- majdnem minden irodalomtörténeti alapot nélkülöző írás –
Akkor már a nap harmadik kettősórája is elmúlt, mikor Clodia teljesen megébredt, és fürdeni indult. Kicsit zúgott a feje az éjszakai mulatozástól, kicsit ingerült volt a tegnap kora hajnalban kapott új vers miatt, amit sebtében olvasott el ébredés után, kicsit elgyötörtnek vélte az ölét a hajnali viharos szeretkezés után: szóval nem érezte jól magát. A nap magasan ragyogott a Coelius felett, a víz- mézárusok bőséges hangon kínálták portékáikat: almaecettel, ostiai vízzel és mézzel kevert hűsítő italt, mézbe áztatott mandulát és diót árultak. A gyümölcsárusok szekerei vidék-hazafelé görögtek-döcögtek, fölverték az utak csöndzuhatagát, szóval a villa rejtekhelyének csöndjébe is elhatolt minden, azaz nem volt csönd Clodia körül.
Az éjszakája költőtlen volt, mint annyi éjszakája immár. Gaius Valerius már hetek, hónapok óta megérkezett Romába, de csak versekkel kereste meg Clodiát. Az istenek tudják, hogy mi baja?
Mezítelenül áthaladt a lapidáriumon végignézte a testét: szép volt, de már kissé lazultak az izmok, már megjelentek az öregedés jelei, ámbár biztos, hogy ez a huszonnyolc éves test még sokak számára kívánatos lehet, de az alvilági istenek már működtek.
Egyre azon kapta magát, hogy szörnyen idegesíti a vers. Hetek óta nem látta a költőt, most is csak ezt a verset kapta tőle, előző este meg is mutatta a társaságnak, nagyon jót mulattak rajta, de őt egyszerűen csak bosszantotta.
Igen, a történet igaz; egyszer a Tevere partján csókolóztak, amikor néhány öreg római, afféle Clodius-típusú vén szenátorok epés megjegyzéseire elvonta ajkát a költő szájától, és hátrahőkölt. Akkor motyogott neki valami hasonlót Valerius, mint ami ebben a versben oly ékesszólóan volt megénekelve, de Clodia úgy érezte, nem illik egész világ elé tárni ezt a történetet, azokat a gondolatokat, melyeket akkor Gaius csak az ő fülébe suttogott, azokat a csókokat, melyeket váltottak, egyáltalán szerelmük – szerelmük? Micsoda érzelgős már a szó is! – történetét. Miért is tartozna a római plebs, a római hibásagyúak gondjaira kettejük története, ami még csak nem is történet, még csak nem is az.
Ennek ellenére képtelen volt elkergetni a szavakat:
“Eltűnvén a nap, újra felragyoghat: egyszer tűnik a kurta fény szemünkből, s álmunkból sosem ébredünk utána…”
Az elmúlt hajnalban viharosan szeretkezett, és nem gondolt a költővel. Nagyon szeretett Gaiusszal együtt lenni, de Gaius csak egy volt a sok közül, néha kellemetes, máskor zavaró. Most, hogy így kiköltötte egész Roma számára a titkukat, csak zavaró.
Elnyújtóztatta magát a tepidárium forró vízében, hogy kiűzze testéből a fáradtságot, szeméből az álmosságot, szívéből a haragos szeretetet.
Tudta, Gaius nem gonoszságból fecseg, nem bántani akarja őt, még avval a nem oly régi disztichonnal sem, melyben gyűlöltnek mondta őt, az imádottat, Lesbiát: Gaius költő, nem szabad hagyományos mértékkel mérni, még dührohamait sem. Ennek ellenére érezte magában a haragot. Annyiszor, oly sokszor adta magát a legutóbbi tíz évben Gaiusnak, mintha legalábbis Jupiter templomában fogadott volna hűséget neki, holott nem akart senkinek és semmikor házassági ígéretet tenni, nem akart kinyújtózni senkinek az oldalán sem.
Tudta, érezte minden érzelmével, hogy a költő egy másik, egy késebbi korban kóborog, vagy egy régebbiben, egy elmúlt vagy eljövendő időben, de nem az övében, Clodiáéban. Ugyan mit lehet tenni egy szeretővel, egy szeretkezővel, aki nem itt és nem most van?
Tudta, Gaius lehetne az igazi, de valami könnyű felhőkarcolat elzárta előle a napot, nem tudott, nem lehetett egészen Gaiusé. Ebben a karcolatban, ebben a rajzolatban mégis kristályra látta a költőt. Ki akarja sajátítani őt, azt akarja, hogy elmúljanak a fiatalság évei, hogy ő, Clodia, megöregedvén és egyedülvalóan, csakis Gaiusé legyen. Hogy ne szóljon, ne csókoljon, ne öleljen soha többé senkit: hát ehhez nem fűlött Clodia foga.
Miért, miért nem akarja megérteni Gaius, hogy zavarja, megnehezíti a sorsát?
Tudta mi végre a sok sírás, mi végre a sok nevetés: és ha a sírás meg nevetés között kellett választani Clodia mindig a nevetést választotta. Sok volt már Gaius Valeriusból, régóta követgeti Clodia nyomait, jó és valószínűleg szereti őt, de nem egyedül hozzá kötődik a sorsa.
Tudta, érezte: nem akarja.
Kiszállt a vízből, a parázstartó mellé állt, és könnyedén fölnevetett. Nem jött el a nap, még nem.
Pedig a nap már eljött, sőt lefelé hajlott: Gaius már fogta a tőrt.
Clodia ezen is csak nevetett volna, ha tudja. De most éppen a viharos szeretkezésre gondolt. Tibelliusszal nem volt olyan bensőséges a szerelem, mint Catulusszal, de éppen újdonsága, rendkívülisége miatt az asszony élvezte.
Clodiust jelentették be. Bátyja mindig rossz hírek hozója volt, illett volna sötétszín pávatollat beküldenie bejelentkezésül, most sem mondott jókat, amikor a teraszon leültek, s beszélni kezdett az agg szenátor:
„Rossz, és remélem hamis, gonosz pletykák keringnek felőled húgom. Az nem is olyan baj, hogy huszonnyolc éved dacára, még nem kötöttél ki senki kikötőjében, mert az nem is illene egy Claudius vérhez, de a legutóbbi szeretőd, ez a Tibellius? Mondd csak, tudod, hogy zsidó?”
„Nem zsidó, csak alexandriai anyától való. Első rendbéli római polgár egyébként! Gyűrűje van, aranygyűrűje!” - válaszolta kelletlen-halkan Clodia.
„Zsidó!” - recsegte Clodius szenátor. - „Zsidó a legrosszabb fajtából, mert elgörögösödött ott Alexandriában, de ettől még… Nagy és karmos az orra, gyapjas fürtű a feje, mosdatlan és nem eszik disznóhúst!” - sorolta elő a bűnöket Clodius. - „És mostanában azt hallani Romában: ott megy Tibellius, Clodia zsidaja. Hát ezt én nem akarom!"
Clodia gőgösen fordult szembe gőgös bátyjával:
„Cseppet sem érdekel, hogy te mit akarsz! Élem az életem, élem, ameddig lehet! Megvénülök, megcsúnyulok egy idő múlva! Akkor majd végighallgatom az életmódomról szóló lamentálásod! De most élni akarok!” És idézett: „Eltünvén a nap újra felragyoghat, egyszer tűnik a kurta fény szemünkből, s álmunkból sosem ébredünk utána…”
„Szép” - motyogta Clodius, - „nagyon szép vers!” és elment.
Clodia lassan, szertartásos mozdulatokkal öltözött a kései ebédhez. Ímmel-ámmal evett:, ez a vers nem ment ki a fejéből. Ha még Clodiust is megbűvölte, aki érzéketlen fatuskó őhozzá képest… Csakhogy az éjszakai társaság meg jól szórakozott a versen, meg a költőn úgy általában. Akkor meg hol van az igazság ebben a Catullus ügyben. A géniusza ragyog vagy egyszerűen nevetséges azzal az odaadó szerelemmel?
Ízlelgette magában a költeményt, észrevette a költői szándékot abban, ahogyan felívelteti a csúcsra, a szavakat szétszaggatja, nem rendezi mondattá, dadog, lihegve kapkodja a levegőt. Mi mást, ha nem a szeretkezés ívét írta le a költő? Ezt érti Clodia, hisz ért az irodalomhoz, ismeri a költészet nagy alkotásait. Épp csak azt nem képes fölfogni, pontosabban nem akarja fölfogni, hogy ez neki szól, róla szól, érte sír. Évek óta írja már verseit hozzá Gaius, de még mindig hihetetlen, hogy ezeknek a verseknek ő a tárgya, amiként a régmúlt időknek istennők és hősök voltak.
És zavarta a gondolat.
*** *** ***
Gaius Valerius Catullusnak volt oka töprengenie az érzelmei felett. Úgy látta, rómaszerte ölelkeznek, szeretkeznek a párok, a párocskák, ölik is egymást rendesen, és nem csak Rómában, de imádott Veronájában, Mediolanumban, sőt az újonnan alapított Virágvárosban is, de hogy valaki tíz megálló éven át, tíz hosszú éven át kitartson egy érzelemnél? Ilyen nem volt körötte. Ilyet nem látott, hát volt oka gondoskodni, gondba venni érzelmeit.
Mint korbácsütés csapott rá váratlan az új ötlet: ezek a rómaiak, ezek a nagyszerűek, ezek a fennlévők sokat barangolnak, sokat kódorognak, sokat tivornyáznak: ugyan miért? Mit hajszolnak a napnyugtákban, a tenger hullámaiban, miért érzékenyülnek el a látszólag erős római férfiak egy tavaszi madársereg csivitelésétől, olajos tengerhullámzástól, arany napkeltétől? Mit kergetnek, mit űznek bevallatlanul?
Szerelem – súgta magában a Költő.
Szerelem, amit ő is űz, hajszol, ami űzi és hajszolja őt, amit megkorbácsol, és ami által megkorbácsolódtatik, mint egy ostoba, rossz kézzel az amforába nyúlkáló gyermek. Megérti, hogy nincs menekvés.
Hogy elbújhat a legmélyebb rókalyukba, fölmehet a világ tetejére, Lesbia ott is lesz, mert Lesbia mindenütt jelen való, mert Lesbia kísért minden ürgelyukban, hegycsúcsban, tengerverésben, esőzuhanásban, virághullásban, nap-napsütésben, dallamzúdulásban.
Tíz éve megkaphatta Lesbiát, amikor csak akarta, pontosabban, amikor Lesbia csak akarta: nagyszerűek voltak azok a kettősórák, amikor fényes testét magához ölelhette, de aztán… Aztán Lesbia másé is lett, másoké, mert Rómában nem volt szokás egyvalakié lenni, hát Lesbiának sem volt szokása rá. Csakhogy a kettősórák elmúltak, s a költő menthetetlen magányban maradt: így szólt a tartaroszi gyötrelem ítélete. És mindörökre szólt, az idők időtlen végeztéig, mert Lesbia, aki örök, nem értette az érzelmeket, az ő érzelmeit.
Egy alkalommal - jut most a költő eszébe - táncot lejtett előtte Lesbia. Kecses, könnyed és önfeledt volt minden mozdulata, és Gaius úgy gondolta, soha többé nem lehet másé ez a nő. Ezt szeretkezések után is gyakran gondolta; vélte, hogy ha ő fölszántotta a húsával a nő húsát, oda többé senki mást be nem engedhet, de igazából nem hitt ebben a kétségbeesett ötletében. De akkor, hogy Clodia csak neki táncolt, hinni kezdte, hogy másé nem lehet, csakis az övé.
“De nem, most sem, ezúttal sem”. - gondolja keserűen a költő: Lesbia tánc-tánc-táncol a terem közepén, aztán nemsokára elvonul vele szeretkezni, leveti ruháit, engedélyt kér, hogy megmosakodhassék, aztán visszatér mezítelenül - szégyentelenül, végignyújtózik a nagy ágyon, átadva magát teljesen neki. De mire jó mindez? Ő, Gaius, nem azt szereti, aki mindjárt elnyújtózik mellette, engedelmes, megadó nőstény pózban, szeretkezhet vele tízszer, százszor, ezerszer akár, soha jobban nem lenne az övé, és soha jobban nem lesz az övé.
Az, az a másik, az az elérhetetlen Clodia-Lesbia ette bele magát a lelkébe, az, aki épp e pillanatban talán másnak adja magát, az, aki épp önmaga saját pillanataival azonos, akit a vízpart túloldalán már oly sokszor látott, aki hideglelősen dugja bokácskáit az élet hűvös vízébe, aztán belegázol nagy lélegzetet véve a parton; csak hát a víz nem víz, hanem iszap és sár; sár, sár, sár. Puha, süppedő iszap amiben Clodia gázol, Roma iszapos, csúszós piszka, nyúlós-ragacsos lépe, mely lassanként elnyeli, melybe egyre mélyebbre és mélyebbre süpped.
Egy gondolat, egy hallott álom vetett göböt Gaius Valerius lelkében. Egyszer egy barátja mesélt neki valami szerelmes férfiről, aki évekig gyötörte magát egy asszony miatt; megszenvedte éjszakáit, nappalait, nem tudott enni, inni, aludni, járni, ahogyan mások szoktak; szorongott a torka, kiszáradt, mint a flamminiai mocsarak a szája, ha a nő csak közelébe lépett. Elveszítette híresen ismert tájékozódó- és emlékezőképességét, időtlenül élt az időben, meggörbedt háttal járt ifjan, őszült a haja fiatalon. Aztán egy reggel arra ébredt, hogy nem szerelmes, hogy az asszony neve, íze, illata, képzete semmilyen hullámokat sem vet már a szívében, hogy egyetlen éjszaka leforgása alatt meggyógyult; nem szeret és nem gyűlöl, hanem közömbös; olyanná lett számára az asszony, mint bármely ismeretlen római.
Tán nem volt igaz ez a történet, tán csak vigaszként szánta a jó barát, de Catullus forrón áhítozott egy ilyen ébredés után. Ó, milyen más lenne az élete, ha ki tudná vetni magából Lesbia emlékét, formáját, hajának szőke gabonatengerét, szemének tengerragyogását, karcsú csuklójának táncos legyintését.
A pillanat repkény volt, és Gaiusba újrahasított a félelem: Lesbia nem érti őt.
Nem is érthette, mert ízig-vérig római nő volt. Ez egyebek közt azt is jelentette, hogy érzéketlen a szenvedés és szenvedély iránt.
Hirtelen ötlet vezérelte Gaius Catullust: és ha nem azért ilyen érzéketlen, mert római; hanem azért, mert valódi istennő? Hisz az istenek jellemzője, hogy észbe nem vehetik a halandók szenvedését, hogy meg sem érthetik őket. Hisz Lesbiának, “leszboszi nőnek”, istennőnek tartotta eddig is, annak nevezte őt, de csak inkább játékból, szenvedélyből, szerelemből és nem valóságosan. És ha tényleg istennő Clodia? Ha Vénusz valamekkora része öltött testet benne? Tudja a választ akkor, Gaius tudja; tudja, mi következik, ismeri a büntetést. Tudja a történetét Thézeusznak, ismeri egy hosszú életen át való könyörtelen bűnhődését; ismeri.
A bűnhődés az egész életen át kitart, és ha ő istennőre lelt, istennőhöz merészelt nyúlni, akkor ugyan mit ér az élet, akár hosszú negyven évig is még?
Catullusnak fájt a lét, nehéz volt elviselni a gyalázatot, a gyalázatot és nevetségességet és megaláztatást, amit Lesbia rámért. Fájt az élet, hát döntött.
Keze ügyében tartotta a tőrt, jobbjába vette az íróvesszőt, és írni kezdett:
*** *** ***
Olajos, elnyújtott, lágy hullámok mosták Troizén partjait, amikor a sötét vitorlával gyászhírt jelző hajó a szigethez ért. A nap akkor már rézsútosan világított be a fák lombjai közé. Pittheosz és Aithra kéz-kézben figyelték a kikötés műveleteit, hallgatták az ugató athéni tájszólásban elkiáltott parancsszavakat. Nyelven szóltak ezek a parancsok, valahogy mégis másként, nem igazi troizéni nyelven. Apa és lánya feszülten figyeltek, értették is a nyelvet, mégis barbárnak, idétlennek tetszettek a beszédhangok..
Míg így füleskedtek a nyelvre, a hajó kikötött, és díszes menet indult arra, ahol Pittheosz állt. Az élen egy csodálatos, legalább Aithra szemében csodálatos férfiú lépdelt az aranyhajú felé, mélyen meghajtotta barnafürtű fejét, egy kézmozdulattal maga elé rendelte az ajándékhozókat, s egy lépést hátrált. Zengő hangon szólalt meg, nem akként, mint az előbbi ugató parancsszavak, hanem Troizén ékes görögségével:
“Üdv néked Pittheosz, nagy király. Atyám, a nemes Pandión üdvözletét és segélykiáltását küldi néked ezen ajándékoknak kíséretében.”
Kezének egy határozott mozdulatára bronzholmik, fél- és egész drágakövek hulltak a partra terített gyékényre; arany- és ezüsttárgyak jócskán voltak közöttük. Pittheosz felemelt jobb kézzel, óvatos hajlással fogadta az ajándékokat, Aigeosz is újra meghajtotta magát, de közben alulról felfelé pillantást váltott Aithrával.
A vendégnek kijáró díszvacsora közben aztán Aigeosz menedékjogot kért: atyját elüldözték Athén trónjáról, talán meg is ölték, talán a hegyekbe menekült, talán az égbe szállt, talán a föld alá bútt, csakhogy meg nincsen. Ő, a fia, avval a szándékkal kér a testvéri Troizéntól segélyt, hogy egykor visszaülhessen trónjára – mondotta, s Pittheosz rábólintott a fejével. Troizén szigete tágas és gazdag, Aigeosz és kísérete megfér rajta a troizéni néppel, egyebekben köszönte a szép és díszes ajándékokat.
A holdfény és a tenger ölelkezéséből került elő Aithra vízcseppekből csepegtetett gyönyörű és mezítelen teste. Ragyogott a hold ezüstfényében, ezüstbe vonódott maga is. Egyik karját a feje fölé emelte, kecsesen kacskaringós mozdulattal, aranyhaja, mint maga a víz áramlása zuhogott alá, szép arca csak sötétlő gyönyörként világolt; testének amforahullámzása az éjszakai égbolton rajzolódott ki, csípőjének domborodó ívére adott szépséges válasz volt derekának homorulata, öle csak sötétlő sejtelem volt ebben a hátulról hatoló hullámverő fényben, amit a hold, a lágy Szeléné sugárzott rá.
Még nedves volt teste a tenger ölelésétől, még Poszeidón csókja csillogott száján, amikor Aigeosz átölelte, a parti, még a nap melegét egyre őrző homokra fektette, s ő befogadta magába Aigeoszt is, miként csak percekkel korábban a Tenger istenének ölelését is elfogadta a hullámzó víz hátán.
Knósszosz ünnepelt, a partra gyűlt az egész város, oda, hol díszesen faragott trónusán ült Mínosz király, balján Pasziphaéval, háta mögött a néhány esztendős csepp lánykával Ariadnéval. A leány sokak hite szerint csak isteni fogantatású lehetett, mert Mínosz, ahogyan tudni lehetett, már egy évtizede nem hált feleségével, aki egyszer megcsalta őt egy athéni küldöttség vezetőjével, Oirhódosszal; azt suttogták, hogy Ariadnét valamelyik istennővel nemzette Mínosz, a nagy király, a nagy kreón. A kislány mindenesetre már ily csöppen is Aphrodité papnőjének ruhájába öltöztetett, s elvégzett volt, hogy fölnőtt korában magáé Aphroditéjé lesz, így csakis egyetlen férfiember hághatja meg: Dionüszosz, Zeusz fia.
A tengerbe hanyatló nap sugarainál felemelkedett Mínosz, a tengerhez lépdelt, s mikor a nap végleg elveszett annak hullámaiban, szertartásosan háromszor ráütött az aranynyelű ostor tehénbőrből készült hármas korbácsával.
És akkor megnyílt a látóhatár szélén a víz, kiemelkedett a Bika, a csodálatos, a széptestű Bika.
Sikoltott, bőgött és üvöltött a nép az ovációban, miközben a Bika a Tenger hullámain lépdesve egyre közelebb jött Krétához. Rengett busa feje, remegett és csepegett sörénye, ragyogó aranyban fénylett a szarva, de Pasziphaé elbűvölten mást, egész mást nézett a testen, és olyan kívánás gyötörte meg rég-nem-szántott-assszonytestét, melyet soha férfiúi hímtag iránt még nem érzett. Beleremegett a vágyba…
Hajnaltájt aztán a bikalegelőn fölkínálta magát és reszketve, nyögve, sírva és nevetve fogadta magába a Bikát.
Troizén már húsz éve senki meg nem moccantotta azt a hatalmas sziklát, mely alatt a saru meg a kard hevert, mígnem egy reggel így szólt Thézeusz Aithrához:
“Sosem láttam atyámat, ki születésem előtt elhagyott téged, hogy visszatérjen elűzött apjának athéni trónjára, de föladatot hagyott rám, igaz-e anyám?”
“Magszülöttem! Hisz az sem bizonyos, hogy Aigeosz Pandiomón az atyád. Meséltem arról a holdfényes éjről, mikor a tenger hátán csókolt Poszeidón, és a parti homokon ölelt Aigeusz egy kettős óra negyedrészén belül. Hogyan lehetnék megbizonyosodva, hogy kinek a fia vagy?”
“Anyám! Hisz húsz éve siratod, és várod őt vissza!”
“Mert őt szeretem! De hogy kitől fogant meg méhem, az titok. Poszeidónt nem szeretem, nem szerethetem! Jegyezd a lelkedbe magzatom: ki Istent szeret vagy férjfiú lévén Istennőt, az isteni bűnhődést szenved. Nem egyszer, nem egyetlen alkalommal, nem az Alvilágban, hanem hosszú időkön át, mindörökké: itt és a túl világokon. Én Aigeoszt szeretem, de szerettem egyszer, rövid percekig Poszeidónt is, azaz, hogy ő szeretett engemet a tenger hullámain. Lehetsz tehát Poszeidáón is gyermekem!”
Ekkor a nagylelkűletü Thézeusz adta a választ:
“E földön csak Aigeosz lehet atyám! Ott, Akherón völgyén túl majd meglehet, hogy Poszeidón fia vagyok.” Dacosan és büszkén adta a választ, de úgy, hogy ne sértse anyját, akit egyebek iránt ez a gondolat nem sérthetett, hisz húsz kerek esztendeje, mióta Aigeosz elhagyta, és hírt sem adott magáról, azt a férfit szerette.
“Legyen tehát” mondta könnyes szemmel, mert bizton tudta, hogy ha Thézeusz nekivág apja felkutatásának, őt is elveszíti: ó asszonyi sors!
“A föladat, mit atyád rád hagyott a következő: mielőtt elhagyta Troizén szigetét, a mi hazánkat, az udvaron gödröt ásott, elrejtett benne egy sarut meg egy kardot, aztán iszonyú erejével, egymaga munkájával rágördítette azt a hatalmas sziklát amott! Élő ember – mondta – az én véremen kívül soha megmozdítani nem tudhatja ezt a sziklát. Ha majd felnő a fiúnk, hozza el nekem a sarut és a kardot, erről fogom megismerni, hogy szerelmünk gyümölcse Ő. Rajta” bíztatta Aithra egyszülöttét, “hengerítsd el a sziklát fiam!”
Gördítette a nagy követ akkor az isteni két kar, ontott hozzá vért veritéket is épp elegendőt.
Olajos, elnyújtott, lágy hullámok mosták Kréta partjait, amikor a sötét vitorlával gyászhírt jelző hajó a szigethez ért. A nap akkor már rézsútosan világított be a fák lombjai közé. Mínosz és Ariadné Aphrodité papnőjének ruházatában, kéz-kézben figyelték a kikötés műveleteit, hallgatták az ugató athéni tájszólásban elkiáltott parancsszavakat. Nyelven szóltak ezek a parancsok, valahogy mégis másként, nem igazi krétai nyelven. Apa és lánya feszülten figyeltek, értették is a nyelvet, mégis barbárnak, idétlennek tetszettek beszédhangjaik..
Míg így füleskedtek a nyelvre, a hajó kikötött, és díszes menet indult arra, ahol Mínosz állt. Élen egy csodálatos, legalább Ariadné szemében csodálatos férfiú lépdelt a széphajú felé, mélyen meghajtotta barnafürtű fejét, egy kézmozdulattal maga elé rendelte az ajándékhozókat, s egy lépést hátrált. Zengő hangon szólalt meg, nem akként, mint az előbbi ugató parancsszavak, hanem Knósszosz ékes görögségével:
“Üdv néked Mínosz, nagy király. Atyám, a nemes Aigeosz üdvözletét és segélykiáltását küldi néked ezeknek az ajándékoknak kíséretében.”
Kezének egy határozott mozdulatára bronzholmik, fél- és egész drágakövek hulltak a partra terített gyékényre; arany- és ezüsttárgyak jócskán voltak közöttük. Mínosz melle elé kulcsolt kézzel, óvatos hajlással fogadta az ajándékokat, Thézeusz is újra meghajtotta magát, de közben alulról felfelé pillantást váltott Ariadnéval.
Thézeusz a Minótauruszt legyőzni érkezett, vagy meghalni a labirintusban. Már sok hőstett, atyja felkutatása, anyja elhagyása állt mögötte, s erről mesélt az elomló estebédnél Mínosznak, meg főként, főként Ariadnénak, akiről azt gondolta, hogy nem is Aphrodité papnője, hanem maga a Szépség és Szerelem Istennője.
“Győztesként, athéni győztesként távozom innen, vagy semmiként.” mondta Thézeusz. “Ezért a vitorla, a sötétszín vitorla. Atyám kérte így, hogy vesztesként távozzunk sötét vitorlával, és vagy fehérrel győztesként vagy végleg elveszettként sötéttel térjen meg a hajó haza, de az én vereségem Athén veresége is lesz egyben.”
A lenyugvó nap fényéből, tengervízből, éjszín égboltból és citromból keverte ki az Istennő Ariadnét, s most a lenyugvó nap, a tengervíz, az éjszín égbolt és citrom ott feküdt Thézeusz teste alatt, zihált, vergődött, mint kicsiny madárka; Aphrodité papnője először szeretett férfit.
“Napzuhatag vagyok, villámlás vagyok, eső vagyok. Földindulás, tavaszsuhogás vagyok! Istennő vagyok, gyönyörű szép nő vagyok!” suttogta, zihálta, lihegte Ariadné Thézeusz nyakába, azután a titkot is elárulta, hiszen Thézeuszt nem a küzdelem kimenetele, hanem a labirintusból való visszatérése izgatta: abból a labirintusból lehetetlen volt kikerülni: sok-sok csontváz kereste még szakadatlan a kiutat ebből az építményből, de az idők végeztéig bennrekedtek. Ariadné elmondta, hogy az etetők miként szoktak kikuncorodni a labirintusból egy selyemgombolyag legurításának és visszagombolyításának segítségével.
Ünnepi nép gyűlt össze a téren a győzelem napján, átheni ifjak a krétaiakkal egybevegyülten körkörös táncban, fürge zenével ott riadóztak a parton. Knósszosz ünnepelt, a partra gyűlt az egész város, oda, hol díszesen faragott trónusán ült Mínosz király, balján Pasziphaéval, háta mögött a ragyogó nővé virágzott Ariadnéval.
Thézeusz pedig útra készült; haza. Már csak így nevezte Athént, s nem így Troizént. Hazavágyott az atyjához, ki nyílván egyre őszülődvén a gondban várja őt a tenger partján épített toronyban. Napszámban lesi a láthatár alját, várja, hogy fehér vagy fekete vitorla tűnik-e föl a hajnali párában vagy az alkonyati könnyű ködben.
Most levelet írt, míg a tengerészek tüsténkedtek a kötelek, csigák, hálók bonyolult útvesztejében.
„Gyönyörű szép Ariadné, Napzuhatag! A te segítséged szabadított meg engem a biztos haláltól, de én nem sokra tartom ezt az életet, ha nem veled együtt tölthetem azt. Jöjj hát velem: egy szép és boldog országba viszlek, melynek te leendsz a királynője! Jöjj oda velem, hogy népeink megláthassák és becsülhessék azt a leányt, ki megszabadította hazánk adóba küldött gyermekeit a Minotaurusz vad dühöngésétől! Jöjj, jöjj a hajómra, jöjj, jöjj velem atyám, Aigeusz Athénjébe!” olvasta Ariadné, s mert oly nagyon szerette volna már olvasni e levelet, vette ruháit az isteni lányka sietve futott a hajóhoz.
Lágy hullámok csobogták körül a hajót, holdfény ragyogtatta a tisztára súrolt deszkákat, és Thézeusz Ariadnét ölelve nézte a tengert és suttogott a lány fülébe:
„És ezután már mindig így, mert nem akarok soha többé semmit, csak a te hajad zuhatagát az arcomon, csak a te tested ölelését, a te ajkad mosolyát, csak ezt a csodát, ezt a végtelen percet, jaj, nem akarok soha mást!”
És amíg így telt és múlt hosszu idő el nékük az úton, a hajó fürgén szelte a tajtékos habokat, messze maradt mögöttük Théra és Amorgosz, már Naxosz meredek sziklafalai kezdtek nyújtózni a hajnali látóhatár peremén, de lenyugvófélben volt a nap, midőn a sziget kanyargó partjainál kikötötték hajójukat. A matrózok és az utasok boldog lakomát csaptak épp, amikor tüzek, ünnepi tüzek gyúltak Naxosz partjain és a hegycsúcsra vezető dombokon.
Naxosz ünnepelt, a partra gyűlt az egész város, oda, hol díszesen faragott trónusán ült Daiphórosz király, balján Thamitháéval, háta mögött a lányával, Omphaliéval. A leány sokak hite szerint csak isteni fogantatású lehetett, mert Daiphórosz, amint regélték, már egy évtizede nem hált feleségével, aki egyszer odaadta magát Dionüszosznak; azt suttogták, hogy Omphaliét a nagy Isten nemzette Thamithaéval. A kislány mindenesetre már ily csöppen is Dionüszosz papnőjének ruhájába volt öltözve, s elvégzett volt, hogy fölnőtt korában magáé Dionüszoszé lesz.
Mindenesetre tíz jó éve annak, hogy a tavaszi első telihold éjszakáján Dionüszosznak áldoznak a naxoszi asszonyok, s hogy ezen az ünnepen férfiember nem lehet jelen.
A telihold fennen ragyogott a keleti égbolt alján; felemelkedett Daiphórosz a trónusáról, a tengerhez lépdelt, felhörpentett egy aranyserlegnyi bort, előtte három kortynyit gondosan a tajtékos vízbe loccsantott. Ezt követően a férfiak elvonultak, a nők a partra gyülekeztek.
A hold jó magason járt már az égen, amikor az asszonyok és lányok nekivágtak a hegytetőnek: volt ki lassúdad léptekkel haladt, volt ki nekiveselkedve szaladt, volt ki társnőivel baktatott, volt ki magányosan loholt, de mind a hegytetőre. A bokrokban szatírok leskeltek, el-elfogtak egy nekik tetsző leányt vagy asszonyt, és a hegyoldalt nemsokára bortól és daltól részeg szerelmes sóhajok és pánsípok édes zenéje és zihálás és testek egymáshoz csapódó neszezése verte fel.
Ariadné teste mozgásba indult: valami ismeretlen erő űzte, vonta, taszította a hegytető felé.
Thézeusz megpróbálta marasztalni, de aztán – nem is tudott többet kieszelni – csak utána kapaszkodott a domboldalon. A hegycsúcs előtt néhány méternyire egy bokor mögé hasalt, akkor már villámok cikáztak át az égen, dörgő hangok úsztak a levegőben, Ariadné magában állt a hegycsúcson, a bakkhánsnők a hegyoldalban szerte és széjjel hevertek kielégült álmodozásban meg igazi mély alvásban. És megnyíltak az ősi egekben a dörgedező felhők, és alászállt az olümposzi Dionüszosz akkor. És megnyílt az ajka a nagynak:
„Szép kedvesem, gyönyörűszép Aphroditém!” szólt Dionüszósz. „Ismerd föl magad végre e halandó testben! Ölelj!”
Eggyé vált ott akkor a két test őrjítő ölelésben, legalább Thézeusz számára az őrülettel határos volt az élmény: rengett a föld Dionüszosz minden döfésénél, sikkantott és elgyönyörödött Ariadnéphrodité; két kövér és többé hosszú élete során föl nem száradó könnycsepp tétovált elő az ifjú királyfi szeme sarkából.
“Napzuhatag vagyok, villámlás vagyok, eső vagyok. Földindulás, tavaszsuhogás vagyok! Istennő vagyok, gyönyörű szépistennő vagyok!” suttogta, zihálta, lihegte Ariadné az olümposzi nyakába, és Thézeusznak anyja mondata tekerődzött agyába:
„Jegyezd a lelkedbe magzatom: ki Istent szeret vagy férjfiú lévén Istennőt, az isteni bűnhődést szenved. Nem egyszer, nem egyetlen alkalommal, nem az Alvilágban, hanem hosszú időkön át, mindörökké: itt és a túl világokon.”
Akkor már futott a jó Thézeusz, sebesen vonatta a vitorlát, sebesen és hebehurgyán, eszébe nem vette, hogy nem a sötét vitorlát kell felvonatnia, mert a tenger túlpartján, az attikai parton épült kilátótoronyban az apja, Aigeosz a tenger síkságát kutatja tenger félelemmel eltelve; amúgy az ifjú király lelkében a gyász színe honolt, a gyászé és valamilyen visszavonhatatlan tragédiáé, valami életen át tartó veszteségé és bűnhődésé. Akkor már futott a hajóval a vízen a jó Thézeusz, a mindeneket leigázó, a szertelenszét csapott lelkű, a mindörökkön megalázott: menekült Thézeusz Naxosz szépivü partjaitól.
Nagyon menekült és nagyon ottfeledte magát a hegytetőn. Egy életre ottfeledte magát.
*** *** ***
A költő letette kezéből az íróvesszőt, megmosta a lábát, majd felvette a tőrt és előbb a jobb, majd a bal csuklóján gondosan átmetszette az ereket…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése