Tengerjáró Szindbád kalandjai (1)

- avagy hét éj az ezeregyből -

Azon a napon, mikor az öregedő, csúf testűvé, arcúvá aszalódott Szindbádot utolsó ifjú Kedvese is nagy kacagások közepette elhagyta, és mikor Szindbád ezen elbúsulva ömlő könnyeivel sózta sült ürücombjának megmaradt falatjait – utolsó vacsoráját -, és mikor benézvén a bugyellárisába rájött, hogy nem maradt abban egyetlen dirhem sem, a vén  Szindbád úgy döntött, hogy elég volt az álmodásokból, ideje a való világba lépnie: és akként is cselekedett.
Batyuba kötötte kevés ruhavagyonát, minden más módon is felkészült az utazásra, aztán elballagott a kikötőbe, hogy hajóra szálljon: részint menekülésként, részint, mert ha hajóra szegődik, lesz mit ennie.

Szindbád első utazása

Elutazott hát al-Basrába, az ottani kikötőbe szegény, öregecske Szindbád, de bizony sok  veszteglő hajó kapitánya csak nevette ősz fejét, erőtlen karját, és nem gondolta alkalmazható személynek hajóján.
Végezetül  - a kikötő egy távoli zugában  - talált Szindbád egy hajóra, mely hónapos karantén után szabadult (kolera gyanúja merült föl korábban), és nem akadt épeszű hajós, ki elszegődött volna, kivéve -Tengerjáró Szindbádot -: arra a hajóra szegődött hát a vén tengerjáró.

Aztán ment  a hajó, csak ment, mendegélt: Arvand Rūd-nak már elérte közepét, és  utaztak az utazók és tengerészek  a tágas, kék vízen, néhány napon és éjen át. Haladtak szigetről szigetre, tengerről tengerre, szárazföldről szárazföldre, és mindenütt, ahol megfordultak sokat üzleteltek, adtak-vettek és cseréltek.
És járták a tengert, amíg el nem értek egy szigethez, amely mintha a Paradicsom kertje lett volna. Oda irányította hajójukat a kapitány, kivetették a horgonyt a tengerészek,  lebocsátották a kikötőhidat, és a hajó összes utasa kiszállt a szigetre. Tengerjáró Szindbád is engedélyt kért, hogy a partra kimehessen, és meg is kapta az engedélyt.
Vittek magukkal tűzhelyül melegítőfazekakat, és azon nyomban azokban tüzet gyújtottak, és piláf-készítéshez kezdtek. Ahányan voltak, annyiféleképp foglalatoskodtak: aki éppen nem a főzés után látott, az nagymosást rendezett, ki pedig sétára indult. Szindbád, a vén hajós azokhoz csatlakozott, akik a sziget partját járták be, ám hamarosan elunta az emberek társaságát, félrehúzódott, aztán leheveredett, és utolsó, ifjú kedvesének mosolyáról álmodozott. Két karját összefonva tarkója alá tette, és csak nézte az azúr-eget, meg az el- és feltűnő boholyfelhőket, és szép kedvese szemét és olykor elboruló tekintetét látta mindebben.
A többiek közben összegyűltek újra enni, inni, mulatni, játszani: Szindbád makacsul álmodozott csak a déli verőn.
És míg így telt-múlt az idő, egyszerre csak megjelent a kapitány a hajókorlátnál, és torkaszakadtából kiabált a szigetlakók felé: "Szerencsétlenségnek emberei, Alláh őrizzen benneteket! Gyorsan vissza a hajóra! Siessetek a beszállással, és hagyjátok ott a cókmóktokat, meneküljetek, mentsétek meg magatokat Alláh segítségével a pusztulástól, mert ez a sziget, ahol most vagytok, nem sziget, hanem óriási hal, amely a tenger közepén megrekedt. Ráhalmozódott a homok, és szigetté változtatta, fák nőttek rajta a hosszú idők folyamán, de amikor tüzet gyújtottatok rajta, megérezte a forróságot és megmozdult. Rögtön alámerül veletek a tengerbe, és ti belefúltok. Siessetek, meneküljetek, mert elpusztultok: hagyjátok ott a holmitokat!"
És amikor az utasok meghallották a kapitány szavait, fejvesztetten menekültek a hajóra, hátrahagyva holmijukat, felszerelésüket, csomagjaikat meg a parázstartó fazekukat. És voltak, akik eljutottak a hajóra, voltak, akik már nem érték el, mert a sziget valóban megmozdult, lemerült a tenger fenekére, mindennel együtt, ami rajta volt, és összezárult fölötte a tenger habja, melynek fodrát a bősz ár veri-csapja.
Szindbád is azok közé tartozott, akik a szigetnek vélt nagy halon rekedtek, és beleesett a tengerbe, de Alláh - magasztaltassék minden időben a neve! - megóvta és megmentette a vízbefúlástól, újabb szenvedésekre szánva; felé küldött egy nagy fadézsát, olyant, amilyenben a mosást végezni szokás; ő belekapaszkodott, aztán csekély birkózás, fordulat után eldőlt ki lágyen felül és ki alul: Szindbád ráült a dézsára az édes élet megtartásának ösztönéből, és rugdosta a vizet, lábait használva evezőnek; a habok játéka jobbra-balra dobálta szegényt.
A hajó kapitánya ez alatt felvonatta a vitorlákat, tovább indult a szerencsésen feljutottakkal, és mit sem törődött azokkal, akik a tengerbe estek.
Szindbád nézte-nézte a távolodó hajót, amíg el nem tűnt a szeme elől. Most már bizonyos volt abban, hogy hosszú és befejezésére elcsúfult élete végéhez érkezett.
Ilyen helyzetben szállt rá az éjszaka, és így is maradt a következő napon és éjjelen, ülve, hasalva azon a dézsán.
Másnap aztán kedvezett néki a szél meg a hullámverés, és partot ért egy magas sziget alatt. A parti fák a tenger fölé hajoltak, belekapaszkodott hát az egyik ágba, és összeszedve maradék erejét, felkapaszkodott a szigetre. Átnézte gyötrött testét, most vette csak észre, hogy a lábai megdagadtak a halak harapásaitól, és más tekintetben is elcsúnyult, kipállott. De nem érzett efölött szomorúságot, úgyse kell már a testem senkinek, gondolta: nem is érezett mást, csak kétségbeesést és fáradtságot. Lerogyott ott helyben a szárazföldre, mint egy hulla; elvesztette eszméletét, és ájultan ottmaradt fekve a következő napig.
Mikor a nap feje fölé emelkedett, magához tért, s bár nagyon fájt a dagadt lába, meggyötört teste,  és igen elbúsította helyzete, azért csak - hol a földön kúszva, hol térdein vánszorogva – nekivágott, hogy valami élelmet, vizet keressen.

A szigeten volt elég gyümölcs és édesvízforrás, így tengette az életet sok napon és éjen át. Lassan újra megerősödött, visszatért belé a lélek bátorsága, és valamelyest a mozgás képessége is.
 Elmélkedni kezdett saját és a világ sorsán, bejárva a sziget partjait, kóborolt a fák között, megcsodálva, amit Alláh - magasztaltassék a neve! - teremtett.
Egy napon messze távolban, a parton szemébe ötlött valami. Elsőre azt hitte, hogy holmi vad vagy tengeri állat. Megindult feléje, hogy közelebbről szemügyre vegye, és addig ment, amíg odaérve egy gyönyörű lovat pillantott meg, kikötve a sziget peremén a tenger partján. Közelebb ment hozzá, de a ló olyat nyerített rá, hogy Szindbád megrémült, és menekülni akart. Ekkor hirtelen egy ember bújt elő a föld alól, rákiáltott: "Ki vagy? Honnan jöttél? Miért jöttél?"
Szindbád pedig részről részre elmesélte kalandját, az idegen figyelmesen hallgatta, majd  kézen fogta, és így szólt: "Gyere velem!"
Lebocsátkoztak egy föld alatti üregbe, és ott egy nagy, tágas terembe léptek, ahol a földalatt-lakó leültette a terem közepén,  majd ennivalót hozott, és míg Szindbád jóízűen falatozott, a másik mesélni kezdett:
"Tudd meg, hogy többen vagyunk itt a sziget partjain szétszórva, mivel mi El-Mahradzsán király lovászai vagyunk, összes lovai a mi kezünkre vannak bízva. Minden hónapban újholdkor idehozzuk a nemes kancákat, amelyek még fedezetlenek, kikötjük őket a szigeten, elrejtőzünk a föld alatti teremben, hogy ne lásson senki. És midőn a tenger ménje megszimatolja a kancákat, kijön a szárazföldre, körülnéz, nem lát senkit, ráugrik a kancára, és elvégzi a párosodást, majd leszáll róla, és el akarja vinni magával, de az nem tud vele menni a kikötőpányva miatt. A mén harsányan nyerít, megrugdossa, döfködi, üti a kancát. A nagy nyerítésből tudjuk, hogy a tengeri mén már leszállt a kancáról, előjövünk, nagyot kiáltunk rá, ő megijed tőlünk, és visszamerül a tengerbe. A kancák pedig teherbe esnek, és ellenek olyan csikókat - csődört, kancát -, amelyek egy kincstárnyi pénzt megérnek, és nincs párjuk az egész földkerekségen. Most van az ideje, hogy a mén előjöjjön, és aztán ha Alláh úgy akarja, hajónkon elviszünk lakott partra, ahonnan már egyedül is hazamehetsz.”
Kicsit töprengett, majd hozzátette: „De tudd meg, ha véletlenül nem találkozol velünk, senki mást ezen a helyen nem találsz, és nyomorultul elpusztulsz, hogy még híredet sem hallja senki. Hadd legyek én az életed megmentője, az, aki visszasegít a hazádba."
Szindbád áldotta érte, nagyon megköszönte jóságát és szívélyességét.
És miután a tenger ménje megtermékenyített a szultán kancáit, előjöttek mind a föld alól a lovászok, meglátták az idegent, és megkérdezték, mi járatban van. Az öreg hajós ismét elmesélte nekik, amit már elmondott, akkor abroszt terítettek, és enni kezdtek, kínálván Szindbádot is, és ő velük evett.
Étkezés után behajóztak, ismert vizekre ereszkedtek, ott partra tették Tengerjáró Szindbádot, és útnak eresztették. Búcsúzáskor a lovász lelkére kötötte, hogy egyszer majd utazzon el El-Mahradzsán királyhoz, hogy megnézze városukat is.
Ezt a vén tengerész megígérte, aztán hazaindult.