OM SZVASZTI RGYAL KUN PHRIN LAS dBANG PHYUKH KARMAPE

(Om! Érje el minden lény a nagyszerűséget!)

Ma, május huszonötödikén, szombaton 06:00 órakor (Budapesten) bekövetkezett a holdtölte, és avval kezdetét vette a 2557. buddhista év.
Jeles ünnep ez nekünk, vészakh ünnepe, mert ez az a májusi holdtölte, melyhez a buddhista hagyomány három évfordulót is köt.
Sziddhártha Gautama Sákjamuni herceg születését, megvilágosodást - amitől fogva a Buddha epitheton ornans társul nevéhez - és parinirvánáját, vagyis halálát. Ez volt 2557 évvel ezelőtt, mert a buddhista naptár evvel az eseménnyel kezdte a számolást.

A herceg születése
Kr.e. 624-ben a nevezetes holdtölte május huszonharmadikára, csütörtökre esett.
(Mármint – persze - a mi naptárunk szerint.)
Az ind naptár ezen a napon vaiszákhah hó első napját írta, és ezen a napon...
…egy várandós királyné " a Lumbiní-ligetbe ment urának engedelmével, s a hárem is követte őt.”*
Itt törtek rá Maja-dévire a szülési fájdalmak, s Ő
„egy virágfürttől meghajló faágban megfogózkodott, és akkor méhét megnyitva, a Bódhiszattva világra jött.”
Megszülte fiát, aki a Sziddhártha Gautama nevet kapta, melyhez hozzátették mindig: a Sákják Bölcse (Sákjamuni), olykor a Sákják Oroszlánja (Sákjaszimha) epitheton ornanst.
„Jó jegyben állt éppen a Pusja-csillag, s a tiszta lelkű, nagy királynét szülési fájás baja nem gyötörte, mikor megszülte a Világ Reményét.”
A gyermek születését csillagjósok jelezték jó előre, és azt is megmondták az Apának, hogy fia vagy mahárádzsa - nagy király, Pándzsáb egyesítője lesz -, vagy egy megvilágosodott szent.
Az apa, a király természetesen inkább az előbbit szerette volna teljesedve látni, ezért - bölcsen tudva, hogy a vallásos élethez a szenvedés megismerése vezet -, úgy nevelte az ifjú herceget, hogy ne találkozhassék a szenvedés semmilyen formájával.
A királyi udvar háremében nevelkedett Sziddhártha, és amíg ott élt atyja birodalmában:
„Időben hullott az eső az égből, a jégeső nem verte a vetést el.”
Apja, Suddódhana király meg is házasította, egyszóval: élte az indiai hercegek szokványos életét, mi több,
„Idő múltán Suddhódana menyének, erényes, szép keblü Jasódharának, fia született, Ráhula, csodás-szép gyermek, mint Ráhu démont ügyelő Nap és Hold.”
Így folyt a herceg élete,
„Ám egy nap a királyfinak kedve támadt a kirándulásra, ahogy istállóból elefánt kivágyik.”
És ezen az úton a következő találkozások estek Vele.
Elsőként meglátott egy agg, öreg embert, és ezt kérdezte kocsihajtójától:
"Ki ez az ember, aki szembe jön, mondd? Haja fehér, botba fogózva lépdel, szeme beesett, reszket és legörnyedt. Így született, vagy valami baj érte?" - mivel ilyet még sosem látott.
Csandraka felvilágosította, hogy az öregedés, az elaggás minden emberi lény közös sorsa, korántsem egyedi.
A kocsiút folytatódott, ám
„.…..az istenek most nyavalyáktól gyötrött testű beteget alkottak az útra.” Sziddhártha herceg
„…pillantása a betegre vetődött, s kérdéssel fordult újra kocsisához: E püffedt hasú, vacogó, ziláló, megereszkedett tagú, vézna, sápadt, jajszóval a kezét kinyújtó, segítéség-esdő nyomorult miféle?”
Csandraka a betegségnek, mint egy másik fajta szenvedésnek  természetéről is fölvilágosította az ifjú herceget.
Aztán megtörtént a harmadik találkozás:
„Haladt az úton a királyfi, ám egy halottat alkottak az istenek most. A halottvivő menetet csupán a királyfi és a kocsihajtó látta. A királyfi ismét kocsisát kérdezte: "Négyen cipelnek valakit. Ki ez, mondd? Díszes ruhában hever, és nem mozdul, siránkozó nép vonul a nyomában."
"Lélegzet nélkül, tudat, érzés nélkül örökre alszik merev fadarabként. Elhagy ta végleg, aki eddig óvta, támadta, védte, a barát s ellenség." - válaszolta Csandraka, és ezzel a halál tényét is Sziddhártha elé tárta.
Odahaza a királyi keretben a királyfi egy szanjászinnal, egy bölcs szerzetessel is találkozván, végső elhatározásra jutott.
Nem akart már nagy király lenni, helyette arra tette föl életét, hogy megkeresse a szenvedés keletkezésének, létezésének és megszüntetésének útját.
Elhagyta hát a palotát, levetette díszes ruháját, lenyírta szép hosszú haját, s tanulmányokba fogott.

Akkortájt az ősi Indiában hat létnézet volt a bölcsek között, és Ő évek során elérte mind a hatnak a tökéletességét, úgy, hogy mestereit is felülmúlta.
Csakhogy hiába volt végül a csúcson (védántának vagy nirgúna Brahmannak hívják ezt a csúcsot), valami sejtelmes kielégítetlenség érzete nem hagyta nyugodni.

„És ekkor, Aggivészena, még megvilágosodásom előtt… az igaz üdvösséget keresve… gyönyörűséges tájra bukkantam.” – számolt be utóbb tanítványainak a Magasztos.
„És ekkor az a gondolatom támadt: Mi volna, ha fogaimat fogaimra szorítva, nyelvemet szájpadlásomhoz tapasztva, elmém erejével visszafognám, elfojtanám, megbénítanám godolkodásomat?”

Egyszóval: Gautama jógagyakorlatba kezdett, mély-medítációba süllyedt, Patandzsáli tanítása szerint, aki – ugye? – ekként határozta meg a jógát:
„jógaszcsitt avrittiniródhah”: a jóga a tudat felületi módosulatainak visszafogása.

A megvilágosodás
És ekként, és ily módon Sziddhártha Gautama Sákjamuni Krisztus születése előtt 588. május 15-én, pénteken éjjel megvilágosodott.
És ekkortól a neve: a Buddha.
A Megvilágosodott.
Mert ez a szó ezt jelenti.
És megint csak májusi holdtölte volt.

Na de: mit is jelent az, hogy megvilágosodás?
Aj, jaj!
Ha én azt tudnám…
Mindenesetre van, ami elmondható. Azon a májusi éjjelen a Buddha megértette, hogy a lét szenvedéstermészetű (dukkha), megértette, hogy mi a logikus oka ennek a szenvedésnek, miként keletkezik (szamudáya); átlátta, hogy e szenvedés (ha egyszer keletkezett) megszüntethető (nirodha), és – végül - fölismerte (és meg is jelölte számunkra), hogy melyik az az Út (mágga), melyen járva a szenvedés megszüntethető.
Ezt nevezzük a buddhizmus Négy Nemes Igazságának.
És azt a szöveget, melyben Sziddhártha ezt kinyilvánította, úgy hívjuk: Dharmacsakra-pravartana szútra: a Tan kerekét mozgásba hozó beszéd
Annyira gyönyörű, nem?

És akkor a Buddha ténylegesen elérte a nirvánát, azon az éjjelen karmái - lét-indíttatásai -    megszűntek tovább működni: talán el kellett volna tűnnie a mi „mindig – mindennel – együttforgó” világunkból, ám…
Gyönyörű Legenda jő, figyeljetek!
Reggel  a Buddha ezt gondolta: „Ez a Tan mély, nehezen fölfogható, nehezen érthető, titkos, csak a Bölcseknek szóló. Az emberek vágyaik rabjai, nem fogják megérteni a létcsírák kioltásának logikáját. Ha azonban maradok, és hirdetni fogom nekik az Igazságot…megérthetik azt.”
Ezért itt maradt közöttünk, föláldozta a „kihunyás” lehetőségét, és nyolcvan éves koráig tanított.

A Buddha parinirvánája
Amikor a Magasztos elegendőnek látta a létforgatagban töltött időt, így szólt a tiszteletreméltó Ánandához, legkedvesebb tanítványához: „Induljunk, Ánanda, menjünk Vészáliba!”
Így lett: Ambapáli táncosnő ligetében megszállt a Buddha, majd tovább vándorolt Pává városába, ott Csunda aranymíves házánál megvacsorázott, szarvasgombát evett, mely romlott volt, és…
„így beszélt Hozzá a Gonosz: - Beérkezett! Eljött az ideje, hogy a kialvásba távozzék a Magasztos.”
És úgy lett:
„Így hallottam: mikor a Szent megette Csunda ételét, elfogta kínzó rosszullét: halálos végű gyötrelem.”
Azért még útra kelt, elérkezett – nagybetegen – a Hiranyavati folyó túlpartján fekvő Kusinára-vidékére, a Mallák szálfaerdejébe, ott fekvőhelyet készíttetett magának, és alkonyattájt megtért a parinirvánába, a végleges e világról való eltávozásba.
Ezt hagyta tanítványaira utolsó tanításként:
„Ne feledjétek, Ti szerzetesek: mulandó minden, ami keletkezett: törekedjetek szakadatlanul!”

Krisztus születése előtt 544-ben, május 11-én, vasárnap történt mindez: szép májusi telehold ragyogott Pandzsáb sötétkék égboltján.
Megkezdődött a buddhista évek számlálása.

*Az idézeteket Ashvaghósha A Buddha élete című művéből kölcsönöztem, helyenként fordítottam