Április utolsó napja van

(Az illusztráció a lentebbi parabolikus elbeszéléshez tartozik, csak valamiért nem tudom odatenni; bocs!)

Ezen a napon 1711-ben a Károlyi Sándor kuruc főparancsnok, valamint a Pálffy János császári tábornagy által vezetett hosszas tárgyalások után a kuruc hadsereg a nagymajtényi síkon letette zászlóit a császári hadsereg előtt, és fegyvereit megtartva hazaoszlott.

1789-ben e napon George Washington, az USA első elnöke elfoglalta hivatalát.

1876. április 30. „…az új hid,/ Még rajta zászlók lengenek: / Ma szentelé föl a komoly hit, / S vidám zenével körmenet: / Nyeré ’Szűz-Szent-Margit’ nevet.”
Tudniillik e napon adták át a forgalomnak a Margit hidat.

1883-ban zseni született ezen a napon: Jaroslav Hasek.

1945. április 30. „valahányszor egy-egy” gonosz „megholt, / Mindannyiszor oszlott az égnek homálya, / S derűlt lassanként a sötétség országa.”
Ugyanis e napon berlini bunkerében öngyilkos lett Adolf Hitler.

***   ***   ***
Egyszer: volt

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy öregedő Koldus. Olykor (egyszer) volt, de aztán inkább nem volt: legtöbbször inkább nem volt.
Nagyon különös koldus volt ez a mi Koldusunk, mert sem pénzt, sem ételt, sem italt, de még füstölnivalót sem koldult más koldusokkal ellentétben, hanem mosolyt és simogatást koldult mindenkitől.
Azt gondolhatnánk, hogy ilyesmit könnyedén adakoznak az emberek, hogy ilyen egyszerű, olcsó alamizsnát mindenki szívesen ád egy Koldusnak, de nem: bizony nem.
Nagyon is sokan félrelökték, vagy csak kikerülték, és nem adtak sem mosolyukból, sem simogatásukból: az meglehet tán, nem volt náluk éppen se simogatás, se mosoly.

Egy szép – egyszer volt - napon álruhás Királylány ment át a szomorú és koszos és húgyszagú aluljárón, és megpillantva az öregedő Koldust arrafelé vette útját, két kísérőjét egy hanyag, parancsoláshoz szokott kézmozdulattal maga után intve gondtalan.
Különös királylány volt ez a Királylány, mert sem apja, sem nagyapja, sem dédapja, szépapja nem volt király; a Királylány mégis királylány volt.
Tulajdonképpen meg sem fejthető, hogy a szép Királylány mit keresett e kietlen, füstös, poklos tájon, hisz a majd három napi járóföldre lévő Hegyikristálypalotában élt, messze-messze az aluljárótól, ott, ahol a széphangon csörgedező Zafír-folyó a Smaragd-tóba szögell.
A magyarázat talán csak ennyi: hol volt, hol nem volt a Királylány.
Azt mindenképpen tudni kell – egyszer volt mesében tudni kell -, hogy a Királylány fekete -ében haja derekáig ért; tudni kell, hogy a Királylány sudár, magas és karcsú testben élt ebben a jelenvaló, egyszer-volt-hol-nem-volt életében; tudni kell, hogy a Királylány álomarcán a zafírfolyó és a smaragdtó harmóniája, nyugalma áradt szét; tudni kell, hogy a Királylány szeme malachitot idézett, mosolya meg jáspist.
 Hangja erdősuttogás, mikor szellő rebbenti a lombokat, tücskök ciripelnek lombsusogásba, és madarak kezdenek dalba.
De legszebb volt a Királylányban orchidea-lótusz keze: a tiszta csönd és nyugalom keze volt ez a kéz, rebbenő kéz volt ez, mely most, hogy a Hercegnő kíséretével az öregedő Koldus felé közeledett, egyetlen utasító mozdulatot tett a szolgáknak.
E mozdulatra a két szolga kezdte megbontani a kézben cipelt két bugyor selyemzsinegét, hogy a Királylány szándéka és utasítása szerint a bugyrok tartalmából, kincseiből az öregedő Koldus elé szórjanak valamit.
Kék színű zafír, zöldcsíkos malachit, lombszínű smaragd, vérvörös topáz és még mi minden nem volt azokban a bugyrokban.
Arany és ezüst és gyémánt meg igazgyöngy is például: volt a bugyrokban.
Ám éppen szórni kezdték volna a kincseket a szolgálók, amikor az öregedő Koldus halk szóval, kézmozdulattal lefékezte indulásukat:
”Szépséges Leány, Királyleányka! Nem gyűjtök én kincseket, miért is gyűjtenék kincseket imhol, ebben az Aluljáró Birodalomban? Hisz reggelre lába kélne minden kincsnek, aztán meg mihez kezdenék velük, ha lábuk nem kelne is? Adj nékem inkább egy kedves mosolyt édes ajkaidról; adj nékem, vénülő Koldusnak, egy simintást, ha alamizsnát adni akarsz Királyleányka! És különös kegyként - ha gondolod, érzed - tedd ráncos-piszkos kezembe szépséges lótusz-kezed!”
A Királylány kinyújtotta kezét: előbb az ősz hajon simított mosolyogva; aztán a borostás, életekével szántott arcon is simított egyet vagy hányat. Végül az öregedő Koldus feléje tárt kezébe helyezte virágkezét; a Koldus meg ráfonta másik, balabbik kezét, így mintegy foglyul ejtve a Királylányét, csak hogy ő esett ám fogságba.
Aznap éjjel rongyokból rakott vackán rosszul aludt az öregedő Koldus: csak firgett-forgott, vackolódott. Ki tudja, a váratlan beköszöntött szeptemberi hűvös légáramlatok, vagy a Királyleány keze érintésének emléke tette-e nyugtalanná álmát?
Ki tudja?
Elég annyi, hogy nem volt éjszakai nyugodalom az, és a hajnal sem hozott enyhülést, míg meg nem lelte a Királyleányka levelét, melyet a rongyágyára csempésztetett vissza szolgájával a Hosszúhajú, a Virágkezű.
A levélben ez állt:
”Emlékezz arra az órára, amikor megsimogattam őszkócos hajadat, borostás arcodat! Arra az órára pontosan elkövetkező hatvankilencedik órában légy Koldusom a Smaragd-tó partján, ott, ahol a Zefír-folyó beletorkoll a tóba, és kérd meg Lótuszkezem. Én a feleséged leszek aztán…”
Fölindult hát az öregedő Koldus, szívében eltelve szerelemmel, szeretettel, és ment, ment, elment.
Leghamarabb a Hiacint-pusztába került, a vérvörös pusztaságba: akkor bizonytalanodott el elsőként.
Mert mit is mondjon ő a Királylánynak, hogyan kérje meg orchideakezét?
Azt gondolta, próbát tesz: talált egy útmenti keresztet, arra ráterítette ócska köpönyegét, és az ekként fölöltöztetett kereszt lett a Királyleányka.
Az öregedő Koldus mélyen meghajolt, féltérdre ereszkedett, és így szólt a keresztkirálylányhoz:
„Királyleányka! Vélem még senki oly szépet és jót nem tett, mint a te simintásod: megmelegítette orcám is, lelkem is. Nem kérek mást tőled, mint hogy telepedj oldalamhoz, és simogass Lótuszkezeddel….”
Az öregedő Koldus felkelt, és nem volt elégedett magával. „Mást, mást, szebbet, csábítóbbat kell neki mondanom!” – gondolta.
És ment, ment, tovább ment: elment.
Másnap hajnalra a zöld Achát-erdőbe ért; előtalált ott egy növendék pálmát, gondolta, arra megint ráteríti ócska köpönyegét, jó lesz az próbára. Annak próbájára, hogy elmondja mit érez, hogyan gondolja jövendő életüket a Királyleánykával.
Ismét féltérdre bocsátkozott a pálmalány előtt, és szólt:
„Szépséges Királylány! Tudom, mihaszna akarom, de soha puhább érintés nem volt tenyeremben, mint kezed érintése. Arra kérlek, szépséges Királylány, add nékem holtomiglan, holtodiglan pálmakezed!”
A pálma vállat vont, az öregedő Koldus föltápászkodott, leporolta térdét, és nem volt elégedett magával, hanem indult tovább, mert szorította az idő, már negyvenhat óra eltelt a hatvankilencből.
És ment, ment, tovább ment: elment.
Harmadnap hajnalban sárga-barna Jáspis-rétre ért: egyetlen út vitt rajta át, elején útjelző táblával: az öregedő Koldus erre terítette utószor köpönyegét, elébe térdepelt a karókirálylánynak, és szólt:
„Mindörökre add nekem csókjaid mámorát, hajadnak selymét, szíved-lelkednek melegét!” – kérlelte, és a lánykakaró rábólintott.
Elégedett boldogan ment hát tovább a Koldus, és ruganyosan járt a Királylány válaszától, nem is járt, hanem röppent a Jáspis réten át.
Így esett, hogy két órával korábban érkezett a találkozóra: leült, leheveredett tehát a Smaragd-tó partján, és várt.

Eltelt két óra, el három, és hat is. A Királyleányka nem jött. Nem jött sem akkor, sem máskor : soha többé.
Az öregedő Koldus pedig – mit tehetett mást? – ott maradt a tó partján, és ha olykor arra jött valaki, előre nyújtott kezével könyörgött, mert semmi máshoz nem értett, csak a koldulás mesterségéhez.
És boldogtalanul él, míg meg nem hal.
Ha arra jársz, mosolyogj rá, adj egy simogatást néki…

Gyönyörű, közelgő májusunk előzetes krónikája

Radnóti Miklós: Május
Szirom borzong a fán, lehull;
fehérlő illatokkal alkonyul.
A hegyről hűvös éj csorog,
lépkednek benne lombos fasorok.
Megbú a fázós kis meleg,
vadgesztenyék gyertyái fénylenek.

Növekedő fényben élünk majd június huszonegyedikéig. A hónap elején tizennégy óra huszonkilenc, a hó közepén tizenöt óra nyolc, a hó végén tizenöt óra negyvenkét percig lesz a Nap az égen.
Holdtölte a Mérlegben lesz hatodikán reggel hatkor; holdújulás pedig a Bikában huszonegyedikén hajnali kettőkor.
A Hold ilyetén járása következtében holdtölte napján – vaiszákhah (vészákh) elsején - kezdődik a 2556. buddhista esztendő; e nap a buddhista hagyományok által megszentelt legszebb ünnep is egyben; az újholddal pedig az 5773. zsinagógai év sziván hava veszi kezdetét, huszonkettedikén.
Jeles májusi napoknak gondolom én az alábbiakat
Mindjárt a hónap első napját, mert ezen a napon Szerb Antalt is, Joseph Hellert is ünnepelhetem majd.
Aztán ötödike Sienkiewicz miatt.
Hatodika az én buddhista fölfogásomban a legjelentősebb napja lesz májusnak.
Nagyszerű, ünnepi nap lesz hetedike. Azzá teszi, hogy Berzsenyi, Robert Browning, Vajda János, Rabindranáth Tagore egyaránt e napon születtek.
Szeretem nyolcadikát, azt a napot, amikor 1945-ben Németország kapitulált. De biztosan nem fogom elfeledni egy Barátom – egykor szép Verseket nékem küldő – születésnapját sem.
Bulgakové lesz tizenötödike, egészen az övé.
Honoré de Balzac születésnapja huszadikán esedékes.
Festői napot ünneplek huszonegyedikén: Albrecht Dürer és Henri Rousseau napját.
Huszonharmadikán a Kis Harmadik, Vilmánk egy hónapos lesz.
Huszonnegyedikén emlékezem majd egy Jóbarát, irodalmi fegyvertárs halálának évfordulójára. Ötödik éve tér vissza makacsul e rossz, gonosz nap.
Ötven nappal húsvét vasárnapja után, idén tehát huszonhetedikén ünnepli a keresztény világ pünkösdöt,   a Szentlélek eljövetelét és egyben az egyház megalapítását.
Harmincadikán biztosan emlékezni fogok Jeanne d’Arc halálának napjára.

***   ***   ***
A Lírai sóhajok, röpke dalok ciklusból

Fordítanálak magamhoz vissza,
hajszolnám szerelmedet,
de nincs már bennem semmi tiszta:
Csupa „talán”, „ha” meg „lehet”.
Feltételes jövő idő,
feltételes élet.
Feltétele te lehetnél:
feltétlenül élek.

El kéne menni messzi földre,
itt hagyni téged mindörökre,
csillagfénybe szórva élni,
soha semmit nem remélni.
El kéne menni távol tájra,
szélbeszórni minden vágyat,
nem szeretni, nem gyűlölni,
ezüstfelhős fényben élni.

Soha Tankréd esete a Cégvezető fiával

„Ettől kezdve mintha egész élete tartalmasabbá vált volna, mintha megnősült volna, mintha valaki más is együtt élt volna vele, mintha nem lett volna egyedül, hanem valami kedves, bájos élettárs vállalta volna, hogy vele együtt halad tovább az élet útján - és ez az élettárs nem volt más, mint az a vastagon vattázott, nyűhetetlen, erős bélésű köpönyeg.” (Gogol)

Soha Tankréd egész pontosan tudta a helyét.
Általában is tudta, és most is, amikor a cég Füreden tartotta hosszú hétvégi összetartását, azt a kibírhatatlan tréninget, amit semmiképp sem volt tanácsos lemondani. Tankréd e helyütt is tudta, amit tudott.
Mindenek előtt ott volt a másíthatatlan tény: Soha Tankréd sem jóképűnek, sem testileg szépen megformáltnak mondható nem volt. Fejformája, arca olyasféle volt, mit jóindulatúan „érdekesnek” szokás mondani; de hát tudjuk, mit szoktak ezen érteni, és azt is, hogyan éleződik ez a mondat poénra. „Érdekes, hogy ez egy arc.”
Testének hatvankét kilogrammja száznyolcvan centiméteres magasságon osztozott: izmait sosem formálta,  edzette, és meggörbedten tartotta magát.
Ezen okoknál fogva Tankréd igyekezett minden társaságban – különösen hölgytársaságban – félszegen eltűnni. Itt, Füreden is így próbált tenni.
Aztán ott volt még a szerencsétlen neve, ami miatt bemutatkozni is gyűlölt. Soha Tankréd már elcseszett külsejét is leginkább szülei számlájára írta, de a nevét mindenképpen. Hogy a francba juthatott eszükbe egykor, hogy a középkori széphistóriák, hősi énekek, lovagregények legjelesebb hősének nevére kereszteljék? Ráadásul – ha feltesszük is, hogy sokan nem olvastak középkori históriás énekeket – ez a név még Madáchnál is szerepelt…
Mindehhez vegyük hozzá, hogy Soha Tankréd eme hősi név alatt végtelenül szorongó emberré érett.
Tankréd – ez a mi Tankrédünk – túl sok mindentől félt.
Félt a Főnök párnázott, zárt ajtajától, valahányszor behívatta a Főnök, percekig tanakodott magában, hogy vajon hol kopogjon?
Vagy csak egyszerűen nyisson be? hisz végül is a Főnök hívatta…
És félt, hogy mit talál odabent, ha csak úgy benyit.
És félt, hogy milyen hangulatban találja a Főnököt.
De nem csak ez.
Tankréd félt a kutyáktól, sőt legújabban a macskáktól is.
Egyik fő, visszatérő rettegése az volt, hogy váratlanul egy egér még inkább egy patkány jelenik meg lakóhelye környékén, esetleg egyenesen a lakásában.
Számlálhatatlan volt azon halálos betegségek sora, melyektől rettegett. Ezekről külön listája volt, méghozzá fájdalmi sorba rendezve: legfelül a nagyon fájdalmas és nagyon halálos betegségek szerepeltek.
De nem csak ez.
Tankréd félt a globális felmelegedéstől, hurrikánoktól és földrengésektől, noha agya tudta, hogy Magyarországon viszonylag ritkák ezek a természeti tünemények, aminthogy a cunami is, amitől szintén rettegett.
A Cégnél meg, huhú! a Cégnél lényegében mindenkitől félt Soha Tankréd. Világosan látta, hogy bármikor képes a Cég öt vagy akár tíz embert is előállítani, aki ugyanúgy vagy még jobban el tudná végezni a munkáját.
De nem csak ez.
A frász törte ki, ha rendőrautó vagy mentő szirénázását hallotta, és egyáltalán nem akarta tudni, hogy hová és miért sietnek.
Közben végtelenül örült is, hogy mennek valahova egy problémát megoldani, de attól félt, hogy esetleg nem érnek időben oda. Vagy időben érnek oda.
De nem csak ez.
Üzletkötő.
Így nevezték munkakörét újabban, de ő is tudta, felettesei is tudták, sőt – s ez volt a legrosszabb – még a pozícióban alatta állók is tudták, hogy lényegében utazó ügynök, vigéc, egy senki, egy nulla.
Tudta a portás, tudták a takarítónők, még az esténként érkező éjszakai portás is tudta, amit tudott. Pedig a Cég hierarchiájában az állt a legalacsonyabb fokon.
És minden személyiségét frusztráló félelme közül legsúlyosabbak reggeli félelmei voltak attól, hogy megint szembe kell néznie egy hasztalanul elfolyó nappal, attól, hogy emberek közé kell mennie, elviselnie a gúny nyíllövéseit, az alig titkolt lenézést, lesajnálást.
Különösen így volt ezen a reggelen, amikor az elsőosztályú hotelben ébredt, kinézett az ablakon, és látta, hogy a Cég alkalmazottai már irányt vettek a szembenlévő és a szálloda részére elkülönített strandrészre. Gyötrelmesen konstatálta, hogy remek testű férfiak és nők a szikrázó napsütésben fürdőruhában – gatyában sorjáznak a napernyők felé.
A ragyogó napsütésben fürdő tó képe, a vidám, majdnem meztelen testek látványa teljességgel elkeserítette Tankrédot. Előző nap egyetlen reménysége az volt, hogy mára beborul az ég, esni kezd az eső vagy hó (esetleg); minden programot felöltözött állapotban, a hotel különtermében, rendesen fölöltözött emberek között kell lebonyolítani.
De nem volt mit tennie: a Cég már gyülekezett a parton, indulnia kellett. Két fürdőnadrág lógott a szekrényben, egy nagyon ocsmány szabású, mintájú és egy csak ocsmány; az utóbbit magára rántotta, aztán védekezésképpen egy fürdőlepedőt is magához vett, mely úgy-ahogy takarásba vette görbedt testét, és nagy sóhajjal elindult a partra.
A Cég két csoportban töltötte meg a zárt strandot: a bejárathoz s a vízhez közelebb volt a kemény mag: amerikai módra barnatestű, hófehér fogú, kisportolt alkatú ifjak és lányok tartoztak ebbe a körbe; középpontban a cégvezető huszonéves fia hevert egy nyugszékben. Ők nem bánták, hogy szép testük még barnább lesz a napverésben, bátran hevertek, álldogáltak, koktéloztak a napban.
A középkorú réteg kissé odébb, adó hársak félárnyékos hűvösében üldögélt.
Tankrédunk útja persze ide vezetett, de nem volt kiút a csapdahelyzetből; át kellett vergődnie a naptejtől fénylő testű ifjú titánok csoportján.
Vegyük hozzá Soha szenvedéseihez, hogy itt kellett látnia azt a kedves arcú, lágymosolyú, édes-szép lányt is, akibe mostanában szerelmes volt.
Csak csöndben, csak halkan persze, nehogy bárki – magát a lányt is beleértve – megtudja.
Vergődött az összezáró szép testek hálójában, s meghallotta azt is, hogy egy platina-lány az amerikás csoportból – még csak nem is visszafojtott hangon – azt mondja:
„Na, itt ez a balfácán is…”
Azt már nem hallotta, hogy a cégvezető fia, aki elgondolkodva nézett a távolodó Tankréd után, így adja a választ:
„Ja: balfácán, de hülye nagy mázlista. Hihetetlen segge van… Karcsú, jól formált, sportos… Mit nem adnék, ha nekem lenne ilyen…”
És a lány, aki mostanában a gyönyörű volt, anélkül, hogy fogalma lett volna arról, hogy imádója megy amott, hosszan elnézve a jelzett testrészt, rábólintott:
„Ühm…”
És a többiek is, mind-mind úgy látták, hogy Tankréd elbillegő fenekét sugárzó dicsfény veszi körül.

Mint mondtam: Soha Tankréd a zárómondatokat már nem hallotta, fülében csak a „balfácán” csengett még kis ideig, de aztán az is hamar felszívódott: megszokta már az ilyesmit füle.
És mert nem hallotta a váratlan megforduló közhangulatot, nem is igazán értette utóbb, hogy mi történik vele.
Már az ebédlőben elkezdődött.
Tankréd még előző este vacsoránál, kiválasztotta a legeldugottabb, sarokba taszított egyszékes asztalt, és most ebédidőn is afelé tartott Legnagyobb megrökönyödésére azonban a központi asztal, a cégvezető fiának körülrajongott asztala felől, két vagy tán három lány is integetett feléje, félreérthetetlenül jelezve, hogy oda üljön, közéjük.
Soha előbb alaposan körülnézett, még hátra is fordult, vajon kinek szólhat e csalogató kedvesség: de nem volt senki a közelében. Soha közelében szinte soha, senki sem volt.
Abban reménykedve, hogy csak valami rosszízű viccet akarnak rovására elsütni, aztán hamar továbbengedik, a nagy asztalhoz ment.
De nem volt vicc. Hellyel kínálták, vidáman megrótták, hogy kerüli őket, egyáltalán a társaságot. Egy szőke szépség valamilyen szesszel telt poharat tolt elé, és csacsogtak vele, és fecsegtek neki, és – ilyen se volt még – meghallgatták félszeg válaszait.
Azok meg elhalmozták érthetetlen szerencsekívánatokkal, beszéltek hozzá jobbról-balról, úgyhogy eleinte csak mosolygott, de később már restellte is a dolgot.
Aki csak arra járt, néma főhajtással, de nem ritkán hangosan is köszöntötte Tankrédot; még más, távolabbi asztaloktól is rá-ráemelték poharukat olyanok, akikkel azelőtt, ha egy liftbe szállt is és köszönt nekik, fukaron megtagadták tőle visszaköszönésüket.
Mindez - a lárma, a csevegés és a jókedvű asztaltársaság - mind-mind olyan furcsa volt Soha Tankrédnek. Egyszerűen nem tudta, hogyan viselkedjék, hova tegye kezét-lábát meg egész testét.
A szőke bombázó-lány (aki a pohár itallal kínálta, s aki nyilvánvalóan kicsit be volt már állítva, füléhez hajolt és azt súgta: „Te… te… szépseggű…”
Ez volt az a pillanat, amikor Tankréd zavartan fölkelt és elköszönt asztaltársaitól, mert sürgősen magányba akart vonulni, hogy elgondolkodhasson a történteken, hogy kitalálja: mi történt vele.
Ám egészen estig nem jutott semmire. Akkor is csak azért, mert szobatársa – kinek egyébként szintén megváltozott a viselkedése – föl nem világosította a Cégvezető fiának baráti megjegyzéséről, s annak minden következményéről.
Nos, hogy egyik szavamat másikba ne öltsem; újsütetű tudásának birtokában a vacsoránál egy merőben más, soha-nem-volt Soha jelent meg.
Keresgéljünk csak meghatározó kifejezést: öntudatra ébredt? Önbizalommal telt? Kibírhatatlanul önhitt? Pofátlanul nagyképű?
Így valahogy, így: mind egyben.
Vacsora után például két pohár pezsgőt (kettőt!) ivott, fesztelenül beszélgetett a Cégvezető fiával; még gorombáskodott is, egy nála alacsonyabb rangú utazó ügynökkel. Azt mondta neki, hogy nevezett ügynök ostobaságokat beszél.
Mielőtt érzelmes, hatvanas évekből való slágereket kezdett énekelni, még elfogadta a Cégvezető fiának meghívását másnap délelőttre, egy vitorlázásra.
Botrányosan viselkedett, amíg csak fel nem botorkált szobájába, s mély álomba nem szenderítette a mértéktelen pezsgőfogyasztás…

Reggel.
Ködös emlékek az előző nap és este dicsőségéről, aztán a lassú kitisztulással (hisz mindez megtörtént! Megtörtént!” – nevetett benne valaki.) egész valóján szétáradt a lusta boldogság.
Haloványan emlékezett a meghívásra egy vitorlásútra, meg arra, hogy a lány, akit mostanában szeretett, gyöngymosolyával közölte vele, hogy ő is a hajón lesz.
Délcegen vonult a reggelihez. Sehová sem nézve ment a jó asztalhoz, a központi asztalhoz, hisz neki ott a helye.
És mivel nem nézett semerre sem, meglökte a cégvezető fiának jobb kezét, melyben az első aznapi pohár koktél ringatózott: a koktélból néhány csepp kilöttyent.
Amire a cégvezető fia rámordult:
„Balfácán! Húzd el innen, azt a fokhagyma seggedet!”
A kitörő röhejben Tankréd visszanyerte önmagát, és leforrázottan kullogott a legtávolabbi sarokban magányoskodó egyszékes asztal mellé.
Visszament oda, ahonnan jött, ahonnan kiemeltetett: az egyszékhez, a félelmeihez, a magányához.
És nem ment vitorlázni a cégvezető úr fiával...

Április huszonhetedikén

Buddhista misszió közleménye és meghívója
Szeretettel meghívjuk minden kedves hívünket és barátunkat a
2012. évi nyilvános
VÉSZÁKH
ünnepünkre,
melyen a Buddha születésére, megvilágosodására és parinirvánába térésére emlékezünk.
Helyszín és időpont:  2012. április 28, szombat 15 óra
(Maitréja ház,
1112. Budapest, Susulyka utca 240.)
Részletes program
Dharma beszéd - Lílávadzsra
Részletek a Dhammapádából - Nakulamátá
Spirituális énekek gitárra – Keresztes Barna
Menedékvételi szertartás
Közös mantra éneklés, meditáció
Teázás, kötetlen együttlét

A buddhista legendárium három eseményt – Sziddártha Gautama Shákjamuni születését, megvilágosodást é parinirvánáját (végső, teljes kilobbanását) - egyaránt a májusi holdtölte napjára teszi, azaz vaiszákha (vészákh) hó első napjára. Ez idén május hatodikán esedékes, pusztán technikai okokból kerül a Rend ünnepe szombatra.
És hatodikán kezdődik az új buddhista esztendő is, a 2566.
Gondolom, magától értődik: május hatodikán majd hosszabb írással jelentkezem a Buddháról, a Tanról.

****   ***   ***
A Lírai sóhajok, röpke dalok ciklusból

vidám vagyok és könnyeteg.
elégettem sok bajom.
árnyaimat hessentgetem,
démonjaim szétszórom.

Fordítanálak magamhoz vissza,
hajszolnám szerelmedet,
de nincs már bennem semmi tiszta:
Csupa „talán”, „ha” meg „lehet”.
Feltételes jövő idő,
feltételes élet.
Feltétele csak te lehetnél:
feltétlenül élek.

Minden rendű dolgok,
ha az embernek szolgálnak,
mellételepülnek, és
emberré válnak.

Április huszonhatodika van

121-ben ezen a napon született Marcus Aurelianus, későbbi római császár, sztoikus bölcselő. Lelkiismeretes, önzetlen, alkotmánytisztelő uralkodó volt, kit hajlamai inkább predesztináltak volna a tudós-filozófus szerepére, de sztoikus beletörődéssel állt császári posztján. Ráadásul – alapvetően békés természete ellenére – uralkodása szakadatlan háborúkban telt el. Harcolt a  - ki tudja hányadszor  - támadó parthusok ellen, majd Pannóniában a markomannok, kvádok és jazzigok ellen. Itt is halt meg Vindobonában (Bécs), miközben a Duna védvonalát erősítette, óvta.
Írónak sem volt utolsó, bár újat nem alkotott a filozófia terén, ám az Elmélkedéseket ma is joggal tartjuk becsben, mint a szolgálat és kötelesség emlékművét.  E művének 12. fejezetét Solvában és környékén írta, azaz Esztergomban.

1478-ban e napon sikertelen hatalomátvételi kísérlet történt Firenzében. A Pazzi-féle öszeesküvők  a Sta Maria del Fiore székesegyházban – a Duomoban - a nagymise alatt megtámadták a Medici testvéreket. Giulianót meggyilkolták, de Lorenzo – a Magnifico – sebesülten ugyan, de elmenekült, majd a városi testőrség élén leverte a puccsot.

1490. április 26. Odalett az igazság, meghalt Hunyadi Mátyás.

1711. április huszonhatodikán született David Hume, skót filozófus, történész. Locke és Berkeley bölcseletéből kiindulva alapvető céljának az empirikus vizsgálati módszer bevezetését tartotta. Ismereteink egyedüli forrásaként ily módon csak a perceptiót, az érzékelést fogadta el. Főbb művei voltak: Értekezés az emberi természetről; Tanulmány az emberi értelemről; Tanulmány az erkölcsök alapelveiről.

1798. április huszonhatodika. Akár azt is mondhatnám, hogy a romantika születésnapja. Minden esetre a romantika egyik legnagyszerűbb festője – mondhatni szülőatyja -  Eugéne Delacroix e napon született.

1827-ben e napon zenetörténetünk gyászba borult: meghalt Bihari János, cigány származású zeneszerző, hegedűművész.

1889-ben ezen a napon született Ludwig Wittgenstein osztrák filozófus, a huszadik század egyik legnagyobb hatású gondolkodója, ki jelentősen hozzájárult a logika, a matematika- és a nyelvfilozófia fejlődéséhez.
”A világ mindaz, aminek esete fennáll.”
”A halál nem az élet eseménye.”
”Amíg az etika abból a vágyból keletkezik, hogy az élet végső értelméről, az abszolút jóról vagy az abszolút értékesről mondjon valamit, addig nem lehet tudomány. Azzal amit mond, tudásunk semmilyen értelemben nem gyarapodik.”
”Ha egy oroszlán beszélni tudna, mi nem lennénk képesek őt megérteni.”
”Amiről nem lehet beszélni, arról hallgatni kell.”

1986-ban e napon előbb robbanások rázkódtatták meg a csernobili atomerőmű egyik reaktorát, majd tűz támadt. Ez volt minden idők – EDDIG! - legsúlyosabb nukleáris balesete.

***   ***   ***
Egy vers a Lírai sóhajok, röpke dalok ciklusból

Mondd, hogy hagyjam abba,
hogy hamis már az ének;
két kezembe rejtem arcod,
s elengedlek téged.

Mondd, hogy mennem kell, hogy
késő már az álom!
Egy szebb jövőben csillagszemed
úgyis megtalálom.

Mondd, hogy lobbanjak ki
végső lobbanással!
És elfogadom sorsomat,
nem osztom meg mással.

Menekülés Atlantiszról

-üzenet palackban –

Atlantiszon a hajnal és az alkony volt a legszebb, mert egyformák voltak ugyan, és mégsem voltak egyformák. Az ég ugyanolyan sötétlila árnyalatot öltött mindkét napszakban, de sárga-kékkel keveredett hajnalban, és narancsokkal alkonyatkor.
Éjféltájt, ha észak felé néztem, épp a láthatárnál ott ragyogott a Sarkcsillag, délen a Dél Keresztje, és lenyugvóban volt a Vega. Kelet felé a láthatáron, az Órion ébredt, nyugaton láthatár alá készülődött a Lyra, így hát Atlantiszról egyszerre láttam északot és delet, keletet és nyugatot, az egész világot, ahol élünk.
No hiszen, még a nevemet sem írtam le, de ennek szörnyű zavarodottságom lehet az oka, mert minden, de minden megkavarodott bennem.
Haam Dipantha Puspamitraszja a nevem, vagy volt a nevem, amíg még voltak atlantiszbéli emberek, akik így szólíthattak, ezen a néven. Ma már senki sincs talán: tíz napja még egyvalaki volt legalább mellettem, az én szép Kedvesem, aki néven szólíthatott, de ma már ő sincs.
És úgy lehet, holnap már én magam sem leszek, és éppen ez az oka, hogy az alábbi néhány mondatot papírra vetem e lassan szétesőben lévő kis bárka fedélzetén, mely tudom, soha célt már nem fog érni. Tudom, hogy széteső eresztékei már talán ma estére végleg széthullanak, és avval véget ér az én életem is, az utolsó atlantiszi emberé.
Elkészülök ezzel az írással, palackba zárom, és rábízom a nagy kék víz kényére, kedvére.
Hol vagyok?
Valahol a Nagy Víz kellős közepén, valahol, de hogy hol? Arra még a csillagok állásából sem tudok következtetni, mert mióta Atlantisz fölrobbant, és sziklákat, füstöt hányt az egek felé, sötét fellegek borítják az eget éjjel is, nappal is, sem a Nap, sem csillagok nem látszanak.

Az én Atlantiszom az idők kezdetén, vagy inkább az idők kezdete előtt, óriási sziget volt, nagyobb, mint Kis-Ázsia és Líbia együttvéve, és Héraklész oszlopain túl feküdt, egy kisebb szigetekből álló szigetvilág alatt. Hatalmas, erős, de békés királyság volt a mi hazánk, fejlett civilizációval, és a lehető legideálisabb társadalmi berendezkedéssel.
Holmi ősidőkben, egy Aranykorban, szigetünk a gazdagság és boldogság földje volt, melyet egykor régen hetvenöt elégedett sárkány népesített be, akik közül csak egy maradt életben, ő lett mindannyiunk ősatyja, az első pátriárka. Tőle való ama jóslat is, mely szerint egyszer majd egy csillag pottyan a szigetre, Atlantisz fölrobban, és szénné-porrá ég minden. Megjósolta még azt is, hogy egy árva bárka megment egy menekülőt majd, de azt is hozzátette, hogy "soha többé nem láthatja majd e szigetet, mert a hullámok maguk alá temetik"
Ó, hogy elfeledtük e jóslatot, milyen gőggel éltük örökkévalónak vélt létezésünket, mintha bármi is fönnállhatna az idők végeztéig. Pedig bölcs őseink megmondták: mulandó minden, ami keletkezett.
Amikor a csillag megjelent már eszünkbe jutott a jóslat, de milyen későn, milyen későn.
Én magam az elmúlt kétszer hét napban hittem, hogy a jóslat másik fele rólam szól, de már nem hiszem: bárkám szétesőben.

Atlantisz, az én immáron semmibe zuhant Atlantiszom történelmét két nagy korszakra lehet osztani.
Az első volt az Aranykor, az angyalok korszaka, a másik a technokrácia korszaka volt, mely korban az angyalok és maga Isten sem játszott már szerepet többé a sziget történetében. Én magam természetesen ebben a második korszakban születtem.
Az első korszak maga volt az édeni világ, mikor három faj élt Atlantiszon szelíd békességben. Volt az "óriások" civilizációja: ősidőkből maradt lények voltak az óriások, abból az időből valók, amikor a káoszból előbontakozott a kozmosz, de a mi atlantiszi óriásaink nem a gigászok szörnyszülött családjából származtak: a mi óriásaink korántsem voltak gonoszok vagy veszedelmesek. Hatalmas testi erejükkel sohasem éltek vissza, jóságos elnézéssel figyelték a második fajt, a lassan kibontakozó emberiséget, az embereket, kiknek hol itt, hol ott kellett segítségükre sietni. Hol egy hegynagynyi sziklát kellett odébb helyezni, hol a tengeröblöt kiszélesíteni: ilyenkor a gyönge emberek mindig a jóságos óriások segítségét kérték.
Végül ott volt Atlantisz harmadik csoportja, a testtel nem rendelkező szellemi lények csoportja: ők voltak Atlantisz angyalai.
Olykor, tán századonként egyszer, akadt atlantiszbéli látnok, holmi Úr küldötte látnok, aki megpillanthatta Atlantisz angyalait, és ezek az emberek hagyományként ránk örökítették az angyalok leírását.
Mindegyikük csöndkék légben szitakötő szárnyú, félig áttetsző testű lényeket látott, kik opálosan, belülről fénylettek, sugároztak egy nem is létező fényforrástól: mindenük sugárzott és mindegyikük sugárzott. Ezek a lények ott örvénylettek a légben.
Színük nem volt: még fehérnek sem lehetett mondani őket, bár leginkább fehérrel lehetett volna lefesteni, de a fehérnek valami ragyogó, színtelen, meghatározhatatlan árnyalatával. A tisztaság színével. A fehér tökéletes tisztaságával és az ezüst ragyogásával.
Ölelkezve röpültek, és szárnyaik rezgése lágy akkordokat hárfált és gitárolt a kék légbe, és a szikrázó, arany napsütésbe. Hajnali vagy alkonyati napfény volt ez, szívet-lelket-testet átmelengető, de nem forrón perzselő, szárító.
Atlantisz közepén, a sziget geometriai középpontjában, egy sziklaszentélyben egy Erő is jelen volt állandóan, az Istenség, Atlantisz és a Világegyetem Teremtő Ura, kiről minden ősi szövegünk megemlékezik.

Ezt az első civilizációt a szent tudományok beavatottai vezették, az Óriás-papok, akik mindennapi kapcsolatban voltak az Angyalokkal, és talán magával az Istenséggel is. Az olykor előforduló születési rendellenességeket csodatevéssel gyógyították, ünnepségek és rituális szertartások keretében.
Az óriás-papok áldásos tevékenysége nyomán több ezer év eltelte után az emberiség lassan megerősödött. Az óriások és az angyalok törvényt is adtak az izmosuló emberiségnek: első és fő törvény az emlékezet volt: emlékezet minden ősre, ősire vissza az első ősig: Törvény szerint tudnia kellett minden atlantiszi embernek, hogy hatalma a természet fölött nem belőle fakad, de általa él, hogy nem ajándékba kapta az ősöktől, semmi ok hát az önhittségre.
És az atlantiszbéli emberek nem is voltak önhittek, hosszú ideig nem voltak azok.
Aztán eljött az idő, mikor az angyalok fölismerték, hogy az eredeti terv szerint rájuk már nincs szükség, az ő idejük lejárt. Tudatták az óriásokkal, hogy elmennek Atlantiszról, és rájuk bízták az ősi forrást, a hagyományt, a szóbéli üzenetet, valamint azt is tudtukra adták, hogy ha eljön az idő, nekik is el kell majd hagyniuk Atlantiszt.
Az óriások ez után maguk is visszavonultak, és Nagytudásúakra, Mechanistákra, Tudósokra bízták Atlantisz vezetését.
A Nagytudásúak és a Mechanisták és a Tudósok képezték a következő kor nagyjait; jól-rosszul követni próbálták az Óriások és az Angyalok hagyományozásait; többnyire bíz rosszul.
Eleinte a bajok nem voltak nagyok.
Az Uralkodók fölépítették Atlantisz városait: e Városok fölé tejszínkék üvegkupolaként feszült az égbolt, türkiztenger fürdette partjait: tágas és levegős Városok voltak. Alacsonyra épült, legfeljebb egy-két emeletes, egymástól épp elviselhető távolságra rakott házak emelkedtek bennük, szűziesen csillogó ablakszemeiken mosoly ragyogott, és a nap hárfadalokat pengetett tiszta falaikon.
A nap özönében és a langy esőkben lila, sárga, kék és piros virágok bontották puhán telt, nagy kelyheiket embermagasságú szárakon, bennük dalosmadarak fészkeltek. Az Emberek nektárt ittak és ambrósziát ettek.
Így vagy úgy, de eljött Atlantiszra a második kor, a technokrácia korszaka.
A bajok akkor kezdődtek, mikor – mint első főbűn – megjelent világunkban a felejtés, mellyel karonfogva sétált be szigetünkre a gőg, az önhittség.
A felejtés főként a múltunkat rombolta: sokan kezdték hinni, hogy egyedüli letéteményesei az óriások és angyalok hagyományozásának, és senki más nem emlékezhet jól az Ő hagyományaikra.
Ekkor jelentek meg az új lények - akikről a Látnokok beszámoltak -, akik az egykori angyalok territoriumait foglalták el.
Az új lények – mondkák a beszámolók - leginkább keselyűt formáltak. Félig hasonlítottak madárra csak, félig meg rovarra. Szárnyaikat nem tollak, hanem szürke szaruhártyák fedték, és repülés közben cserebogárzúgáshoz hasonló, csak sokkalta erősebb zümmögő hangot hallattak.
Vijjogtak és sivítottak és zúgtak és zümmögtek. Éles, üvegszerű karmaik voltak.
Több száz, több ezer ilyen lény jelent meg Atlantisz égi világában, eleinte néhány négyzetkilométernyi területen, zűrzavaros, rendetlen csoportban, vezetők irányítása nélkül. Maguk közt sem okosabbat, sem különbet, sem hatalmasabbat nem tűrtek meg: szüntelen marakodtak, civódtak, értelem és érzelem nélkül, tépték és taszigálták egymást. Lesből, alattomosan egymás fejére ütöttek, a másik oldalából vagy combjából öklömnyi húsdarabokat téptek ki, és nyelték, nyelték: aztán eltelve a hússal fölböfögték, kiokádták a nyers, ocsmány táplálékot, amire igazán nem is volt szükségük, mert felzabáltak maguk körül amúgy is mindent.
A támadások miatt mindegyikük ótvaros sebekkel éktelenkedett, s mert e sebek fájtak, a lények ingerültek voltak szakadatlan, és bizalmatlanok egymással szemben. Élesen figyelték, lesték a másikakat, s mihelyst bármelyik gyanús mozdulatot tett vagy elrévült éppen valami bamba álomba, odakaptak és visítva marcangolták. A megtámadott dühösen csapdosott szárnyaival, tekintet nélkül arra, hogy kit talál el.
Az új lények elégedettnek látszottak, önelégültnek. Úgy gondolták, az életet sikeresen egyszerűsítették le a valóságra: zabáltak aztán böfögve okádtak, párzottak és döglöttek el.
Így köszöntött Atlantiszra a Vaskor, a káli-júga, a sötétség kora.
Közben a Csillag, a Romboló csillag már egyre közelebb ért, épp égi surrogását is észrevehettük volna, ha lett volna még fülünk az égi hallásokra.
Ekkor, az idők végeztekor ismertem meg én Ma’ata Gazragát, az én szépséges Kedvesemet, aki most már nincsen velem, mert napokkal ezelőtt egy szörnyűséges hullám lemosta a bárkáról Őt; azóta magam hajózom, egyesegyedül, ki tudja merre és hova?
Én filozófus-csillagászként első voltam Atlantiszon, aki jeleztem a közelgő vészt, mert megörököltem Atyámtól némi belátást a halkan munkáló univerzum világába, de hinni, senki nem hitt már akkor nekem.
A feledés, a Törvény feledése, és a vele kézenfogva járó önhittség már eluralkodott Atlantiszon.
Akkortájt nem aludtam már, csak számolgattam, kutakodtam, hogy mikor jő el az idők végezte, és amidőn biztos végeredményre jutottam, döntésre is.
Addigra már sokan fölfigyeltek arra, hogy az éjszakák nem sötétedtek be teljesen Atlantisz fölött, egyre világosabb narancsfények szikráztak éjjelenként, és kezdtek pánikba esni az atlantisziak.
Én meg megkerestem az öreg bárkát a parton, melyet egykor, gyerekkoromban találtam, és melyet senki más nem ismert: édesvizet, gyümölcsöket, ennivalót hordtam abba a bárkába, háromszor hét napon át, aztán kézen fogtam Ma’atát, édes szép Kedvesemet, és elrugaszkodtam Atlantisz partjaitól.

Két nap és két éjjel hajóztunk sietve, amikor iszonyathangon megindult a pusztulás: az éji ég nappali fényre világosodott a láthatár alján, vad robbanások zaja hallatszott, és vidámság nélküli tűzijáték vette kezdetét a nyugati láthatáron: pusztult Atlantisz, a mi Atlantiszunk.
Az öntelt gőg, az ősi eszméktől való távolodás pusztította el Atlantiszt.

Ma’ata Gazragát pedig egy bukóhullám sodorta le bárkám fedélzetéről néhány nap múltán.
És ma este – tudom – bárkám a tenger fenekére süllyed, és akkor már csak ez a palackba zárt üzenet marad majd: vajh’ lesz-e olvasója valaha is?
Atlantiszon a hajnal és az alkony volt a legszebb, mert egyformák voltak ugyan, és mégsem voltak egyformák. Az ég ugyanolyan sötétlila árnyalatot öltött mindkét napszakban, de sárga-kékkel keveredett hajnalban, és narancsokkal alkonyatkor.

Április huszonnegyedike van

Isten hozott Kicsi Jövevény, Vilmácska, harmadik kis Unokám!
Már-már azt hittük, hogy kivárod a reggelt, de aztán mégis úgy gondoltad jónak, hogy William Shakespeare-rel egy napon jöjj el közénk; Papi majd nem felejt el Neked Shakespeare-meséket dúdolni, ha nagyobbacska leszel.
És meghoztad a nyarat is, köszönet érte Neked: alig mondta el Apukád, az én Fiacskám adataidat a telefonban, azt hallottam az időjárás jelentésben, hogy nem sokára akár harminc fokok is lehetnek.
Vilma! Vilmácska! Két csodálatos Nővérkéd várja, hogy mihamarabb otthon légy, és játszhassanak végre Veled, hisz oly sokszor megbámultak már Anya hasában!
Siess haza!
Szervusz Kicsi Jövevény, Isten hozott!

Gyermek születik.
Harangvirág dalocskák
csak őt illetik.

Ugyanez japáni nyelven

Musuko ima
ao hana no oto
sowasuru ka.

Április huszonharmadika van

Szépséges, kitüntetett nap a mai.
Minden idők legnagyszerűbb drámaköltője, William Shakespeare született e napon 1564-ben.
Igaz, igaz: csúf, rossz nap is a mai, mert 1616. április huszonharmadikán halt meg minden  idők legnagyszerűbb drámaköltője: William Shakespeare.
És vegyük mindehhez hozzá, hogy megint részrehajló, szubjektív voltam, még azt sem írtam oda, hogy „számomra”.
Bizony nem, mert azt akarom, hogy mindenki, aki velem szóba áll, beleolvas írásaimba, tudja és higgye: Ő volt a minden idők drámaköltője, A DRÁMAKÖLTŐ.
És meg sem nyikkantam még szonettjeiről.
Emléke előtt tisztelgek Blank verse című írásommal.
Továbbá:

1857-ben ezen a napon született Ruggero Leoncavallo,
egy évvel később, 1858. április huszonharmadikán Max Planck.
A krónika további része a rossz napokat jegyzi.
Azt már említettem, hogy 1616-ban ezen a napon halt meg az Óriás; de – különös játéka a Sorsnak – egy másik zseni halála is e napra esik: Miguel de Cervantesé.

1981-ben pedig itt hagyott minket Zelk Zoltán.

Hány ezer év?
Hol a házad, öregember,
hol a párod,
hol a házad, a kerted,
hol a párod?

Hol a fiad, hol a lányod?
unokáid,
hol az udvar, hol futkosnak
unokáid?

Hol a kapu, hol az ablak,
hol a reggel,
ki néz utánad ha útnak
indulsz reggel?

Hol az asztal, hol a lámpa,
hol az este,
hol a csillag, amit anyád
gyújtott este?

Hány ezer év ez a hatvan
meg az árnya? -
tavaly hón a tavalyi
varjak árnya.

***   ***   ***
Blank verse
- majdnem minden irodalomtörténeti alapot nélkülöző írás -

A Nap megébredésével egy időben ő is ébredt. Márpedig a Nap ma hat óra előtt hat perccel a Bika jegyében ébredt: hát valahogy ekkortájt ébredt ő is.
A Bikában.
Az alvásvég első percei jó pár éve nem voltak már vidámak vagy könnyedek: sokszor nem tudta, hol van, és a lezárt palettákon bevetülő halovány, szürke, gyér fény is gyakran játszott félszerzetű tudatával.
Mint most is.
Mert hát lehetett-e valóság az a fekete árnyalak avagy álomlény, mely ki- és be ugrándozott a zárt ablakon?
No, csak nem egy rém?
Banquo-szelleme ugrál át meg el az ablakon?
„Valaki vagy? Megállj!” – kiáltja a költő, persze csak úgy magában és csak félálomban.
Mentsen az Úr attól, hogy meghallják!
„Nem úgy! Állj meg te, s mondd, ki vagy!” – vág vissza a fekete árny.
Ez nagyon tisztességtelen visszavágás volt.
„Fiam? Te vagy, Hamnet?” – kérdezte újragondolva a helyzetet.
Aztán meg azt:
„Lady? Ön az, Black Lady?”
Mármost az ablakra vetülő fényárny-jelenség nem felel. De semmit sem felel!
Persze hát, csak egy percig tartott ébredő tudata káprázata, aztán már tudta: a szürke hajnal ébredő fényei játszanak ébredő fantáziájával.
Alig kicsinyke szerelemre való idő telt el, ágyban-forgolódó kis idő, míg megnyílt a hálószoba ajtaja: nehéz tölgyfaajtó csikorgása ugatott bele a hajnali csöndbe.
Meg valószínűleg egy kóbor eb is valahol.

Mióta szülővárosába visszatért, azt az essexi fiút tartotta maga szolgálatára a költő, aki most ajtót tárt: végtelenül szórakoztatta színes beszédével, és szolgasorba betörni nem akaró jellemével.
Na, szóval belépett James, és föladatának megfelelően kinyitotta a spalettákat: erre végre fény szökött a hálószobába, és a beáradó naptócsában teát meg biscottikat tett az ágy mellett most ébredező kicsiny asztalra.
Puck szemelt és fülelt.
Még nem jött el az idő.
”A nacs’asszony jönne be!” – fűzte a teához James, aztán hozzátette. - „Meg valami francia!”
”Francia? – kérdezte még álmodó-lassún a költő. - „Mondja James, nem felejtett el valamit?”
„Na most: in domine anno április 23, 1616, szombat: oszt’ elmúlt hat, meg a hold az égrű’. Meg a naccs’úrt Isten é’tesse az ötvenkettedik évében!
Mondom hát: asszonyom vár kinn, meg egy francia!”
„És milyen az a francia? Vén? ifjú?”
„ Nagyon kölök, de hát mennem k’ék! Akko’ most melyik előbb?”
„Küldje a lédit! legyünk túl!” – adja a választ a férfi.
James, jobbra el; Lady Anne jobbról be - gondolja a színpadi utasítást magában a költő.
Meg mindjárt azt is gondolja, hogy életében nem látott még csúnyább nőt a feleségénél.
Vagyis hát: nem lenne annyira csúnya, ha mosolyogni is tudna, de keskenyre zárt ajkai végtelen rosszindulatra, „nemérteméneztazegészet”-re görbülnek, és mindig lefelé görbülnek: véletlenül sem mosolyognak föl: így aztán csúnya, na: csúnya.
”Ég tudja, hogyan lehettek ilyen szép lányaink?” – gondolja a költő.
Aztán bűntudattal hozzágondolja: „Meg olyan szép, halott kisfiúnk!”
„Boldogságot az életedre, a mai napra áldást!” – mondja az asszony, és a költő hallgatja a szívből jövő kívánságtalanságot.
„A jó kívánságot hálálom, felét a jót kívánónak adom!” – válaszolja kapásból, gondolkodás nélkül az asszonynak.
Anne szedi össze gondolatait, annyira nem érti a mondatot: nagyon látszik rajta, sosem ment könnyen neki, hogy szócsavarjait megértse.
Shakespeare vigyorog magában, csak ne látsszék!
„Vecsernyére jön a prior meg a városi elöljárók, a szüleid meg a bátyád William, akkor majd mi is – a lányok meg én – fölköszöntünk, de én már most is szerettem volna boldogságot mondani Néked egy hosszú életre. Most, amikor kélsz, a hajnal első sugarinál!”
” Uram irgalmazz!” – szűköl magában William. - „Csak semmi ’kélsz’, csak semmi 'sugarik'! Mi közöd a ’kélsz’-hez? Na és miért 'sugari'? Miért? Én édes Jézusom: miért?”
” Meg azt’ beszédünk is lenne!”
William lopva elnézegeti: csúnya.
Elnézi neki!
Nagyon csúnya, és végtelenül, áttetszően buta, mint egy kristálykehely. Olyan nagyon tudható, hogy mit fog mondani.
Bár ne tudná, bár meglepné őt valami szép, új mondattal.
De hát a karját kéne csavargatni, hogy valami szép, tisztességes mondat jöjjön elő belőle!
(„Menj, menj kolostorba, vagy akárhova Anne Hathaway!”)
Félfüllel hallgatja az asszonyt, a másikkal kifelé hallgatózik: kismadár dalol a tavaszban, s neki eszébe jut Romeo és Júlia tragikus évődése. Pacsirta vagy csalogány szól-e a hirtelen beállt tavaszidőben? Nyilván egyik sem, valami egészen másik madár szól odakinn, rigó vagy egyéb.
Amennyire érti, arról van szó, hogy Stratdford főutcájában újra kihalt egy család, jutányosan árulják a házat, s Anne azt szeretné megvetetni vele. Legyen: megint egy házvásárlás, lassan az egész főutca a Shakespeare-eké lesz, de legyen. Neki aztán nem kell több ház!
Az asszony befejezte, s William (hogy hamarabb magában maradjon) belebólint.
„Vegye meg asszonyom, akár még ma: a pénz rendelkezésére áll!” – s főbólintással elköszön. Anne Hathaway balra el – színház az egész világ.
„James!” – szól ki a költő. - „Akkor most jöhet az a francia!”
James már tanult valamit, mert ajtót nyit, és jelent:
„Cartesius de Cartes ifiúr!”
William azon töpreng, elég hatásos-e a kép: íróasztalánál ül, előtte ívpapírok meg penna. Nem rossz, nem rossz: a költő hajnali töprengésbe merül, gondolkodó pózban fogadja a belépő ifjút.
Húsz év körüli, nagyon értelmes arcú, nagyon sápadt, nagyon tiszta tekintetű.
Amint túljutnak a bemutatkozás gyors és udvarias részén, Shakespeare hellyel kínálja, aztán erősen ránéz.
„Bocsásson meg, hogyan is szólítsam fiatal barátom?” – kérdi.
„René Descartes vagyok mylord!”
„És mit is óhajt tőlem möszjő René?”
„Úton vagyok mylord, beutazom Európa fontosabb helyeit: most Londonból jövök, Sir Francis Baconnél jártam. Ő mondta, hogy Ön ide vonult vissza, és hát… Csak ennyi Mylord: látni akartam csupán a nagy Shakespeare-t, s már állok is odébb!”
A költő eltöpreng a hallottakon, így hát kissé megkésve udvariaskodik.
„De nem, csak maradjon möszjő René, örömmel vagyok Önnel!” Őszintén mondta, mert a fiatalember tetszett neki.
„S mi célból utazik fiatalember?”
„Kettős céllal Mylord: egyrészt jó dolog megismerni az emberek különb-különb tájon különb és különb viselkedését, másrészt a valóság lényegéhez is könnyebben jutunk el."
"Így hát Ön az igazság keresője fiatal barátom?"
"Nem egészen Mylord: az igazság számomra evidencia, hisz az Írás, mint kinyilatkoztatás nyilvánvalóan az Igazságot tartalmazza. Amiben én utazom az a módszer. A módszer, mely az Igazság megértéséhez vezet."
Kicsit töprengett, aztán hozzáfűzte:
„Olyannyira hozzászoktam az utóbbi napok nézelődésében ahhoz, hogy az elmét különválasszam az érzékektől, s olyannyira pontosan megfigyeltem, hogy a testi dolgokról csak nagyon kevés igaz észleletünk van, s hogy sokkal több mindent ismerünk meg az emberi elméről, de még ennél is sokkal többet az Istenről, hogy már semmi nehézséget nem jelent gondolkodásomat a képzelettel megragadható dolgoktól az értelemmel megragadhatók, vagyis a mindenféle anyagtól különváltak felé fordítani. Amikor pedig fölfigyelek arra, hogy kételkedem, vagyis hogy tökéletlen és függő létező vagyok, a független és tökéletes létezőnek, azaz Istennek oly igen világos és elkülönített ideája jelenik meg előttem.”
Shakespeare elgondolkodott. Egyre jobban tetszett neki ez a Descartes.
Csönd lett, mert Descartes is – már-már szégyenlősen – hallgatott. Aztán mégis ő szólalt meg először.
„De tudja-e Mylord, miért jöttem elsősorban Önhöz?”
Shakespeare érdeklődve hallgatott.
„Sejtem, nem nekem fogja elmondani, amit senkivel nem közölt, mégis… A Csatornán túl is, de főként itt Londonban mindenki arról beszél, hogy a nagy Shakespeare végleg abbahagyta. Hogy miért? Senki nem adott választ.”
„Tudja René, lehet, hogy mégis csak Önnek mondom el először és utoljára. S tudja miért?”
Épp csak enyhén mozdult nem-re Descartes feje.
„Mert Önnek, René, fülei vannak a hallásra, szemei a látásra – így gondolom.”
Az újra beálló csöndben az ablakon behulló tavaszi fény zaját is szinte hallani lehetett.
„De előbb mondja meg nekem: ismeri a műveimet?”
„Mindent, ami odaát ismerhető.”
„Vagyis?”
„Romeo és Júlia, Hamlet, Othello, Macbeth, Richárd. Meg a verseit is persze, Mylord.”
„Elég.” - somolygott William. - „Jobb lenne, ha a Vihart is ismerné, de így is jó lesz. Vajon össze tudná-e egy bővített mondatban foglalni a lényeget? Amiről ezek mind együttesen szólnak? Tudná, René?”
A napzuhatag még harsányabb trombitálással dőlt be az ablakon. Aztán fölnézve ebbe a szikrázásba, nagyon lassan kezdte Descartes.
"Valami...valami baj van mindegyikben az elején. Valami szörnyű pusztulása az értékeknek, valami iszonyatos devalváció. S a főhős - néha valaki más - arra hívatott el, hogy helyre, jó útra rántsa az elszabadult szekeret."
"Így van René! No és mit gondol: kicsoda Hamlet, kicsoda Fortinbras, ki Lőrinc?"
Shakespeare fölállt, erőt vett rajta szokott izgalma, s szinte kiáltva mondta: "Mind, mind én voltam, fiatalember! Mindegyik én voltam!"
A harsány hang - majdnem kiabálás - meg a gesztikulálás megriasztotta Ophéliát: a lányka a szoba egy homályosabb sarkába menekült.
Shakespeare elmosolyodott, nyugtatólag odaintett a lánynak, s jelezve, hogy minden rendben, visszaült íróasztala mögé.
"Én, igen, én voltam mind René: én voltam az, aki kizökkentette az időt, s az is én voltam, aki arra született - ó, kárhozat! -, hogy helyrerántsa azt! És ezt a helyrerántást a Viharban véglegessé tettem!"
Ophélia megváltozva kucorodott elő a sarokból, az árnyékból: nem nagyon megváltozva, de - példának okáért - szőke haja ébenre vált: immár Miranda nézett és hallgatott Williamre.
"Ott végre mindent rendbeszedtem: Calibánt megfékeztem, lányomat Milano hercegnőjévé tettem, Arielt szabaddá!
Mit kéne még tennem? Pálcámat eltörtem, nem kell ide több varázslat."
Kevéske csönd után folytatta:
"Hogy milyen süketek és vakok az emberek! Mi van még töprengeni való azon, hogy miért nem írok?"
A mondat végén Descartes szó nélkül fölállt, mélyen meghajolt, és az ajtó felé indult

Shakespeare ült és maga elé nézett. Falstaff is.
Bal karja és válla zsibbadt: megmasszírozta, aztán megadóan ráhajolt az asztalra.

Stradford-on-Avonban delet kezdtek harangozni.

Április huszonkettedike van

„Ki mondta, hogy nem tudod megváltoztatni a világot?”

1970. április huszonkettedikén Denis Hayes - az idő tájt egyetemi hallgató - mozgalmat indított el mindannyiunk lakhelye, a szépen megalkotott Föld bolygó védelmében.
Már mozgalmának megindításakor több mint huszonötmillió amerikai állt mögé,  mára pedig szinte az egész Földre kiterjed az általa kezdeményezett mozgalom, és ezernél több szervezet vesz részt benne.
A FÖLD NAPJA- mozgalom célja, hogy tiltakozó – esetleg támogató -  akciókkal hívják fel a figyelmet a környezetvédelem fontosságára.
Hazánkban 1990. óta rendezik meg ezt a napot, ma tehát huszonkettedik alkalommal.
A programokról részletes fölvilágosítás olvasható a programturizmus. hu oldalon.
Én a magam szerényen szerénytelen eszközeivel jelzem hovatartozásom, odatartozásom: lefordítottam egy Gianni Rodari írásművet.
És pofátlanul teszem is fölfele…

Továbbá:

A legendák tanúsága szerint Kr.e. 753-ban ezen a napon alapította meg Romulus Rómát, az Örök Várost, melynek szeretném ez úton küldeni szerencsekívánatomat: tényleg élj Örökké (de legalább a földi-emberi idők végeztéig) Cittá Eterna, én szép Városom!

1724. április huszonkettedikén született Immanuel Kant.
” Az erkölcs nem arra tanít, hogy boldogok, hanem hogy boldogságra érdemesek miként legyünk.”
” A művészet lényege: célszerűség cél nélkül.”
” Az erkölcsi törvény a legfőbb jónak, a tiszta gyakorlati ész tárgyának és végcéljának fogalmán keresztül a valláshoz vezet, vagyis ahhoz, hogy minden kötelességet isteni parancsként ismerünk fel, nem mint szankciókat, azaz egy idegen akarat önkényes, magunkban véve véletlenszerű rendelkezéseit, hanem mint minden egyes szabad akarat önállóan hozott lényegi törvényeit, amelyeket azonban a legfőbb lény parancsainak kell tekinteni, mert mi csak egy morálisan tökéletes (szent és jóságos), egyúttal mindenható akarattól remélhetjük a legfőbb jót, amelyet az erkölcsi törvény értelmében kötelességünk törekvésünk tárgyává tenni, tehát elérésében akkor reménykedhetünk, ha összhangban állunk ezzel az akarattal.”
” Mindenkinek csak annyi boldogság jut részül, amennyit viselni méltó.”
” Két dolog tölti el lelkemet annál újabb és annál növekvőbb tisztelettel és csodálattal, minél többször és tartósabban foglalkozik vele gondolkodásom: a csillagos ég felettem és az erkölcsi törvény bennem.”

142 évvel ezelőtt – 1870. április huszonkettedikén - született Vlagyimir Iljics Uljanov, alias (de még mennyire) Lenin.
 Egy napon Lenin elvtárs szobájában ült az íróasztalánál, és dolgozott. Szép, melegedő nyári nap volt, Lenin elvtárs ablaka nyitva volt, és egyszerre hopp! Beesett azon az ablakon egy labda.
Be ám, mert lent kispajtások és pajtásnők labdáztak.
Lenin elvtárs nem haragudott meg: fölkelt íróasztala mellől, felvette a labdát, és kedves szavak kíséretében visszadobta azt a gyerekeknek.
Pedig agyon is lövethette volna őket….

1904-ben ezen a napon született Robert Oppenheimer, elméleti fizikus,  az atombomba egyik atyja.


***   ****    *****

Gianni Rodari: Kell egy virág
- fordítottam a Föld Napjára -
Mindennapi tárgyaink titkokat mesélnek
annak, ki okosan szemel és fülel.

Hogy asztal legyen, deszka kell,
hogy legyen deszka, ahhoz fa kell.
Hogy fa legyen, magvak kellenek,
s a magvak gyümölcsben rejlenek.
Hogy gyümölcs legyen virág kell,
kell egy virág, egy virág kell,
hogy asztal legyen virág kell.

Hogy virág legyen, palánta kell,
hogy palánta legyen, fa kell,
a fához meg erdő kell.
Az erdőhöz hegyek kellenek,
a hegyeknek kell a Föld:
hogy Föld legyen egy virág kell:
mindenhez hát kell egy virág,
kell egy virág, egy virág kell!

Gyűlölni és szeretni

Gaius Valerius Catullus utolsó napja és műve
- majdnem minden irodalomtörténeti alapot nélkülöző írás –

 Akkor már a nap harmadik kettősórája is elmúlt, mikor Clodia teljesen megébredt, és fürdeni indult. Kicsit zúgott a feje az éjszakai mulatozástól, kicsit ingerült volt a tegnap kora hajnalban kapott új vers miatt, amit sebtében olvasott el ébredés után, kicsit elgyötörtnek vélte az ölét a hajnali viharos szeretkezés után: szóval nem érezte jól magát. A nap magasan ragyogott a Coelius felett, a víz- mézárusok bőséges hangon kínálták portékáikat: almaecettel, ostiai vízzel és mézzel kevert hűsítő italt, mézbe áztatott mandulát és diót árultak. A gyümölcsárusok szekerei vidék-hazafelé görögtek-döcögtek, fölverték az utak csöndzuhatagát, szóval a villa rejtekhelyének csöndjébe is elhatolt minden, azaz nem volt csönd Clodia körül.
 Az éjszakája költőtlen volt, mint annyi éjszakája immár. Gaius Valerius már hetek, hónapok óta megérkezett Romába, de csak versekkel kereste meg Clodiát. Az istenek tudják, hogy mi baja?
 Mezítelenül áthaladt a lapidáriumon végignézte a testét: szép volt, de már kissé lazultak az izmok, már megjelentek az öregedés jelei, ámbár biztos, hogy ez a huszonnyolc éves test még sokak számára kívánatos lehet, de az alvilági istenek már működtek.
 Egyre azon kapta magát, hogy szörnyen idegesíti a vers. Hetek óta nem látta a költőt, most is csak ezt a verset kapta tőle, előző este meg is mutatta a társaságnak, nagyon jót mulattak rajta, de őt egyszerűen csak bosszantotta.
 Igen, a történet igaz; egyszer a Tevere partján csókolóztak, amikor néhány öreg római, afféle Clodius-típusú vén szenátorok epés megjegyzéseire elvonta ajkát a költő szájától, és hátrahőkölt. Akkor motyogott neki valami hasonlót Valerius, mint ami ebben a versben oly ékesszólóan volt megénekelve, de Clodia úgy érezte, nem illik egész világ elé tárni ezt a történetet, azokat a gondolatokat, melyeket akkor Gaius csak az ő fülébe suttogott, azokat a csókokat, melyeket váltottak, egyáltalán szerelmük – szerelmük? Micsoda érzelgős már a szó is! – történetét. Miért is tartozna a római plebs, a római hibásagyúak gondjaira kettejük története, ami még csak nem is történet, még csak nem is az.
Ennek ellenére képtelen volt elkergetni a szavakat:
“Eltűnvén a nap, újra felragyoghat: egyszer tűnik a kurta fény szemünkből, s álmunkból sosem ébredünk utána…”
 Az elmúlt hajnalban viharosan szeretkezett, és nem gondolt a költővel. Nagyon szeretett Gaiusszal együtt lenni, de Gaius csak egy volt a sok közül, néha kellemetes, máskor zavaró. Most, hogy így kiköltötte egész Roma számára a titkukat, csak zavaró.
 Elnyújtóztatta magát a tepidárium forró vízében, hogy kiűzze testéből a fáradtságot, szeméből az álmosságot, szívéből a haragos szeretetet.
 Tudta, Gaius nem gonoszságból fecseg, nem bántani akarja őt, még avval a nem oly régi disztichonnal sem, melyben gyűlöltnek mondta őt, az imádottat, Lesbiát: Gaius költő, nem szabad hagyományos mértékkel mérni, még dührohamait sem. Ennek ellenére érezte magában a haragot. Annyiszor, oly sokszor adta magát a legutóbbi tíz évben Gaiusnak, mintha legalábbis Jupiter templomában fogadott volna hűséget neki, holott nem akart senkinek és semmikor házassági ígéretet tenni, nem akart kinyújtózni senkinek az oldalán sem.
 Tudta, érezte minden érzelmével, hogy a költő egy másik, egy késebbi korban kóborog, vagy egy régebbiben, egy elmúlt vagy eljövendő időben, de nem az övében, Clodiáéban. Ugyan mit lehet tenni egy szeretővel, egy szeretkezővel, aki nem itt és nem most van?
 Tudta, Gaius lehetne az igazi, de valami könnyű felhőkarcolat elzárta előle a napot, nem tudott, nem lehetett egészen Gaiusé. Ebben a karcolatban, ebben a rajzolatban mégis kristályra látta a költőt. Ki akarja sajátítani őt, azt akarja, hogy elmúljanak a fiatalság évei, hogy ő, Clodia, megöregedvén és egyedülvalóan, csakis Gaiusé legyen. Hogy ne szóljon, ne csókoljon, ne öleljen soha többé senkit: hát ehhez nem fűlött Clodia foga.
 Miért, miért nem akarja megérteni Gaius, hogy zavarja, megnehezíti a sorsát?
 Tudta mi végre a sok sírás, mi végre a sok nevetés: és ha a sírás meg nevetés között kellett választani Clodia mindig a nevetést választotta. Sok volt már Gaius Valeriusból, régóta követgeti Clodia nyomait, jó és valószínűleg szereti őt, de nem egyedül hozzá kötődik a sorsa.
 Tudta, érezte: nem akarja.
 Kiszállt a vízből, a parázstartó mellé állt, és könnyedén fölnevetett. Nem jött el a nap, még nem.
Pedig a nap már eljött, sőt lefelé hajlott: Gaius már fogta a tőrt.
 Clodia ezen is csak nevetett volna, ha tudja. De most éppen a viharos szeretkezésre gondolt. Tibelliusszal nem volt olyan bensőséges a szerelem, mint Catulusszal, de éppen újdonsága,  rendkívülisége miatt az asszony élvezte.

 Clodiust jelentették be. Bátyja mindig rossz hírek hozója volt, illett volna sötétszín pávatollat beküldenie bejelentkezésül, most sem mondott jókat, amikor a teraszon leültek, s beszélni kezdett az agg szenátor:
„Rossz, és remélem hamis, gonosz pletykák keringnek felőled húgom. Az nem is olyan baj, hogy huszonnyolc éved dacára, még nem kötöttél ki senki kikötőjében, mert az nem is illene egy Claudius vérhez, de a legutóbbi szeretőd, ez a Tibellius? Mondd csak, tudod, hogy zsidó?”
„Nem zsidó, csak alexandriai anyától való. Első rendbéli római polgár egyébként! Gyűrűje van, aranygyűrűje!” - válaszolta kelletlen-halkan Clodia.
„Zsidó!” - recsegte Clodius szenátor. - „Zsidó a legrosszabb fajtából, mert elgörögösödött ott Alexandriában, de ettől még… Nagy és karmos az orra, gyapjas fürtű a feje, mosdatlan és nem eszik disznóhúst!” - sorolta elő a bűnöket Clodius. - „És mostanában azt hallani Romában: ott megy Tibellius, Clodia zsidaja. Hát ezt én nem akarom!"
Clodia gőgösen fordult szembe gőgös bátyjával:
„Cseppet sem érdekel, hogy te mit akarsz! Élem az életem, élem, ameddig lehet! Megvénülök, megcsúnyulok egy idő múlva! Akkor majd végighallgatom az életmódomról szóló lamentálásod! De most élni akarok!” És idézett: „Eltünvén a nap újra felragyoghat, egyszer tűnik a kurta fény szemünkből, s álmunkból sosem ébredünk utána…”
„Szép” - motyogta Clodius, - „nagyon szép vers!”  és elment.

 Clodia lassan, szertartásos mozdulatokkal öltözött a kései ebédhez. Ímmel-ámmal evett:, ez a vers nem ment ki a fejéből. Ha még Clodiust is megbűvölte, aki érzéketlen fatuskó őhozzá képest… Csakhogy az éjszakai társaság meg jól szórakozott a versen, meg a költőn úgy általában. Akkor meg hol van az igazság ebben a Catullus ügyben. A géniusza ragyog vagy egyszerűen nevetséges azzal az odaadó szerelemmel?
 Ízlelgette magában a költeményt, észrevette a költői szándékot abban, ahogyan felívelteti a csúcsra, a szavakat szétszaggatja, nem rendezi mondattá, dadog, lihegve kapkodja a levegőt. Mi mást, ha nem a szeretkezés ívét írta le a költő? Ezt érti Clodia, hisz ért az irodalomhoz, ismeri a költészet nagy alkotásait. Épp csak azt nem képes fölfogni, pontosabban nem akarja fölfogni, hogy ez neki szól, róla szól, érte sír. Évek óta írja már verseit hozzá Gaius, de még mindig hihetetlen, hogy ezeknek a verseknek ő a tárgya, amiként a régmúlt időknek istennők és hősök voltak.
 És zavarta  a gondolat.

***   ***   ***

 Gaius Valerius Catullusnak volt oka töprengenie az érzelmei felett. Úgy látta, rómaszerte  ölelkeznek, szeretkeznek a párok, a párocskák, ölik is egymást rendesen, és nem csak Rómában, de imádott Veronájában, Mediolanumban, sőt az újonnan alapított Virágvárosban is, de hogy valaki tíz megálló éven át, tíz hosszú éven át kitartson egy érzelemnél? Ilyen nem volt körötte. Ilyet nem látott, hát volt oka gondoskodni, gondba venni érzelmeit.
 Mint korbácsütés csapott rá váratlan az új ötlet: ezek a rómaiak, ezek a nagyszerűek, ezek a fennlévők sokat barangolnak, sokat kódorognak, sokat tivornyáznak: ugyan miért? Mit hajszolnak a napnyugtákban, a tenger hullámaiban, miért érzékenyülnek el a látszólag erős római férfiak egy tavaszi madársereg csivitelésétől, olajos tengerhullámzástól, arany napkeltétől? Mit kergetnek, mit űznek bevallatlanul?
Szerelem – súgta magában a Költő.
 Szerelem, amit ő is űz, hajszol, ami űzi és hajszolja őt, amit megkorbácsol, és ami által megkorbácsolódtatik, mint egy ostoba, rossz kézzel az amforába nyúlkáló gyermek. Megérti, hogy nincs menekvés.
Hogy elbújhat a legmélyebb rókalyukba, fölmehet a világ tetejére, Lesbia ott is lesz, mert Lesbia mindenütt jelen való, mert Lesbia kísért minden ürgelyukban, hegycsúcsban, tengerverésben, esőzuhanásban, virághullásban, nap-napsütésben, dallamzúdulásban.
 Tíz éve megkaphatta Lesbiát, amikor csak akarta, pontosabban, amikor Lesbia csak akarta: nagyszerűek voltak azok a kettősórák, amikor fényes testét magához ölelhette, de aztán… Aztán Lesbia másé is lett, másoké, mert Rómában nem volt szokás egyvalakié lenni, hát Lesbiának sem volt szokása rá. Csakhogy a kettősórák elmúltak, s a költő menthetetlen magányban maradt: így szólt a tartaroszi gyötrelem ítélete. És mindörökre szólt, az idők időtlen végeztéig, mert Lesbia, aki örök, nem értette az érzelmeket, az ő érzelmeit.
 Egy alkalommal - jut most a költő eszébe - táncot lejtett előtte Lesbia. Kecses, könnyed és önfeledt volt minden mozdulata, és Gaius úgy gondolta, soha többé nem lehet másé ez a nő. Ezt szeretkezések után is gyakran gondolta; vélte, hogy ha ő fölszántotta a húsával a nő húsát, oda többé senki mást be nem engedhet, de igazából nem hitt ebben a kétségbeesett ötletében. De akkor, hogy Clodia csak neki táncolt, hinni kezdte, hogy másé nem lehet, csakis az övé.
“De nem, most sem, ezúttal sem”. - gondolja keserűen a költő: Lesbia tánc-tánc-táncol a terem közepén, aztán nemsokára elvonul vele szeretkezni, leveti ruháit, engedélyt kér, hogy megmosakodhassék, aztán visszatér mezítelenül - szégyentelenül, végignyújtózik a nagy ágyon, átadva magát teljesen neki. De mire jó mindez? Ő, Gaius, nem azt szereti, aki mindjárt elnyújtózik mellette, engedelmes, megadó nőstény pózban, szeretkezhet vele tízszer, százszor, ezerszer akár, soha jobban nem lenne az övé, és soha jobban nem lesz az övé.
 Az, az a másik, az az elérhetetlen Clodia-Lesbia ette bele magát a lelkébe, az, aki épp e pillanatban talán másnak adja magát, az, aki épp önmaga saját pillanataival azonos, akit a vízpart túloldalán már oly sokszor látott, aki hideglelősen dugja bokácskáit az élet hűvös vízébe, aztán belegázol nagy lélegzetet véve a parton; csak hát a víz nem víz, hanem iszap és sár; sár, sár, sár. Puha, süppedő iszap amiben Clodia gázol, Roma iszapos, csúszós piszka, nyúlós-ragacsos lépe, mely lassanként elnyeli, melybe egyre mélyebbre és mélyebbre süpped.
 Egy gondolat, egy hallott álom  vetett göböt Gaius Valerius lelkében. Egyszer egy barátja mesélt neki valami szerelmes férfiről, aki évekig gyötörte magát egy asszony miatt; megszenvedte éjszakáit, nappalait, nem tudott enni, inni, aludni, járni, ahogyan mások szoktak; szorongott a torka, kiszáradt, mint a flamminiai mocsarak a szája, ha a nő csak közelébe lépett. Elveszítette híresen ismert tájékozódó- és emlékezőképességét, időtlenül élt az időben, meggörbedt háttal járt ifjan, őszült a haja fiatalon. Aztán egy reggel arra ébredt, hogy nem szerelmes, hogy az asszony neve, íze, illata, képzete semmilyen hullámokat sem vet már a szívében, hogy egyetlen éjszaka leforgása alatt meggyógyult; nem szeret és nem gyűlöl, hanem közömbös; olyanná lett számára az asszony, mint bármely ismeretlen római.
 Tán nem volt igaz ez a történet, tán csak vigaszként szánta a jó barát, de Catullus forrón áhítozott egy ilyen ébredés után. Ó, milyen más lenne az élete, ha ki tudná vetni magából Lesbia emlékét, formáját, hajának szőke gabonatengerét, szemének tengerragyogását, karcsú csuklójának táncos legyintését.
 A pillanat repkény volt, és Gaiusba újrahasított a félelem: Lesbia nem érti őt.
 Nem is érthette, mert ízig-vérig római nő volt. Ez egyebek közt azt is jelentette, hogy érzéketlen a szenvedés és szenvedély iránt.
 Hirtelen ötlet vezérelte Gaius Catullust: és ha nem azért ilyen érzéketlen,  mert római; hanem azért, mert valódi istennő? Hisz az istenek jellemzője, hogy észbe nem vehetik a halandók szenvedését, hogy meg sem érthetik őket. Hisz Lesbiának, “leszboszi nőnek”, istennőnek tartotta eddig is, annak nevezte őt, de csak inkább játékból, szenvedélyből, szerelemből és nem valóságosan. És ha tényleg istennő Clodia? Ha Vénusz valamekkora része öltött testet benne? Tudja a választ akkor, Gaius tudja; tudja, mi következik, ismeri a büntetést. Tudja a történetét Thézeusznak, ismeri egy hosszú életen át való könyörtelen bűnhődését; ismeri.
 A bűnhődés az egész életen át kitart, és ha ő istennőre lelt, istennőhöz merészelt nyúlni, akkor ugyan mit ér az élet, akár hosszú negyven évig is még?
 Catullusnak fájt a lét, nehéz volt elviselni a gyalázatot, a gyalázatot és nevetségességet és megaláztatást, amit Lesbia rámért. Fájt az élet, hát döntött.
 Keze ügyében tartotta a tőrt, jobbjába vette az íróvesszőt, és írni kezdett:

***   ***   ***

Olajos, elnyújtott, lágy hullámok mosták Troizén partjait, amikor a sötét vitorlával gyászhírt jelző hajó a szigethez ért. A nap akkor már rézsútosan világított be a fák lombjai közé. Pittheosz és Aithra kéz-kézben figyelték a kikötés műveleteit, hallgatták az ugató athéni tájszólásban elkiáltott parancsszavakat. Nyelven szóltak ezek a parancsok, valahogy mégis másként, nem igazi troizéni nyelven. Apa és lánya feszülten figyeltek, értették is a nyelvet, mégis barbárnak, idétlennek tetszettek a beszédhangok..
Míg így füleskedtek a nyelvre, a hajó kikötött, és díszes menet indult arra, ahol Pittheosz állt. Az élen egy csodálatos, legalább Aithra szemében csodálatos férfiú lépdelt az aranyhajú felé, mélyen meghajtotta barnafürtű fejét, egy kézmozdulattal maga elé rendelte az ajándékhozókat, s egy lépést hátrált. Zengő hangon szólalt meg, nem akként, mint az előbbi ugató parancsszavak, hanem Troizén ékes görögségével:
“Üdv néked Pittheosz, nagy király. Atyám, a nemes Pandión üdvözletét és segélykiáltását küldi néked ezen ajándékoknak kíséretében.”
Kezének egy határozott mozdulatára bronzholmik, fél- és egész drágakövek hulltak a partra terített gyékényre; arany-  és ezüsttárgyak  jócskán voltak közöttük. Pittheosz felemelt jobb kézzel, óvatos hajlással fogadta az ajándékokat, Aigeosz is újra meghajtotta magát, de közben alulról felfelé pillantást váltott Aithrával.

A vendégnek kijáró díszvacsora közben aztán Aigeosz menedékjogot kért: atyját elüldözték Athén trónjáról, talán meg is ölték, talán a hegyekbe menekült, talán az égbe szállt, talán a föld alá bútt, csakhogy meg nincsen. Ő, a fia, avval a szándékkal kér a testvéri Troizéntól segélyt, hogy egykor visszaülhessen trónjára – mondotta, s Pittheosz rábólintott a fejével. Troizén szigete tágas és gazdag, Aigeosz és kísérete megfér rajta a troizéni néppel, egyebekben köszönte a szép és díszes ajándékokat.

A holdfény és a tenger ölelkezéséből került elő Aithra vízcseppekből csepegtetett gyönyörű és mezítelen teste. Ragyogott a hold ezüstfényében, ezüstbe vonódott maga is. Egyik karját a feje fölé emelte,  kecsesen kacskaringós  mozdulattal, aranyhaja, mint maga a víz áramlása zuhogott alá, szép arca csak sötétlő gyönyörként világolt; testének amforahullámzása az éjszakai égbolton rajzolódott ki, csípőjének domborodó ívére adott szépséges válasz volt derekának homorulata, öle csak sötétlő sejtelem volt ebben a hátulról hatoló hullámverő fényben,  amit a hold, a lágy Szeléné sugárzott rá.
Még nedves volt teste a tenger ölelésétől, még Poszeidón csókja csillogott száján, amikor Aigeosz átölelte, a parti, még a nap melegét egyre őrző homokra fektette, s ő befogadta magába Aigeoszt is, miként csak percekkel korábban a Tenger istenének ölelését is elfogadta a hullámzó víz hátán.


Knósszosz ünnepelt, a partra gyűlt az egész város, oda, hol díszesen faragott trónusán ült Mínosz király,  balján Pasziphaéval, háta mögött a néhány esztendős csepp lánykával Ariadnéval. A leány sokak hite szerint csak isteni fogantatású lehetett, mert Mínosz, ahogyan tudni lehetett, már egy évtizede nem hált feleségével, aki egyszer megcsalta őt egy athéni küldöttség vezetőjével, Oirhódosszal; azt suttogták, hogy Ariadnét valamelyik istennővel nemzette Mínosz, a nagy király, a nagy kreón. A kislány mindenesetre már ily csöppen is Aphrodité papnőjének ruhájába öltöztetett, s elvégzett volt, hogy fölnőtt korában magáé Aphroditéjé lesz, így csakis egyetlen férfiember hághatja meg: Dionüszosz, Zeusz fia.
A tengerbe hanyatló nap sugarainál felemelkedett Mínosz, a tengerhez lépdelt, s mikor a nap végleg elveszett annak hullámaiban, szertartásosan háromszor ráütött az aranynyelű ostor tehénbőrből készült hármas korbácsával.
És akkor megnyílt a látóhatár szélén a víz, kiemelkedett a Bika, a csodálatos, a széptestű Bika.
Sikoltott, bőgött és üvöltött a nép az ovációban, miközben a Bika a Tenger hullámain lépdesve egyre közelebb jött Krétához. Rengett  busa feje, remegett és csepegett sörénye, ragyogó aranyban fénylett a szarva, de Pasziphaé elbűvölten mást, egész mást nézett a testen, és olyan kívánás gyötörte meg  rég-nem-szántott-assszonytestét, melyet soha férfiúi hímtag iránt még nem érzett. Beleremegett a vágyba…


Hajnaltájt aztán a bikalegelőn fölkínálta magát és reszketve, nyögve, sírva és nevetve fogadta magába a Bikát.


Troizén már húsz éve senki meg nem moccantotta azt a hatalmas sziklát, mely alatt a saru meg a kard hevert, mígnem egy reggel így szólt Thézeusz Aithrához:
“Sosem láttam atyámat, ki születésem előtt elhagyott téged, hogy visszatérjen elűzött apjának athéni trónjára, de föladatot hagyott rám, igaz-e anyám?”
“Magszülöttem! Hisz az sem bizonyos, hogy Aigeosz Pandiomón az atyád. Meséltem arról a holdfényes éjről, mikor a tenger hátán csókolt Poszeidón,  és a parti homokon ölelt Aigeusz egy kettős óra negyedrészén belül. Hogyan lehetnék megbizonyosodva, hogy kinek a fia vagy?”
“Anyám! Hisz húsz éve siratod,  és várod őt vissza!”
“Mert őt szeretem! De hogy kitől fogant meg méhem, az titok. Poszeidónt nem szeretem, nem szerethetem! Jegyezd a lelkedbe magzatom: ki Istent szeret vagy férjfiú lévén Istennőt, az isteni bűnhődést szenved. Nem egyszer, nem egyetlen alkalommal, nem az Alvilágban, hanem hosszú időkön át, mindörökké: itt és a túl világokon. Én Aigeoszt szeretem, de szerettem egyszer, rövid percekig Poszeidónt is, azaz, hogy ő szeretett engemet a tenger hullámain. Lehetsz tehát Poszeidáón is gyermekem!”
Ekkor a nagylelkűletü Thézeusz adta a választ:
“E földön csak Aigeosz lehet atyám! Ott, Akherón völgyén túl majd meglehet, hogy Poszeidón fia vagyok.” Dacosan és büszkén adta a választ, de úgy, hogy ne sértse anyját, akit egyebek iránt ez  a gondolat nem sérthetett, hisz húsz kerek esztendeje, mióta Aigeosz elhagyta, és hírt sem adott magáról, azt a férfit szerette.
“Legyen tehát” mondta könnyes szemmel, mert bizton tudta, hogy ha Thézeusz nekivág apja felkutatásának, őt is elveszíti: ó asszonyi sors!
“A föladat, mit atyád rád hagyott a következő: mielőtt elhagyta Troizén szigetét, a mi hazánkat, az udvaron gödröt ásott, elrejtett benne egy sarut meg egy kardot, aztán iszonyú erejével, egymaga munkájával rágördítette azt a hatalmas sziklát amott! Élő ember – mondta – az én véremen kívül soha megmozdítani nem tudhatja ezt a sziklát. Ha majd felnő a fiúnk, hozza el nekem a sarut és a kardot, erről fogom megismerni, hogy szerelmünk gyümölcse Ő. Rajta” bíztatta Aithra egyszülöttét, “hengerítsd el a sziklát fiam!”


Gördítette a nagy  követ akkor az isteni két kar, ontott hozzá vért veritéket is épp elegendőt.


Olajos, elnyújtott, lágy hullámok mosták Kréta partjait, amikor a sötét vitorlával gyászhírt jelző hajó a szigethez ért. A nap akkor már rézsútosan világított be a fák lombjai közé. Mínosz és Ariadné Aphrodité papnőjének ruházatában, kéz-kézben figyelték a kikötés műveleteit, hallgatták az ugató athéni tájszólásban elkiáltott parancsszavakat. Nyelven szóltak ezek a parancsok, valahogy mégis másként, nem igazi krétai nyelven. Apa és lánya feszülten figyeltek, értették is a nyelvet, mégis barbárnak, idétlennek tetszettek beszédhangjaik..
Míg így füleskedtek a nyelvre, a hajó kikötött,  és díszes menet indult arra, ahol Mínosz állt. Élen egy csodálatos, legalább Ariadné szemében csodálatos férfiú lépdelt a széphajú  felé, mélyen meghajtotta barnafürtű fejét, egy kézmozdulattal maga elé rendelte az ajándékhozókat, s egy lépést hátrált. Zengő hangon szólalt meg, nem akként, mint az előbbi ugató parancsszavak, hanem Knósszosz ékes görögségével:
“Üdv néked Mínosz, nagy király. Atyám, a nemes Aigeosz üdvözletét és segélykiáltását küldi néked ezeknek az ajándékoknak kíséretében.”
Kezének egy határozott mozdulatára bronzholmik, fél- és egész drágakövek hulltak a partra terített gyékényre; arany- és ezüsttárgyak  jócskán voltak közöttük. Mínosz melle elé kulcsolt kézzel, óvatos hajlással fogadta az ajándékokat, Thézeusz is újra meghajtotta magát, de közben alulról felfelé pillantást váltott Ariadnéval.

Thézeusz a Minótauruszt legyőzni érkezett, vagy meghalni a labirintusban. Már sok hőstett, atyja felkutatása, anyja elhagyása állt mögötte, s erről mesélt az elomló estebédnél Mínosznak, meg főként, főként Ariadnénak, akiről azt gondolta, hogy nem is Aphrodité papnője, hanem maga a Szépség és Szerelem Istennője.
“Győztesként, athéni győztesként távozom innen, vagy semmiként.” mondta Thézeusz. “Ezért a vitorla, a sötétszín vitorla. Atyám kérte így, hogy vesztesként távozzunk sötét vitorlával, és vagy fehérrel győztesként vagy végleg elveszettként sötéttel térjen meg a hajó haza, de az én vereségem Athén veresége is lesz egyben.”

A lenyugvó nap fényéből, tengervízből, éjszín égboltból  és citromból keverte ki az Istennő Ariadnét, s most a lenyugvó nap, a tengervíz, az éjszín égbolt és citrom ott feküdt Thézeusz teste alatt, zihált, vergődött, mint kicsiny madárka; Aphrodité papnője először szeretett férfit.
“Napzuhatag vagyok, villámlás vagyok, eső vagyok. Földindulás, tavaszsuhogás vagyok! Istennő vagyok, gyönyörű szép nő vagyok!” suttogta, zihálta, lihegte Ariadné Thézeusz nyakába, azután a titkot is elárulta, hiszen Thézeuszt nem a küzdelem kimenetele, hanem a labirintusból való visszatérése izgatta: abból a labirintusból lehetetlen volt kikerülni: sok-sok csontváz kereste még szakadatlan a kiutat ebből az építményből, de az idők végeztéig bennrekedtek. Ariadné elmondta, hogy az etetők miként szoktak kikuncorodni a labirintusból egy selyemgombolyag legurításának és visszagombolyításának segítségével.

Ünnepi nép gyűlt össze a téren a győzelem napján, átheni ifjak a krétaiakkal egybevegyülten körkörös táncban, fürge zenével ott riadóztak a parton. Knósszosz ünnepelt, a partra gyűlt az egész város, oda, hol díszesen faragott trónusán ült Mínosz király,  balján Pasziphaéval, háta mögött a ragyogó nővé virágzott Ariadnéval.
Thézeusz pedig útra készült; haza. Már csak így nevezte Athént, s nem így Troizént. Hazavágyott az atyjához, ki nyílván egyre őszülődvén a gondban várja őt a tenger partján épített toronyban. Napszámban lesi a láthatár alját, várja, hogy fehér vagy fekete vitorla tűnik-e föl a hajnali párában vagy az alkonyati könnyű ködben.
Most levelet írt, míg a tengerészek tüsténkedtek a kötelek, csigák, hálók bonyolult útvesztejében.

„Gyönyörű szép Ariadné, Napzuhatag! A te segítséged szabadított meg engem a biztos haláltól, de én nem sokra tartom ezt az életet, ha nem veled együtt tölthetem azt. Jöjj hát velem: egy szép és boldog országba viszlek, melynek te leendsz a királynője! Jöjj oda velem, hogy népeink megláthassák és becsülhessék azt a leányt, ki megszabadította hazánk adóba küldött gyermekeit a Minotaurusz vad dühöngésétől! Jöjj, jöjj a hajómra, jöjj, jöjj velem atyám, Aigeusz Athénjébe!” olvasta Ariadné, s mert oly nagyon szerette volna már olvasni e levelet, vette ruháit az isteni lányka sietve futott a hajóhoz.

Lágy hullámok csobogták körül a hajót, holdfény ragyogtatta a tisztára súrolt deszkákat, és Thézeusz Ariadnét ölelve nézte a tengert és suttogott a lány fülébe:
„És ezután már mindig így, mert nem akarok soha többé semmit, csak a te hajad zuhatagát az arcomon, csak a te tested ölelését, a te ajkad mosolyát, csak ezt a csodát, ezt a végtelen percet, jaj, nem akarok soha mást!”

És amíg így telt és múlt hosszu idő el nékük az úton, a hajó fürgén szelte a tajtékos habokat, messze maradt mögöttük Théra és Amorgosz, már Naxosz meredek sziklafalai kezdtek nyújtózni a hajnali látóhatár peremén, de lenyugvófélben volt a nap, midőn a sziget kanyargó partjainál kikötötték hajójukat. A matrózok és az utasok boldog lakomát csaptak épp, amikor tüzek, ünnepi tüzek gyúltak Naxosz partjain és a hegycsúcsra vezető dombokon.
Naxosz ünnepelt, a partra gyűlt az egész város, oda, hol díszesen faragott trónusán ült Daiphórosz király,  balján Thamitháéval, háta mögött a lányával, Omphaliéval. A leány  sokak hite szerint csak isteni fogantatású lehetett, mert Daiphórosz, amint regélték,  már egy évtizede nem hált feleségével, aki egyszer odaadta magát Dionüszosznak; azt suttogták, hogy Omphaliét a nagy Isten nemzette Thamithaéval. A kislány mindenesetre már ily csöppen is Dionüszosz papnőjének ruhájába volt öltözve, s elvégzett volt, hogy fölnőtt korában magáé Dionüszoszé lesz.
Mindenesetre tíz jó éve annak, hogy a tavaszi első telihold éjszakáján Dionüszosznak áldoznak a naxoszi asszonyok, s hogy ezen az ünnepen férfiember nem lehet jelen.
A telihold fennen ragyogott a keleti égbolt alján; felemelkedett Daiphórosz a trónusáról, a tengerhez lépdelt, felhörpentett  egy aranyserlegnyi bort, előtte három kortynyit gondosan a tajtékos vízbe loccsantott. Ezt követően a  férfiak elvonultak, a nők a partra gyülekeztek.
A hold jó magason járt már az égen, amikor az asszonyok és lányok nekivágtak a hegytetőnek: volt ki lassúdad léptekkel haladt, volt ki nekiveselkedve szaladt, volt ki társnőivel baktatott, volt ki magányosan loholt, de mind a hegytetőre. A bokrokban szatírok leskeltek, el-elfogtak egy nekik tetsző leányt vagy asszonyt, és a hegyoldalt nemsokára bortól és daltól részeg szerelmes sóhajok és pánsípok édes zenéje és zihálás és testek egymáshoz csapódó neszezése verte fel.
Ariadné teste mozgásba indult: valami ismeretlen erő űzte, vonta, taszította a hegytető felé.
Thézeusz megpróbálta marasztalni, de aztán – nem is tudott többet kieszelni – csak utána kapaszkodott a domboldalon. A hegycsúcs előtt néhány méternyire egy bokor mögé hasalt, akkor már villámok cikáztak át az égen, dörgő hangok úsztak a levegőben, Ariadné magában állt a hegycsúcson, a bakkhánsnők a hegyoldalban szerte és széjjel hevertek kielégült álmodozásban meg igazi mély alvásban. És megnyíltak az ősi egekben a dörgedező felhők, és alászállt az olümposzi Dionüszosz akkor. És megnyílt az ajka a nagynak:
„Szép kedvesem, gyönyörűszép Aphroditém!” szólt Dionüszósz. „Ismerd föl magad végre e halandó testben! Ölelj!”
Eggyé vált ott akkor a két test őrjítő ölelésben, legalább Thézeusz számára az őrülettel határos volt az élmény: rengett a föld Dionüszosz minden döfésénél, sikkantott és elgyönyörödött Ariadnéphrodité; két kövér és többé hosszú élete során föl nem száradó könnycsepp tétovált elő az ifjú királyfi szeme sarkából.
“Napzuhatag vagyok, villámlás vagyok, eső vagyok. Földindulás, tavaszsuhogás vagyok! Istennő vagyok, gyönyörű szépistennő vagyok!” suttogta, zihálta, lihegte Ariadné az olümposzi nyakába, és Thézeusznak anyja mondata tekerődzött agyába:
„Jegyezd a lelkedbe magzatom: ki Istent szeret vagy férjfiú lévén Istennőt, az isteni bűnhődést szenved. Nem egyszer, nem egyetlen alkalommal, nem az Alvilágban, hanem hosszú időkön át, mindörökké: itt és a túl világokon.”
Akkor már futott a jó Thézeusz, sebesen vonatta a vitorlát, sebesen és hebehurgyán, eszébe nem vette, hogy nem a sötét vitorlát kell felvonatnia, mert a tenger túlpartján, az attikai parton épült kilátótoronyban az apja, Aigeosz a tenger síkságát kutatja tenger félelemmel eltelve; amúgy az ifjú király lelkében a gyász színe honolt, a gyászé és valamilyen visszavonhatatlan tragédiáé, valami életen át tartó veszteségé és bűnhődésé. Akkor már futott a hajóval a vízen a jó Thézeusz, a mindeneket leigázó, a szertelenszét csapott lelkű, a mindörökkön megalázott: menekült Thézeusz Naxosz szépivü partjaitól.
Nagyon menekült és nagyon ottfeledte magát a hegytetőn. Egy életre ottfeledte magát.

***   ***   ***

A költő letette kezéből az íróvesszőt, megmosta a lábát, majd felvette a tőrt és előbb a jobb, majd a bal csuklóján gondosan átmetszette az ereket…

A Műörömépítő - szalon

- írásmű -

A Megnemörülő Férfi széles utakon járt, és széles utak jártak vele.
Ehi! micsoda tánc!
A Megnemörülő egyébként semmit sem látott, hallott, érzett e táncból.
Mivelhogy töprengőzött.
Napokkal - vagy órákkal - előbb Valaki azt mondta neki, hogy ő soha, semminek nem tud örülni.
Nem is így volt.
Az Örvendező azt kérdezte, hogy:
„Mikor fogod egyszer azt mondani, hogy jól vagy?”
Mármost sokfélét lehetne erre válaszolni.
Lehet például:
„Holnap már azt fogom mondani.”
Lehet például:
„Most. Most nagyon jól érzem magam.”
Lehet például:
„Soha már.”
Mint a holló.
 „Sohamár!”
„Nevermore!”
 Így szól a Holló: Nevem, Mór!”
A Megnemörülő persze nem válaszolt, pedig hát: never more.
A Széles Úton üzlet tombol.
Címe is van, meg neve is.
Nem is Úton, hanem Téren.
A cím itt most nem is fontos.
(Örs vezér tér 4/a; 3. em. 35.)
A cím egyáltalában nem fontos, viszont ott van az üzlet.
Vagy bolt?
Vagy szolgáltató?
 Vagy mostanában hogyan hívják az ilyet?
MŰÖRÖMÉPÍTŐ-SZALON
(SALOON?)
Mármost ide be!
Máshova, hova?
Hahogy nincsenek igazi örömök, húzzuk magunkra a műörömöt!
És akkor műörömben, műörülő Férfi leszek, és a Kedves majd azt mondja: „Nosza!”
Hát be!

Szépleánykaszépleányka, köpönyege széjjeltárva, ő a műörömépítő.
Tényleg, nagyon, nagyon szép!
„Foglaljon helyet Nálunk(lam) kedves Megnemörülő!”
„Potty” - egy székbe, éjbe, mélybe, sötétségbe, napsütésbe, mindendolgotfeledésbe.
„Ezt vegye fel, ezt hagyja itt, azt húzza el!”
Fülre holmi hangvarázs, lábra némi takaró.
„Ez jó?”
 „Jó! Nagyon jó!”

A csönd duruzsol, a langy-meleg hűvösül, a lányka valamit csinálgat: a Férfi lassan álomba szenderül. Most azt tehet vele valaki, amit valamikor valahált…

…és percek múlnak, órák hullnak, percegérkék cincognak: elkészül a nagy mű.
Kész van immár az Alkotás, a gép forog, az alkotott meg hálni jár.
A Megnemörülő csak alszik ebben a tejmelegben, ebben a feledemben.
„Uram, uram!” - rázogatja a lányka - „Készen vagyunk!”
„A… mivel?”
„A műörömmel, amiért betért.”
De hát: semmi!
Miért nincs semmi?
Miért nem öröm?
És ez?
Miféle köröm?
Szép és hosszú: erős és tartós és gyöngyházfényű.

A Megnemörülő Férfi széles utakon járt, és széles utak jártak vele.
Ehi! micsoda tánc!
A Megnemörülő egyébként semmit sem látott, hallott, érzett e táncból. Mivelhogy töprengőzött. Napokkal - vagy órákkal - előbb Valaki azt mondta neki, hogy ő soha, semminek nem tud örülni.

Márminthogy: hogyne!
Visszatekint életére, meg az üzletre (vagy hogyan is hívják mostanában az ilyesmit?), és látja: egy K-betű kicsit kimúlt a küzdelemben, amit a neoncső vívott az örökléttel.

A cím egyáltalában nem fontos, viszont ott van az üzlet.
Vagy bolt?
Vagy szolgáltató?
Vagy mostanában hogyan hívják az ilyet?

MŰKÖRÖMÉPÍTŐ-SZALON
(SALOON?)

A Megnemörülő Férfi széles utakon jár, és széles utak járnak vele.
Ehi! micsoda tánc!
A Megnemörülő egyébként semmit sem lát, hall, érez e táncból.
Mivelhogy örül.

Olyan szép az a műköröm.

Április tizenkilencedike

Régebben voltak Barátaim, akik olykor küldtek nekem írásokat, verseket, egyebeket, de mióta a Kaptár nincs, ebbe a nyomorult kis blogba persze nem küld senki, semmit. Minek is küldene, amikor szinte Mindenkinek honlapja van már, van, akinek nem is egy.
Viszont újak jelentkeznek, például az alábbit tegnap kaptam, viszont avval a kéréssel, hogy névtelen maradhasson az írója.
Ezt a kérést természetesen tiszteletben tartom, tiszteletben kell tartanom; mindezt csak azért írtam le, nehogy valaki saját írásomnak gondolja az alábbi írást.

Gondolatok Rólad, Hozzád
Én nagyon szerencsés embernek érzem magam, hogy megismertelek, ugyanakkor Benned megtaláltam azt, aki igazából kell nekem.
Nem csak lelkileg, hanem testileg is az ideálomnak tartalak.
Egy zsidó azt mondta egyszer nekem, hogy Isten kettétépett egy lelket, az egyiket egy fiúba a másikat egy lányba tette bele.
Úgy érzem te vagy az én lány párom ebben az életben.
Kérlek ne haragudj rám az elmúlt időszakomért. Szerelmes lettem beléd, de az igazi szerelem az az, mikor képes az ember és másik embernek javára döntést hozni, azért, hogy neki jó legyen. Ezért komoly döntést kellett most hoznom.
Időről időre, jobban beléd estem, és egyre jobban elgondolkoztam, hogy mi a legjobb neked.
Én NEM úgy gondolom, hogy nem kellett volna megismernünk egymást. Nagyon sokan nem találják meg az igazit, és így élik le a nyomorult kis életüket. Azzal, hogy mi megismerhettük egymást, egy nagyon egyedi és szerencsés dologba csöppentünk bele.
Az elmúlt időszakban nagyon boldog voltam miattad, ugyanakkor fontosnak tartom, hogy hosszútávon is boldog legyél velem,ám úgy érzem, én ezt a boldogságot nem tudom megadni neked, mivel neked nem rám van szükséged most, mégis úgy érezzük, hogy mi összetartozunk.
ÉS JÓL ÉREZZÜK! AZ ÉRZÉSEKEN NEM GONDOLKOZIK AZ EMBER, CSAK A JÓ DÖNTÉSEN! 
Ezt most már te is tudod, neked nem én kellek az életbe-vezetéshez, hanem egy olyan ember, akit elhagysz majd egy másikért, és azt is elhagyod, mert így szerzünk meg mindannyian tapasztalatokat, amiket majd felhasználunk a későbbiekben.
És úgy érzem ,ha én lennék neked az első, sokkal jobban sérülnénk mindketten lelkileg, mint most. Nem várhatom el, hogy velem maradj örökké, és tudom, ez nem is működne most.
De talán később újra gyúl az a láng, ami most elalszik egy időre.
Tisztában vagyok azzal, hogy neked is vannak érzelmeid. Nem akarok tovább „játszadozni” a te érzéseiddel. Én vagyok a felelős, azért, amiért most itt tartunk.
Nem akarom , hogy elfelejts engem, nem akarom, hogy ezért megutálj. Nem akarlak befolyásolni, nem akarom, hogy eltűnj, mert nem élném túl.

***   ****    *****
Három röpke vers

Lágyan: mint nap a harmatot,
szívj föl magadba Drága.
Hadd ragyogjak, mint a tétlen hold,
vagy egy csillagködfa ága.

***   ***   ***

A hajnalszín alkonyban
ballagok feléd

***   ***   ***
„Hozzád nyúlnom, hozzám nyúlnod
végzetes tévedés volt.” Mondtad, amolyan
végső búcsúképen. Beláttam, és
belátom minden tévedésem.
Megint - mint egykor - az utolsó órán
mindent visszaveszel. Nekem meg
Uram, nagyon fájnak a sebek,
nagyon hív az a másik világ:
nagyon messzire megyek.

***   ****    *****
Gianni Rodari: Brif, bruf, braf
- fordítás -
Az udvar békés csöndjében két kisfiú játszik; valami maguk kitalálta, sajátos nyelven beszélnek, melyet senki sem érthet rajtuk kívül.
 „Brif, braf.” – mondja egyikük.
„Braf, brof.” – vélekedik a másik.
És mindkettejükből kitör a kacagás.
Egy első emeleti erkélyen kedves, jó öregúr ül, és újságot olvas, míg a szemközti ablakból egy asszonyság hajol ki: sem jó, sem rossz. Egy asszonyság.
„Milyen ostobák ezek a gyerekek!” – mondja az öregúrnak, de amaz másként vélekedik: „Nem gondolnám…”
„Nahát! csak nem akarja azt mondani, hogy maga érti, mit beszélnek?”
„De bizony, épp azt mondom: értettem én mindent. Az egyikük azt mondta: de gyönyörű napunk van! A másik meg azt felelte: és holnap tán még szebb lesz!”
Az asszonyság fölhúzza az orrát, fintorog ugyan, de csöndben marad, mert odalent a gyerekek újra rákezdik a maguk sajátos nyelvén folyó beszélgetést.
„Maraszki, barabaszki, pippirimoszki!” – szól az első.
„Bruf! – vágja rá a választ a másik, és ismét mindketten harsányan fölkacagnak.
„Csak nem azt akarja mondani nekem” – mondja méltatlankodva az asszonyság az öregúrnak -, „hogy ezt is megértette?”
„De bizony, épp azt akarom mondani: értettem mindent.” – válaszolja szintén nevetve az öregember.
„Az első azt mondta: olyan boldogság ezen a világon lenni. Amire a másik így felelt: bizony, a világ gyönyörű szép.”
„Na, és tényleg szép a világ?” – köti az ebet a karóhoz az asszonyság.
„Brif, bruf, braf…” – válaszolja az öregember.