Nagy, nagy tévedés azt gondolni, hogy a fényes Istenek nem öregednek idővel, és nem halnak meg.
Ugyan már!
Istenné akként lesz bármi - ki, hogy végtelen időkön át csak jó karmákat, dicsően fénylőket halmoz: akkor aztán Világának Világosságaként születik, istenné válik: ám idővel fogynak - fogyton folyvást fogynak - jó karmái, szeretettel teli egykor volt cselekedeteinek következményei.
Öregedni kezdenek akkor, vénülni az Istenek is, ahogy jó karmáik fogynak, aztán – ha elfogynak egészen – meghalnak a legjobb, legfénylőbb, legkülönb Istenek is.
Bhárata szép, ősi földjének istenei érezték bizonyos napokon, hogy fényük fogyóban, de mert nagyon vágytak a halhatatlanságra (hallhatatlanok voltak ugyan, de halhatatlanok még nem), keresték és kutatták, aztán meg kutatták és keresték az amritát, a Halhatatlanság Teremtés előttől fogva létező italát.
Indra vezetésével bejárták hát az összes világokat, és egy nap elérkeztek a Legvégső Tenger Partjára.
Hófehér tajtékokat vetve hullámzott az a világvégi tenger, de nem ezért hívták Tejtengernek, vagy nem csak ezért.
Ez a Végóceán ugyanis akként őrizte magában a Világ minden Kincseit, mint ahogyan a tej rejti mélyében a vajat: épp csak ki kell köpülni.
Ám a Tejtenger kiköpülését a szépen fénylő Dévák egymagukban meg nem tudták tenni, ehhez biz’ kevesen voltak, bármily fölsorolhatatlan számúnak tűnnek is az ősi India istenei.
Visnu tanácsára fölhozták a sötétség démonait, az Aszúrákat, kik szintén istenek voltak egykor, de - mértéktelenség bűnébe esve - az alsóbb világokba vettettek.
Igen ám, csakhogy maguk az aszúrák is érezték, hogy a Szépség, az Ifjúság derűs verőfénye lassan tűnőben számukra, ugyanúgy, miként az Istenek, a Dévák, hervadoztak, kókadoztak, féltek, hogy nagy baj érheti őket.
És ugyanarra ácsingóztak – vagyis az amritára -, mint maguk az Istenek.
Az Istenek és a démoni Aszúrák megtanácskozták, mivel is köpülhetnék ki a Tejtengert, és arra jutottak, hogy köpülőfának a szent Sumerú-hegyet fogják használni, és úgy vélték, alkalmatos lesz, ha annak derekán vetik át az alvilági kígyók - a nágák – fejedelmét, Vászukit, minden Kígyók királyát.
A Sumerút Visnu emelte ki a Hónak honából (azon időben úgy hívták: Hima-alaya: ma azt mondjuk csúf tévedésünkben: Himalája. (Úgy kéne mondanunk ám, ahogyan régen dévák és aszúrák nevezték néven: Himálaja.
Na, de mindegy, nincs kivel vitatkoznom. Hisz elment, kivel szanszkrit nyelvi vitáim bonyolíthatnám, elment, régen.)
Lényeg csak az ám, hogy Visnu kiemelte Himálaja-szállásáról a Sumerú-hegyet, Indra meg rávette Vászukít, jönne el kötélnek.
Odaálltak hát Istenek, Démonok, és körülnézegették a köpülőfát, és a köpülőzsínórnak vélegetett Vászukit.
És azonnali vitába kezdtek: no, nem azon, hogy jó-é a Sumérú-hegy köpülőfának, és alkalmatos-e köpülőzsinórnak Vászukinága?
Azon vitatkoztak azok ott, hogy vajon ki álljon a kígyó feje felől, és ki alázkodjon a fark-felőli oldalon, mert mind a két csoport magára nézve megalázónak tartotta, hogy a világkígyó farkát fogja.
Megint csak Visnu jött a Dévák segítségére, ki – előrelátóan – rábeszélte az Isteneket, hogy engedjék át szépen az aszúráknak a megtisztelőbb, de veszettebb helyet.
Hozzákezdtek hát, hogy a Tejtengerbe mártott hegyet a Világkígyó segítségével forgassák: ide-oda húzkodták az óriáskígyó testét, és az lassan forgolódni kezdett, azaz kezdett volna, de folyton megbicsaklott, és bedőlt a Tejtengerbe.
Kell-e mondanom: ismét Visnu segített.
Fölöltötte második megtestesülésének alakját, Óriásteknőccé változott, alámerült a Tengernek vízébe, és hátára vette a Sumerút, melyet most már biztonsággal forgathattak jobb felől az Istenek, bal felől a Démonok. (Már ha szemből állunk, és a rendezői oldal felől nézzük az ősi színpadot.)
Visnu többi megtestesüléséről majd máskor mesélek Neked, Nyájteli Olvasó.
Most elég annyi, hogy a Sumerú büszkén forgott a Tejtengerben, és az lassan kiadta mélyében szunnyadó vaját: a csodás, sosem látott ratnát, a szépséges Drágakövet, aztán a mennyei táncos angyalkákat az apszaraszokat, és minden mást is.
Az Aszúrák semmivel sem törődtek, csak a Halhatatlanság Kupájának fölbukkanását várták, így hát minden kincset az Istenek ragadtak magukhoz szépen.
Végezetül Tejtenger legmélyéből fölszínre bukkant a Kehely, várva várt kincs, a Halhatatlanság itala, ízes Amrita.
Mohón nyúltak volna utána mind az Istenek, mind a Démonok, de abban a minutumban a sok dörzsöléstől átforrósodott nága, Vászuki elkezdte mérgét köpködni, és persze minden mérgét a szájánál állókra, az aszúrákra ontotta, kik ijedten elengedték, és szemükből, szájukból törölgették a keserű kígyómérget.
Ez alatt az Istenek egy csöppig megosztották egymással az amritát: mind, mind ittak belőle, és így lettek Öröklétűek az Istenek, Halhatatlanok.
Kivéve Ráhút, ki az aszúrák libasorának végében ácsorgott, és leleményesen pár csöppet megszerzett a Halhatatlanság Italából.
Lesz még bajunk Ráhúval, nem gondolod, ó nyájas Olvasó?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése