Sorsfordulás

Szamza Györgyről legfeljebb annyi mondható el biztonsággal, hogy nem sok minden mondható el róla. Általában észre sem vette senki: Szamza amolyan észrevehetetlen ember,  akit senki sem lát meg. Nem volt se erős, se nem gyenge, nem volt kicsi, sem nagy; nem volt sánta, sem begyes; mi lett volna, ami feltűnt volna rajta?
 Így élte le egész életét, soha, egy percig sem volt érdekes ember.
Az iskoláit – beleértve a gimnáziumot – valahogyan elvégezte, érettségit is kapott: nem volt halleluja, de bizonyítvány volt, érettségi bizonyítvány.
Eszébe nem jutott, hogy tovább is tanuljon, hisz mit is tanult volna? Semmi iránt  érdeklődése nem volt, annyi épp elég volt a tudományokból, amennyit a gimiben kapott.
Viszont amint érettségi vizsgát tett, hamarosan munkába állt egy irodában.
Irodista lett?
Á, nem: hivatalnok!
Képzeljünk magunknak egy három emeletes bel- külvárosi házat, melynek minden emeletén irodák működnek (legkevésbé sem fontos irodák, jól ellenne nélkülük is a nemzetgazdaság, de az inercia ereje minden időben fönntartotta az ilyen irodákat), és képzeljük el, hogy ennek a háznak egy második emeleti kis irodahelyiségében sok-sok évtizede ott ül Szamza György, a teljesen fölösleges ember.
Bármely pillanatban lehetne találni a környezetében legalább öt olyan embert, aki helyére ülhetne, helyettesíthetné, és egyáltalán nem tűnne föl a csere, Szamza hiánya.
Nem mintha bármikor hiba lett volna munkájában, ellenkezőleg: Szamza György kifogástalanul végezte teendőit a hivatalban, csak épp semmilyen különös tehetséget nem árult el soha, semmiben. Ezért volt bárkivel helyettesíthető.
Azaz: álljunk meg egy titoknyira!
Igenis volt egy rejtegetett tehetsége, igaz ezt hivatali munkájában bajosan értékesíthette volna, ráadásul semmikor, senkinek sem árulta el: odahaza, esténként Szamza festegetett.
Amatőr módon, persze, hisz mestere nem volt, soha, senkitől nem tanult festeni, de hadd mondjam meg, valóban tehetségesen föstögetett. Amatőr volt, de nem dilettáns. Mondjuk: tehetséges amatőr volt.
Mindig ugyanazt az egy képet festette, igaz mindig bővített, szűkített, javított változatban, mert valahányszor befejezte a képet úgy érezte, hogy valami hiányzik róla, valamit másként kéne.
A festmény alapjában egy szép májusi reggelt ábrázolt valami parkban, melynek virágba borult fasorain egy karcsú amazon lovagolt pompás pej kancán ülve.
De hol a kanca vált ébenné, hol a fák virággal telítettebbekké vagy ellenkezőleg kevésbé lettek virágba borultak. Hol magányosan lovagolt az amazon az üres park fasorain, hol megteltek a sétányok férfiakkal, nőkkel, gyermekekkel. És így tovább, a végtelenségig, de legalább is mindhalálig.
Valahányszor a vászon előtt ült és festett, egészen megváltozott, szinte kifordult magából. Ebből az alacsony, egérszerű emberkéből előbukkant a bohém művész; merész álmokat dúdolgatott magában. Elképzelte, hogy egy nap, mikor végleg elkészül képével, hóna alá csapja, elbaktat egy műkereskedőhöz. Elképzelte, hogy a műkereskedő meglátva a festményét, így szól az alkalmazottaihoz: „Le a kalappal, uraim!”, és mindjárt a galéria főhelyére akasztja a lovagló amazon képét.
Ilyenkor különös vágyak is ébredtek Szamza Györgyben: szívesen ivott volna egy pohár bort, holott máskor undorral utasította el az alkoholt, és festett amazonja hihetetlen szexuális vágyakat ébresztett benne: benne, aki mindig kerülte a nőket.

Egy nap – hősünk ötvenedik születésnapjának előestéjén, amikor épp harminc éve dolgozott már a cégnél – hívatta Szamzát a helyettes irodafőnök. Ez fölöttébb meglepő volt, mert az irodafőnök és helyettese kizárólag a munkaértekezleteken jelentek meg, egyebekben a csoportvezetőkön keresztül tartottak kapcsolatot a beosztottakkal; márpedig Szamza beosztott volt, mint a pinty.
Hogy megértsük a helyzetet, nekünk tudnunk kell azt, amit Szamza György még csak nem is sejthetett.
Föltárom.
Kényes helyzet alakult ki: az irodafőnök úr szerette volna egy kedves párttársát behozni a hivatalba, éppenséggel Szamza helyére, de semmilyen érvet, indokot nem talált arra, hogy Szamzát kirúghassa. Rábízta tehát helyettesére, hogy a faramuszi helyzetet megoldja. A helyettes irodafőnök egy napig gondolkodott, míg megoldást talált.
A megoldás – magyarázta a főnöknek a helyettes – a zseni keze nyomát viselte magán. Persze, hogy nem szabad Szamzát kirúgni, erre semmi ok nem állt elő, viszont el lehet küldeni Eszenbe, ebbe a szép kisvárosba, ahol fióküzlete van a cégnek. És persze úgy kell végrehajtani az áthelyezést, hogy Szamza György azt kitüntetésnek, a hivatali ranglétrán való emelkedésnek vélje.
”Jó! Jó!” – mondta az irodafőnök. – „De mi lesz, ha Szamza nem akar menni?”
”Akarni fog főnök, bízza rám!”
Ilyen előzmények után és háttér előtt került sor Szamza és a helyettes irodafőnök beszélgetésére.
Csakhogy nem, mégsem, sehogyan sem!
Szamza nem akart Eszenbe költözni, és ott folytatni áldásos tevékenységét a cég érdekében, a helyettes irodafőnök minden rábeszélő képessége ellenére sem. Maga sem tudta pontosan megindokolni, miért nem akarta, csak valami baljós előérzet fogta el,  körvonaltalan, határozatlan érzés.
Lelki szemei előtt – miközben a helyettes irodafőnököt hallgatta – egy csúf, szörnyű bogár képe jelent meg, mely a hátán feküdt, és számtalan, testének egyéb méreteihez képest siralmasan vékony lábaival tehetetlenül kapálódzott. Ez jelent meg szeme előtt. Megborzongott, aztán azt mondta: „Köszönöm a megtiszteltetést és a bizalmat, de inkább maradnék itt.”
A helyettes irodafőnök csöndesen dühöngött, legszívesebben megfogta volna Szamza György nyakát, nyakánál fogva fordított volna egyet rajta, aztán hatalmasat rúgott volna az alfelébe: ehelyett minden ékesszólását, lélektani ismeretét, gyakorlatát elővette, és vagy fél órán át győzködte a beosztottat, ám hiába: Szamza megmakacsolta magát.
Így váltak el: hősünk visszament íróasztalához, maga sem értve, hogyan, miért mert ellenállni a főnöki akaratnak; soha ilyesmi nem történt vele azelőtt.
A helyettes irodafőnök meg ment a főnökhöz, beszámolni küldetése eredménytelenségéről.

Alkonyodott.
Szamza György felajzott állapotban ért haza kis lakásába, olyasféle érzés töltötte el, mint mikor festett: a szabadság és a szabadosság létélményét élte át. Ha elemezte volna lelkiállapotát – de ilyesmit sosem tett -, valószínűleg rájött volna, hogy különös, bohémes hangulatát az okozza, hogy életében először nemet mondott egy főnöknek, még ha csak helyettes főnöknek is.
Hazaérvén, még utcai ruhában hamar kitárta az ablakokat, hogy átszellőztesse a szobát, aztán a konyhában eltette a kevéske élelmiszert, amit útközben vásárolt, majd a szobába ment.
Megigazította anyja képét a komódon, és az előtte álló vázába tett egy csokor gyöngyvirágot. Péntek volt, május első hétvégéje kezdődött, vasárnap anyák napja jő. A szobában egyéb kép nem is volt, csak anyjáé; ha Szamza György valaha is tanult volna pszichológiát, bizonyosan lélektani problémaként élte volna meg, hogy ötven éves korára csak egyetlen fénykép, az anyjáé van a szobájában, de Szamza György nem tanult pszichológiát, szerencséjére.
 Sietve átöltözött, aztán a festménye elé ült: úgy érezte, sejtette, tudta, hogy most fogja a tökéletes remekművet megalkotni, az igazit, a végsőt: ebben a felajzott, festői lelkiállapotban.
Az amazon négyötöd részben már készen volt, három fertályóra múltán meg egészen elkészült. Szamza György megült az amazon lábainál, és világosan érezte: ehhez a képhez már sem hozzáadni nem lehet, és nem szabad semmit sem elvenni belőle.
Remekművet alkotott.

Ahogy így szemlélte Művét, egyszerre csak a háta mögül, a rangos karosszék felől megszólalt valaki: „Úgy van, ez egészen elkészült, nincs benne semmi hiány! Le a kalappal, uraim!”
Szamza György úgy perdült hátra, mint egy fölbúgatott búgócsiga, és majd’ elájult, mert a rangos-székben a helyettes irodafőnök ült. És a hang is az övé volt.
Illetve: nem, dehogy! Már hogy lehetne a helyettes irodafőnök ez a ripacs? A helyettes irodafőnök úr mindig szolidan öltözött, snájdig ember volt, akin úgy állt a legfinomabb, angol szövetből készült öltöny, mintha ráöntötték volna.
Ezen meg...!
Nadrágja a lila és a rózsaszín közötti színtartományban helyezkedett el, ízléstelen zakója hatalmas pepita-kockákból készült; haja borzas volt, és pofája szőrös. Nem vitás, első ránézésre a helyettes irodafőnök vonásait viselte, de hát nem ő volt, nem lehetett ő.
”Ki maga? – kiáltott rá Szamza.
”Vagy úgy, elmulasztottam a bemutatkozást, barátocskám? A nevemre vagy kíváncsi? Hát szolgálhatok néhánnyal. Egyes helyeken úgy hívnak, Baál-zebub, esetleg Baál-zebulonnak hívnak; másutt egyszerűen Lucis-ferónak. De vannak egyéb neveim is. Satan,  Mefisztó vagy – elegánsabban – Mephistopheles, de például egyszer, úgy 1940 táján Moszkvában Woland volt a nevem.”
Az idegen elmélázott kissé: „Hát igen… Az a Margarita, az tényleg majdnem tökéletes nő volt… És gyönyörű…”
”Az ajtót bezártam! Hogy jött be?” – kérdezte Szamza György.
”Ó, ez hadd maradjon az én titkom, barátom! Legyen elég annyi, hogy fal vagy zárt ajtó, akár megvasalt biztonsági sem számít nálam akadálynak.”
”Ne tegezzen!” – kiáltott rá hősünk.
”Már megbocsáss barátom, de ebben nem lehetek szolgálatodra! Tudod, odafönt, itt és odalent én egyformán mindenkit tegezek; a magázásra nem állna a szájam!”
Csönd támadt, Szamza György gondolatemésztett, aztán kérdezte: „Mit akarsz? Tudom, hogy te én vagy, tehát visszategezlek.”
”Ahogy jól esik. Hogy mit akarok? Én is tudom, amit te: megalkottad életed remekművét, ennek kiállító-teremben a helye, ezt nem szabad eldugni az ámuló világ szeme elől! Jöttem, hogy segítsek! Eszenben, ebben a szép kisvárosban, ahol mellesleg fióküzlete van a cégeteknek, van egy ismerősöm; övé Eszen legmenőbb galériája. Oda kell vinni amazonodat, ott kerüljön kiállításra!
”Igen, igen! Eszenben, ott! Ott kerüljön kiállításra, oda kell utaznom!”
”Utazással ne vergölődj barátom! Mit gondolsz, mivégre vagyok én? Holnap reggel Eszenben ébredsz! A többi legyen a te dolgod!”

Mármost, hogy tényleg hipp-hopp odavarázslódott Szamza György Eszenbe, netán mégis vonatra szállva utazott órákig, azt nem lehet tudni, és nem tudta ő sem: a különös lelkiállapot, amelyben álomszerűen és belázasodva – nevezzem eszeveszettnek az állapotot? – érkezett az éjszaka leszálltával a városba, semmi megfontolást nem tett lehetővé.
Bódultan ment a vidékiesen csöndes utcákon az éjben, hóna alatt amazonjával, míg el nem ért egy vendégházig; igazából észre sem vette, hogy a cégük vendégháza az a fogadó, csak betért a kapun, arra sem figyelt, hogy hosszan vagy épp nagyon is kurta-röviden intézte-e szálláshelyét.
Fölment az első emeleti szobába, melynek ablakai részint a rakodó-pályaudvarra részint egy zűrös kisvállalat éjjel is termelő üzemegységére néztek, bezuhant a poloskapaplanos ágyba, és mély álomba merült.
Ott, Eszenben.
Ahová sehogyan sem akart menni…

Másnap reggel aztán, mikor Szamza György nyugtalan álmából felébredt, szörnyű féreggé változva találta magát ágyában. Páncélszerűen kemény hátán feküdt, és ha kissé fölemelte a fejét, meglátta domború, barna, ív alakú, kemény szelvényekkel ízelt hasát, amelyen alig maradt már meg végleg lecsúszni készülő paplana. Számtalan, testének egyéb méreteihez képest siralmasan vékony lába tehetetlenül kapálódzott szeme előtt.