Május utolsó napja van (még ha az időn nem is látszik)

Ez az év 151. napja; Budapesten a Nap négy óra ötvenkét perckor kel, tizenkét óra negyvenkét perckor delel, és húsz óra harminckét perckor nyugszik.
A Vizöntőben a fogyó Hold utolsó negyedét kezdi meg, tehát C-alakú, mert Csökken.
Nulla óra harmincnyolc perckor kel, és holnap délben nyugszik.
A nappal időtartama tizenöt óra negyven perc lesz.

1433-ban ezen a napon koronázták német-római császárrá Luxemburgi Zsigmondot, addigi  magyar és cseh királyt.

1916-ban május utolsó napján zajlott le az első világháború legnagyobb tengeri ütközete, a jütlandi. A csatát a brit és a német flotta vívta, lényegében – hadtörténészek vélekedése szerint – eredmény nélkül. Hacsak nem tekintjük „eredménynek” a 8642 német és angol halottat, az elsüllyedt 176000 tonna hajótért, de én nem szívesen tekinteném ezt eredménynek.
A németek természetesen maguknak könyvelték el a győzelmet, utaltak arra, hogy az angolok minden szegmensben nagyobb veszteséget szenvedtek, mint ők: több hajójuk, több emberük veszett oda, mint a németeknek, ráadásul sok nagy, korszerű egység is. A cirkálók csatájában egyértelműen bebizonyosodott, hogy az angol hajók nem ellenfelei a németeknek. Viszont, amikor a nagy hajók megjelentek, a németek lényegében menekülőre fogták.

1945. május harmincegyedikén született Rainer Werner Fassbinder, a zseni, tekintsük akár filmjeit, akár színházi rendezéseit, akár rádiós hangjátékait.
„Fassbinder tudott ilyen filmeket csinálni: minden rettenetesen kínos és gusztustalan bennük, a hős undorító, kínos nézni is, na de micsoda fájdalmakat él át?! Kívülről hájas, undorító féreg, de ha belemegyünk az agyába… Úgy forgolódik, mint forró platnin az odadobott állat… Rettenet, hogy mi zajlik belül az emberben, amiből kívül semmi nem látszik. Dosztojevszkij is ezt csinálja: az emberben zajló rettenetet mutatja meg, amiből semmi nem látszik.”
(El Kazovszkij)

Ötvenedik születésnapján kívánok szeretettel Orbán Viktor miniszterelnök úrnak egy egészen kicsi, elfeledett latin-amerikai hercegséget vagy grófságot vagy katonai diktatúrát; arrafelé mindig tárt karokkal várják a levitézlett, ám centrális erőtérben utazó politikusokat.
(Ráadásul azon a vidéken az egészen üres, nézőtlenül ásítozó futballstadionok is jól  használhatók, mint tudjuk.)

Május harmincadik napján,

Jankák ünneplik névnapjukat, Kicsi Jankánk neve napja van: boldog névnapot Kis Középsőnk!

Buda török megszállása után eltűnt, és sokáig nem került elő a Szent Jobb. Amennyit erről  tudunk, hogy a hódoltság idején előbb Fehérvárra menekítették, majd Boszniába került, ahol keresztény kereskedők vásárolták meg drága pénzen,  és 1590 körül a raguzai dominikánusok kolostorába vitték. Ezt követően a Szent Jobb holléte Magyarországon közel kétszáz éven át ismeretlen volt, majd magyar főurak akadtak a nyomára véletlenül. Ők figyelmeztették Mária Teréziát, akinek sikerült visszaszereznie az ereklyét. A megtalálásra 1769. május harmincadikán került sor, ezért a mai nap a Szent Jobb megtalálásának emléknapja.

1786. május harmincadikán született Fáy András, a magyar reformkor irodalmi és társadalmi mozgalmainak egyik legtevékenyebb alakja. Mikszáth Kálmán egyik Fáy Andrásról szóló írásában írta: „ha nem Széchenyit illetné „a legnagyobb magyar” jelző, akkor ez Fáy Andrásnak járna ki, és ha nem Deák Ferenc volna a „haza bölcse”, akkor Fáy Andrást illetné ez a cím; így azonban csupán „a nemzet mindenese”.
Híres íróvá mesegyűjteménye tette, a Fáy András eredeti meséi és aforizmái című, mely Bécsben jelent meg 1820-ban, és melynek még ugyanabban az évben második, majd 1825-ben Pesten harmadik kiadása is megjelent. Az Ezópusz, Phaedrus és La Fontaine által ihletett mesegyűjtemény – a hozzácsatolt aforizmákkal – a liberalizmus erkölcsi példatárának is nevezhető.

1934. május harmincadikán született Alekszej Leonov, szovjet-orosz űrhajós, az első ember, aki 1965. május tizennyolcadikán kilépett a kozmoszba.
Az eredetileg a Vosztok–11 repülésre tervezett műveletet az űrverseny miatt életre hívott Voszhod-programba tették át, így a Voszhod-2 expedíción hajtotta végre Leonov. Tizenkét percet töltött a „semmiben”. Észak-Afrika felett nyitotta ki az ajtót, Szocsi felett lépett ki a kabinból és egészen a Szahalin-szigetig lebegett „odakinn”, közben 28 000 kilométert tett meg. Az űrséta érzéseit eképp fogalmazta meg: „A Földről az égboltot és a csillagokat felhőtlen éjszakán ragyogónak látjuk. Ez a ragyogás azonban össze sem hasonlítható azzal, amely a kozmoszban tárul elénk. A csillagos égboltnak még a fekete színe is rendkívüli, olyan, mint a sűrűn felvitt tus, és a csillagok olyan ragyogóak, mintha belülről Volta-ívvel megvilágított kristályok lennének. A Napra egy pillanatra sem tudunk ránézni. Olyan vakító, mintha villamos ívhegesztés lángjába tekintenénk… Földünk azonban csodálatosan szép, különösképpen a tengerek, az óceánok, az erdők hatalmas táblái, a hegycsúcsok és fehér hósapkáik. Azt hiszem, az egész világmindenségben nincs szebb bolygó a Földnél!”

1954. május 30-án vasárnap 10.15-kor indult menetrend szerint Siófokról Balatonfüred érintésével Tihanyba a Pajtás nevű sétahajó. A Siófok és Balatonfüred közötti úton semmi különös nem történt. A füredi kikötés után a hajó 11.30-kor indult el Tihanyba fedélzetén 176 utassal és 6 főnyi személyzettel. A gőzős a "megszokott ingással" lassan indult el a Tagore sétány irányába, ahol a mólót elhagyva először a bal, majd a jobb oldalára billent. Az ingást a kapitány Heisz Pál a kormány elfordításával próbálta megállítani, de ez nem sikerült neki,  és a hajó bal oldalára eldőlt. Ez az esemény Magyarország mindmáig legnagyobb vízi tömegszerencsétlenségét jelentette. A közelben folyó vitorlásverseny – egyébként e miatt gyűltek az utasok a hajó bal oldalára - résztvevői a versenyt abbahagyva, azonnal megkezdték az utasok mentését, sajnos ennek ellenére huszonhárman haltak meg, és több mint ötvenen szenvedtek sérüléseket...

Iuno regina – június – havának előzetes krónikája

Ő itt a képen június hónap névadója, Jupiter felesége, az istenek Királynője (regina), és természetesen a görög Hérából nyúlták le a latinok.

Szerelmem, június
Június! Június! Be gyönyörű szép vagy!
Istenek királynőjének hava.
Fáid törzsének színe, akár a Kedves haja,
lombjaid zöldje szép szemeinek színe,
sárga, narancs, kék virágokkal rakva.
Szeretlek június, halálig szeretlek!
Ládd, mióta eljöttél, nem félek,
nem rémisztget kotyogó, buta szívem:
halált elodázó, életről ódázó szerelmem,
június! Mint istennői pávádnak
farktollán ragyog szín valahány,
káprázik egeden álom-szivárvány.
Finom párába burkolt hajnalok,
könnyűléptű, karmazsin alkonyok,
délidő hévsége aranyló mezőn,
mind te vagy júniusom! Kedvesem!
Szeretlek szeretőm!
Öröklétig velem maradj!

(És Téged is szeretlek Uram,
és köszönöm Neked,
hogy ezt az új júniust
még látnom engedted.)


E hónapban huszonegyedikéig – a nyári napforduló időpontjáig – még növekszik a nappal hossza: a hónap elején tizenöt óra negyvenkettő, hó közepén tizenöt óra ötvenhét, huszonegyedikén, amikor hajnali egykor a Nap a Rák jegyébe lép, és elkövetkezik a napforduló, tizenöt óra ötvennyolc, a hó végén tizenöt óra ötvenöt perc lesz a Fény időtartama.
Holdújulás lesz nyolcadikán 18:00 órakor a Bika  csillagképben, a holdtölte pedig huszonharmadikán, tizennégy órakor, a Nyilasban következik el.
Újhold után egy nappal – vagy ha úgy jobban tetszik: újhold napján naplementekor - kezdetét veszi az 5772. zsinagógai év tamúz hava.
A Merkúr a hónap egészében megfigyelhető lesz; az esti - nyugati - ég alján keressétek! A hónap elején még közel két órával nyugszik a Nap után, de tizenkettedike után láthatósága fokozatosan romlik, a hónap végén már csak fél órával nyugszik később, mint a Nap, akkorra fényessége is jócskán megcsappan.
Az esti, alkonyi égbolt legragyogóbb égiteste a Vénusz lesz júniusban. Egy, másfél órával nyugszik a Nap után, a nyugati égen gyönyörködhetünk benne.
A Mars – tudjátok, az a vörös bolygó - előretartó mozgást végez a Bika csillagképben. Nagyjából egy órával kel a Nap előtt, napkelte előtt lelhetitek fel a keleti ég alján.
A Jupitert e hónapban ne keressétek, nem lesz látható, viszont a Szaturnusz hátráló mozgást végez a Szűz csillagképben, az éjszakák első felében láthatjuk, kora hajnalban nyugszik.
A Jupiter mellesleg – vagy nem mellesleg – tizenkilencedikén este hatkor kerül együttállásba a Nappal, erről majd beszélek a napi krónikában.

Neves napok lesznek júniusban a következők:
Másodika, amikor öt éves lesz Maróti Kamilla, a mi drága kis Kamillánk, Millánk.

Gyászos emlékezetű nap június negyedike kétszeresen gyászos: négy nagy halottra emlékezem majd:
1798-ban Giacomo Casanova,
1976-ban a Színészkirály, Latinovits Zoltán,
1977-ben Kovács Margit és
2004-ben Nino Manfredi halt meg e napon.
És ha mindez nem elég a gyászossághoz, tegyük hozzá, hogy az első világháborút lezáró versailles-washingtoni békerendszer részeként 1920. június negyedikén íratták alá a magyar delegációval a békeszerződést a Kis Trianonnak nevezett palotában.
1898-ban ünnepi nap volt június ötödike: Federico García Lorca születésnapja.
Pierre Corneille és a drága Puskin egyaránt június hatodikának szülöttei.
A Paul Gauguin születésére emlékező nap június hetedike lesz.
1313. június tizenhatodika neves, jeles, nagy nap volt: megszületett Giovanni Boccaccio.
Persze, más szempontból meg gyásznap tizenhatodika: 1958-ban e napon végezték ki Nagy Imrét, Maléter Pált és Gimes Miklóst.
Sütő András és Méhes Marietta születésnapját ünneplem majd tizenhetedikén.
Blaise Pascal gondolatait születése napján, tizenkilencedikén idézem majd meg.
Rossz nap lesz huszadika, amint rossz nap volt 1919-ben. Csontváry halálának napja.
Bizonyos értelemben újra a Költészet Napja lesz huszonkettedikén, mivel
Somlyó Zoltán is,
Weöres Sándor is e napon születtek.
A  huszonharmadikáról huszonnegyedikére virradó éjszaka, Szent Iván-éje, a gonosz elűzésének ideje: és én majd megpróbálok szépet álmodni ezen az éjszakán.
Antonio Gaudíra és Karinthy Frigyesre egy ugyanazon napon, huszonötödikén emlékezünk.
Móricz Zsigmond születésnapja is, Antoine de Saint-Exupéry születésnapja is huszonkilencedikén lesz.

És természetesen a naponta haladó krónika majd ennél többről is beszámol.

NON PARA! BOLA.

Titus Flavius Vespasianus princeps és caesar, a Nemzeti Senatus Populusque Romanus Együttműködés majdnem teljhatalmú ura, egy izgalmas politikai sakkjátszma végeztével vált caesárrá, de valójában császárként is megmaradt keményfejű, szabin parasztnak, aki módfelett szerette, ha bevételei meghaladták kiadásait. Csak meg kell nézni fönnmaradt szobrait, élveteg, puha, mohó száját és tekintetét, hogy annak lássuk, aki volt és maradt.
Már proconsulként igyekezett mindent nemzetivé tenni, és jó adókkal sújtani: így lett Libanon provinciában Nemzeti S. P.Q.R. Közcédruskitermelő, Africa provinciában Nemzeti S.P.Q.R. Közvadállatbeszállító, mely a cirkuszi játékokhoz szükséges oroszlánokat szállította Rómába: Alexandriában meg, ahol különösen szerették a füstölt tengeri halat a polgárok, létrejött a Nemzeti S.P.Q.R. Közhalfeldolgozó.
Igaz, a szörnyű haladó miatt ott föllázadtak a haladó polgárok, és rohadt halakkal dobálták meg a proconsult, de ő csak kacagott mindezen, mert arra gondolt, hogy dobálódzás közben is mily sok adó ketyeg be a Nemzeti Proconsuli Közkincstárba.
Ráadásul a végén összeszámláltatta a kocsijába dobált halakat, és aztán minden alexandriai polgár – de frankón mindegyik, korra, nemre, fajra való tekintet nélkül, akár dobált, akár nem – annyi sestertiust kellett befizetnie, ahány halat – kerekítve – összeszámoltak.
Amikor aztán a júdeai és africai provinciák légióinak jóvoltából trónra lépett, alaposabban nekilátott a pénzbehajtásnak. Egyébként trónra lépésének idejét nem a szenátusi elismerés időpontjára tette, hanem akkorra, amikor a légiók először kiáltották ki császárnak, amivel kifejezte, hogy a hadsereget tekinti hatalmi bázisának, és nem a szenátust.
Nagyon körültekintően járt el a pénzügyek terén, mivel egy polgárháború miatt elszegényedett birodalmat örökölt. Növelnie kellett a készleteket, hát egymás után hozta létre a Nemzeti Senatus Populusque Romanus Együttműködés vállalatait, és élen járt új- és újabb adók kivetésében.
Amikor aztán oda jutott, hogy a Nemzeti S.P.Q.R. nyilvános vécéit is megadóztatta, fia, Titus – a későbbi „jó császár” – nagyon megrótta bunkó viselkedésért.
Arra Vespasianus nem felelt semmit, csak két marék aranypénzt hozatott a kincstárból a pénzügyminiszterével, mindkét marék pénzt megszagoltatta Titusszal, és kérdezte, érez-e különbséget a szagok között. És mikor Titus azt felelte, hogy nem, Vespasianus ráhegyezve válaszát így szólt: „Látod, fiam? A pénznek nincs szaga!”
Kár, hogy Titus válaszát nem jegyezte föl Caius Suetonius.

GYEREKNAPRA

Gianni Rodari: Brif, bruf, braf
(ford:k.m.gy.)

Az udvar békés csöndjében két kisfiú játszik; valami maguk kitalálta, sajátos nyelven beszélnek, melyet senki sem érthet rajtuk kívül.
 „Brif, braf.” – mondja egyikük.
„Braf, brof.” – vélekedik a másik.
És mindkettejükből kitör a kacagás.
Egy első emeleti erkélyen kedves, jó öregúr ül, és újságot olvas, míg a szemközti ablakban egy asszonyság könyököl: sem jó, sem rossz. Egy asszonyság.
„Milyen ostobák ezek a gyerekek!” – mondja az öregúrnak, de az másként vélekedik: „Nem gondolnám…”
„Nahát! csak nem akarja azt mondani, hogy maga érti, mit beszélnek?”
„De bizony, épp azt mondom: értettem én mindent. Az egyikük azt mondta: de gyönyörű napunk van! A másik meg azt felelte: és holnap tán még szebb lesz!”
Az asszonyság fölhúzza az orrát, fintorog ugyan, de csöndben marad, mert odalent a gyerekek újra rákezdik a maguk sajátos nyelvén folyó beszélgetést.
„Maraszki, barabaszki, pippirimoszki!” – szól az első.
„Bruf! – vágja rá a választ a másik, és ismét mindketten harsányan fölkacagnak.
„Csak nem azt akarja mondani nekem” – mondja méltatlankodva az asszonyság az öregúrnak -, „hogy ezt is megértette?”
„De bizony, épp azt akarom mondani: értettem mindent.” – válaszolja szintén nevetve az öregember.
„Az első azt mondta: olyan boldogság ezen a világon lenni. Amire a másik így felelt: bizony, a világ gyönyörű szép.”
„Na, és tényleg szép a világ?” – köti az ebet a karóhoz az asszonyság.
„Brif, bruf, braf…” – válaszolja az öregember.

OM SZVASZTI RGYAL KUN PHRIN LAS dBANG PHYUKH KARMAPE

(Om! Érje el minden lény a nagyszerűséget!)

Ma, május huszonötödikén, szombaton 06:00 órakor (Budapesten) bekövetkezett a holdtölte, és avval kezdetét vette a 2557. buddhista év.
Jeles ünnep ez nekünk, vészakh ünnepe, mert ez az a májusi holdtölte, melyhez a buddhista hagyomány három évfordulót is köt.
Sziddhártha Gautama Sákjamuni herceg születését, megvilágosodást - amitől fogva a Buddha epitheton ornans társul nevéhez - és parinirvánáját, vagyis halálát. Ez volt 2557 évvel ezelőtt, mert a buddhista naptár evvel az eseménnyel kezdte a számolást.

A herceg születése
Kr.e. 624-ben a nevezetes holdtölte május huszonharmadikára, csütörtökre esett.
(Mármint – persze - a mi naptárunk szerint.)
Az ind naptár ezen a napon vaiszákhah hó első napját írta, és ezen a napon...
…egy várandós királyné " a Lumbiní-ligetbe ment urának engedelmével, s a hárem is követte őt.”*
Itt törtek rá Maja-dévire a szülési fájdalmak, s Ő
„egy virágfürttől meghajló faágban megfogózkodott, és akkor méhét megnyitva, a Bódhiszattva világra jött.”
Megszülte fiát, aki a Sziddhártha Gautama nevet kapta, melyhez hozzátették mindig: a Sákják Bölcse (Sákjamuni), olykor a Sákják Oroszlánja (Sákjaszimha) epitheton ornanst.
„Jó jegyben állt éppen a Pusja-csillag, s a tiszta lelkű, nagy királynét szülési fájás baja nem gyötörte, mikor megszülte a Világ Reményét.”
A gyermek születését csillagjósok jelezték jó előre, és azt is megmondták az Apának, hogy fia vagy mahárádzsa - nagy király, Pándzsáb egyesítője lesz -, vagy egy megvilágosodott szent.
Az apa, a király természetesen inkább az előbbit szerette volna teljesedve látni, ezért - bölcsen tudva, hogy a vallásos élethez a szenvedés megismerése vezet -, úgy nevelte az ifjú herceget, hogy ne találkozhassék a szenvedés semmilyen formájával.
A királyi udvar háremében nevelkedett Sziddhártha, és amíg ott élt atyja birodalmában:
„Időben hullott az eső az égből, a jégeső nem verte a vetést el.”
Apja, Suddódhana király meg is házasította, egyszóval: élte az indiai hercegek szokványos életét, mi több,
„Idő múltán Suddhódana menyének, erényes, szép keblü Jasódharának, fia született, Ráhula, csodás-szép gyermek, mint Ráhu démont ügyelő Nap és Hold.”
Így folyt a herceg élete,
„Ám egy nap a királyfinak kedve támadt a kirándulásra, ahogy istállóból elefánt kivágyik.”
És ezen az úton a következő találkozások estek Vele.
Elsőként meglátott egy agg, öreg embert, és ezt kérdezte kocsihajtójától:
"Ki ez az ember, aki szembe jön, mondd? Haja fehér, botba fogózva lépdel, szeme beesett, reszket és legörnyedt. Így született, vagy valami baj érte?" - mivel ilyet még sosem látott.
Csandraka felvilágosította, hogy az öregedés, az elaggás minden emberi lény közös sorsa, korántsem egyedi.
A kocsiút folytatódott, ám
„.…..az istenek most nyavalyáktól gyötrött testű beteget alkottak az útra.” Sziddhártha herceg
„…pillantása a betegre vetődött, s kérdéssel fordult újra kocsisához: E püffedt hasú, vacogó, ziláló, megereszkedett tagú, vézna, sápadt, jajszóval a kezét kinyújtó, segítéség-esdő nyomorult miféle?”
Csandraka a betegségnek, mint egy másik fajta szenvedésnek  természetéről is fölvilágosította az ifjú herceget.
Aztán megtörtént a harmadik találkozás:
„Haladt az úton a királyfi, ám egy halottat alkottak az istenek most. A halottvivő menetet csupán a királyfi és a kocsihajtó látta. A királyfi ismét kocsisát kérdezte: "Négyen cipelnek valakit. Ki ez, mondd? Díszes ruhában hever, és nem mozdul, siránkozó nép vonul a nyomában."
"Lélegzet nélkül, tudat, érzés nélkül örökre alszik merev fadarabként. Elhagy ta végleg, aki eddig óvta, támadta, védte, a barát s ellenség." - válaszolta Csandraka, és ezzel a halál tényét is Sziddhártha elé tárta.
Odahaza a királyi keretben a királyfi egy szanjászinnal, egy bölcs szerzetessel is találkozván, végső elhatározásra jutott.
Nem akart már nagy király lenni, helyette arra tette föl életét, hogy megkeresse a szenvedés keletkezésének, létezésének és megszüntetésének útját.
Elhagyta hát a palotát, levetette díszes ruháját, lenyírta szép hosszú haját, s tanulmányokba fogott.

Akkortájt az ősi Indiában hat létnézet volt a bölcsek között, és Ő évek során elérte mind a hatnak a tökéletességét, úgy, hogy mestereit is felülmúlta.
Csakhogy hiába volt végül a csúcson (védántának vagy nirgúna Brahmannak hívják ezt a csúcsot), valami sejtelmes kielégítetlenség érzete nem hagyta nyugodni.

„És ekkor, Aggivészena, még megvilágosodásom előtt… az igaz üdvösséget keresve… gyönyörűséges tájra bukkantam.” – számolt be utóbb tanítványainak a Magasztos.
„És ekkor az a gondolatom támadt: Mi volna, ha fogaimat fogaimra szorítva, nyelvemet szájpadlásomhoz tapasztva, elmém erejével visszafognám, elfojtanám, megbénítanám godolkodásomat?”

Egyszóval: Gautama jógagyakorlatba kezdett, mély-medítációba süllyedt, Patandzsáli tanítása szerint, aki – ugye? – ekként határozta meg a jógát:
„jógaszcsitt avrittiniródhah”: a jóga a tudat felületi módosulatainak visszafogása.

A megvilágosodás
És ekként, és ily módon Sziddhártha Gautama Sákjamuni Krisztus születése előtt 588. május 15-én, pénteken éjjel megvilágosodott.
És ekkortól a neve: a Buddha.
A Megvilágosodott.
Mert ez a szó ezt jelenti.
És megint csak májusi holdtölte volt.

Na de: mit is jelent az, hogy megvilágosodás?
Aj, jaj!
Ha én azt tudnám…
Mindenesetre van, ami elmondható. Azon a májusi éjjelen a Buddha megértette, hogy a lét szenvedéstermészetű (dukkha), megértette, hogy mi a logikus oka ennek a szenvedésnek, miként keletkezik (szamudáya); átlátta, hogy e szenvedés (ha egyszer keletkezett) megszüntethető (nirodha), és – végül - fölismerte (és meg is jelölte számunkra), hogy melyik az az Út (mágga), melyen járva a szenvedés megszüntethető.
Ezt nevezzük a buddhizmus Négy Nemes Igazságának.
És azt a szöveget, melyben Sziddhártha ezt kinyilvánította, úgy hívjuk: Dharmacsakra-pravartana szútra: a Tan kerekét mozgásba hozó beszéd
Annyira gyönyörű, nem?

És akkor a Buddha ténylegesen elérte a nirvánát, azon az éjjelen karmái - lét-indíttatásai -    megszűntek tovább működni: talán el kellett volna tűnnie a mi „mindig – mindennel – együttforgó” világunkból, ám…
Gyönyörű Legenda jő, figyeljetek!
Reggel  a Buddha ezt gondolta: „Ez a Tan mély, nehezen fölfogható, nehezen érthető, titkos, csak a Bölcseknek szóló. Az emberek vágyaik rabjai, nem fogják megérteni a létcsírák kioltásának logikáját. Ha azonban maradok, és hirdetni fogom nekik az Igazságot…megérthetik azt.”
Ezért itt maradt közöttünk, föláldozta a „kihunyás” lehetőségét, és nyolcvan éves koráig tanított.

A Buddha parinirvánája
Amikor a Magasztos elegendőnek látta a létforgatagban töltött időt, így szólt a tiszteletreméltó Ánandához, legkedvesebb tanítványához: „Induljunk, Ánanda, menjünk Vészáliba!”
Így lett: Ambapáli táncosnő ligetében megszállt a Buddha, majd tovább vándorolt Pává városába, ott Csunda aranymíves házánál megvacsorázott, szarvasgombát evett, mely romlott volt, és…
„így beszélt Hozzá a Gonosz: - Beérkezett! Eljött az ideje, hogy a kialvásba távozzék a Magasztos.”
És úgy lett:
„Így hallottam: mikor a Szent megette Csunda ételét, elfogta kínzó rosszullét: halálos végű gyötrelem.”
Azért még útra kelt, elérkezett – nagybetegen – a Hiranyavati folyó túlpartján fekvő Kusinára-vidékére, a Mallák szálfaerdejébe, ott fekvőhelyet készíttetett magának, és alkonyattájt megtért a parinirvánába, a végleges e világról való eltávozásba.
Ezt hagyta tanítványaira utolsó tanításként:
„Ne feledjétek, Ti szerzetesek: mulandó minden, ami keletkezett: törekedjetek szakadatlanul!”

Krisztus születése előtt 544-ben, május 11-én, vasárnap történt mindez: szép májusi telehold ragyogott Pandzsáb sötétkék égboltján.
Megkezdődött a buddhista évek számlálása.

*Az idézeteket Ashvaghósha A Buddha élete című művéből kölcsönöztem, helyenként fordítottam

Hat évvel ezelőtt,

2007. május huszonnegyedikén, szokásom szerint jókor reggel emailben üdvözöltem barátomat, szerkesztőtársamat, Verő Lászlót, a Héttorony irodalmi lap  létrehozóját, főszerkesztőjét, de nem kaptam választ. A nap során még hívtam néhányszor, mígnem estefelé megtudtam, a választalanság okát.
Laci halott volt.
Halála után néhány nappal írtam ezt…

Az úr felkél a monitor elől

Az úr felkászálódott az ágyból, és elindult a konyha felé, hogy kávét főzzön, az első kávét, melyet majd legalább tíz követ még a nap során. Menet közben reflexszé vált mozdulattal bekapcsolta a számítógépet. Mire a kávé megfő, a számítógép is bemelegszik, munkára készen várja.
A konyhában a falióra háromnegyed hatot mutatott, és ez remek, kiváló időpont, komoly teljesítmény, hiszen fél egyig ült éjjel a gép előtt.
A zuhanyozást későbbre, a második kávé utánra tervezte, de amíg a kávéfőző magában füstölgött, elment a fürdőszobába fogat mosni, mert az éjszaka elszívott rekordmennyiségű cigarettától keserű volt a szájíze.
Fogmosás közben nézte magát a tükörben, és eldöntötte, hogy meg kell igazítania a szakállát, mert kissé elburjánzott már.
Az úr ugyanis, még ezen a hajnali órán is - borzosan, fáradtan is -, valahogyan úr volt, afféle harmincas évekből való, irodalmi kávéházba illő, krúdygyulás úr. Szindbád, hajnali  rendetlen-rendességben. Hiába, hogy csak egy inget kapott magára – mindig meztelenül aludt, bármilyen fogvacogtató tél dúlt is a kertes kis ház körül, de most ráadásul korai, májusi kánikula hevítette már a hajnalt is -, még abban az egy szál ingben is úr volt, holott az ing gallérjáról hiányzott a kamélia.
Nézte magát a tükörben, és közben arra gondolt, hogy igazán nincs túlságosan fönt a feje, kettős értelemben sincs fönt. Az a százhatvanhét centiméter, ahol fejtetője van, nem mondható túl fentnek, meg aztán jelképesen sem szerette, sosem szerette túl magasan hordani orrát, fejét.
Már kotyogott és böffentett néhányat a kávéfőző, amikor visszatért a konyhába. Kitöltötte a friss, illatos kávét, kevés tejet töltött bele - cukrot soha -, aztán elindult a számítógéphez, hogy az első kávé mellé elolvassa ismerősének, szerkesztőtársának napi krónikáját abban az irodalmi on-line lapban, melynek ő volt a szülőatyja, mindenese, lektora.
Útközben megint a tükörbe nézett, és arra gondolt, hogy kicsit le kéne fogynia, de hát hogyan?
Ő aztán koplalni nem fog, és a mostanság divatozó norbi-egészséges táplálkozástól hányingere van.
Az úr gourmand is volt sok egyéb között, hisz mondom: Krúdy korából maradt valahogy itt, ebben a nem krúdys világban.
Rágyújtott, kortyolt egyet a kávéból, aztán megnézte a krónikát.
Ott volt, már ott volt.
Miközben olvasgatta, hogy mi minden történt azon a napon száz, kétszáz, kétezer évvel előbb, jobb kezével az inge alá nyúlt, és dörzsölgette a mellkasát, öntudatlan mozdulattal.
Néhány hete a mellkasában nyomást érzett, szíve kissé akadozott munkálkodásában, és vérnyomása sem volt épp a legjobb.
Elolvasta a krónikát, egy mondatot írt hozzá, az egyik tényhez tett finom, nagy tudásából fakadó kiegészítést, aztán benézett a lap többi rovatába.
Három írás érkezett az éjjel, valamikor az után, hogy ő fölkelt a monitor elől, és lefeküdt, és nyirkos álomba merült, mert még az éjszaka is szokatlanul meleg volt a korán érkezett kánikulában. Ő meg újabban egyre jobban szenvedett a melegtől: a melegtől szenvedett, és nem a hidegtől, mióta a szíve nem úgy doborgott, ahogy az elvárható egy egészséges ifjú szívtől. Márpedig, hiába tudta az életkorát az úr, azért csak ifjúnak vélte a szívét, testét, lelkét.
Három új írás. Ez így volt majd minden reggel. Mindig akadt legalább három súlyos lelki válsággal küszködő valaki, aki éjjel, egyedül, ébren, éberen kiöntögette lelkének tartalmát, és a klaviatúrát ütögette álmatlanul alvás vagy egy jó szeretkezés helyett.
Az első írást halk, alig hallható belső káromkodással a „kukába” hajította, rövid levelet írt a „szerzőnek”. Egyedül vagy baráti társaságban megengedte magának azt, amit közemberként, közíróként, lektorként soha: a csöndes, ízes, soha sem közönséges szitkozódást.
Közben töprengett: azon töprengett, hogy ugyan mi indíthat valakit arra, hogy a pihenésnek szentelt éjszaka óráiból legalább felet elsinkófáljon arra, hogy valami se füle, se farka dolgot verjen ki a billentyűzeten.
A másik két írás elviselhető volt, igaz apróbb nyelvi, helyesírási hibák akadtak bennük, de azokat kijavítva úgy döntött: ezek fölkerülhetnek a főoldalra.
Üzenet kúszott föl a képernyőre: „Jó reggelt Lektorom, szép napod legyen! A rossz hír hozójának régi időkben börtön, száműzetés járt, hát vállalom. A zenész visszamondta a szereplést, különböző okokra hivatkozva. Próbálok másikat keríteni. Bocs.”
Tényleg rossz hír volt, az úr úgy érezte, hogy kicsit jobban szorít a mellkasa. Középen szorított, és az úr arra gondolt, nem is a szíve szorul össze, hanem a lelke, mert a szív baloldalt van, a lélek az, ami középen van.
Mindenesetre téharminckettesek kódorogtak a mellkasán, akár légyen ott a szíve, akár légyen ott a lelke.
Tényleg rossz hír volt ez, mert az úr már szépen eltervezte az ő irodalmi lapjának, lelkéből lelkedzett gyönyörű magzatának első születésnapját, a fölolvasóestet, aztán a kertjének rózsái közt leendő születésnapi mulatságot: most meg a zenész lemondja az egészet.
Belenézett saját megkezdett írásába, és fölsóhajtott: annyi a munka, hogy azt az írást soha nem fogja befejezni, de minek is kéne neki írnia?
Írnak e világon elegen, jelentőseket, jelentékteleneket, egészen lényegteleneket, az emberek írnak, mert….
Ki tudja, miért írnak, de írnak. Tán írónak vélik magukat. Rosszabb esetben meg költőnek.
Neki meg az a dolga, hogy írónak vélhessék magukat, hisz amíg van az ő onlájnja, addig a bot - meg vesszőcsinálta írók képzelhetnek, amit csak akarnak magukról.

Lezuhanyzott most már, farmert húzott, és könnyű, színes inget – akárha valami latin-amerikai földön öltözne -, és nekivágott az életnek.
Beautózott a Városba – városszéli kertvárosban élt -, és megejtett néhány látogatást. Jót és rosszabbat egyaránt, mert jó és rosszabb emberekkel kell kapcsolatban lenni, mindenkivel kapcsolatban kell lenni, mert ki tudhatja, kiben mi lakik, mikor jön el a nagy megváltó, aki sok-sok pénzt ad, és ő újra valódi irodalmi újságot készíthet: nem ilyen gépit, hanem illatos papírból készültet, lapozhatót, olyat, aminőt régen készíthetett.

Három – vagy négy? – beszélgetést is letudott: mindenütt kávézott, cigizett. Mély filozófiai beszélgetéseket folytatott, és fölszínes butaságokat hallgatott meg, mondott maga is a másiknak tetsző közhelyeket. Bármire képes volt, csak mondja végre valaki: Jól van uram, segítek…

Késő délután kanyarodott vissza autójával a makadám útról arra földútra, ahol kertes háza, számítógépe, onlájn-lapja várta.
Letelepedett a monitor elé, és először üzent lektortársának a zenész ügyében. „Rajta vagyok!” – jött a válasz szinte azonnal, de valamiért ez most nem nyugtatta meg az urat, a lelki nyomás nem engedett föl.
Ezt eddig nem érezte, soha nem érezte: csalódottságot és az idővel való versenyfutás reménytelenségét.
Megnézte a beérkezett írások listáját, és nagy sóhajjal nekifogott a lektorálásnak. Míg munkálkodott, a nyitott ablakon át májusi virágillatok, és különböző árnyak jöttek be a szobába. Aztán az ajtó is egyre gyakrabban nyílt, azon is jöttek a vendégek.
Először a cica lépett a szobába, az ajtóban lekushadt, és valódi macskamozdulattal előrenyújtotta mellső lábait, hátra a hátsókat, nagyot ásítva nyújtózott, aztán az úr ölébe fészkelődött, miközben az úr dolgozni kezdett.
Aztán egykor volt költők, barátok érkeztek a lassan homályosodó szobába. A legjobbik barát mellételepedett az egyszemélyes székre a monitor elé – különös, de elfértek mind a ketten ott -, és faggatni kezdte:
„Miért is?”
Az úr értette a kérdést, és válaszolt:
„Mi mást csinálhatnék? Nem értek semmi máshoz, egész életemben ezt csináltam, én lektor vagyok, lektor leszek…”
„Meddig?” – kérdezte a nagy költő, akivel egykor tényleg gyakran beszélgetett az úr, amikor még hús-vér valóságból volt az a költő.
„Hajnalig. Holnap meg újra…”
„Mit adnak ők neked, mit? Köszönetet? Mi az ellenértéke munkádnak?” – kérdezte most a költő, és az ölben ülő cica kíváncsian várta a választ.
„Számít? Mire vágyom én azon kívül, hogy ők költőnek meg írónak gondolhassák magukat? Évtizedeken át néztem, ahogy kioldalog a szerkesztőségi szobából egy megtört hátú ember, akinek azt kellett mondanom, hogy nem ír rosszul, de mégsem adható ki a kötete. Most, hogy onlájn lettem, minden kiadható. Csak látnád örömteli képüket egy-egy fölolvasóesten! Csak látnád, nem kérdenél ilyet barátom…”
A cica-az-ölben helyeselt.
De már jöttek sorban, hosszú sorban az egykor élt és jól ismert költők, írók, akiknek műveit lektorálta. És ők is faggatták az urat.
Legkülönösebb az volt, hogy olyanok is jöttek, akik több száz éve haltak meg, tehát az úr nem is ismerte őket. Krúdy jött például, meg Shakespeare is megjelent.
Odakint sötétedett: az úr hallgatta a vendégeket, meg a fák esti suttogását, időnként válaszolt, és próbálta mellkasáról  dörzsölgetéssel eltávolítani a tankokat.
De a tankok nem mentek odébb, hát föl kellett állnia, hogy a nyomás szűnjék.
Az úr fölállt hát a monitor elől, aztán megadóan a padlóra dőlt.
Már nem láthatta, hogy új üzenete érkezett:
„Minden rendben, találtam zenészt….”
Hajnalodott.

ócska, kompilatív dal(ocska)

Élned, halnod kell?
Nem érte meg, és nem éri meg!
Napsugárban fürödhetne lelked,
de ordashad áradata támadt ellened.
Mindig így megy e világi élet:
az ordasok olykor eltűnnek,
aztán újra jőnek.
Mindig így lesz e világi élet,
egyszer fázol, másszor lánggal
égsz el. Nem érte meg, többé ne tedd!
Nem érte meg, nem éri meg,
nem éri meg: nincs már kinek.

A nyomorult

- o taiti -
(ami maori nyelven annyit tesz: sohamár)

Amikor Eugéne Henri Paul Gauguin – Koke, ahogy maori nyelvre torzult neve még Mataieaban - 1901. szeptember tizenhatodikán, egy hétfői napon, napkelte táján leszállt a hajóról, mely Tahitiről Atuonába, a Hiva-Oa szigeten fekvő kikötőbe vitte, valójában már alig volt élő ember.
Alig.
Egyfelől 1895. óta - amikor az a bunkó breton matróz összetörte a bokáját egy verekedés során - csak bottal tudott vánszorogni: az igaz, hogy a fogantyút hol pénisz alakúra faragta, hol szép, meztelen lányalakokká formálta, de hát ez a vajákolás nem sokat segített fájó bokáján: a fő baj nem is ez volt, ezt már megszokta Koke. A való,  igazi baj az volt, hogy a  kimondhatatlan betegség kórokozói, azok a nyomorult kis spirocheaták, melyek évtizedek óta vérében éltek, nőttek, szaporodtak, az ótvaros, bűzlő, beteg, fájdalmasan mozduló lábai után lassan elérték a központi idegrendszert, aztán a tüdejét meg a szívét is: mostanra pedig – és ez a legszörnyűbb, ami festővel történhet – lassan elhomályosították látását, lényegében megvakították.
Szakadatlan gyomorbántalmai miatt szinte egyáltalán nem tudott enni már, hát csak ivott; a ruha lötyögött rajta, egykor igazán óriási teste összetöppedt, meggörnyedt; vénember teste lett, noha voltaképpen még csak ötvenhárom esztendős volt.
Hová tűnt már az a robosztus test, az a büszke ember, az a Jean Valjean, akinek szerepébe bújva festette meg magát azután, hogy Victor Hugo remeke - a Nyomorultak - őt is lenyűgözte, mint szinte mindenkit Franciaországban?

Az orvosi és csendőri jegyzőkönyvek tanúsága alapján Paul Gauguin 1903. május nyolcadikán, alkonyi órában halt meg, ám atuonai barátai – Ky Dong, a vietnami száműzött herceg, Emil Frebaut telepes, Ben Varney, az egykori bálnavadász,  jelenleg boltos és  a fehér szakállú Tioka, bennszülött szomszédja -, akik egy, másfél órával a megjelölt időpont előtt még nála voltak, és aztán vissza is mentek dolguk végeztével, ezt kétségbe vonták, sőt: szerintük még akkor is mutatott életjeleket, amikor ők már újra ott voltak a Gyönyör Házában.
Az orvos és a csendőrparancsnok – Koke esküdt ellensége - erősítették, hogy már a hullabűz is érezhető, amire ezek azt felelték, hogy nem hullabűz az, hanem vérbajtól rothadó lábának már jó néhány éve érezhető bűze, a halál időpontja megmaradt annak, amit jegyzőkönyvbe foglaltak.
Tévedtek a barátok is, a jegyzőkönyv is: Koke legalább három éve már halott volt.
Nyomorult élőhalott.
Évek óta a testi leépülés meg a halálfélelem szorításában élt, halálközelségben, és ebben az volt a leghatalmasabb és legcsodálatosabb, amikor a halál ellen védekezőben, tudatában kicsiny, nyomorult, veszendő voltának, érezte magában - a halállal vívott végső tusájában is  érezte magában - az élet gyönyörű, rettentő erejét és szívósságát: az élet szépségét. Ó igen: Koke legalább három éve harcolt már, hogy orron fricskázza a halált.

Dacára nyomorult testi állapotának mégis belső izgalom fűtötte Pault, amikor Atuonában - az áhított Éden földjén - partra szállt.
Mert Tahiti, második ottléte idején keserves csalódásnak bizonyult.
(Másodiknak mondom, mert egyszer már visszaszökött szülőhazájába, vesztére és bánatára.)
Tahiti másodjára nem tűnt, még neki sem tűnt annak a civilizálatlan, vademberek lakta földnek, aminek a bolond hollanddal  Arles-ban megálmodták a Paradicsomot, a Gyönyör és Festészet Házát.
A szerencse, mely oly régen cserbenhagyta Pault – meglehet, sosem volt életút-társa – ezúttal mellészegődött, éspedig az anarchista, száműzött annámi herceg képében, akivel röviddel atuonai kihajózása után találkozott a festő. Ky Dong volt az, aki néhány nap alatt szerzett neki egy telket, aztán segített fölépíteni a Gyönyör Házát, azt a kis pálmatetős, kétszintes házikót – a tébolyodott hollandus emlékére, önnön szarkofágja gyanánt -, mely utóbb  néhány megmaradt barát alkonyatesti találkozóhelye lett, akár csak Tahiti szigetén, Mataeiában volt a háza.

Egy napon – 1902. július ötödik napján, szombaton, a lemenő nap utolsó sugarainál - Koke kevés megmaradt barátjával, abszint, rum és bor társaságában üldögélt a Gyönyör Házának teraszán. Minden este, mikor csak lehetett, ott üldögéltek. Paul Gauguin kellően fölszerelte házát élelemmel, itallal Atuona egyetlen boltjából, melyet Ben Varney barátja vezetett. Fölfogadott két helybéli szolgálót is, a félig-meddig kínai Kahuit, a szakácsot, meg a maori Matahabát, a kertészt, akit megtanított arra, hogy a bolond holland kedves növényeivel, napraforgókkal ültesse körbe a Gyönyör Házát: de ha nagyobb buli volt Kahui is, Matahaba is fölszolgálókká változtak át.
Szóval azon az alkonyati órán, poharazgatás közben, váratlanul azt kérdezte Paul Vernier lelkész – az igaz, jó barát és drusza - Kokétől: „Mindig is festő akart lenni, Paul?”
Újabban Gauguin – vagy azért, mert egyre szétszórtabb lett, vagy azért, mert a kimondhatatlan betegség a hallását is rontotta – kérdésekre nem válaszolt azonnal. Vernier tehát újra kérdezte: „Már gyerekkorától kezdve művészi elhivatottságot érzett, Paul? Nagyon érdekel az elhivatottság témája, akár vallási, akár művészi az. Azt gondolom, hogy e kettőben sok a közös.” – őszinte kíváncsisággal várta Koke válaszát, és a festő végre így adta azt: 
„Ó nem, dehogy is! Ez a hóbortom nagyon későn jelentkezett. Hiszi vagy sem atyám, harminc éves koromig két vonalat nem húztam egymás mellé, a művészeket bolondos, bohém buziknak tartottam, és megvetettem, lenéztem őket. Amikor a háború után otthagytam a haditengerészetet, fogalmam nem volt, mihez kezdjek magammal.”
És nem hazudott, bámennyire hitetlenkedve nézték is asztaltársai.
Paul 1871 elején szerelt le a haditengerészettől, anyja ekkor már halott volt, majdnem-gyámja (nem volt férje Aline Gauguinnek, csupán a szeretője), Gustave Arosa, képgyűjtő és fényképész vette szárnyai alá.
Koke az ő segítségével került Paul Bertin tőzsdeügynökségére, ahol megismerkedett Emile-lel, Emile Schuffeneckerrel, aki festői álmokat dédelgetett. Ő avatta be Pault is a művészet világába: együtt festettek, rajzoltak, ekkor születtek Gauguin első képei.
”Közben azért” – folytatta Koke – „jól beilleszkedtem az üzleti életbe is. Hiszitek vagy sem, kiváló tőzsdeügynök voltam, afféle bankár, pénzügyi szakember, és nyilván nem hiszitek, de nagyon is jól csináltam.”
Elgondolkodott, aztán hozzátette: „Ha annál maradtam volna, talán milliomos lennék már. Amolyan nagypolgár, burzsuj, aki havannát szív, és két, három szeretőt tart.”

Tengerészsége idején, a hajókon fegyelemhez szokott Paul, Párizsban is szerényen élt, ennek következtében szépen tollasodott a bankárjelölt. Egy panzióban lakott, ott ismerte meg későbbi feleségét, a dán Mette Sophie Gadot, akivel 1873. november huszonkettedikén házasságot kötött.
”Ohó Paul!” – vetette közbe Ben barátja. – „Hát te házas vagy? Neked feleséged is van? Igazi, törvényes feleséged?”
”Igazi, bizony, törvényes, sőt, még annál is több.” – felelte elmélázva Koke.
Igen belészeretett Mette Gadba, ebbe fiatal, művelt, széphajú és széptermetű viking lányba, aki szórakozni jött Párizsba, 1872. telén. De akkori érzelmei, miként a Viking képe is, homályosult már Paulban.
Igazán szerelmes voltál Mettébe?
Így kellett lennie, minden bizonnyal szerelmes volt a lányba, hisz randevúzgattak, udvarolt neki, szerelmet vallott, aztán hivatalosan is megkérte a kezét.
”Mi romlott el, Koke?” – hallja Ky Dong kérdését.
”Festeni kezdtem, kiállításokon szerepeltem, előbb egy képemet, aztán másokat is kiállították a párizsi Szalonban; festőkkel ismerkedtem meg, Pisarróval, aztán a van Gogh testvérekkel, Vincent-nel és Theoval, másokkal is. Az impresszionistákkal.”
Töprengő csend után folytatja: „Mindez, meg a nyolcvanhármas válság siettette elhatározásomat: otthagyni az üzleti életet – bankunk amúgy is a csőd szélén táncolt -, hogy minden időmet a festészetnek szenteljem. A Viking persze nem örült ennek a fordulatnak, érezte, hogy nemcsak addigi munkámmal, hanem az egész polgári életformával szakítani készültem.”
Gauguin terve, hogy majd művészetéből tartja el a családját, nem vált valóra. Először Rouenba mentek Pissarróhoz, de rövidesen kiderült, hogy nincs miből élniük. Mikor pénzük elfogyott, Mette családjához költöztek Koppenhágába. Paul sikertelenül próbált elhelyezkedni, vagy művészetéből megélni: kiállítását az ottani Akadémia rögtön a megnyitó után bezáratta. A családot felesége tartotta el fordításból és francia nyelvórák adásából.
A lelkészt változatlanul nem Koke életútja, hanem a lételméleti kérdés foglalkoztatta, ezért kis szünet után azt kérdezte:
”Ha olyan jól mentek a tőzsdés dolgai Paul, miért állt be a „buzi, bohém” festők sorába? Miért?”
„Hogy miért lettem művész?” – kérdezte Koke. – „Mert fricskázni akartam a halál orrát, mert  tökön akartam rúgni az elmúlást. Azt gondolom, csakis ezért lesz művész, aki művész lesz.
Mert – látjátok barátaim – maholnap úgy fogok én elpusztulni, olyan nyomorultan, olyan magányosan, mint egy gazdátlan, kóbor kutya, de a képeim által  kijátszom a halált, halhatatlanná tesznek azok.”
Rövid, rumivónyi csönd után azt kérdi Vernier lelkész:
„És mit gondol, Paul? Sikerülni fog? A halhatatlanság? Összejön?”
”Nézze, Atyám” – adta a választ a festő. – „Sosem számoltam össze pontosan képeimet, de azt gondolom, festettem száznegyven, százötven képet. Nem számolom azokat, melyeket dühömben szétkaszaboltam, azokat sem, amelyeket hitvány, romlandó anyagra tettem: ha nem volt pénzem, hogy rendes festővásznat vásároljak - nem ritkán - mosott zsákvászonra vagy papírra dolgoztam, ezek nem maradhatnak fönn, ezek nem élnek túl. De azt gondolom – értek annyit tán a festészethez, a művészethez, hogy meg tudjam ítélni -: száznegyven- százötvenből legalább tíz, húsz az remekmű.”
Dicsekvő gyermek módjára vigyorodik el Koke:
„Vagy nem?”
”De hát” – veti közbe Ben, a boltos bálnavadász – „túl jól sosem éltél a képeidből, Koke; én legalább is így hallottam tőled.”
”Így is van. Nem éltem meg – különösen az elején, amikor feleségemet és lányunkat Koppenhágában hagyva Clovis fiammal visszatértünk Párizsba és nagy nyomorba. A nyolcvanas évek közepén lehetett ez -, és nem is fogok megélni halálomig. De, látjátok, egykori barátom, az az őrült hollandus, amennyire emlékszem, egyetlen képét adta el életében, olyan is volt, hogy családi portrét rendeltek tőle Arles-ban, és dohánnyal meg étel-itallal fizettek neki. És most nézzétek meg! Váratlanul hogy fölment az ázsiója, képei lassan a legdrágábbak kezdenek lenni… Így lesz velem is.” – jövendölte Gauguin.
”És most min dolgozol?” – kérdezte Ky Dong.
”Semmin, semmin. Én már nem fogok festeni többé, nem is tudnék. Az a portré, amit még legutóbb a te kifejezett kérésedre festettem épp, keserves volt. Napokon át – ritka alkalmaktól eltekintve – elmosódott foltokat láttam csak a vásznon. Így nehéz festeni, nem is fogok.”
”Egyre rosszabbul látsz, Koke?”
”Egyre rosszabbul, hogy ne mondjam: lassan megvakulok.”
”Ez szörnyű lehet…” – gondolkodik el a lelkész.
”Láttam már eleget, atyám.” – mondja keserűen Paul.

**   ***   ***
A hosszú és – valljuk meg! – kimerítő éjszaka után másnap, július hatodikán nem volt vendégeskedés a Gyönyör Házában, hacsak nem számítjuk a közeli Szent Anna iskola néhány tizenéves leánytanulóját, de hát ők szinte minden délután, ha csak tehették, átrándultak Koke házába. Abból, hogy ezek a lányok töprengés nélkül szöktek át a clunyi apácanevelők tiltása dacára a Gyönyör Házába, abból is csak azt következtette Paul, hogy élete finiséhez ért. Azelőtt furfangos mesterkedésre és hízelgésre volt szükség, hogy a lányokat odacsalja, édesgesse házába, mert veszekedett rossz híre volt a festőnek; most meg maguktól jöttek.
Persze, tudta Koke, hogy nem őt akarják látni a lányok, hanem hírhedett pornográf képgyűjteményét, amit réges-régen, első hajóútján vett Port Saidban egy matróztól, és vitte magával Tahitire, és vitte magával Atuonába is, és amelyek valami mitikus dologgá kezdtek válni, a bűn jelképéve a katolikus misszió és a protestánsok iskolájának tanárai meg tanulói szemében, egyébként Atuona lakóinak szemében általában.
Tudták a lánykák, hogy ha bemennek Gauguin házába, Koke megpróbálja majd elkapni őket, vakon és tehetetlenül, inkább a rítus, mint a gyönyör kedvéért, mert a nyomorult, beteg festőben gyönyörvágya kielégítésére már nem volt életerő; nem tartottak hát tőle a leánykák, amikor egészen ártatlanul megsimogatta mellüket, combjukat, és arra biztatta őket, vetkőzzenek meztelenre, mely látványból vakuló szeme mit sem élvezett volna amúgy.
Egyszerűen már csak azt élvezte Paul, hogy a Gyönyör Háza megtelt viháncolással, vihogással, tettetett sikolyokkal. De élvezni még egyszer a szép, aranyszínű, fiatal testeket?
Á!
O taiti, Koke, o taiti: nevermore.
Amikor aztán a lányok elmentek, teljes súlyával rátelepedett a magány; az egyedüllét hiábavalósága úgy terítette le Kokét, mint egy párduc mancsa a vadat.
Alkonyattájt aztán mégis befutott Tioka, a nagyszakállú szomszéd, éspedig azért, mert a hivatalban járt, és fontos – nagyon rossz – hírt hozott onnan.
Gauguin – ahogy Tahitin - Hiva-Oán is folyton összeütközésbe került a hatóságokkal. Nem akarom fölsorolni minden ügyét, melyeket a hatóságok gyakran felforgatónak, lázítónak ítéltek meg, és nem ritkán hallatszott a vád: persze, hisz anyai nagyanyja az a Flora Tristán, aki az 1840-es éveinek híres feministája, írója, hírhedett fölforgatója, szocialistabarát szónoka volt. Az az igazság, hogy ebben akár lehetett is valami: Paul büszke volt nagyanyjára, aki azt a nevezetes és végül győztes harcot vívta meg szörnyű férje ellen a szabadságáért, és akit végül a szörny meg akart ölni, és kis híján sikerrel járt.
Koke meg Tahitin is, Hiva-Oán is lázítgatta az őslakosságot a francia hatóságok galád intézkedései ellen. Mataieában a csendőrség és általában az igazságszolgáltatás trópusi mód lustán működött. Időnként megfenyegették ugyan Pault, de tényleges intézkedéseket nem foganatosítottak a felforgató ellen. Hiva-Oán azonban személyes ellensége akadt Claviere csendőrparancsnok személyében, aki buzi, léhűtő művésznek gondolta és mondta is gyakran a festőt, és folytonosan szimatolt utána, mint a nyomorult Jean Valjean után Javert.
A háttérben valódi ok húzódott: mint az őslakosok lassú pusztulásának részvétteli szemtanúját, a hatóságok meg akarták félemlíteni Pault. 
Tioka most avval a hírrel állított be, hogy egy barátja és jóakarója a prefektúrán mutatott neki egy levelet, melyben a tahiti hatóságok arra utasították Claviere-t, hogy „minél előbb gyűjtsenek terhelő anyagokat és fogják perbe a Gauguin nevezetű egyént, és törjék meg vagy likvidálják”: ajánlottak néhány vádat is Paul ellen abban az utasításban. „A kötelező iskolai oktatás és az adófizetés elleni propagandájával aláássa a katolikus misszió munkáját, és lázítja a bennszülötteket, akiket Franciaországnak kötelessége megvédeni.”
”Mit árthatnak nekem?” – vonta meg vállát Paul.
”Nagyon sokat, és nagyon komolyan.” – felelte Tioka. – „Claviere szívből gyűlöl, örül, hogy végre ilyen parancsot kapott, és minden beosztottjának elmondja napjában többször, hogy sittre vágat és hatalmas pénzbírságra ítéltet. A te állapotodban a börtön a biztos halál, és azt sem hiszem, hogy örülnél, ha a Gyönyör Háza, benne minden itt lévő festményeddel kalapács alá kerülne. Vigyázz magadra, Koke!” – búcsúzott a jó barát.

Hogyan vigyázhatott volna magára betegen, nyomorultan, befolyásos barátok és eszközök híján? Fájdalmai miatt már csak ópiumon és laudanumon tudott élni, ezek viszont – meg maga a betegség is - órákra, napokra bamba, félálomszerű állapotba süllyesztették, így várta a dolgok alakulását.
És a dolgok kedvezőtlenül alakultak, nagyon kedvezőtlenül: megjött az idézés, a csendőrparancsnok hozzácsapott még az ajánlott vádakhoz néhányat, például azt, hogy lejáratta a hatóságot avval a levéllel, melyben bejelentette, hogy nem hajlandó útdíjat fizetni egy olyan útért, amit valójában a bennszülöttek tapostak ki, de amelyben a hatóságok munkája egyáltalán nem testesült meg.
Példátlan gyorsasággal meglett az ítélet is: három hónapi börtön és 1000 frank bírság.
Koke Tahitire akart menni, hogy fellebbezzen, de erre az útra már nem került sor: május első napjaitól már nem volt ereje fölkelni többé.
Az emeleten berendezett műteremben feküdt, időtlen tétlenségben, nyomorultul szenvedve, mígnem 1903. május nyolcadikán, a lemenő nap visszafele tekintő, tengerre vérsávot festő utolsó sugarainál meghalt.
A közeli dombon temették el, sírját egyszerű kőlappal jelezték barátai.
Hagyatékát árverésen kótyavetyélték el.

Ma – május huszadikán – 214 éve annak, hogy megszületett Balzac

Honoré bezárja a boltot

Ama napon – 1850. augusztus tizennyolcadika volt -, melynek alkonyati óráján Honoré de Balzac a szokottnál is erősebb nyomást érzett mellkasában (és hiába dörzsölgette immár hideg vízzel, elillanó, illatos illóolajokkal), végül megadással ráborult az íróasztalra, és szelíden (nem szelíd életére cáfolva) meghalt, úgy kezdődött, mint bármely más nap.
Négykor kelt, hideg vízzel térítgette magához testét, lelkét és szellemét, aztán az íróasztalhoz ült, hogy sorokat tegyen hófehér papírlapokra, erősen elcsúfítva szörnyű  kézírásával a szűzi papírt.
Mielőtt belekezdett volna papírcsúfító munkájába, az íróasztalon álló Napóleon szobron fordított annyit, hogy a bronzból készült császári szemek rá tekintsenek, és – mint harminckilenc éven át minden hajnalban tette – elolvasta a talapzatra vésett szöveget, mintegy erőt merítve napi munkálkodásához.:
„Amit ő karddal kezdett, azt én tollal fejezem be."

Egykor az előkelőségvágy az ifjú Balzacban – kinek neve is nemesi előkelőséggel hangzott ugyan, de igen hamisan, hisz senki fölmenője nemes nem volt, nem kapott nemesi rangot -, nyüzsgésvággyá, mindent-akarásvággyá erősödött. Ifjú, kezdő jogászként úgy került fel Párizsba, hogy valamiképpen meghódítsa a világot, és az irodalom mellett döntött.
Honoré de Balzac - a vidéki ifjú - fölköltözött tehát a fények városába, Párizsba, és mindenek előtt elsétált a Père-Lachaise-temetőig. Megtekintette a leghíresebb francia írók sírjait – La Fontaine-ét többi közt -: éppen temetés ért véget, két díszes hintó állította félre a sírkerti útról Honorét: az egyik Restaud gróf, a másik Nucingen báró címerét viselte.
Az ifjú nagyratörő félreállt, de lelkében nyomot hagyott, hogy neki kellett félreállnia. Ez az önmagában jelentéktelen eset gyötrelmessé fokozta vágyakozó szomorúságát. Beesteledett, a nyirkos félhomály felborzolta idegeit. Még egy pillantást vetett a sírokra, és hagyta fölszáradni utolsó ifjúi könnyeit, aztán Balzac a temető emelkedő  része felé vette útját. Elnézte a Szajna két partján zegzugos körvonalakkal húzódó Párizst, ahol már kigyúltak a lámpafények. Szeme mohón tapadt a város ama részére, amely a Vendôme tér oszlopa és az Invalidusok kupolája közt terül el. Ott élt az előkelő  társaság, ott élt a szellem arisztokráciája, amelybe mindenáron bejutni törekedett. Olyan pillantást vetett erre a zsibongó, óriási méhkasra, mintha előre ízlelné a mézet, és kiejtette száján ezt a nagyszerű mondatot: „Most mirajtunk a sor!”
És a Társadalom arcába vágott merész kihívás első tetteként Balzac elment vacsorázni Nucingen bárónéhez, ahová meghívott volt, majd hazatért,  és odaállította asztalára Napóleon szobrát, melynek talapzatára azt a szöveget vésette: "Amit ő karddal kezdett, azt én tollal fejezem be."

Szóval aznap reggel elolvasta erőgyűjtésként a föliratot, aztán tiszta fehér lapot húzott maga elé, és mindenek előtt fölírta:
„1850. augusztus 18. vasárnap: házasságunk huszonegyedik napja…”
Elolvasta, és belédöbbent a szám szimbolikája: épp annyi napja házasok, ahány éven át levelezett és várt, várt  Eveline-re. Épp annyi.

Az 1832. év decemberében , amikor Honoré harminchárom éves volt,  és  veszedelmes nőfaló, a párizsi férjek réme (legalább is azoknak a férjeknek, akik szép, ifjú, csinoska feleséggel bírtak), a Huhogók meg a Szamárbőr sikere után már neves íróként, lelkes hangú levelet kapott Eveline-től, Eveline Hanska grófnőtől, egy lengyel arisztokrata feleségétől, aki francia földön utazgatva olvasta a Huhogókat, és romantikus lelkesültségében azonnal rajongó levelet írt Honoré-nak.
Többi közt ez állt ama levélben:
"A hang, a tekintet, az arc összhangban áll az érzelmekkel. Még a legzordabb bíró, leghitetlenebb ügyvéd, a legszívtelenebb uzsorás is habozik, hogy elaggott szívet, hamis számadást tulajdonítson annak, akinek a szeme még valami tiszta nedvességben úszik, és akinek egyetlen ránc sincs a homlokán."
 Ilyesmire fölfigyel egy lélek, különösen, ha az a lélek literátus lélek, vagyis érzékenyebb a nagy átlagnál: mondjuk, némileg nőies lelkületű férfilélek.
Honoré tehát erre a levélre válaszolt, és aztán közel huszonegy éven át jöttek és mentek a levelek Párizs és a lengyel- ukrán Lukovo között, ahol Eveline férjének birtokán éldegélt.
„Nem lehetek az Öné Honoré, nem lehetek a felesége, míg él a férjem, a jó és tiszteletreméltó, agg gróf… Nem!”
„Nem is gondolok arra, hogy a férje legyek. Szerető embere kívánok lenni Hanska… Jobb az úgy, jobb: a szerető férfi először mindig a kedvesére gondol, és csak másodsorban saját magára. A férjnél ez pont fordítva van. És nem akarom, hogy fordítva légyen… Csak Önre akarok gondolni mindig,  Barátnőm!”
Mind e szerelmes levélváltások közepette Honoré de Balzac berendezkedett a tudatos és szakadatlan munkára, de ettől kezdve világhódító irodalmi ambíciói mellé fölsorakozott egy másik is: már nem csak a dicsőség végett írt, hanem érte is írt, jövendő feleségéért is.
Persze a dicsőségért is írt, a gazdagságért is írt, de írt mindenekelőtt azért, mert belülről feszítette a közlési vágy: elmondani mindent, amit a világról, az emberekről tud. Elmondani az embereknek, de elsősorban Hanska grófnénak, az ő Eveline-jének.
És dolgozott, mondhatni egy barom munkabírásával, és közben -  ha lehet ilyet mondani – négy végéről égette élte gyertyáit: úgyszólván keresztet égetett élte gyertyáiból Honoré de Balzac.
Amúgy egészen megjavult a szerelemtől, a szerelemben, a szerelem által: nem falta immár a nőket, a párizsi papucsok megnyughattak, Balzac miatt már nem kellett félteniük ifjú nejeiket.
”Mikor? Ugyan mikor?” – faggatta újra meg újra Eveline-t leveleiben. „Legalább a lélegzetvétel reményét adja meg nekem, Barátnőm! A lelki életben, csakúgy, mint a testi életben, van belégzés, és van kilégzés: a léleknek magába kell szívnia, át kell hasonítania egy másik lélek érzelmeit, hogy aztán még dúsabban viszonozhassa azokat. E szép emberi tünemény nélkül nincs élet a szívben, s a szív, levegő híján, kínlódva pusztul el…”
„Ugyan, ne bánkódjék Barátom!” – érkezett a válasz. „Higgye el, nekem sem könnyű a várakozás, nem könnyebb, mint Önnek: a nő  fennkölt sorsa az, hogy a jó sors csillogásánál mélyebben járja át lelkét a bánat pompája.”
 Aztán persze – nyolc éve leveleztek már akkor -, személyesen is találkoztak, találkoztak végre. Mégpedig szerelmes szíveknek felettébb alkalmas helyen, a szép, romantikus Genfi -tó partján kecseskedő kis városkában, Corsier-ben, ahol Eveline öregecske grófjával időzött, hogy annak köszvényes és egyéb rohamait gyógyvizekkel gyógyítgassák.
Istenem! be gyönyörű volt Eveline, be bájos és gyönyörű!
Ébenfekete haja köré glóriát festett az alkonyi nap, lágyan telt, szép alakja elevenzöld fenyőfák és kék tó hátteréből bukkant elő a parti sétányon.
Hisz volt már akkor képe Balzacnak Eveline-ről, egy medalionba festett arcképe volt róla, de ez az eleven, csillogó szemű, okos tekintetű és lágy hangú nő alig emlékeztetett ama arcképre.
Ez az elven asszony minden addig ismert asszonynál szebb, igazabb és tökéletesebb volt.
„Most már ismerem Önt Barátnőm…” – mondta neki séta közben Honoré. - "Az íróknak megvan az a tehetségük, hogy egyetlen szempillantás alatt mindent meglássanak."

Elváltak néhány szép nap után: Eveline és aggocskája visszatértek a gróf messzi birtokára, Balzac meg Párizsba, de az asszony erős ígéretét még jobban bírva: amint férje meghal, Honoré felesége lesz.
Az író dolgozott tovább, megkettőzött erővel írt, dolgozott tovább: szinte mást sem csinált. Ha úri  társaságba ment is, pontban tízkor elköszönt, dolgozószobájába tért, és írt éjfélig, egyig. Munka közben töméntelen feketekávét fogyasztott, embernek nem való, rengeteg szivart, más dohányneműt szívott el; ha kimozdult hazulról, mértéktelenül evett, és mértéktelenül élt szeszes italokkal. Úgy ám: gyengébb szervezetű embert sokkal hamarabb leterített volna ez az életforma. Ám a kivételes képességű embereknek testi képességeik is kivételesek, Balzac hihetetlenül szívós mód győzte az élettempót.
És iszonyatos volt munkabírása is, hisz őérte, ő általa, ő miatta dolgozott: akadt olyan év, amelyben hat regényt is megírt, miközben más, már elkészült, de be nem fejezett regényen is dolgozott, sokat újra meg újra átírt,  amíg végre végleg megelégedett vele.
Olykor mellkasát fájlalta ugyan, olykor elfogyott a levegője, de mindig azt gondolta: Eveline hiánya veszi el a levegőt: megdörzsölte szíve táját, és dolgozott tovább…

Aztán meghalt a gróf: az esküvő még késett kicsit, Eveline-t a birtok rászakadt ügyei ott fogták a távoli földön, ám Honoré ennél tovább nem bírta. Maga utazott szerelmeséhez, maga segítette az ügyek intézésében, maga ültette aztán hintóba, és maga vitte Párizsba álmai asszonyát.
És az esküvő is eljött rend és mód szerint, huszonegy kitartó, szerelmes év jutalmaként.

Most hát  - 1850. augusztus tizennyolcadikán – ott ült Honoré de Balzac az íróasztalánál, és mód nélkül, múlhatatlanul nyomta a mellkasát valami nevezhetetlen.
Huszonegy napja volt férj: huszonegy napja, annyi napja, amennyi évig várt Eveline Hanskára: annyi napja éppen.
Tollát tintába mártotta, önmagát a felkelő Nap aranyába, holmi világos, szabatos mondat kezdőszavát kezdte lejegyezni, de már nem tudta: ráborult a papírra.
Gondosan beretvált arcán egy tintapaca csúfoskodott, mikor Eveline holtan rálelt….

Pünkösd vasárnapjára

πεντηκοστή

Ó, mennyire féltek, hogy szorongtak hétszer hét napon át. Szorongtak képletesen szólva lélekben, és valóságosan szólva testileg is.
Egy jeruzsálemi háznak a felső szobájában lett búvóhelyük nekik, ahol szállva valának: Péter és Jakab, János és András, Fülöp és Tamás, Bertalan és Máté, Jakab - az Alfeus fia - és Simon, a zelóta meg Júdás, a Jakabnak fia.
Történt egy nap, hogy felkelt Péter a tanítványok között,  és szólt: „Atyámfiai, férfiak; szükség volt betelni annak az írásnak, melyet megjövendölt a Szent Lélek Dávid szája által Júdás felől, ki nyomára vezette és feladta üldözőinek, gyilkosainak Jézust, a Megváltót.
Júdás egykor közénk számláltatott, aztán árulóvá lett, és elnyerte szörnyű szolgálatnak osztályrészét. Mezőt szerzett hamisságának béréből; de alázuhanván önkezével véget vetett kisikkadt életének; elhasadt középen, és minden belső része kiomlott. Adjuk tudtára mindazoknak, kik Jeruzsálemben lakoznak, hogy az a mező neveztessék mostantól akeldamának, azaz vérmezőnek.
Mert meg van írva a Zsoltárok könyvében: Legyen az ő lakóhelye puszta, és ne legyen lakó abban. Mármost  Júdás püspökségét más vegye el!”
Körülnézett az együttlévőkön, majd így folytatta: „Szükség azért, hogy azok közül a férfiak közül, akik velünk együtt jártak minden időben, míg az Úr Jézus közöttünk járt-kelt - a János keresztségétől kezdve -, azok közül egy az ő feltámadásának bizonysága legyen mivelünk egyetemben.”
 Előállt hát kettő: József, ki hívatott Barnabásnak, és kinek római neve Justus volt, meg  Mátyás.
  A tanítványok imádkoztak: „Te, Uram, ki mindeneknek szívét ismered, mutasd meg a kettő közül az egyiket, akit kiválasztottál, hogy elnyerje az osztályrészét e szolgálatnak és apostolságnak, melytől eltévelyedék Júdás, hogy az az ő helyére jusson.”
 Sorsot vetének azért reájok, és esett a sors Mátyásra; így ő a tizenegy apostol közé számláltaték aztán tizenkettediknek.
Így lettek a félők tizenketten újra, mint voltak az Ő földi idejében.

Azokban a hetekben ómerszámlálás ideje volt.
Izrael gyermekei pészach második napján kezdték az árpát aratni, és ezen a napon kezdték el az ómerszámlálást, mely aztán a Hetek Ünnepén, sávuotkor ért véget: ekkor ettek Júdeában először új kenyeret.
A napokat és heteket pedig úgy számlálták, hogy minden napon egy kalászt az új gabonából félretettek, és mikor hét kalász összegyűlt, azt  ómerbe – kévébe – fonták.
Amikor hét kéve összegyűlt, a következő napon meglett az új kenyér ünnepe, a Hetek Ünnepe, a sávuót.
Az esti számláláskor így imádkoztak: „Áldott vagy Te, Örökkévaló Istenünk, a Világ Ura, ki megszentelt minket parancsolataival, és meghagyta nekünk az ómer számlálását!”

Azokban a hetekben bizony aggodalmaskodtak az apostolok közül azok, kik annak előtte földmívesek voltak. Aggodalmaskodtak, hogy sem nem vetettek, sem csűrbe bé nem takarítottak, sem kalászt kévébe nem fontak: csak bújtak ott Jeruzsálemben, egy idegen város idegen házában, közel a Juhok Kapujához.

Az ómerszámlálás utolsó – negyvenkilencedik – napjának alkonyatakor történt, hogy nagy hirtelenséggel az égből sebesen zúgó szélnek zendülése hallatszott, és eltöltötte az egész házat, ahol ültek egy akarattal a tizenkettek.
És megjelentek előttük kettős tüzes nyelvek, és ült mindegyikükre azok közül egy-egy lángnyelv.
Aztán kinyílt a ház kapuja, és csöndes salomot kívánva a ház lakóinak, belépett a Megváltó, majd mindjárt utána tanítványaihoz is szólt: „Ne féljetek! Én vagyok, én. Azért jöttem, hogy elmondjam néktek: messze jövendőben jövök el csak újra hozzátok! De ti ne maradjatok Izráel népe között, mert az én királyságom nem Izráelé csupán, hanem a teremtett világ minden népéhez szóló; áradjatok szét hát, és ne féljetek! Míg vissza nem térek, veletek marad a Szentlélek, a kapocs és erős híd köztetek és köztem!”
Várt kicsit, alaposan, egyenként megnézte híveit, szemükbe nézett, aztán folytatta: „Holnap reggel, sávuot reggelén, hagyjátok el ezt a hétszer hét napon át félelemmel megtöltött házat, a szorongásnak e házát, és kezdjétek hirdetni az Igét!  Prédikáljatok holnaptól minden időben!”
”Rabbi!” – mondta rövid megfontolás után Péter. – „Jeruzsálemben sokféle istenfélő népek laknak, de mind más nyelven beszélnek, annyifélén, ahányan az ég alatt vannak földnek  lakosai.  Milyen nyelven hirdessük az Igét, hogy megértsenek minket mindannyian?”
”Menjetek, áradjatok szét holnaptól fogva: prédikáljatok nekik, és ne féljetek!” – ismételte a Megváltó, aztán kiment abból a házból.

Az ötvenedik nap reggelén kételyekkel telve, de engedelmes lélekkel elhagyták a rettegésnek házát az apostolok, és szétáradtak Jeruzsálem utcáin, terein az újra-tizenkettek.
És igen, úgy volt: abban az időben laktak Jeruzsálemben zsidók, istenfélő férfiak, minden nép közül, melyek az ég alatt vannak: párthusok, médek és elámiták, kik szerte a Birodalomban születtek. Mezopotámiában, Júdeában és Kappadókiában, Pontusban és Ázsiában, Frigiában és Pamfiliában, Egyiptomban és Libiának tartományaiban.
De ők tizenketten, megteltek mindnyájan Szent Lélekkel, és mikor prédikációba fogtak, kezdtek szólni nyelveken, amint a Lélek adta nékik szólniok.
Annakutána pedig, hogy nyelveken kezdtek ők szólni, nagy zúgás lett, egybegyűlt a sokaság és megzavarodott, mivelhogy mindegyik a maga nyelvén hallá őket szólni.
És módfelett álmélkodtak mindnyájan a hallgatók és csodálkoztak, mondván egymásnak: „Nemde nem galileabeliek ezek mindnyájan, akik szólnak? Miféle módon halljuk hát őket, kiki közülünk a saját nyelvén, amelyben születtünk?”
Mások pedig – kik semmilyen nyelven nem tudtak - csúfolódva mondták: „Édes bortól részegedtek meg ezek!”
 Ám Péter akkor előállván szólt: „Zsidó férfiak és mindnyájan, kik lakoztok Jeruzsálemben, legyen ez néktek tudtotokra, és vegyétek füleitekbe az én beszédemet! Nem részegek vagyunk mi, amint ti állítjátok; hiszen a napnak harmadik órája van csak; hanem ez az, ami megmondatott a próféták által.”
Aztán fűzte még szavait tovább, a prédikáció végéig: „Bizonnyal tudja meg azért Izráelnek egész háza, hogy Úrrá és Krisztussá tette őt az Isten; azt a Jézust, akit ti megfeszítettetek!”
És döbbent csönd támadt Jeruzsálemben: csönd, nyugalom és béke!

Az ötvenedik napnak ez igaz-hű története…

Május 18.

A növekvő – D-alakú – hold reggel hétkor első negyedéhez érkezik az Oroszlán csillagképben; a nappal időtartama tizenkét óra negyven perc.

1048-ban ezen a napon született Omar Khayyam, a perzsa költészet egyik legkiemelkedőbb alakja. Európában mindmáig talán ő az egyetlen perzsa költő, akit ismer és olvas a nagyközönség. Népszerűsége azóta töretlen, hogy Edward Fitzgerald - Omar európai felfedezője - 1859-ben megjelentette hetvenöt rubáiból álló Omár-átköltéseit.
(A rubái a perzsa költészet sajátos műfaja, leginkább az epigrammához hasonlít. Négysoros, rímes időmértékes rövid vers, amely általában ellentétre épül. Aforisztikus műfaji jellegének megfelelően gyakran kétértelműséget hordoz.)
Az alapvetően vallásos jellegű rubáit Omar Khayyam emelte a legmagasabb költészet csúcsára, és tette a világi örömöket dicsőítő, a sors gonoszsága és értelmetlensége ellen lázadó világi műfajjá.
És miközben gyönyörködünk, de feledjük, hogy a költészet mellett a matematikát, a csillagászatot és a fizika tudományát is kiválóan művelte Omar!

3. rubái
Akármit hisznek, bármit vallanak:
a fogadóba mindegyik alak
Üdülni tér. Kakas szó mit jelent?
Ezt: percek vissza sohasem szállanak.
(Abet Ádám fordítása)

12. rubái
Egy jó Verskötet a Pálmák alatt,
s Kenyér, kancsó Bor, és ha kobzodat
megzendíted itt a vadonban, - óh
Paradicsom rögtön a sivatag!
(Szabó Lőrinc fordítása)

(Egyet – egyetlen egyet mindezidáig – magam is lefordítottam, persze nem arabból, hanem Franceso Gabrielitől, aki Omar Khayyam legkiválóbb olasz nyelvű tolmácsolója volt.)

193. rubái
Az örökkévalóság titkait nem ismered se te, sem én,
a rejtett szavakat el nem olvassuk se te, sem én.
 Fátyol mögött a szó rólam s rólad folyik,
amikor az lehull, nem vagy már se te, sem én.


1872. május tizennyolcadikán született Bertrand Russel,
1883-ban pedig Walter Gropius.

 Bertrand Russel walesi születésű angol filozófus és matematikus volt, aki Arisztotelész óta a legtöbbet adta a logika tudományához. Az ismeretelméletben fő célja volt, hogy megállapítsa: miről, mekkora biztonsággal mondhatjuk, hogy tudjuk. A tudásba vetett korlátlan hit mérséklését, a kifejezés egyszerűsítését A jelentés és az igazság vizsgálata, és Az emberi tudás területe és határai című műveiben kísérelte meg.
Második célját, a matematika visszavezetését logikai alapelvekre, a két tan összekötését A matematika alapjai című, Whiteheaddel közösen irt monumentális műve által kívánta megvalósítani.
Harmadik fő célja a nyelv elemeire, egyszerű kijelentésekre bontása, amit A tudat elemzése és Az anyag elemzése című munkáiban végzett el. Az előbbi az anyagot és az elmét azonos elemekből épült különböző rendszerekként mutatja be.

Walter Gropius német építész volt, ki olyan épületeket tervezett, amelyeket méltán hasonlítottak az absztrakt festményekhez. Nevéhez leginkább a Bauhaus tervezőiskola fűződik, melyet ő alapított Weimarban: a Bauhausban modern és újszerű anyagoknak az eredeti felfogásban tervezett bútoroknál és épületeknél való felhasználását tanította híres művésztársaival együtt. (Johannes Itten, Moholy-Nagy László, Vaszilij Kandinszkij és mások.)

Miért maradok?

Biztosan nem miattatok,
szörnyszájú, nagyhangú politikusok,
pártoskodók, pártatlanok,
országrontók, hamis-trón bitorlók,
sem miattatok,
politikai kurzust megnyergelő
szerencsétlen szerencselovagok,
és nem miattatok,
kérészsikerű, költőnek látszók.
Akkor miért maradok?
Talán, mert szívcseréhez már
túl vén vagyok,
vagy talán a városligeti tó
itt fog, esetleg, mert
könyvespolcomhoz ragaszkodom.
Talán marasztal a nyelv is - bár
elég jól tudok olaszul -,
mert unokákat szeretni,
nékik mesét, dalt mondani
csak magyarul tudok.
Tán kamaszkorom emlékeit
őrzöm itt,
szülővárosom múltba tűnt
illatát; akácot, orgonát, jázmint,
de meglehet az is, hogy itt tartanak
a piszkos, büdös pályaudvarok,
holtvágányálmú, súlyos vonatok,
melyeken Balatonra utaztam én.
Vagy - ezen felül is -
lehet bármi szép-csúf marasztaló.
Tudom is én? Talán a
Teleki tér,
a sarki kocsma,
kocsmaajtó előtt
a cigánygitáros,
kinek már nincs hangja,
de módfelett ért a gitárhoz.

Közben minden testrészem meg a
lelkem érzi: menni kellene,
mégis: maradok.
Nem tudom, miért,
de maradok.

Május tizenhatodikán

1881-ben ezen a napon jött létre Esztergom városában a Magyar Vöröskereszt.
Legyünk büszkék: nem sokkal európai születése után.
Úgy volt ez, hogy Jean Henri Dunant, svájci üzletember, épp akkor utazott át a solferinói csatatéren – 1859-ben -, amikor halottak és halottakkal vegyesen sebesültek hevertek: egy nappal a szörnyű ütközet után.
Dunant úr a környékbeli lakosság segítségével – szánalomtól vezettetve - megszervezte a csatatéren maradt sebesültek ellátását.
Svájba térte után, 1863-ban megalakította az Ötök Bizottságát, amelyből 1880-ban kifejlődött a Vöröskereszt Nemzetközi Bizottsága.
És most tessék összevetni az évszámokat, és büszkének lenni egykori magyarokra!

102 esztendővel ezelőtt, 1911. május tizenhatodikán született Gács Rezső, akit persze mindenki Rodolfo néven és bűvészként ismert és szeretett. Bűvészkedésre egy kínai gyöngyárus inspirálta, aki megtanított neki egy bűvészmutatványt a dunai kavicsokkal.
1929 tavaszától Pest és Buda számtalan egylete, klubja, szakmai és baráti köre hívta fellépni az ifjú mágust, ekkor kapta Rodolfo Grosso művésznevét mesterétől. Az ujjelvágás, a zsilett-evés, valamint a nadrágtartó, nyakkendő és mindenféle személyes tárgy ellopása, majd többszöri visszaadása legendává váltak. Ettől kezdve a – korabeli plakátok, reklámok szerint – a profi bűvészt és zsebtolvajt a főváros számos ismert és kedvelt mulatóhelyén (Arizona, Clarusse, Alpesi Falu, Moulin Rouge) szerződtették hosszabb-rövidebb időre.
Sikereinek valódi forrása számainak tökéletes kidolgozása és a közönséggel való kapcsolatteremtő képessége voltak. Nyugdíjas korában is napi négy órát gyakorolt. Szlogenjévé vált mondata: „Figyeljék a kezemet, mert csalok!”

84 évvel ezelőtt, 1929-ben ezen a napon osztottak először Oscar díjat.
A későbbi rendezvényekkel ellentétben egy színész vagy rendező egy éven belüli több munkáját is díjazhatták. Emil Jannings például megnyerte a legjobb színész díját két alakításáért, a The Way of All Flesh és a The Last Command című filmekért. Charlie Chaplint az első Oscar alkalmával eredetileg a filmben nyújtott alakításáért a legjobb színész kategóriában jelölték, ám az Akadémia később úgy döntött, hogy Chaplint kiveszi a jelöltek közül, és a Cirkusz című filmben nyújtott komplex teljesítményét egy külön díj formájában kívánja elismerni. Az Életműdíjat a film rendezéséért, megírásáért, elkészítéséért valamint a filmben nyújtott alakításért együttesen kapta.
A legjobb film William Welmann Szárnyak című filmje lett akkor, és volt még díj a legjobb némafilm felirat címén is.

Május idusa van

Mindenek előtt és fölött: 1891-ben ezen a napon valódi zseni született : Mihail Afanaszjevics Bulgakov.
A Mester keserűen rosszalló és groteszk írásai a korában épp születésben lévő Szovjetunió hétköznapjairól gyakran fantasztikus és abszurd vonásokat tartalmazott, és ez az orosz nyelvű irodalomban Gogoltól számítva a társadalmi kritika tipikus módszere volt. Sok műve a szörnyű sztálinista cenzúra áldozata lett, ezeket csak sok évvel a halála után ismerhette meg az olvasóközönség. Például a Kutyaszív már 1925-ben készen volt, a Szovjetunióban meg 1987-ben nyomtatták ki először.
Persze, legismertebb, világhírű műve AMester és Margarita: azt is – mondhatni – haláláig írta, de első kiadása 1967-ből való.
Jó néhány művét viszont megfilmesítették, erre példa a Fehér gárda és az Iván Vasziljevics (Iván Vasziljevics hivatást cserél címmel) és  a Kutyaszív (ugyanezzel a címmel).
A Mester és Margarita – ez a valódi, igazi és nagyon szerethető remekmű -olyan két, egymástól időben és térben távol eső történetsort szintetizál regénnyé, amelyek között a térnek és az időnek nem az elválasztó, hanem az elválókat összekapcsoló hatalma munkál. Az első a jeruzsálemi történet átértelmezett bulgakovi változata, mely Jézus perét és kereszthalálát, Pilátus bosszúját, azaz Júdás elveszejtését meríti ki. A második történéssor a harmincas évek Moszkvájába vezet, a fizika és szellemi terror sátáni birodalmába, amelyben Bulgakov a Mester és az irodalmár értelmiségiek „hihetetlen” kalandjait beszéli el, akikkel Woland, a megszokottól eltérő értelmezésben vett Sátán űz játékot, megkísérelvén szembesülésre késztetni őket önmagukkal.

” Úgy ejtetted ki a szavakat, mintha nem ismernéd el sem az árnyékot, sem a gonoszságot. De légy szíves egy pillanatra eltűnődni a kérdésen: mivé lenne az általad képviselt jó, ha nem volna gonosz, és hogyan festene a föld, ha eltűnne róla az árnyék? Hiszen árnyékot vet minden ember, minden tárgy, kivétel nélkül. Itt van például a domb árnyéka. Csak nem akarod megkopasztani a földgolyót, hogy eltávolítsál róla minden fát, minden élőlényt, csak azért, hogy fantáziád kielégítsd, és elgyönyörködhess a kopár fényben? Ostoba vagy.”

” Értsék meg végre, hogy a nyelv elleplezheti az igazságot, de a szem soha. Váratlan kérdést kapnak; meg se rezzennek, egyetlen pillanat alatt tájékozódnak, és tudják, mit kell válaszolni, hogy eltitkolják az igazat; meggyőzően adják elő, és egyetlen arcizmuk sem rándul meg, de hajh, a kérdés által felbolygatott igazság a lélek legmélyéről egy pillanatra a szemekbe szökken, és mindennek vége. Megfogták!”

” A gyávaság a legrútabb bűn.”

Továbbá
1567. május tizenötödikén született Claudio Monteverdi Cremonában, 1862-ben pedig Arthur Schnitzler.
Ami Monteverdit illeti: Ő volt az operairodalom első legnagyobb mestere, a barokk opera műfajának megteremtője. Mivel a két stíluskorszak, a reneszánsz és a barokk határán élt és alkotott, a késői madrigálnak is biztoskezű mestere volt.
1607. farsangjára írta első operáját – amit persze, a kor szokásának megfelelően még Ő is favola in musicának nevezett -, az Orfeot, mely a zene hatalmának szimbóluma, hisz a görög mítosz varázserejű lantosa Orfeusz volt az, aki énekével még a fákat is megmozdította, a vadállatokat megszelídítette. Ebben az operában a Maestro korának minden zenei vívmányát felhasználta, merészen alkalmazta a disszonanciákat, váratlan modulációkat.
További jeles művei: Orfeo és Odüsszeusz; Poppea; Tankréd és Klorinda. (Ezek mind operák.)
Aztán ott van még a Scherzi musicali (Zenei tréfák), amely háromszólamú strófikus dalok gyűjteménye, hangszeres bevezetővel, meg egyházi zenéi, a Sanctissimae Virginis missa ac Vesparea cum nonnullis sacris concentibus címen.
Mondjuk ki: Monteverdi tudatosan haladt a madrigáltól és az egyházi daraboktól az operaműfaj felé.

Aki valamelyes képet kíván szerezni a századforduló - vagyis a körülbelül száz év előtti - "jobb emberek" erkölcsi és illembeli közvéleményéről, az olvassa végig Arthur Schnitzler kisregényeit és egyfelvonásosait (vagy nagyregényét és többfelvonásos színjátékait).
Az Ő útja úgy vezetett a meghökkenésektől az osztrák irodalom klasszikusai közé, hogy sokáig a felháborodás és az elragadtatás kereszttüzében sikerek és zajos bukások között emelkedett egyre magasabbra az irodalmi értékrendben.
Első műve a Leutnant Gustl (Gustl hadnagy, mellyel egy csapásra híres lett, de bíróság el idézték, mert "Az osztrák-magyar hadsereg becsületét és hírét rontotta és rossz fényben tüntette fel.” És tiszti rangjátis  ennek következtében elvesztette. Színpadi íróként szintén sikeres is,  vitatott is  volt. Az 1903-as A körtánc című művét a kritikák utóbb túlságosan pornográfnak ítélték, pedig a könyv csak magánkiadásban jelent meg.
És hát – ugye? – még nem szóltam fő művéről, az Elza kisasszonyról.

BÍZTATÓ

Az utca széthullik és pusztul a tér*,
a világ romokban: de te, sose félj!
Ha minden pusztul is, ha múlik a fény,
és jövőre várni már semmit sem ér,
azért te sose félj! Álmodj tovább én
kedvesem, melléd fektetem életem,
és rövidesen – meglásd -, kezemben
tartott kezedbe teszem, a hajnalban
kelő nap fényét. Majd füledbe súgom:
rád vár, az utca a tér meg a világ,
mert újra – te kedvedért - fölépítem
én, a széthullott utcát, a lepusztult
teret; világ romjait összeszedem,
csak ne félj! Sohase félj! Ne félj, ne félj!
Tudom, hogy vigaszra lelsz, vár reád – nézd! -
épült utca, szépült világ és a tér.

*Köszönöm, Dévényi Ádám! Köszönöm!

- - -

Május tizenhatodikán, csütörtökön
21:00 órától
végre megint Balaton klub lesz a Gödörben!
(Central passage, VI. Király utca 8 – 10.)
MI AZ ÁBRA?
címmel előbb a
VIDÁMPARK,
aztán persze
a
BALATON
játszik!

***   ****    *****
Drukkerdal
A felcsúti csárda ki van festve.
Oda jár az Orbán Viktor minden este.
Ha az UTE azt hiszi, a Felcsútot elveri,
hát egy lóf…t!
Feeeecsút, Feeeecsút, Feeeecsút!

(Nem kérem, nem bolondultam meg, csak szeretnék egy trafikot koncesszióba!)

Könnyedén

Tudjátok, mi volt Cyrano de Bergerac valójában? Orrgazda.

***   ****    *****
Otthon, édes otthon
(Orosz népdal nyomán)
Otthon, édes otthon,
eltöprengek egy folton,
gyertya világítja arcomat,
apró gyertya lángja csábítgat….

//:Kalicka, kalicka, kalicka enyém,
nincsen benne, s nem lesz soha hajnali fény. ://

Most sem könnyű a lelkem,
rég nem szárnyal a kedvem,
csak töprengek egy folton:
ó,otthon, édes otthon…

//:Kalicka, kalicka, kalicka enyém,
nincsen benne, s nem lesz soha hajnali fény. ://

Szép volt és nem is álom,
szánj meg már: alig várom.
Világítsa gyertya arcunkat!
Apró gyertya lángja csábítgat…

//:Kalicka, kalicka, kalicka enyém,
nincsen benne, s nem lesz soha hajnali fény. ://

Legyen - mondjuk - legyen egy makáma

Életképlet: képtelen élet

Figyelj! ott termek szemed előtt, és fölírom neked,
hisz, ha tanítlak, szereted:
C6H12O6+6O2=6CO2+6H2O és E.
Az E az energia, ami által létezünk.
Ezt jelenti az életképlet: cukrot és oxigént veszünk, eszünk és lélegzünk és létezünk.
Az oxigénnel égetjük a cukrot, mint halomba rakott hasábfát,
és aztán termeljük a széndioxidot, a vizet meg az energiát, ami által élünk.
Én a cukrot és a levegőt tőled kaptam, tőled, tőled vettem, miattad, általad.
Cukrot vettem ölelésedből, édes csókjaidból, lélegzetet - jó oxigént - köröttem-létedből,
és elégve széndioxidot leheltem kezedre, hogy megmelegedjék, ha épp hideg volt;
és kivert a víz, a H2O, ha megláttalak.
Mikor a neked-írt folyamat megszűnik, akkor nincs többé energia, nem lehet tovább élni,
ezt és amazt megtenni: szűnik a létező létezés.
Azzá válunk, amit halottnak hívnak az idő bölcsei.
Elvontad a cukrod, édes édességed, elvetted tőlem a levegőt: ím a halálképlet.
Ám a folyamategyenlet megfordítható: zöld növények veszik hamvaimból földbe hulló drága kristályaim,
nedveim, a kilélegzett széndioxidot, és a Nap drága fényét is veszik - jó energiát -,
és levegőt lehelnek néked, hogy élj, élj tovább és tovább.
Hogy drága életed éljed: így árad a mozgás szerteszéjjel.
Körbe és körbe kunkorul az élet, körbe a halál, gödörbe az élet.

Az közterületi nevek változásirúl

Huszonhárom év körüli – vagy annál is fiatalabb – olvasóim talán el sem hiszik, hogy az a lendületes névváltoztatási gügyü, ami jelenlegi államvezetésünkön elhatalmasodott, nem új keletű. Mi azonban, akiknek kenyerükből jószerivel csak a sercli van hátra, átéltünk már út-, utca- és térkeresztelőket.
Mármost, hogy higgyenek nekünk a fiatalok, egy kis sétára invitálom Őket, egy kis retrosétára a nyolcvanas évekbe.
Hová?
A Lenin körútra, a Marx tértől a Blaháig: ígérem, nem egyszerű idegenvezetést adok, bőven fogom kommentálni lírai és kevésbé lírai kitérőkkel.
Kiindulópontunk tehát a Marx tér, a Nyugati pályaudvarnál, ahonnan látható az Élmunkás tér, legalább is az ott álló kéttornyú, jákit utánzó templom mindenképpen. A teret Karl Marxról nevezték el – nem az Élmunkás teret, mert a munkásosztály nagy teoretikusa sosem volt élmunkás, sőt, egyáltalán nem volt munkásember -, Marx Károlyról, ahogy idehaza szívesebben mondták a nevét.
Marx elsősorban kapitalizmuskritikájáról és a történelemnek dialektikus materialista módon történt értelmezéséről nevezetes; a történelmet ő osztályharcok történeteként fogta fel és írta le. Elméleti munkásságával és közvetlen részvételével több európai munkásszervezetben, köztük a Kommunisták Szövetségében és az Első Internacionáléban fejtett ki forradalmi tevékenységet. Főbb művei az Engelsszel együtt írt Kommunista Kiáltvány, mely kísérteties mű, meg A tőke. A burzsoáziának elsősorban ez utóbbival lett tele a töke.
Én magam sosem voltam marxista, még csak materialista sem (a dialektikus gondolkodásmód viszont nagyon megérintett, talán azért is, mert a Buddha is dialektikusan gondolkodott), de azért azt gondolom, hogy Marx nevét lazán meg lehetett volna hagyni, akár azon a téren, akár bármely más közterületen. Ő ugyanis egyáltalán nem felelős azért, amit később a marxizmus, a kommunizmus nevében bűnöztek. És bizony mondom Néktek, hogy a kommunista eszmék túléltetésével alig vádolható Németországban, Angliában, de még az Államokban is vannak terek, utcák elnevezve Marxról. Itáliában is találtam már via Marxot.
A Marx térről a Blaha Lujza tér felé kezdjük a sétát, jó?
Egy sarok csupán, és a Rudas László utcához érünk (ma: Podmaniczky utca).
Ugye, ugye?
Kiafene volt az a Rudas László? (Nem mintha azt gondolnám, hogy minden ma arrajáró tudja, ki volt Podmaniczky, nem!) Lássuk csak: ki lehetett, hogy így eltöröltük a nevét?
Semmiképpen sem szabad azt hinni, hogy valamilyen módon köze van Rudas Matyihoz, á, nem!
Rudas László, aki Róth Adolfként született 1885-ben, fent nevezett Marx követője, marxista-leninista filozófus, politikus, egyetemi tanár volt, az MTA rendes tagja. Kossuth díja is volt ám!
1918-ban a KMP (Kommunisták Magyarországi Pártja) egyik alapítója volt; a Tanácsköztársaság idején az ő fordításában jelent meg Lenin Állam és forradalom című műve. Leninnel egyébként személyesen is találkozott Moszkvában a III. Kommunista Internacionálé kongresszusán.
1945. után a Rákosi-féle keményvonalas sztálinista fordulatot támogatta. Úgy gondolom, jogos, hogy ne legyen má’ utcája manapság! (Csak úgy megjegyzem: pártfelkérésre megkritizálta a marxi-lenini ideológia reprezentánsának számított Lukács Györgyöt is, amihez kellett némi merészség: körülbelül annyi, mint ha mondjuk egy középiskolai fizikatanár Einsteinbe kötne bele.)
Menjünk tovább!
Egy darabig, mintha ma sétálnánk: a Weiner Leó utca, a Dessewffy utca, a Zichy Jenő utca nem váltott nevet ’90-ben, nevezettekkel nem volt nagyobb probléma.
De ott, ahol a Népköztársaság útja a Lenin körútba torkoll, már más a helyzet, mert ott, annak az oktogonális térnek a neve: November hetedike tér.
November hetedikén minden évben a NOSZF (Nagy Októberi Szocialista Forradalom) évfordulóját ünnepeltük, és a tér neve ugyanezt ünnepelte, csakhogy nem egyszer egy évben, hanem majdnem 14 610 napon át.
Az pedig rendkívül kedélyes dolog volt, hogy egy lényegében katonai hatalomátvétel emlékét, mely 1917. október huszonötödikén ment végbe, mint szocialista forradalmat ünnepeltük november hetedikén, és még nagynak is kellett tartani. (Jól van, jól van Kovács úr! Mielőtt elkezdi kommentben megmagyarázni nekem, hogy épp a forradalom után került sor naptárreformra Szovjet-Oroszországban, elárulom, hogy tudok róla.)
Amúgy gondolkodjunk csak el a tér és a belefutó utcák mély értelmű szimbolikáján!
A NOSZF lánglelkű vezére Vlagyimir Iljics Uljanov, aljas – de mennyire! - Lenin volt; NB Lenin körút.
E forradalom világméretűvé bontakozása tette lehetővé, hogy hazánk Népköztársaság lehessen; NB Népköztársaság útja. Ó! Rendben volt itt minden jelkép!
Amúgy a tér is, az út is jó pár nevet viselt ám annak előtte már.
A November hetedike tér például a háború előtt és alatt Mussolini tér volt, és az semmivel se jobb, mint a November hetedike. Szerintem.
Menjünk tovább!
Egy sarok, és a Majakovszkij utcához érkezünk. Ha balra benézünk a Maján, látjuk, hogy árnyas, zöldlombos fasor a folytatása, a Gorkij fasor.
Na, itt álljunk meg néhány polgári szóra!
Majakovszkijjal és Gorkijjal most is bajok vannak; nem csak kilencvenben éltek ostoba emberek.
Az Akadémia (személy szerint pontosabban Pálinkás József atomfizikus úr, egyetemi tanár úr, az MTA elnöke) jelenleg is mindkét szovjet-orosz írót-költőt a nem ajánlottak között említi, azaz nem ajánlott Róluk közterületet elnevezni.
Egészen gyomorforgató, szemenszedett ostobaság ez nemzeti pógárok! Már akkor is háborogtam, amikor törölték nevüket kilencvenben, és most is háborgok!
Jó lenne tudomásul venni végre, hogy – nagyon extrém kivételektől (nácik) eltekintve – Költőket, Írókat esztétikai és nem politikai hovatartozásuk alapján kell megítélni! Márpedig  Majakovszkij is, Gorkij is kiváló Művészek voltak, ráadásul a nagy fene kommunista voltukat is körül lehetne piszkálni. Mennyire kommunista mű vajon az Éjjeli menedékhely, mennyiben az a Nadrágba bújt felhő vagy Az este vagy a Gőzfürdő? Hm? Mennyire?
Aztán meg: Majakovszkij önként vállalt halálát megpróbálták egyszerű rendőrségi üggyé degradálni ugyan, de mi azért tudjuk, hogy mennyire igaztalan és buta eljárás volt ez, hogy mi minden játszott még szerepet öngyilkosságában. „Csónakom megfeneklett a hétköznapokban” — írta utolsó verseinek egyikében  magánéletéről, és ez bizony arra utal, hogy a „társadalmi és irodalmi tevékenység” már nem volt elegendő ahhoz, hogy az eluralkodó hétköznapiság fölé emelkedjen.
Jó! Rendben! Alkudjunk meg Uraim, Pálinkás uram! Maradjon a Király utca most már Király utca, valamikor is az volt, legyen a Gorkij fasor Városligeti fasor (miért is ne lenne?), de legyen tere, útja vagy utcája Majakovszkijnak és Gorkijnak! Áll az alku, Uraim? (Nem, tudom, hogy nem: erős antibolsevista indulat, gyűlölködés fűti őket!)
A dob ideológiasemleges hangszer, egyaránt püfölhetik kommunista, náci, nemzeti és civil polgári rendezvényeken, ezért aztán a Dob utca neve majd kétszáz éve változatlan, amit a saroképületen olvasható emléktábla is bizonyít, melynek tanúsága szerint Petőfi és Jókai abban a házban laktak együtt egy ideig, márpedig Ők a Dob utcában laktak.
(Mellesleg nekem az a véleményem, hogy ilyen közterületi neveket kéne adni: hangszerek, természeti jelenségek, virágok, növények neveit, és akkor jöhetne bármilyen kurzus, nem kéne neveket újítani. Lehetne Négy Szelek utcája, meg Jégvirág tér, meg Lila ákác körút, nem?)
Az árvízi hajós, Wesselényi Miklós sem eshet kifogás alá, hacsak ki nem találja valaki, hogy liberális nemes volt, mint Széchenyi is. Mert akkor esetleg annyi Wesselényinek, hisz a liberális jelző újabban szitokszóvá és a gyűlöletbeszéd egyik kedvencévé vált.
Mindenesetre a Wesselényi utca jó ideje Wesselényi utca, nem piszkálta meg senki.
A következő utca, a Dohány utca is átvészelte a névadási hevületet, nem úgy, mint folytatása, a Rottenbiller utca és a Liget közötti szakasza.
Mert a Dohány utca folytatása a Landler Jenő utca e sétánk során.
Ami engem illet, utcanév szerintem sem jár neki, bár nem volt kifejezetten kommunista moszkovita, lényegében szociáldemokrataként került a Tanácsköztársaság népbiztosai közé, de azért rendesen tapad vér a kezéhez. A Tanácsköztársaság idején belügyi (!) és kereskedelmi népbiztos, majd a magyar Vörös Hadsereg 3. hadtestének parancsnoka, később a MÁV vezérigazgatója, és júliustól a Vörös Hadsereg főparancsnoka, a felvidéki sikeres hadjárat egyik irányítója volt.
Jó helyre menekült aztán, akár Kun Béla: Moszkvában halt meg 1928-ban szívrohamban. (Na jó, evvel nem ironizálok: nem Moszkvától kapott szívrohamot, hanem eleve szívelégtelenséggel küszködött.)
Ott is van sírja, a Kreml falában. Illetve… Nem tudom, ott van-e még ma is, mindenesetre ott temették el.
Sétánk itt véget ér.
A Blaha Lujza tér az volt, az is maradt (igaz, az Emke cigánya már jó régóta nem húzza, lévén nem lévén Emke, igaz nem is lehetne szemben a Nemzetivel, mivel a Nemzeti sincs már ott.
Rákóczi fejedelem neve sem bántott senkit, és – tekintve jelenlegi bölcs Vezérünk kurucokra hajazó szabadságharcos hajlamait - gondolom a Rákóczi út is marad Rákóczi út…