Május nyolc

Nagy dolog történt tegnap, ami biztos senkinek sem fontos rajtam kívül, de nekem…
Nagyon.
Legkisebb Unokám, ki április huszonharmadikán múlt egy esztendős, Kicsi Vilma, becsatolt a nagyobbak körébe.
Ma először, a déli altatásnál, már Ő is mesére aludt el.
Persze: a Nagyi, de meg Vilma Anyukája, meg másik Nagymamája, Nana is, már jó ideje – mondjuk világra jöttétől fogva – énekelve altatgatták Vilmát, de – legalább is velem – ma történt meg először, hogy nem ringattam a karjaimban, hanem ebéd után ágyba tettem, és „igaziból” meséltem Neki.
Kezdtük a Török és a tehenekkel: amikor azonban azt bőgtem neki, hogy „miiii vagyunk a teheneeeeek”, na az nem épp az altatást, hanem a viháncolást segítette elő.
Aztán jött az Iciri-piciri, tehát Piciri Vilma csőstől kapta Móriczot, de feltehetően az Iciri-piciri sem kifejezetten altatós, mert még mindig forgolódott, nem aludt.
Kibányásztam aztán, hogy ennyi idős korában Kamilla és Janka mit szerettek (mert hát ma már Nekik komoly mesék kellenek, főleg Papialkotta mesék), és eszembe jutott a Kóró és a kismadár.
Az egy jó szekvenciális mese, a sok ismétlés elbágyasztja a Kicsiket, hát hozzáfogtam.
Egy darabig tágranyílt szemecskékkel hallgatta, aztán kezdett ám lecsukódni édes kis szempillája, és a mese felénél elaludt, akár anno a másik Kettő.