betlehem zegzúgos utcácskáit, kanyargós sikátorait, mint aki járt már ott.
Csak hát Apu három éve már, hogy elment, becsapta Veronikát, és jóval messzibb, távolibb tájra utazott.
Veronika akkor - Apu halála után - valami halk, csöndes, rezignált, de szakadatlan bánatba és egykedvűségbe ásta be magát, és Mami hiába próbálta kiszabadítani ebből a csapdából: vitte színházba, moziba, képtárakba - hiába.
Veronika engedelmesen vele ment, de nem zökkent ki közönyéből, még a képtárakban sem, ahova régebben oly nagyon szeretett járni.
Akkor Mami elkezdte tervezni azt a nagy utazást, részben férje iránti kegyeletes emlékezésből, részint Veronika fölszabadításáért tette.
És tényleg: lassacskán föloldódott a kislány bánatmagányból emelt jégfala: tervezgettek, számolgattak, és másfél évnyi alapos derékszíj-húzás után elkészültek az egy hónapos kalandra.

A Szentföldön eleinte kitartott az öröm meg a boldogság.
Egyszer-egyszer persze hol az anya, hol a kislány szemében nőtt meg egy-egy kövér könnycsepp a hirtelen eszmélés bánatában. Sok nevezetes helyen álltak meg így, és jutott eszükbe, hogy ismerik. Ismerik, mert Apu mesélt róluk
De ezek a pillanatok tünékenyek voltak, és csak afféle büszkeséggel vegyes szomorúságot hoztak: milyen sokat és milyen elevenen tudott mesélni az ő tudós apja – gondolta Veronika -: meséi nyomán kelt itt életre a valóság.

Jeruzsálemben kezdődtek az igazi bajok, az utazás harmadik hetében.
Addigra bejárták már a Szentföld hírneves városait; látták Mekhpélát, Siont, Bethaniát, Bethlehemet és Názáretet: persze, Názaretet is.
Jeruzsálem már a végállomás volt.
Erre szánták az utazás utolsó másfél hetét, tehát a legtöbb időt, mert ez a város volt Apu szemében mindig is a Város, a három vallás, hit, filozófia fókusza, találkozási pontja.
Sokat mesélt erről lányának.

A város gyönyörű volt, és az első napokban álmélkodó szájtátisággal járta anya és lánya az ismertebb, és a kevésbé - vagy egyáltalán nem - ismert helyeket.
Birkóztak mind a ketten Jeruzsálem klímájával is, fejfájós, könnyezős, orrfolyós mód, különösen, ha a város levegője megtelepült szmoggal, a sivatag felől perzselt a nap, és az olajfák tömény, nehéz illata lucskos lepedő gyanánt borult Jeruzsálemre.
A pára egy pillanat alatt átnedvesítette ruhájukat mikor a légkondicionált szállodából az utcára léptek, mintha csak esőben jártak volna, de épp a várva-várt, áldott eső nem jött; makacsul porba és bűzbe merítette hiányával a várost.
Mami egyébként ezzel a nehéz akklimatizációval magyarázta Veronika lassú elkedvetlenedését: a kislány hovatovább visszazuhant az apja halálát követő hallgatag közönybe, és anyja egyre riadtabban figyelte.
Pedig az ok más volt, és nem is lassú folyamat, hanem egyetlen megvilágosító pillanat váltotta ki.

A siratófalnál történt.
Csöndes meghatódással közeledtek mindketten, hiszen ez a Nagytemplomból megmaradt néhány négyzetméternyi falrész szintén Apu kedves történetei közül emelkedett itt valósággá a puha-nyirkos jeruzsálemi délutánban.
Mami kissé megelőzte Veronikát, a kislány lusta léptekkel közeledett, azután meg is állt. A falnál e szokatlan, szertartásnélküli órán csak kevesen imádkoztak, így a leány azonnal megpillantotta azt a sovány, feketeruhás férfit, aki mély imádkozásba bódulva állt, szemben a fallal, háttal Veronikának. Nem volt magas, mégis karcsúsága és a rézsútosan ráhulló délutáni napfény sugarai nyúlánknak, magasnak rajzolták sziluettjét. A kislány torkában megjelent a jól ismert gombóc, mint mindig, ha megpillantott valamit vagy valakit, ami-aki apura emlékeztette.
És akkor még csak hátulról látta a férfit, aki - talán bevégezve imáját, talán megérezve a kislány kutató tekintetét a tarkóján - lassan elfordult a faltól, és meleg, barna tekintetét rányugtatta Veronika arcára. A bűvölet tovább játszott a lánnyal, mert az idegen férfi lágy pillantása, őszesbe játszó fekete szakálla, fehér fogsorának elvillanó mosolya szintén a halottat idézte.
És homályosodni kezdett Veronika látása, fejébe a szeme környékén éles fájdalom hasított, szólni akart anyjának, de hang nem hagyta el a torkát.
Percek vagy másodpercek teltek így el, a kislányt kiverte a hideg veríték, aztán Jeruzsálem kivilágosodott, a fejfájás elmúlt, sőt helyét könnyű, kellemes, enyhe szédülés vette át. Anyu még csak észre sem vette a futó rosszullétet, mire visszafordult Veronika már megkönnyebbülten nézett a fal felé.
A feketeruhás férfi már nem volt ott.

Azon a napon - az utolsó előtti jeruzsálemi napon - Veronika hajnalban ébredt. Érthetetlen és szokatlan izgalom bizsergette. Úgy volt, hogy ezt a napot vásárlással töltik, hiszen erre még nem került sor a városnézések, kirándulások során. De a kislány érezte, hogy ma nem szabad áruházakba, piacokra, bazárokba mennie - a Siratófal hívta, csábította, vonzotta őt, és addig kérlelte Anyut, addig érvelt és könyörgött, hogy az asszony beleegyezett: a szálloda kapujában elváltak egymástól. Anyu egy noteszlapra felírta a hotel címét - egyébként Veronika fejből tudta -, ellátta a gyereket jótanácsokkal és pénzzel, majd nehéz lélekkel, de vidámra igazított mosollyal elindult a belvárosi áruházak felé, a kislány pedig heves izgalomban,  dobogó szívvel a siratófalhoz.
Miként sejtette, tudta: az idegen, mégis ismerős férfi ott volt, és ahogy legutóbb, most is lassan fordította Veronika felé az arcát, emelte rá tekintetét. Ám ezúttal valami mást is tette, legalább a kislány úgy látta, hogy szemének egy alig követhető mozdulatával magához, vagy inkább magával hívta.
Így kellett lennie, mert kisvártatva a titokzatos férfi lassan megindult át a tágas téren az ókori városrész sikátorai felé, de vállán át-átpillantva ellenőrizte, hogy a lányka követi-e? Most, félprofilból még jobban, szinte megszólalásig hasonlított az apjához, de még valaki máshoz is.
„Kihez?” - töprengett Veronika. - „Kihez?”
Hol látta ő ezt a szelíd, szakáll-keretezte arcot, ezt a tiszta, meleg, lágy tekintetet, ezt az olló nem látta ébenhajat?
Követte az idegent, és csak futó sejtelemként érezte, hogy jártak már erre a Mamival, és meg is fogalmazódott benne, hogy mit mondott erről az útról az édesanyja.
Krisztus útján jártak, a via Dolorosán.
Jézust vitték erre csaknem kétezer évvel előbb a Prokurátor palotájából a Koponyahegy felé: Ő vitte itt keresztjének gerendáját, elvakítva a Jeruzsálemet támadó nap fényétől, elsiketedve a tömeg ugatásától, nyelve a fölszálló szennyes port, meg-megbotolva a testi megtöretéstől.
Krisztus útján haladtak...

A nap fénye most is könyörtelenül robbant szét a kövezeten, éppen úgy ontotta hevét a leányka fejére, éppen úgy fülledt párapermetek csapódtak föl- és le: Veronika elbágyadt, szédült, és határozottan úgy érezte, hogy közeledik a roham, ugyanúgy, miként legutóbb. Titokzatos vezetője most megállt egy időtlen házikó előtt, letelepedett egy isten tudja milyen régi kőpadra, és bevárta a gyermeket. Veronika - maga sem tudta honnan növelődött bizalommal – mellé ült.
És akkor utolérte a roham.
A kis utca, az ősrégi ház sötétbe borult, és a lány - nem mint ki elájul, hanem csak mint ki pihenőre tér - a tisztamosolyú idegen ölébe hajtotta fejét...

***   ***   ***

…délelőtt, még a forró szelek feltámadta előtt anyja a kútra küldte vízért. Odahaza már nagy sürgés-forgással folytak a pészach előkészületei: főtt a bárányhús, az egyéves, hibátlan testalkatú bárányból készülő étek, ezüsttálról eregette mérges gőzeit a sok keserűfű, kisebb kádnyi teknőben állt a kovásztalanul begyúrt kenyértészta.
A városban is a pészach-nap ünnepi hangulata, nyüzsgése uralkodott. Avagy valamely egyéb izgalom is ott bújkált a levegőben? A kislány mindenesetre úgy érezte, hogy feszült várakozás, ingerült, elfojtott izgalom bújkál Jerusalaim falai között, meg az emberek lelkében. Niszán hónap tizennegyedik napja volt, már hajnalban is szokatlanul forró és fojtogatóan párás. „Kiadós zivatar készülődik” - hallotta valakitől a leányka az Antónia-erőd előtti tágas téren, mikor átvágott rajta, hogy a hebroni kapu felé irányítsa lépteit, mert az ottani kutak adták a leghűvösebb, legtisztább, legízesebb vizet az egész városban.
Igen, fojtott izgalom, vibráló idegesség rengett a város falai között vitathatatlanul: apja is már reggel elment otthonról, de nem mondta, hová? Annyi bizonyos, hogy anyja, a szelíd, halk szavú Márta nem örvendezett.
Mintha óvta, féltette volna az apját, de mondani persze nem mondott semmit. Aztán anyja arra is  - a szokottnál nagyobb nyomatékkal - kérte a kislányt indulás előtt, hogy kerülje el a helytartói palotát és a római centuriók tartózkodási helyeit.
Arra már napokkal előbb fölneszelt Veronika, hogy óráról órára több római légionista szivárgott be a lustán terpeszkedő városba: cohorsok, manipulusok érkeztek a különböző kapukon, így alig tűntek föl, de ha valaki összegezte volna számukat, könnyen kiderülhetett volna, hogy légiónyi erőket vont össze a tavaszi hó tizedik napjától a Helytartó. Így suttogták - a kislány meghallotta, bár nem gyermekfül számára volt mondva - azt is, hogy a városon kívül még többen, talán igen sokan táboroznak parancsra várva.

Veronika persze csak a feszültséget érzékelte, a városlakók gyorsan váltott pillantásait látta, tudni, érteni nem értett semmit sem. Szót fogadott hát anyjának, nem csak azért, mert általában is engedelmes, jó gyermek volt, de azért is, mert ösztönösen irtózott a rómaiaktól.
Orrát bántotta a légionáriusok testének kipárolgása, hisz ezek az emberek jobban megszenvedték Jerusalem fojtogatóan forró klímáját, hát büdösödtek; zavarta a katonák testén, fegyverzetén lévő sok bőrholmi szörnyű szaga is, nem szerette harsány, vad kiáltásaikat, durva röhögésüket: valahogy mindig is úgy érezte gyermeki tudatával, hogy nem az ezeréves, csöndesen meditáló, álmodó városba illők ezek a durva, szabin parasztok. Kerülte hát őket.

A kútnál nem várakoztak sokan, a város már az ünnepre készült: Veronika kicsit elbeszélgetett néhány vele egykorú lánykával, ártatlan pletykákat cseréltek, aztán a két korsó hűvös vízzel elindult  hazafelé. Tekintetét most a város fölött igéző fényben fürdő, lebegni látszó, vakítóan hófehér Templomra függesztette, mint mindig, ha erre járt. Fantáziáját mindahányszor meglódította a Templom rejtélye, hiszen neki nem volt szabad oda belépnie, még a legelső udvarba sem. Tudta, hogy a legbelső szentélyben, a Szentek Szentjében lakik a Megnevezhetetlen, az ő és mindannyiuk Atyja, az Örök Jóság, az Úr.
A Hippodrom tágas terén átvágva már hallotta a szörnyű lármát, mely mintha egyetlen sóhaj és kiáltás lett volna, épp csak ezer meg ezer ajakból fölszálló. Előbb mintha csak a helytartói palota felől jött volna, de aztán már hallatszott, hogy a zaj közeledik, határozott irányt fog, sőt – mint a Lányka izgatottan megállapította - az ő otthonuk felé tart.
Formát és irányt öltött a tömeglárma, Veronika ráébredt, hogy a Golgota-hegy felé húzódik.
És valóban: ha a Palota irányából a Golgotára akart jutni a morajlás, akkor az ő csöndes utcácskájukon kellett áthaladnia.

Lépteit megszaporázva figyelt föl arra is, hogy egyre nehezebben jut immár előre.
Jerusalem sikátoraiban megszaporodott a sietős léptű emberek száma, furcsán egy irányba tartottak, és a kislány már úgy érezte, hogy visszafelé nem is tudna haladni, az emberáradat sodorja, viszi őt.
Kicsivel később már lovak patáinak a zaját is hallotta, valahol a szomszéd utcákon római katonák cohorsai vonultak.
Utcájukba ért, és ott rádöbbent, hogy nincs tovább; a túloldalra, házukhoz már nem juthat el. Részint itt sűrűsödött meg az emberfolyam, részint az utca teljes hosszában csak egy keskeny középső folyosó maradt szabadon a római katonák sorfalán belül.

Veronika a vízzel telt korsókat az ismerős pék üzletében tette le, majd kihasználva kicsiny testének előnyeit, hónaljak alatt és lábak közt bujkálva egészen a kordonig furakodott. Az utcahosszon alkotott folyosó még üres volt, baljóslatúan üres.
A kislány csak most kezdte figyelni az utca zajait, a beszélgetőkre figyelt, és abból próbálta megérteni, hogy mi történik a Városban.
Ám csak annyit értett, hogy kivégzésre visznek három bűnözőt, még csak nem is a rómaiak, hanem a zsidó Nagytanács, a Szinhedrion ítélete alapján.
„Akkor mi végre a sok római katona?” - kérdezte magától Veronika.
Arról is hallott, hogy eredetileg négy elítélt volt, de a Procurator, Pontius Pilatus lovag, Júdea kormányzója egynek, a nép ítélete alapján megkegyelmezett, a pészach napra érvényes szokásjog alapján.
Hallott arról is, hogy az a lator, akit erre fognak elvezetni - mert a három elítéltet külön úton vezették a Koponyahegyre -, valamely rejtett okból érdekesebb a másik kettőnél.
Afféle vándorprédikátor, Jeshua nevezetű, és elfogatásakor ellenállást tanúsított a rómaiakkal szemben: így hallotta Veronika.
Feljebb, a sikátor kanyarulatán túl erősödött a zaj, a tavaszi délelőtt most könnyebb és áttetszőbb lett hirtelen. „Hozzák már, hozzák!” - hallatszott mindenfelől.
És valóban, a fogoly megjelent.

Megalázott, megtépett testét alig takaró ruházatán vérfoltok mutatták, hogy nem is régen -fertályórája tán  - megkorbácsolták. Hosszú, őszesbe játszó ébenfekete haja csapzottan keretezte szép arcát, melyen vér és veríték csorgott. Tekintetét makacsul a földre szegezte, arcát, mely még ilyen megtépázott állapotban is tiszta és lágyvonású volt, sötét szakáll keretezte.
Különös, de a kereszt gerendája most nem volt a vállán: egy másik férfi haladt mellette poroszkálva, a teher annak a vállát nyomta.
Ezt sem értette Veronika, mint ahogy azt sem, hogy ez a szelíd, csöndes, szép férfiú miként lehet bűnös?
A kislány elbűvölten nézte Jeshuát, és úgy érezte, hogy a világ rendjében valami elhibbant.
Durva szitkok, vad röhögések mocskolták a férfit, és a kislány - dacára sötét-poros, izzadságban mocskolt testének - őt látta mégis tisztának, igaznak, szépnek  és jónak.

A kordon most szorosabbra zárult a leány előtt, vad szagokat sodró főn támadt hirtelen, egy szélroham belekapaszkodott a fogoly testébe, port vágott a szemébe, és a rab ember fölvetette tekintetét az égboltnak ama darabjára, mely Veronikáék utcája fölött őrködött a Rend és Harmónia világán.
Jerusalem fölött már felhők gyülekeztek.
A visszatérő tekintet Veronikáéba ütközött, és ez a tekintet végképp rabul ejtette a lányka lelkét, most már biztosan érezte, tudta, hogy az ilyen tiszta pillantású ember nem lehet bűnös.
A fogoly nyilvánvalóan rosszul látott. Szemébe izzadtság- és vércseppek folytak homlokáról, a föltámadó szél porral verte tele, de hátrakötözött kezeit hiába mozgatta egyre, nem tudta kitörölni szeméből a látását akadályozó mocskot. Így azt sem látta, hogy az utca teljes szélességében valamely ottfeledett árok húzódik, és a következő lépésnél jobb lába nem talált támasztékot a talajon, megindult lefelé, a föld mélye felé, és magával rántotta a vékony, szinte csupasz, esendő testet.
A halálraítélt térdre zuhant, aztán még előrébb bukott, arca belezúdult a felkavarodó porba, és nem voltak kezei, hogy fölfogják a zuhanást, hogy letöröljék a mocskot szép, nemesvonású arcáról.
A rabot kísérő centurio megtorpant, aztán leoldotta szögeskorbácsát az övéről, s tessék-lássék rávert az előtte heverő testre.
De akkorra már Veronika átbújt a kordont fogó katonák hóna alatt. Elmosódottan látta édesanyja sikolyra torzult arcát, hisz Jeshua épp az ő házuk előtt zuhant a porba: látta a felhők egy darabját is a kék égbolton, látta a durva római csodálkozásra nyíló száját torz pofájában, látta a keresztet vivő férfi elámuló tekintetét: futólag, mintegy álomban látta mindezt.
Látni, ó látni igazán mást látott! A földön fekvőt látta, aki most kínos igyekezettel, kezének használata nélkül – hisz kezei a háta mögött össze voltak kötözve - próbált sietve föltápászkodni, hogy elkerülje az újabb korbácsütést.
Veronika a rab mellé térdelt, hóna alá nyúlva segítette a könnyű testet, mely így félig ülő, félig fekvő helyzetbe került. A római már újabb ütésre emelte karját, de most a korbácsot tartó kéz aláereszkedett: a kislányt képtelen lett volna megütni.
A sikátorban váratlan nagy csönd lett.
Jeshua most felemelte pillantását, és a kislány szemébe nézett. Az arcába tapadó izzadságtól sárrá keveredett porréteg sem tudta elmosni nemes, tiszta vonásait. Veronika szeméből megeredt a könny és föltartóztathatatlanul áradt.
Akkor megszólalt a fogoly. Erős és tiszta hangon szólalt meg, hogy mindenütt hallható volt:
”Ne sírj! A halál, amire szántak sem nem végleges, sem nem teljes! Nem volt idő, hogy te meg én, meg ők itt mind, zsidók és rómaiak, kappadókiaiak és egyiptomiak, krétaiak és athéniak ne lettünk volna együtt az Atya trónusánál, és bizony mondom néked, nem lesz oly idő, hogy ne találkozzunk újra. Veronika” - folytatta a halálraítélt – „nincs halál, csak az örökkévaló lét van! Nincs hát miért siratnod engemet!”
Hangja is, mondandója is megnyugtató volt, a kislány elcsöndesedett. Előhúzta kis keszkenőjét, és megtörölte vele a rab ember vérben, verítékben, mocsokban ázó arcát. Jeshua rámosolyodott.
De akkorra már a római katona észbekapott, és a korbács újra lesújtott. A mély csöndben szisszenő ütés ráébresztette kötelességére a kordonban álló egyik katonát is: Veronikát bevonszolta a sorfal mögé, a házuk előtt álló kőpadra lendítette. Másik kettő fölemelte Jeshuát, és a menet tovább indult.
Odább, ahol a tömeg semmit sem látott és hallott az iménti jelenetből, újrakezdődött a szitokzuhatag, a durva káromkodás és röhögés.

Veronika csak később, a menet elhaladta után nyitotta ki öklét, hogy megnézze elmocskolódott keszkenőjét: de a kendő makulátlanul hófehérnek bizonyult; ám lassan egy ember – EMBER - arcvonásai bontakoztak ki rajta a semmiség fehér, tiszta ködéből.
Az Ő arca ékesítette immár a kislány kendőjét, letörölhetetlenül, elenyészhetetlenül, örökké valóan.

Hat óra felé járt az idő, avagy – jerusalemi-római számítás szerint - a harmadik kettősóra közeledett.
”A tenger felől érkező sötétség eltakarta a Várost, fátyol mögé állott Salamon temploma, párába burkolózott az Antonius bástya;  lassan feketeségbe bújtak a Lóversenypálya istenszobrai, a Helytartó palotája: bujkdoklásba tért Jerusalem, mintha soha nem létezett volna.
Aztán a sötét felleg lassan rákúszott a Golgotára, elöntötte ködpárájával, majd meg minden felleget  villámfény hasított ketté: megeredt a zivatar, orkánná erősödött a szél.
Egy légionista hamari sietséggel megadta a kegyelemdöfést a halálraítélteknek.”
Hat óra felé járt; Veronika magához tért a kőpadon...

***   ***   ***

... a kőpadon: a vízfüggöny lassan ritkulni kezdett. Akármilyen heves volt is a vihar, lassan lecsillapodott, a zivatar elszállt a Holt-tenger felé.
Olaj és jázmin illata bujkált az eső utáni friss levegőben, végre kiűzte az áporodott por- és ételszagot Jeruzsálemből.
Veronika fölült: a különös idegen-ismerős már nem volt mellette, de a padon otthagyott valamit.
Egy hófehér, kicsi, díszes keszkenőt.
A kislány felvette, nézte, nézte darabig, aztán halkan megformált egy mondatot: „Nincs halál, csak az örökkévaló lét van… Köszönöm, Apu!”