Az utca széthullik és pusztul a tér*,
a világ romokban: de te, sose félj!
Ha minden pusztul is, ha múlik a fény,
és jövőre várni már semmit sem ér,
azért te sose félj! Álmodj tovább én
kedvesem, melléd fektetem életem,
és rövidesen – meglásd -, kezemben
tartott kezedbe teszem, a hajnalban
kelő nap fényét. Majd füledbe súgom:
rád vár, az utca a tér meg a világ,
mert újra – te kedvedért - fölépítem
én, a széthullott utcát, a lepusztult
teret; világ romjait összeszedem,
csak ne félj! Sohase félj! Ne félj, ne félj!
Tudom, hogy vigaszra lelsz, vár reád – nézd! -
épült utca, szépült világ és a tér.
*Köszönöm, Dévényi Ádám! Köszönöm!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése