Ismert Leonardo da Vincinek az a megállapítása a festészetről, mely szerint az a látvány olyan elemeivel rendelkezik, mint fény és árnyék, szubsztancia és szín, forma és tér, távlat és közelség, mozgás és nyugalom.
Pietro da Paderno mindebből – önkényesen – egyet emelt ki, és a festészet főszereplőjévé tette meg.
No, azért csak lassan a testtel, haladjunk sorban! Szép, rendezett sorban.
Ama nyugalmas, ám mégis izgalmas tizenkilencedik századnak, annak a gyönyörűséges békeidőnek az utolsó előtti évében ismertem meg Pietro da Padernót Párizsban.
A Montmartre egy kis kiállítótermében találkoztam vele abban az édes-bús esztendőben. Édes volt az év eleje, mert megismertem Nicolettát, és bús vége lett, mert az év mentével ő is elment.
Pici, kucorgós kiállítóteremben találkoztam Padernoval, a Párizsban oly szépséges június hónap tizenkettedik napján, egy szerdai napon.
Impresszionisták állítottak ki: a kiállító művészek közül a legidősebb, Pissarro ekkor már ötvenkilenc, Manet ötvenhét, Degas ötvenöt, Renoir negyvenkilenc, Monet negyvenhét éves volt. És talán kuriózumnak számít manapság, hogy közülük is a legmerészebb újító - akit csak megszokásból soroltak az impresszionisták közé -, Pietro da Paderno ekkor már negyvennégy éves volt.
Pályafutása során egyébként ő találkozott a legmerevebb elutasítással, miközben õ lett a jövendő festészetének legmerészebb úttörõje – azaz: lehetett volna.
Manet egy vászna előtt állt, szakállas, torzonborz alak, olyan meleg gesztenyeszemekkel, amilyet még Itáliában is ritkán lel az ember: látható elégedetlenséggel nézte a képet. Föl nem bírtam fogni elégedetlensége okát. Számomra az a Manet-kép maga volt a reveláció, az ujjongó öröm, hogy valaki megfestette Azt.
Paderno felém fordult, és azt mondta:
„Kiemeli az alakok, tárgyak körvonalait, térbeliségét, mélységét: ez nagyon rendben van. Érzelmi hatást ér el: de nem az igazi látványt adja! Az árnyéknak szimbolikus tartalma van: a sötétség, mint ismeretlen és rettegett tárgy: vészjósló hangulati ereje van.”
Elgondolkodott, aztán fölüvöltve kérdezte:
„De hát erről kell-e a festménynek szólnia?”
Nem nagyon tetszett ez az egzaltált ember, viszont – mint a művészetek tudományának tanulóját – izgatott a véleménye, kíváncsivá tett, hát nem menekültem világgá, hanem megkérdeztem:
„Ugyan, mi másról?”
„Mi másról?” – üvöltözte – „A festőnek a természet fényjelenségeit, a tárgyakon és színeken tomboló hatását kell rögzítenie a képen! Menjünk innen!”
Mentünk onnan.
Meg nem tudnám mondani, miért tartottam vele a kis montmartre-i ivóba, ahol olyan kicsiny asztalhoz telepedtünk, hogy csöndes suttogása is épp oly üvöltő tombolásnak hatott, mint túlnan a galériában:
„„Nem hiszek örök és állandó normában, állandó kísérletezés az én festészetem a pillanat megragadása érdekében! A fény megragadása érdekében!”
Így tudtam meg, hogy Pietro festő maga is, művész és nem műkedvelő.
Így most még jobban kezdett érdekelni, már nem egyszerű őrültnek véltem, hanem megszállottnak csak.
Nem sok időbe telt, hogy beszélgetésünkből két következtetést le tudjak vonni: egyik jellemző lélekállapota Padernonak a dekadencia-érzet volt, szinte minden szavából áradt az a fajta életérzés, amely a szecessziós idők sajátja volt, mely az alapja lett a kornak, a fine de siecle-hangulatnak.
„A művésznek mindent szabad, a művésznek mindent ki szabad és ki is kell próbálnia.” – hangsúlyozta, amiként azt is, hogy bár ő olasz, de kozmopolita és "ragadozó": semmi sem volt számára szent.
Ez jellemezte világlátását, ez volt az egyik alapvető sajátossága gondolkodásának. Ami pedig a festői stílusát, vagy – inkább – festői létezési módját illeti (mert nem stílus volt ez nála, hanem létforma, rögeszme), a fénnyel való meghitt, bensőséges viszony jellemezte.
Drága, elhunyt barátom (mert rövidesen barátom lett), Pietro da Paderno, festőként a fényt akarta művészete főszereplőjévé, megkockáztatom: egyedüli szereplőjévé tenni. Ez biztosan olaszságából fakadt: Pietro – amint neve is jelezte – egy Milano melletti kis községből Padernóból származott, de nem elszármazott, mint kiderült: ott élt és alkotott azokban az időkben is, Párizsba csak a kiállítás miatt jött, nem élt Párizsban: ez elég különös volt, mert művészi törekvései épp az akkortájt Párizsban hemzsegő jó és kevésbé jó, meg zseniális festők csoportjainak törekvéseivel vágott egybe. Pietro azonban tudatosan kivonta magát e körből: elhúzódva a Művészet Fővárosától kísérletezett és alkotott a messzi és kicsiny Padernóban.
Mindenesetre a fény festői kutatása természetesen fakadt olaszságából: onnan való volt, ahol kéken ragyog az ég és a tenger, ahol a nap fénye reflexszíneket rakosgat fákra, mezőkre, bokrokra és az emberek arcszínére is, persze, hogy ez érdekelte igazán.
Paderno, a kis városka a nagy Milano árnyékába húzódva bújt, alig húsz percnyi vonatútra a nagytól. Sokkal zöldebb, sokkal napfényesebb volt, mint amaz. Belvárosa ugyan kicsit majmolta Milanót, de arrafelé, ahol Pietro lakott és alkotott, már egészen vidékies, rusztikus hangulata volt. Ott, ahol a via Ambrogio belefut a via Valtellinába, kiterjedt, parkos, tágas-erdős területen húzódott meg Pietro da Paderno „palazzo”-ja, amint kissé fellengzősen, igazi olaszos túlzással a festő nevezte a kicsiny villát.
A házon túl pedig már maga a természet uralta a vidéket: művelt és ugaron hagyott földek, erdősávok terültek el: a házat övező kert végénél még egy kis csermely is csacsogott a lago di Garda felé futtában.
Ide érkeztem hát szeptember közepén egy vasárnap: úgy ám, szeptember közepe volt, a mező sárgult kicsit már miként a fák lombjai is, de a nyár nem akart múlni errefelé. Még könnyű felöltőmet is a karomon átvetve hordtam, még kalapom is kezemben vittem, oly meleg napsütésben érkeztem.
Ilyen időben érthető volt, hogy Pietro nem a házba invitált, hanem a lugasba, a dúsan termő szőlőlugasba, melynek termését a gazda hagyta a tőkéken, hogy megcsípje majd az októberi hűvös és átmelegítse, cukrosítsa az októberi napsütés: aszúbor lesz abból, édesen, sárgán folyó aszúbor.
Kabócák muzsikáltak a kertben, míg le nem telepedtünk a lugasban, akkor egy láthatatlan Karmester intésére elhallgattak. És mi is hallgattunk egy sort: Pietro bort, paninit hozott meg olajbogyót. Maga hozta, hát persze, hogy meg kellett kérdeznem:
„Egyedül?”
„Csakis.” – válaszolta a festő. –„Aki egy dologra rászánakozott, aki egy dologba beleszerelmesedett, az mással élni már nem képes. Tudod barátom, soha nem öleltem és nem is fogok ölelni asszonyt, mert minden erőm a művészeté. Ha valaki egy dologban kiváló akar lenni, más dologban semmilyen sem lehet. Csak a tucatember vonzódhat többfelé."
Hallgatott egy keveset, de bizonyosan érezte, hogy várok valamire, hát belevágott a közepébe:
„Mindig is irtóztam az elméletektől, nincs, nem is volt egyéb érdemem, mint hogy közvetlenül a természetet festettem, s megpróbáltam visszaadni impresszióimat a legillékonyabb effektusokról. És mi a legillékonyabb? A fény, a nap útja, amint áthalad az égen és reflexszíneket dobál erdőkre, mezőkre, csermelyekre. Föladat, barátom, föladat: ez a megfestendő!”
Csönd, kabóca-csönd, szőlőcsönd:
„A festmény egyetlen lehetősége a fény felhasználásban, alakításában rejlik - ideértve a természetes és a mesterséges fényt egyaránt, de főleg a természetes fényt, a Nap fényét…”
Fölállt, bement a kis fészerbe, mely bottegául szolgált, és kisméretű festményt hozott ki.
A képen egy hinta volt két fa közé kötve: a fa lombjai közt átszivárgó napsütésben lógott az a hinta.
Körülötte embercsoport állt: a friss, üde színezésű jelenetben az alakok szabad, laza csoportfűzésével, természetes mozdulataival, a hinta könnyű repülésével, a napsütötte falon, a ruhákon vibráló napfoltokkal remekmű volt. Igazi remekmű.
Elragadottságomat jeleztem is neki, ő azonban vállat vont:
„Nem jó ez, nem: egyáltalán nem jó! A kép még csak valahogy, de a festék, az nem jó! Nem fény, csak festék.”
No, ezt már kezdtem nem érteni.
Értetlenségemet látva Pietro bevitt a bottegájába.
Megkezdett, félig kész és majdnem teljesen kész vásznak álltak körben. Meg egy üres próbapaletta. Ezeken kívül köröskörül tégelyek, üvegcsék és festékesdobozok a polcokon.
És ott és akkor tudtam meg, hogy barátom eredetileg vegyésznek készült, ám aztán elcsábította a művészet, csak egyre rögeszmésebb kutakodásában most segítette eredeti foglalkozása. Mert Pietro da Paderno megszállottan kísérletezett egy olyan festék létrehozásával, mely a nap fényét és tüzét képes visszaadni a vásznon. És mint mondta, közel már a megvalósulás.
„Lehetetlen!” – mondtam, mire ő szó nélkül levette az egyik doboz tetejét, megmártott a festékben egy ecsetet és csíkot húzott a próbapalettára.
És a paletta ecsete nyomán szinte lángralobbant, ragyogni kezdett az a csík, mintha nem is festéket, hanem magát a fényt, a Nap tüzét festette volna arra a palettára Pietro.
Hihetetlen látvány volt.
Pietro rám nézett, és hamiskás tekintettel azt kérdezte: „Lehetetlen?”
Eltelt három hét.
Utazgattam: jártam Milanóban, Padovában, Veronában, Velencében. Festőket és szobrászokat tanulmányoztam és jó trattoriákat. Északolasz könnyűborokat iszogattam, aztán visszatértem Padernoba.
Már az állomáson megéreztem, hogy valami nincs rendben. A kisvároska nyugalmát valami fölbolydította.
Itt is, ott is izgatott csoportok álldogáltak az üzletek, trattoriák, műhelyek ajtaja előtt és általam érthetetlen lombard tájszólásban tárgyaltak valamit, amit én tanult olaszságommal alig értettem. A bajt abból sejtettem meg ösztöneimmel, hogy az ácsorgó emberek egyre csak abba az irányba bámészkodtak, ahol Pietro da Paderno villája állt.
Közelebb érve már láttam füstoszlopot, még közelebb a lángokat és a lajtoskocsikat: kocsikat mondom, mert nem egy állt Pietro háza körül. Rohanó tűzoltók és városbéli önkéntesek oltották – sikertelenül – a lángban álló festőműhelyt. Mindhiába, a tűz már akkor átterjedt a házra is, a lugasra is.
Az első vízzel rohanó embert elkaptam, és megkérdeztem:
„Mi történt?”
„Nem tudjuk, fogalmunk sincs! Csak lángra lobbant egyszerre, és olthatatlanul ég!”
„És a festő? Pietro?”
„Biztosan bentégett…” – kiabálta a tűzoltó, aztán kitépte karját és rohant tovább a vízzel.
Nem volt szükség tovább szavakra, ha ők nem is, én már tudtam, mi történt. Tudtam, hogy sikerült a kísérlet, Pietro előállította a nap tüzét hordozó festéket, és találmánya elpusztította őt is, műhelyét is.
Így végződött ennek az embernek a művészi pályafutása és élete. Egész öntudatos életében éber szemmel figyelte az érzékelhető világot, és megpróbálta – sikerrel, ó, de miféle árú sikerrel! - meghaladni korlátait, hogy megfejthesse misztériumát, költészetét és álmát, hogy rátaláljon annak a világnak végső harmóniájára, amely végül a művész saját világává egyszersmind pusztulásává is vált ama nyugalmas, ám mégis izgalmas tizenkilencedik századnak, annak a gyönyörűséges békeidőnek az utolsó előtti évében.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése