Hat évvel ezelőtt,

2007. május huszonnegyedikén, szokásom szerint jókor reggel emailben üdvözöltem barátomat, szerkesztőtársamat, Verő Lászlót, a Héttorony irodalmi lap  létrehozóját, főszerkesztőjét, de nem kaptam választ. A nap során még hívtam néhányszor, mígnem estefelé megtudtam, a választalanság okát.
Laci halott volt.
Halála után néhány nappal írtam ezt…

Az úr felkél a monitor elől

Az úr felkászálódott az ágyból, és elindult a konyha felé, hogy kávét főzzön, az első kávét, melyet majd legalább tíz követ még a nap során. Menet közben reflexszé vált mozdulattal bekapcsolta a számítógépet. Mire a kávé megfő, a számítógép is bemelegszik, munkára készen várja.
A konyhában a falióra háromnegyed hatot mutatott, és ez remek, kiváló időpont, komoly teljesítmény, hiszen fél egyig ült éjjel a gép előtt.
A zuhanyozást későbbre, a második kávé utánra tervezte, de amíg a kávéfőző magában füstölgött, elment a fürdőszobába fogat mosni, mert az éjszaka elszívott rekordmennyiségű cigarettától keserű volt a szájíze.
Fogmosás közben nézte magát a tükörben, és eldöntötte, hogy meg kell igazítania a szakállát, mert kissé elburjánzott már.
Az úr ugyanis, még ezen a hajnali órán is - borzosan, fáradtan is -, valahogyan úr volt, afféle harmincas évekből való, irodalmi kávéházba illő, krúdygyulás úr. Szindbád, hajnali  rendetlen-rendességben. Hiába, hogy csak egy inget kapott magára – mindig meztelenül aludt, bármilyen fogvacogtató tél dúlt is a kertes kis ház körül, de most ráadásul korai, májusi kánikula hevítette már a hajnalt is -, még abban az egy szál ingben is úr volt, holott az ing gallérjáról hiányzott a kamélia.
Nézte magát a tükörben, és közben arra gondolt, hogy igazán nincs túlságosan fönt a feje, kettős értelemben sincs fönt. Az a százhatvanhét centiméter, ahol fejtetője van, nem mondható túl fentnek, meg aztán jelképesen sem szerette, sosem szerette túl magasan hordani orrát, fejét.
Már kotyogott és böffentett néhányat a kávéfőző, amikor visszatért a konyhába. Kitöltötte a friss, illatos kávét, kevés tejet töltött bele - cukrot soha -, aztán elindult a számítógéphez, hogy az első kávé mellé elolvassa ismerősének, szerkesztőtársának napi krónikáját abban az irodalmi on-line lapban, melynek ő volt a szülőatyja, mindenese, lektora.
Útközben megint a tükörbe nézett, és arra gondolt, hogy kicsit le kéne fogynia, de hát hogyan?
Ő aztán koplalni nem fog, és a mostanság divatozó norbi-egészséges táplálkozástól hányingere van.
Az úr gourmand is volt sok egyéb között, hisz mondom: Krúdy korából maradt valahogy itt, ebben a nem krúdys világban.
Rágyújtott, kortyolt egyet a kávéból, aztán megnézte a krónikát.
Ott volt, már ott volt.
Miközben olvasgatta, hogy mi minden történt azon a napon száz, kétszáz, kétezer évvel előbb, jobb kezével az inge alá nyúlt, és dörzsölgette a mellkasát, öntudatlan mozdulattal.
Néhány hete a mellkasában nyomást érzett, szíve kissé akadozott munkálkodásában, és vérnyomása sem volt épp a legjobb.
Elolvasta a krónikát, egy mondatot írt hozzá, az egyik tényhez tett finom, nagy tudásából fakadó kiegészítést, aztán benézett a lap többi rovatába.
Három írás érkezett az éjjel, valamikor az után, hogy ő fölkelt a monitor elől, és lefeküdt, és nyirkos álomba merült, mert még az éjszaka is szokatlanul meleg volt a korán érkezett kánikulában. Ő meg újabban egyre jobban szenvedett a melegtől: a melegtől szenvedett, és nem a hidegtől, mióta a szíve nem úgy doborgott, ahogy az elvárható egy egészséges ifjú szívtől. Márpedig, hiába tudta az életkorát az úr, azért csak ifjúnak vélte a szívét, testét, lelkét.
Három új írás. Ez így volt majd minden reggel. Mindig akadt legalább három súlyos lelki válsággal küszködő valaki, aki éjjel, egyedül, ébren, éberen kiöntögette lelkének tartalmát, és a klaviatúrát ütögette álmatlanul alvás vagy egy jó szeretkezés helyett.
Az első írást halk, alig hallható belső káromkodással a „kukába” hajította, rövid levelet írt a „szerzőnek”. Egyedül vagy baráti társaságban megengedte magának azt, amit közemberként, közíróként, lektorként soha: a csöndes, ízes, soha sem közönséges szitkozódást.
Közben töprengett: azon töprengett, hogy ugyan mi indíthat valakit arra, hogy a pihenésnek szentelt éjszaka óráiból legalább felet elsinkófáljon arra, hogy valami se füle, se farka dolgot verjen ki a billentyűzeten.
A másik két írás elviselhető volt, igaz apróbb nyelvi, helyesírási hibák akadtak bennük, de azokat kijavítva úgy döntött: ezek fölkerülhetnek a főoldalra.
Üzenet kúszott föl a képernyőre: „Jó reggelt Lektorom, szép napod legyen! A rossz hír hozójának régi időkben börtön, száműzetés járt, hát vállalom. A zenész visszamondta a szereplést, különböző okokra hivatkozva. Próbálok másikat keríteni. Bocs.”
Tényleg rossz hír volt, az úr úgy érezte, hogy kicsit jobban szorít a mellkasa. Középen szorított, és az úr arra gondolt, nem is a szíve szorul össze, hanem a lelke, mert a szív baloldalt van, a lélek az, ami középen van.
Mindenesetre téharminckettesek kódorogtak a mellkasán, akár légyen ott a szíve, akár légyen ott a lelke.
Tényleg rossz hír volt ez, mert az úr már szépen eltervezte az ő irodalmi lapjának, lelkéből lelkedzett gyönyörű magzatának első születésnapját, a fölolvasóestet, aztán a kertjének rózsái közt leendő születésnapi mulatságot: most meg a zenész lemondja az egészet.
Belenézett saját megkezdett írásába, és fölsóhajtott: annyi a munka, hogy azt az írást soha nem fogja befejezni, de minek is kéne neki írnia?
Írnak e világon elegen, jelentőseket, jelentékteleneket, egészen lényegteleneket, az emberek írnak, mert….
Ki tudja, miért írnak, de írnak. Tán írónak vélik magukat. Rosszabb esetben meg költőnek.
Neki meg az a dolga, hogy írónak vélhessék magukat, hisz amíg van az ő onlájnja, addig a bot - meg vesszőcsinálta írók képzelhetnek, amit csak akarnak magukról.

Lezuhanyzott most már, farmert húzott, és könnyű, színes inget – akárha valami latin-amerikai földön öltözne -, és nekivágott az életnek.
Beautózott a Városba – városszéli kertvárosban élt -, és megejtett néhány látogatást. Jót és rosszabbat egyaránt, mert jó és rosszabb emberekkel kell kapcsolatban lenni, mindenkivel kapcsolatban kell lenni, mert ki tudhatja, kiben mi lakik, mikor jön el a nagy megváltó, aki sok-sok pénzt ad, és ő újra valódi irodalmi újságot készíthet: nem ilyen gépit, hanem illatos papírból készültet, lapozhatót, olyat, aminőt régen készíthetett.

Három – vagy négy? – beszélgetést is letudott: mindenütt kávézott, cigizett. Mély filozófiai beszélgetéseket folytatott, és fölszínes butaságokat hallgatott meg, mondott maga is a másiknak tetsző közhelyeket. Bármire képes volt, csak mondja végre valaki: Jól van uram, segítek…

Késő délután kanyarodott vissza autójával a makadám útról arra földútra, ahol kertes háza, számítógépe, onlájn-lapja várta.
Letelepedett a monitor elé, és először üzent lektortársának a zenész ügyében. „Rajta vagyok!” – jött a válasz szinte azonnal, de valamiért ez most nem nyugtatta meg az urat, a lelki nyomás nem engedett föl.
Ezt eddig nem érezte, soha nem érezte: csalódottságot és az idővel való versenyfutás reménytelenségét.
Megnézte a beérkezett írások listáját, és nagy sóhajjal nekifogott a lektorálásnak. Míg munkálkodott, a nyitott ablakon át májusi virágillatok, és különböző árnyak jöttek be a szobába. Aztán az ajtó is egyre gyakrabban nyílt, azon is jöttek a vendégek.
Először a cica lépett a szobába, az ajtóban lekushadt, és valódi macskamozdulattal előrenyújtotta mellső lábait, hátra a hátsókat, nagyot ásítva nyújtózott, aztán az úr ölébe fészkelődött, miközben az úr dolgozni kezdett.
Aztán egykor volt költők, barátok érkeztek a lassan homályosodó szobába. A legjobbik barát mellételepedett az egyszemélyes székre a monitor elé – különös, de elfértek mind a ketten ott -, és faggatni kezdte:
„Miért is?”
Az úr értette a kérdést, és válaszolt:
„Mi mást csinálhatnék? Nem értek semmi máshoz, egész életemben ezt csináltam, én lektor vagyok, lektor leszek…”
„Meddig?” – kérdezte a nagy költő, akivel egykor tényleg gyakran beszélgetett az úr, amikor még hús-vér valóságból volt az a költő.
„Hajnalig. Holnap meg újra…”
„Mit adnak ők neked, mit? Köszönetet? Mi az ellenértéke munkádnak?” – kérdezte most a költő, és az ölben ülő cica kíváncsian várta a választ.
„Számít? Mire vágyom én azon kívül, hogy ők költőnek meg írónak gondolhassák magukat? Évtizedeken át néztem, ahogy kioldalog a szerkesztőségi szobából egy megtört hátú ember, akinek azt kellett mondanom, hogy nem ír rosszul, de mégsem adható ki a kötete. Most, hogy onlájn lettem, minden kiadható. Csak látnád örömteli képüket egy-egy fölolvasóesten! Csak látnád, nem kérdenél ilyet barátom…”
A cica-az-ölben helyeselt.
De már jöttek sorban, hosszú sorban az egykor élt és jól ismert költők, írók, akiknek műveit lektorálta. És ők is faggatták az urat.
Legkülönösebb az volt, hogy olyanok is jöttek, akik több száz éve haltak meg, tehát az úr nem is ismerte őket. Krúdy jött például, meg Shakespeare is megjelent.
Odakint sötétedett: az úr hallgatta a vendégeket, meg a fák esti suttogását, időnként válaszolt, és próbálta mellkasáról  dörzsölgetéssel eltávolítani a tankokat.
De a tankok nem mentek odébb, hát föl kellett állnia, hogy a nyomás szűnjék.
Az úr fölállt hát a monitor elől, aztán megadóan a padlóra dőlt.
Már nem láthatta, hogy új üzenete érkezett:
„Minden rendben, találtam zenészt….”
Hajnalodott.