Sokkoszorús ünnepnap a mai

1776. május hetedikén született az általam megkülönböztetett szeretettel szeretett Berzsenyi Dániel. Hogy verseit értsük, igazán értsük, úgy kell elképzelni Berzsenyit, amint egy sugárzóan forró napon, augusztusban leginkább, ebéd után átbaktat a szikrázó udvaron,  hóna alatt Horatiusával és néhány ív papírral: egyikre ódájának vázlatát vetette. A méhesbe megy, mert az olyan ódákat, elégiákat, amiket Ő ír, csakis méhesben lehet írni: a méhek zümmögése adja versei alaphangulatát. És úgy is kell olvasni e verseket: méhzümmögéses módon.
 A méhes a háztól ötven lépésnyire van: Költőnk megérkezik, és letelepedik a puhafából készült, egyszerűen gyalult asztalhoz egy kerti székre.
Kinéz a lángoló kertre előbb, aztán a méhes felé fordul. Ül a mozdulatlan zsongásban, és kivételesen nem gondol arra az ágyra, melyet a dolgozószobájába állíttatott, és amelybe nem fekszik soha, majd csak akkor, mikor érzi a halál közeledtét. De itt a méhesben most jó, itt nem kell arra az ágyra gondolni.
Ott ül az asztalnál, és egyszer csak mintha valami belül elkezdené mindazt, amit eddigi életében magába gyűjtött: valami ott bent elkezdi a Verset.
A méhes az éber alvás és az alkotó kedv helye, és ha valaki a méhes nappali álmodozásának hangulatát kívánja, olvassa el bármelyik elégiáját, vagy ódáját Berzsenyinek, aki ott ült és alkotott a méhesben, a zümmögő forróságban, az olajosan lassan ömlő időben, olümposzi magányban

Barátimhoz
Már-már félreteszem lesbosi lantomat,
Érzésim felesét s néhai biztosát.
Nem pendíti meg azt már soha semmi tárgy,
Sem nagyság ragyogó nimbusza, sem Chloém
Andalgó szemein gerjedező hevem.
Forró ömledezés csalta ki hangjait
A víg reggeli kor rózsavirányain.
Hervad már tavaszom, s bimbai hullanak:
A szép álmodozás kedves alakjai,
A tündér Amathus bájai oszlanak
Éltem gondjai közt, a komoly ész előtt.
Nem kíván koszorús hírt, nevet énekem.
Kész bérem, ha nemes lelkeket érdekel,
És néktek, szeretett nemzetem ékei,
Laurussal fedezett bölcsei! tetszhetik.
Épít, ront az idő lelke, ezer csudát
Szül, s ismét repülő szárnyaival ragad:
A ti érdemetek s mívetek élni fog,
Amíg egy magyar él a Duna partjain.
Alkotmánytok örök talpkövihez teszem
E morzsát, s az idők harcai közt megáll. 

1812. május hetedikén született Robert Browning, a nagy angol romantika folytatója, ki Shelleyt vallotta eszményképének.
Túlzásos Költő volt, hajszolója a ritka szavaknak és kifejezéseknek. Sokan érthetetlennek tartották, mások zavarosnak, a szabálytalanság még az enyhébb vádak közé tartozott. Mégis: indulásától kezdve felfigyeltek rá, majd egyre szélesebb olvasói körben vallották érdekesnek, noha sokakat felettébb bosszantott, hogy jobban szeret Itáliában élni, mint angol hazájában, a ködös és merev Albionban. Végül azért -  némi berzenkedéssel - az a kritikai és irodalomtörténeti vélemény alakult ki, hogy Tennyson után ő a Victoria-korszak második legjelentékenyebb angol költője.
Mára már innét is tovább lépett a vélekedés: nemzetközi értékelés szerint a romantikus nemzedék után és a modern irodalom újdonságai előtt Robert Browning volt a legnagyobb angol költő.

Élet a szerelemben
Menekvés?
Tőlem?
Mit ér?!
Mig én vagyok én s te vagy te; míg
Ketten vagyunk a világban, én
A szerelmes és te a kőkemény.
Egyik üldöz, a másik fut s búvik.
Már félek, az életem kudarc.
Valóban, mint egy végzet, olyan;
És bárhogy igyekszem hasztalan;
De mi kár, ha vesztes e földi harc?
Csak torna ez, ideget edzeni!
Szárítsd fel könnyed, ugorj, kacagj,
Ha elestél, ujra kezdeni:
E hajsza az Élet, ennyi csak!
Még egyszer villantson szeme rám
Egy sugarat ebbe a ködbe, s én
Ha összedől remény-palotám,
Újra épitem! bár szökevény
Örökké s
Hűtlen
A Cél!
Babits Mihály fordítása

1827. május hetedikén született a csodálatos Vajda János. Emléke előtt egy írásommal tisztelgek Vojtina blogjában.
Itt pedig álljon egy Vers egyik  imádott Költőmtől.

Nádas tavon
Fönn az égen ragyogó nap.
Csillanó tükrén a tónak,
Mint az árnyék, leng a csónak.

Mint az árnyék, olyan halkan,
Észrevétlen, mondhatatlan
Andalító hangulatban.

A vad alszik a berekben.
Fegyveremmel az ölemben
Ringatózom önfeledten.

Nézem ezt a szép világot.
Mennyi bűbáj, mily talányok!
Mind, amit körültem látok.

Nap alattam, nap fölöttem,
Aranyos, tüzes felhőben,
Lenn a fénylő víztükörben.

Itt az ég a földet éri.
Tán szerelme csókját kéri...
Minden oly csodás, tündéri.

Mi megyünk-e vagy a felhő,
Vagy a lenge déli szellő,
A szelíden rám lehellő?

Gondolatom messze téved
Kék ürén a semmiségnek.
Földi élet, hol a réved?

Szélei nádligeteknek
Tünedeznek, megjelennek.
Képe a forgó jelennek...

Most a nap megáll az égen,
Dicsőség fényözönében,
Csöndessége fönségében.

S minden olyan mozdulatlan...
Mult, jövendő tán együtt van
Ebben az egy pillanatban?

A levegő meg se lebben,
Minden alszik... és a lelkem
Ring egy méla sejtelemben:

Hátha minden e világon,
Földi életem, halálom
Csak mese, csalódás, álom?...

1861. május hetedikén nem kisebb zseni született, mint Rabindranath Tagore. 1913-ban világszenzáció volt, hogy a legtekintélyesebb irodalmi elismerést és jutalmat jelentő Nobel-díjat egy indiai író-költő-drámaszerző, iskolateremtő, olykor államférfi kapta meg. Indiában az akkor már 52 éves, bengáli anyanyelvén és angolul egyforma biztonsággal fogalmazó írásművész már nagy hírű, nagy tekintélyű férfi volt. Európában azonban csak egy évvel a nagy jutalom előtt megjelenő, angol nyelvű költeményes kötete keltett irodalmi körökben feltűnést. A Nobel-díj előbb széles körű figyelmet, majd irodalmi világhírt hozott a számára.
 igazán bengáli nyelven élvezhető ritmusa miatt hazájában a mai napig igen kedvelt költő.
Otthon és a nagyvilágban nagy hírű tekintély volt, de egyik indiai politikai árnyalattal sem tudott egyetérteni. A békés szabadságvágy gyanús a harciasok előtt, még gyanúsabb a szabadság ellenfeleinek szemében. Közben otthon is, a nagyvilágban is a legolvasottabb írók, költők közé tartozott. És reménykedve bízott az eljövendő — békésen eljövendő — nemzeti szabadságban. Ez azonban csak a második világháború befejeződése után valósult meg. Tagore néhány évvel előbb, 1941-ben halt meg, 80 éves korában, abban a calcuttai családi otthonban, ahol született.
A szankszrit remekművek alkotói óta ő a leghíresebb indiai író-költő: ötven verseskötetet, 19 regényt, mintegy 40 színdarabot, és 2000 dalt írt. Költészetére a misztikus líra és a bengáli népi költészet szintézise jellemző.

Az első virradat napja
Az első virradat napja
a lét új megnyilatkozásakor
megkérdezett:
"Ki vagy?"
Nem jött válasz.
Évek múltak.
A nyugati óceán partjain
lenyugvó késői nap
a néma szürkületben
utoljára kérdezett:
"Ki vagy?"
Nem kapott választ.

Azt persze nem árulom el – nem illenék -, hogy mely évben, elég az hozzá, hogy május hetedikén – igen jó társaságban: Berzsenyi, Vajda, Tagore, Browning – született Barátom, egykori Költőtársam a Toronyban: FITÓ ICA.
Isten éltesse Őt sokáig!
Ajándékvers
Icának: Fitó Icának
Volt egyszer egy onlájn, azaz van is.
Abba írogattunk ketten, azaz mások is.
Én elhagytam a lapot, azaz kirúgtak,
mások írnak még oda, azaz maradtak.
Amikor mi ketten is voltunk, jó volt ott:
élt még a Lektor, Versed ragyogott
majd minden reggel a postámban,
szerényen, megjelenésre várva,
és minden reggel két levelem volt,
jó reggelt kívánó: egy abból a Tied.
Kettőnkből egynek ma születésnapja van.
Ave Ica! Moritures Te salutant!