A nyomorult

- o taiti -
(ami maori nyelven annyit tesz: sohamár)

Amikor Eugéne Henri Paul Gauguin – Koke, ahogy maori nyelvre torzult neve még Mataieaban - 1901. szeptember tizenhatodikán, egy hétfői napon, napkelte táján leszállt a hajóról, mely Tahitiről Atuonába, a Hiva-Oa szigeten fekvő kikötőbe vitte, valójában már alig volt élő ember.
Alig.
Egyfelől 1895. óta - amikor az a bunkó breton matróz összetörte a bokáját egy verekedés során - csak bottal tudott vánszorogni: az igaz, hogy a fogantyút hol pénisz alakúra faragta, hol szép, meztelen lányalakokká formálta, de hát ez a vajákolás nem sokat segített fájó bokáján: a fő baj nem is ez volt, ezt már megszokta Koke. A való,  igazi baj az volt, hogy a  kimondhatatlan betegség kórokozói, azok a nyomorult kis spirocheaták, melyek évtizedek óta vérében éltek, nőttek, szaporodtak, az ótvaros, bűzlő, beteg, fájdalmasan mozduló lábai után lassan elérték a központi idegrendszert, aztán a tüdejét meg a szívét is: mostanra pedig – és ez a legszörnyűbb, ami festővel történhet – lassan elhomályosították látását, lényegében megvakították.
Szakadatlan gyomorbántalmai miatt szinte egyáltalán nem tudott enni már, hát csak ivott; a ruha lötyögött rajta, egykor igazán óriási teste összetöppedt, meggörnyedt; vénember teste lett, noha voltaképpen még csak ötvenhárom esztendős volt.
Hová tűnt már az a robosztus test, az a büszke ember, az a Jean Valjean, akinek szerepébe bújva festette meg magát azután, hogy Victor Hugo remeke - a Nyomorultak - őt is lenyűgözte, mint szinte mindenkit Franciaországban?

Az orvosi és csendőri jegyzőkönyvek tanúsága alapján Paul Gauguin 1903. május nyolcadikán, alkonyi órában halt meg, ám atuonai barátai – Ky Dong, a vietnami száműzött herceg, Emil Frebaut telepes, Ben Varney, az egykori bálnavadász,  jelenleg boltos és  a fehér szakállú Tioka, bennszülött szomszédja -, akik egy, másfél órával a megjelölt időpont előtt még nála voltak, és aztán vissza is mentek dolguk végeztével, ezt kétségbe vonták, sőt: szerintük még akkor is mutatott életjeleket, amikor ők már újra ott voltak a Gyönyör Házában.
Az orvos és a csendőrparancsnok – Koke esküdt ellensége - erősítették, hogy már a hullabűz is érezhető, amire ezek azt felelték, hogy nem hullabűz az, hanem vérbajtól rothadó lábának már jó néhány éve érezhető bűze, a halál időpontja megmaradt annak, amit jegyzőkönyvbe foglaltak.
Tévedtek a barátok is, a jegyzőkönyv is: Koke legalább három éve már halott volt.
Nyomorult élőhalott.
Évek óta a testi leépülés meg a halálfélelem szorításában élt, halálközelségben, és ebben az volt a leghatalmasabb és legcsodálatosabb, amikor a halál ellen védekezőben, tudatában kicsiny, nyomorult, veszendő voltának, érezte magában - a halállal vívott végső tusájában is  érezte magában - az élet gyönyörű, rettentő erejét és szívósságát: az élet szépségét. Ó igen: Koke legalább három éve harcolt már, hogy orron fricskázza a halált.

Dacára nyomorult testi állapotának mégis belső izgalom fűtötte Pault, amikor Atuonában - az áhított Éden földjén - partra szállt.
Mert Tahiti, második ottléte idején keserves csalódásnak bizonyult.
(Másodiknak mondom, mert egyszer már visszaszökött szülőhazájába, vesztére és bánatára.)
Tahiti másodjára nem tűnt, még neki sem tűnt annak a civilizálatlan, vademberek lakta földnek, aminek a bolond hollanddal  Arles-ban megálmodták a Paradicsomot, a Gyönyör és Festészet Házát.
A szerencse, mely oly régen cserbenhagyta Pault – meglehet, sosem volt életút-társa – ezúttal mellészegődött, éspedig az anarchista, száműzött annámi herceg képében, akivel röviddel atuonai kihajózása után találkozott a festő. Ky Dong volt az, aki néhány nap alatt szerzett neki egy telket, aztán segített fölépíteni a Gyönyör Házát, azt a kis pálmatetős, kétszintes házikót – a tébolyodott hollandus emlékére, önnön szarkofágja gyanánt -, mely utóbb  néhány megmaradt barát alkonyatesti találkozóhelye lett, akár csak Tahiti szigetén, Mataeiában volt a háza.

Egy napon – 1902. július ötödik napján, szombaton, a lemenő nap utolsó sugarainál - Koke kevés megmaradt barátjával, abszint, rum és bor társaságában üldögélt a Gyönyör Házának teraszán. Minden este, mikor csak lehetett, ott üldögéltek. Paul Gauguin kellően fölszerelte házát élelemmel, itallal Atuona egyetlen boltjából, melyet Ben Varney barátja vezetett. Fölfogadott két helybéli szolgálót is, a félig-meddig kínai Kahuit, a szakácsot, meg a maori Matahabát, a kertészt, akit megtanított arra, hogy a bolond holland kedves növényeivel, napraforgókkal ültesse körbe a Gyönyör Házát: de ha nagyobb buli volt Kahui is, Matahaba is fölszolgálókká változtak át.
Szóval azon az alkonyati órán, poharazgatás közben, váratlanul azt kérdezte Paul Vernier lelkész – az igaz, jó barát és drusza - Kokétől: „Mindig is festő akart lenni, Paul?”
Újabban Gauguin – vagy azért, mert egyre szétszórtabb lett, vagy azért, mert a kimondhatatlan betegség a hallását is rontotta – kérdésekre nem válaszolt azonnal. Vernier tehát újra kérdezte: „Már gyerekkorától kezdve művészi elhivatottságot érzett, Paul? Nagyon érdekel az elhivatottság témája, akár vallási, akár művészi az. Azt gondolom, hogy e kettőben sok a közös.” – őszinte kíváncsisággal várta Koke válaszát, és a festő végre így adta azt: 
„Ó nem, dehogy is! Ez a hóbortom nagyon későn jelentkezett. Hiszi vagy sem atyám, harminc éves koromig két vonalat nem húztam egymás mellé, a művészeket bolondos, bohém buziknak tartottam, és megvetettem, lenéztem őket. Amikor a háború után otthagytam a haditengerészetet, fogalmam nem volt, mihez kezdjek magammal.”
És nem hazudott, bámennyire hitetlenkedve nézték is asztaltársai.
Paul 1871 elején szerelt le a haditengerészettől, anyja ekkor már halott volt, majdnem-gyámja (nem volt férje Aline Gauguinnek, csupán a szeretője), Gustave Arosa, képgyűjtő és fényképész vette szárnyai alá.
Koke az ő segítségével került Paul Bertin tőzsdeügynökségére, ahol megismerkedett Emile-lel, Emile Schuffeneckerrel, aki festői álmokat dédelgetett. Ő avatta be Pault is a művészet világába: együtt festettek, rajzoltak, ekkor születtek Gauguin első képei.
”Közben azért” – folytatta Koke – „jól beilleszkedtem az üzleti életbe is. Hiszitek vagy sem, kiváló tőzsdeügynök voltam, afféle bankár, pénzügyi szakember, és nyilván nem hiszitek, de nagyon is jól csináltam.”
Elgondolkodott, aztán hozzátette: „Ha annál maradtam volna, talán milliomos lennék már. Amolyan nagypolgár, burzsuj, aki havannát szív, és két, három szeretőt tart.”

Tengerészsége idején, a hajókon fegyelemhez szokott Paul, Párizsban is szerényen élt, ennek következtében szépen tollasodott a bankárjelölt. Egy panzióban lakott, ott ismerte meg későbbi feleségét, a dán Mette Sophie Gadot, akivel 1873. november huszonkettedikén házasságot kötött.
”Ohó Paul!” – vetette közbe Ben barátja. – „Hát te házas vagy? Neked feleséged is van? Igazi, törvényes feleséged?”
”Igazi, bizony, törvényes, sőt, még annál is több.” – felelte elmélázva Koke.
Igen belészeretett Mette Gadba, ebbe fiatal, művelt, széphajú és széptermetű viking lányba, aki szórakozni jött Párizsba, 1872. telén. De akkori érzelmei, miként a Viking képe is, homályosult már Paulban.
Igazán szerelmes voltál Mettébe?
Így kellett lennie, minden bizonnyal szerelmes volt a lányba, hisz randevúzgattak, udvarolt neki, szerelmet vallott, aztán hivatalosan is megkérte a kezét.
”Mi romlott el, Koke?” – hallja Ky Dong kérdését.
”Festeni kezdtem, kiállításokon szerepeltem, előbb egy képemet, aztán másokat is kiállították a párizsi Szalonban; festőkkel ismerkedtem meg, Pisarróval, aztán a van Gogh testvérekkel, Vincent-nel és Theoval, másokkal is. Az impresszionistákkal.”
Töprengő csend után folytatja: „Mindez, meg a nyolcvanhármas válság siettette elhatározásomat: otthagyni az üzleti életet – bankunk amúgy is a csőd szélén táncolt -, hogy minden időmet a festészetnek szenteljem. A Viking persze nem örült ennek a fordulatnak, érezte, hogy nemcsak addigi munkámmal, hanem az egész polgári életformával szakítani készültem.”
Gauguin terve, hogy majd művészetéből tartja el a családját, nem vált valóra. Először Rouenba mentek Pissarróhoz, de rövidesen kiderült, hogy nincs miből élniük. Mikor pénzük elfogyott, Mette családjához költöztek Koppenhágába. Paul sikertelenül próbált elhelyezkedni, vagy művészetéből megélni: kiállítását az ottani Akadémia rögtön a megnyitó után bezáratta. A családot felesége tartotta el fordításból és francia nyelvórák adásából.
A lelkészt változatlanul nem Koke életútja, hanem a lételméleti kérdés foglalkoztatta, ezért kis szünet után azt kérdezte:
”Ha olyan jól mentek a tőzsdés dolgai Paul, miért állt be a „buzi, bohém” festők sorába? Miért?”
„Hogy miért lettem művész?” – kérdezte Koke. – „Mert fricskázni akartam a halál orrát, mert  tökön akartam rúgni az elmúlást. Azt gondolom, csakis ezért lesz művész, aki művész lesz.
Mert – látjátok barátaim – maholnap úgy fogok én elpusztulni, olyan nyomorultan, olyan magányosan, mint egy gazdátlan, kóbor kutya, de a képeim által  kijátszom a halált, halhatatlanná tesznek azok.”
Rövid, rumivónyi csönd után azt kérdi Vernier lelkész:
„És mit gondol, Paul? Sikerülni fog? A halhatatlanság? Összejön?”
”Nézze, Atyám” – adta a választ a festő. – „Sosem számoltam össze pontosan képeimet, de azt gondolom, festettem száznegyven, százötven képet. Nem számolom azokat, melyeket dühömben szétkaszaboltam, azokat sem, amelyeket hitvány, romlandó anyagra tettem: ha nem volt pénzem, hogy rendes festővásznat vásároljak - nem ritkán - mosott zsákvászonra vagy papírra dolgoztam, ezek nem maradhatnak fönn, ezek nem élnek túl. De azt gondolom – értek annyit tán a festészethez, a művészethez, hogy meg tudjam ítélni -: száznegyven- százötvenből legalább tíz, húsz az remekmű.”
Dicsekvő gyermek módjára vigyorodik el Koke:
„Vagy nem?”
”De hát” – veti közbe Ben, a boltos bálnavadász – „túl jól sosem éltél a képeidből, Koke; én legalább is így hallottam tőled.”
”Így is van. Nem éltem meg – különösen az elején, amikor feleségemet és lányunkat Koppenhágában hagyva Clovis fiammal visszatértünk Párizsba és nagy nyomorba. A nyolcvanas évek közepén lehetett ez -, és nem is fogok megélni halálomig. De, látjátok, egykori barátom, az az őrült hollandus, amennyire emlékszem, egyetlen képét adta el életében, olyan is volt, hogy családi portrét rendeltek tőle Arles-ban, és dohánnyal meg étel-itallal fizettek neki. És most nézzétek meg! Váratlanul hogy fölment az ázsiója, képei lassan a legdrágábbak kezdenek lenni… Így lesz velem is.” – jövendölte Gauguin.
”És most min dolgozol?” – kérdezte Ky Dong.
”Semmin, semmin. Én már nem fogok festeni többé, nem is tudnék. Az a portré, amit még legutóbb a te kifejezett kérésedre festettem épp, keserves volt. Napokon át – ritka alkalmaktól eltekintve – elmosódott foltokat láttam csak a vásznon. Így nehéz festeni, nem is fogok.”
”Egyre rosszabbul látsz, Koke?”
”Egyre rosszabbul, hogy ne mondjam: lassan megvakulok.”
”Ez szörnyű lehet…” – gondolkodik el a lelkész.
”Láttam már eleget, atyám.” – mondja keserűen Paul.

**   ***   ***
A hosszú és – valljuk meg! – kimerítő éjszaka után másnap, július hatodikán nem volt vendégeskedés a Gyönyör Házában, hacsak nem számítjuk a közeli Szent Anna iskola néhány tizenéves leánytanulóját, de hát ők szinte minden délután, ha csak tehették, átrándultak Koke házába. Abból, hogy ezek a lányok töprengés nélkül szöktek át a clunyi apácanevelők tiltása dacára a Gyönyör Házába, abból is csak azt következtette Paul, hogy élete finiséhez ért. Azelőtt furfangos mesterkedésre és hízelgésre volt szükség, hogy a lányokat odacsalja, édesgesse házába, mert veszekedett rossz híre volt a festőnek; most meg maguktól jöttek.
Persze, tudta Koke, hogy nem őt akarják látni a lányok, hanem hírhedett pornográf képgyűjteményét, amit réges-régen, első hajóútján vett Port Saidban egy matróztól, és vitte magával Tahitire, és vitte magával Atuonába is, és amelyek valami mitikus dologgá kezdtek válni, a bűn jelképéve a katolikus misszió és a protestánsok iskolájának tanárai meg tanulói szemében, egyébként Atuona lakóinak szemében általában.
Tudták a lánykák, hogy ha bemennek Gauguin házába, Koke megpróbálja majd elkapni őket, vakon és tehetetlenül, inkább a rítus, mint a gyönyör kedvéért, mert a nyomorult, beteg festőben gyönyörvágya kielégítésére már nem volt életerő; nem tartottak hát tőle a leánykák, amikor egészen ártatlanul megsimogatta mellüket, combjukat, és arra biztatta őket, vetkőzzenek meztelenre, mely látványból vakuló szeme mit sem élvezett volna amúgy.
Egyszerűen már csak azt élvezte Paul, hogy a Gyönyör Háza megtelt viháncolással, vihogással, tettetett sikolyokkal. De élvezni még egyszer a szép, aranyszínű, fiatal testeket?
Á!
O taiti, Koke, o taiti: nevermore.
Amikor aztán a lányok elmentek, teljes súlyával rátelepedett a magány; az egyedüllét hiábavalósága úgy terítette le Kokét, mint egy párduc mancsa a vadat.
Alkonyattájt aztán mégis befutott Tioka, a nagyszakállú szomszéd, éspedig azért, mert a hivatalban járt, és fontos – nagyon rossz – hírt hozott onnan.
Gauguin – ahogy Tahitin - Hiva-Oán is folyton összeütközésbe került a hatóságokkal. Nem akarom fölsorolni minden ügyét, melyeket a hatóságok gyakran felforgatónak, lázítónak ítéltek meg, és nem ritkán hallatszott a vád: persze, hisz anyai nagyanyja az a Flora Tristán, aki az 1840-es éveinek híres feministája, írója, hírhedett fölforgatója, szocialistabarát szónoka volt. Az az igazság, hogy ebben akár lehetett is valami: Paul büszke volt nagyanyjára, aki azt a nevezetes és végül győztes harcot vívta meg szörnyű férje ellen a szabadságáért, és akit végül a szörny meg akart ölni, és kis híján sikerrel járt.
Koke meg Tahitin is, Hiva-Oán is lázítgatta az őslakosságot a francia hatóságok galád intézkedései ellen. Mataieában a csendőrség és általában az igazságszolgáltatás trópusi mód lustán működött. Időnként megfenyegették ugyan Pault, de tényleges intézkedéseket nem foganatosítottak a felforgató ellen. Hiva-Oán azonban személyes ellensége akadt Claviere csendőrparancsnok személyében, aki buzi, léhűtő művésznek gondolta és mondta is gyakran a festőt, és folytonosan szimatolt utána, mint a nyomorult Jean Valjean után Javert.
A háttérben valódi ok húzódott: mint az őslakosok lassú pusztulásának részvétteli szemtanúját, a hatóságok meg akarták félemlíteni Pault. 
Tioka most avval a hírrel állított be, hogy egy barátja és jóakarója a prefektúrán mutatott neki egy levelet, melyben a tahiti hatóságok arra utasították Claviere-t, hogy „minél előbb gyűjtsenek terhelő anyagokat és fogják perbe a Gauguin nevezetű egyént, és törjék meg vagy likvidálják”: ajánlottak néhány vádat is Paul ellen abban az utasításban. „A kötelező iskolai oktatás és az adófizetés elleni propagandájával aláássa a katolikus misszió munkáját, és lázítja a bennszülötteket, akiket Franciaországnak kötelessége megvédeni.”
”Mit árthatnak nekem?” – vonta meg vállát Paul.
”Nagyon sokat, és nagyon komolyan.” – felelte Tioka. – „Claviere szívből gyűlöl, örül, hogy végre ilyen parancsot kapott, és minden beosztottjának elmondja napjában többször, hogy sittre vágat és hatalmas pénzbírságra ítéltet. A te állapotodban a börtön a biztos halál, és azt sem hiszem, hogy örülnél, ha a Gyönyör Háza, benne minden itt lévő festményeddel kalapács alá kerülne. Vigyázz magadra, Koke!” – búcsúzott a jó barát.

Hogyan vigyázhatott volna magára betegen, nyomorultan, befolyásos barátok és eszközök híján? Fájdalmai miatt már csak ópiumon és laudanumon tudott élni, ezek viszont – meg maga a betegség is - órákra, napokra bamba, félálomszerű állapotba süllyesztették, így várta a dolgok alakulását.
És a dolgok kedvezőtlenül alakultak, nagyon kedvezőtlenül: megjött az idézés, a csendőrparancsnok hozzácsapott még az ajánlott vádakhoz néhányat, például azt, hogy lejáratta a hatóságot avval a levéllel, melyben bejelentette, hogy nem hajlandó útdíjat fizetni egy olyan útért, amit valójában a bennszülöttek tapostak ki, de amelyben a hatóságok munkája egyáltalán nem testesült meg.
Példátlan gyorsasággal meglett az ítélet is: három hónapi börtön és 1000 frank bírság.
Koke Tahitire akart menni, hogy fellebbezzen, de erre az útra már nem került sor: május első napjaitól már nem volt ereje fölkelni többé.
Az emeleten berendezett műteremben feküdt, időtlen tétlenségben, nyomorultul szenvedve, mígnem 1903. május nyolcadikán, a lemenő nap visszafele tekintő, tengerre vérsávot festő utolsó sugarainál meghalt.
A közeli dombon temették el, sírját egyszerű kőlappal jelezték barátai.
Hagyatékát árverésen kótyavetyélték el.