(ford:k.m.gy.)
Az udvar békés csöndjében két kisfiú játszik; valami maguk kitalálta, sajátos nyelven beszélnek, melyet senki sem érthet rajtuk kívül.
„Brif, braf.” – mondja egyikük.
„Braf, brof.” – vélekedik a másik.
És mindkettejükből kitör a kacagás.
Egy első emeleti erkélyen kedves, jó öregúr ül, és újságot olvas, míg a szemközti ablakban egy asszonyság könyököl: sem jó, sem rossz. Egy asszonyság.
„Milyen ostobák ezek a gyerekek!” – mondja az öregúrnak, de az másként vélekedik: „Nem gondolnám…”
„Nahát! csak nem akarja azt mondani, hogy maga érti, mit beszélnek?”
„De bizony, épp azt mondom: értettem én mindent. Az egyikük azt mondta: de gyönyörű napunk van! A másik meg azt felelte: és holnap tán még szebb lesz!”
Az asszonyság fölhúzza az orrát, fintorog ugyan, de csöndben marad, mert odalent a gyerekek újra rákezdik a maguk sajátos nyelvén folyó beszélgetést.
„Maraszki, barabaszki, pippirimoszki!” – szól az első.
„Bruf! – vágja rá a választ a másik, és ismét mindketten harsányan fölkacagnak.
„Csak nem azt akarja mondani nekem” – mondja méltatlankodva az asszonyság az öregúrnak -, „hogy ezt is megértette?”
„De bizony, épp azt akarom mondani: értettem mindent.” – válaszolja szintén nevetve az öregember.
„Az első azt mondta: olyan boldogság ezen a világon lenni. Amire a másik így felelt: bizony, a világ gyönyörű szép.”
„Na, és tényleg szép a világ?” – köti az ebet a karóhoz az asszonyság.
„Brif, bruf, braf…” – válaszolja az öregember.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése