Lo sciarlatano

Ha valaki nem túl közelről, hanem némi távolságtartással  szemlélte Ugo arcát, akár ifjú – de legalább is nem túl öreg – embernek láthatta. Ennek a rejtélynek megvolt a maga jó magyarázata: ifjoncnak maradt lelke vetült át testére, és nem hagyta elrohadni az öregedés bombatámadásainak súlya alatt Ugo arcát sem.
Viszont az is igaz, hogy közelebbről már sok minden láthatóvá vált azon az öregedő arcon; márpedig Ornellának gyakran volt alkalma arra, hogy közelről nézze ezt a csúfosan szétesett, egykor markáns - sőt - szép arcot.
Erről a közelségről a lány minden tiltakozása ellenére maga Ugo gondoskodott, mert odapofátlankodta arcát a lány gyönyörűsége mellé: nem minden napnak minden órájában, nem: de persze meglehetős gyakorta.
Józanabb perceiben – de hát mikor voltak Ugonak józan percei? – a férfi tudta, hogy nem kéne ennyire közel mennie Ornellához, nem előnyös: jobbat tesz a szépítő messzeség, némi távolság, esetleg holmi rejtélyes homályba rejtezés, de aztán: csak nem tudta megállni, hogy közelebb ne huzakodjon a lány szépségéhez.
Valami – ferromonbűvölet? –, újra meg újra közelröpülésre késztette.
Hogyan állt a világhelyzete akkortájt?
Így: Ugo két évvel korábban nyugdíjba került. 
Legyünk egészen pontosak: kivágták a munkahelyéről, mint romlott piskótatésztát szokás, mert fiatalabb és olcsóbb munkaerőt alkalmaztak helyébe.
 Hohó: megjött, itt van Amerika!
 Itt, épp itt meg ott meg mindenfelé: eljött Amerika.
Az előtt Ugo egy római napilap (afféle vegyes újság: mondjuk, hogy búlvárlap?) munkatársa volt.
Ez a munka kicsit sem volt megerőltető, de biztosan jövedelmező munka volt. Jó munka volt az.
Hát dolgozta is a lap hasábjait harminc éven át Ugo, dolgozta. Szállította a cikkeket, de időnként - a legutolsó oldalon - versei is megjelentek.
Sőt - hogy tovább haladjunk  -, néha a gyerekrovatban is publikált ezt azt: meséket,  Milne fordításokat, egyebeket.
Egyszer még egy jelentősebbnek nevezett kisregénye (novellája?) is megjelent ott, és a Corriere della Sera méltatta…
Méltatta.
Kritizálta?
Aztán mégis csak nyugdíjazták.
(Kirúgták? Ki tudja, hogyan működnek ezek a dolgok? Ki, miért és honnan tudhatná?)
Tény, ami tény, való, ami való: két évvel előbb Ugo nyugdíjba került, ám két év óta egy fillért sem kapott nyugállomány címén.
Hosszú és kimerítő levelezésben állt a római nyugdíjintézettel, ahol is minden jogosultságát elismerték, csak ilyen meg olyan jogszabályokra hivatkozva, ilyen meg olyan adminisztratív okokra emlékeztetve őt, mindent küldtek, csak pénzt épp nem.
Pénzt semmit.
Nem.
Leveleket küldtek, ám a levelekből nem lehetett ennivalót venni.
Sem vendégeket látni vendégül.
Sem borozni.
Így hát, eközben, ez idő alatt, Ugo szépen fölélte nem túl nagy megtakarításait.
Nem volt az nehéz, mert főhősünknek megvolt az a tulajdonsága, hogy szeretett csillogni-villogni, akár fénykorában lévő csillag.
Evvel a mentalitással persze együtt járt a pénz szórása is.
A nem lévő pénz szórása is.
Ugo boldog-boldogtalannak fizetett a trattoriákban, meg  a bárokban, meg mindenütt. Csak, hogy társaságban legyen, mióta oly nagyon nem volt társasága.
Így ment, amíg lassan minden pénzét el nem cseszte.
Akkor sorra kerültek maradék életének maradék értéktárgyai: ékszerek, festmények, vázák, miegyebek.
Utoljára már csak  egy-két dolga maradt: két öltöny, egy felöltő, na és a sálja: a sál, amit semmi pénzért nem adott volna. A sál marad – vélte. (Amúgy hát: ki vette volna meg?)
A dolog úgy esett, hogy maradt egy kék öltönye, meg egy sárga sálja.
A sárga sálat nem adta volna semmiért.
Azt a legnagyobb hőségben is föltelkerte Ugo a nyaka köré, a legnagyobb hidegben is az volt legfőbb öltözete: jó sciarlatano volt Ugo,  igazi, aki sál nélkül semmi ember lenne.
Aztán egyszerre a római lakás is elszállt a szegénység-szélben.
A sál: maradt.
Abban az időben már csak egy hentes jóindulatából evett Ugo: közvetlenül zárás előtt megkaphatta a maradékokat: az el nem vitt szafaládékat, virsliket, olykor finomabb húsárukat. Kutyának, cicáknak el nem vitt ételeket.
És egyszer csak Roma városa is túl szűk lett, nagyon szűk, és mégis: túl tágas. Hirtelen.
Szűk lett, mert nem volt hol fejét tennie álomba, és tágas, mert nem volt hová mennie abban a Városban.
Akkor egyik főszerkesztője, ki még sajnálta, ha nem is szerette immár, egy Milano-környéki menhelyet ajánlott Ugonak.
Levitézlett táncos-komikusok, kiégett egykori színész-zsenik, valahai jó tollú írók lakták azt a menhelyet…
Így festett Ugo léthelyzete.

Ornellával meg így állt a helyzet:
A Lány egy Milano környéki falucskából érkezett a nagyvárosba, afféle mindeneslánynak érkezett a menhelyre.
Mondjuk úgy, hogy Ornella gyönyörű, szép lány volt.
Igen, az volt.
Olvasó, drága Olvasó!
Te még nem láttál szépet, bájt és gyönyörűséget, ha nem láttad Ornellát: mert az úgy igaz, ahogy én élek! Ornella gyönyörűen szép volt, gyönyörűségesen.
A gyönyörű szép és módfelett intelligens Ornella apja vacsora után a tévé előtt bambulva gyakran böfögött.
Babot.
És - nem ritkán - gátlás nélkül fingott is.
Babot.
Anyja nem böfögött, anyja csupán csuklott az alkoholtól.
Ornella tizenhat éves sem volt, amikor Enrico meg…ta, aztán elha..ta.
Akkor Ornella Milánóba szökött, a nagyvárosba, bár Romába indult a drága Ornella. Ám Milanóig jutott, aztán ott a menhelyen takarítólány lett: mindeneslány, kézilány lett Ornella.
Kézi is, igen: sok öreg, aszott kezek alá dolgozott Ornella, pedig Giulia volt, Ő volt Júlia, tudod, a veronai.

Ugoval és Ornellával így állt a helyzet: szerelmes nagyapa, szerelmet elfogadó unoka.
Ugo - a jó sciarlatano - minden reggel nyakába csavarta sárga sálját, megígérte az Igazgató úrnak, hogy rövidesen minden költséget kifizet: megígérte a bentlakóknak, hogy egy napon nagy bulit rendez – majd ha a nyugdíj megérkezik -, megígérte Ornellának, hogy rövidesen elviszi Romába, és benyomja egy szerkesztőségbe újságírónak.
Mesélőnek.
Mert hogy egyik szavamat a másikba ne öltsem: Ornella kitörni akart, kitörni a nyomorúságból, a butaságból, a böfögésből és csuklásból. 
Ornella úgy érezte, hogy hivatása az írás lesz. Versek, cikkek, tudósítások, ahogy jönnek: összevissza.
Mesék is, igen.
Ugo, a jó sciarlatano, minden reggel nyakába csavarta sárga sálját, megcsókolta Ornella száját, aki utóbb letörölte szájáról a csókját, aztán levonult a Tópartra.
Leült egy padra a jó sciarlatano, és a hegyek felé álmodozott.
A hegyek sörényében Ornella hajsörényét látta…

Egy napon – ahogy mondani szokás, pedig nem nap volt, hanem sötét, holdfénytelen éj – Ornella odaadta magát Ugonak.
Pontosabban nem magát, csak a testét.
Magát nem adhatta, hogy adhatta volna?
Magát?
Az ő drága húsz évét?
Azért Ugo csak elfogadta az ajándékot, de el ám!
Különös éjszaka volt, különös hajnalra ébredő.
Szerelmes éj volt?
Szerelmetes?
Vagy csupán szeretkezős?

Hagyjuk a titkok birodalmában veszteglődni ama kérdést, hogy tényleg megelégült-e Ornella, vagy csak remekül játszotta szerepét, mindenestre úgy heveredett az ágyon, mint aki teledes-tele töltődött szerelemmel.
Kicsivel később aztán ráfordult a férfire, bájos fejecskéjét annak horpadt, vézna mellkasára hajtotta, és azt súgta:
„Drága kakasom, öreg, vén kakasom! Kukorékolj nekem!”
„Ornella ne izélj…” – könyörgött Ugo.
„Kakas, vén kakas, kedves kakasom! Kukorékolj nekem!”
Ugo meg úgy érezte, hogy végtelenül sok mindennel tartozik ennek a lánynak, hogy végtelenül hálás öleléséért, hát kinyitotta csőrét, és rekedt - nem túl lelkes hangon - kukorékolt egyet, meggyőződés- örömtelen:
„Kuuuu-kuuuuu…kuuuukurikúúúúúúú!”
Ne mondjam: nem hangzott túl meggyőzően.
 Mégis: erre a semmiféle élő hanggal össze nem vethető kukorékolásra virradt föl Ugo szerencséjének napja. Ki gondolná, hogy így is kelhet a Nap?
Vannak ilyen történetek.
Mert hát ennek a különös éjnek álmos reggelén hívatta a menhely Igazgatója, és átadott egy Ugonak egy csekket – egy beváltható csekket, melyen fölfoghatatlanul nagy szám szerepelt: Ugo két évi nyugdíja! Hej!

Hogyne, hogyne.
Volt nagy buli aznap este. Volt.
Meszelt arcú vénasszonyok, görbedt hátú egykor-férfiak táncolták a tangót, és nem érezték, hogy nevetségesek. Ornella látta persze, hogy azok,  és magában jót nevetett: de Ornella – a drága Ornella - nem szólt volna, a világért sem.
Ornella kedves kislány volt, igazán kedves: senkit sem szeretett bántani.

Roma! Ó,  Roma, Roma!
Teverével, tereivel, szökő szökőkútjaival, galambokkal itt-ott.
És a szerkesztőséggel.
És a Főszerkesztővel. Sistema americana, sí? Modo americano, sí?
Csillogó, ragyogó fogaival, jól kisportolt vállaival, sí?
Semmi, egy büdös, kicsi sál sem a nyakban.
A nyakban tarka nyakkendő.
Főszerkesztő-nyakkendő.

Persze, a főszerkesztő alkalmazza Ornellát.
Lássuk csak: időjárásjelentés?
Színes napihírek?
Mindegy, mondja Ugo, csak indulhasson valahogy az a Lány, csak törhessen ki, aztán…
Lesz majd valahogyan.
Így, így, véli a Főszerkesztő nyakkendője, mondja valami kicsivel följebb a szája.
Akkor megvizsgáltatik Ornella különös tehetsége, jó?
Ott bent, tudja Ugo, érti?
OTT BENT.
Kedves, drága jó Ugo! Az utcán megvárhatja Ornellát: AZ UCCÁN.
Sulla via Quattro Venti al numero venti…
NUMERO.
 Ott lent, ugye: hisz érti?
A Z U T C Á N…

A Négy Szelek utcájának húszas számú háza előtt vár hát Ugo most.
Vár. Mire?
Semmire, gondolja, aztán elmosolyodik, utoljára mosolyodik el polgári életében, a többit majd ott bent, abban az intézetben.
Ugo elmosolyodik, leint egy taxit, és mielőtt beszáll, harsányan és tisztán és nagyon határozottan kukorékolni kezd.
„Kuuuu-kuuuuu…kuuuukurikúúúúúúú!”
És kukorékol, míg el nem jön érte a mentőautó, mely abba a jól bezárt, elkülönített intézetbe viszi.
Semmi gond: most, hogy megjött a nyugdíj, és rendszeresen jőni fog, Ugonak erre telik…