A bolygó zsidó

- fiktív narratíva -

Majd kétezer éve immár, hogy e legenda itt leng köröttünk.
Majd kétezer éve immár.
De legenda-e vajon, vagy evilági létezésünkön átlibegő, szakadatlan-vérző valóság?
A bolygó zsidót az elmúlt kétezer év során sokfelé látták: hazudhatnak egybehangzón a krónikák? megátalkodott hazugok jegyezték volna föl e híradásokat?
Látták őt Prágában a Gólem oldalán, éppen úgy az ezernégyszázas években, ahogyan újra a tizenhetedik század közepén.
Mondják, útján kísérte az északi hómezőkön szörny-Frankensteint, Frankenstein doktor és szépséges Mary Shelley teremtményét.
Jár körös-körbe sok híradás arról, hogy 1602 – ben fölbukkant németek földjén, aztán négy évtizeden át hol Wittenbergában, hol Hamburgban, hol egyebütt jelent meg.
Mesélik, hogy amikor Casanova meglépett Ólombörtön - teteji cellájából, ő segítette Giacomót.
Én ezt hiszem.
Hiszem, hogy ő volt a bakó tizenhatodik Lajos kivégzésekor.
Hiszem Antonio di Francesco d’Andrea beszámolóját, aki 1411 – ben találkozott vele San Lorenzoban, és azt jegyezte fel, hogy a bolygó minden provinciában csak három napot marad, aztán sietve odébbáll: láthatóan vagy láthatatlan.
Öltözéke csuklyás köpönyeg, derekán egy vezeklőkötéllel körülkerítve; lába meztelenül jár nyáron is, télen is.
Se pénze, se erszénye, mégis számolatlan szórja a pénzt. Ha betér egy fogadóba, eszik, iszik kedvére, aztán csak kinyitja a markát, és odaadja a fogadósnak, ami jár, és eltűnik, hogy pora sem marad.
És tudom – tudom -, hogy ott volt a …-i gettóban annak lázadásakor, és egyetlen túlélő maradt.
Mert néki éppen az végzete, hogy túléljen mindent, hogy meg nem halhat kétezer éve már, és a Végítélet napjáig nem halhat meg: hiszem, hogy most is itt jár valamerre, és diktálja mondataim nyelvtanát.
És egyáltalán nem zárható ki, hogy azért üres 1430 napja a mellettem heverő ágy, mert ő vitte el azt, mi neki jár; ő vitte magával nekem való Nikolettát.

Bolyongása ekként kezdődött.

Az Antónia-erőd és a Koponyahegy közt hol meredeken fölfelé kaptatós, hol lefelé lejtős, rossz út vezetett.
Tehertelen és erőteli embernek sem könnyű azon az úton föl-alá járni, ám ha még elgyötörten, keresztjével vállán vonszolódik az Embernek Fia - ahogy Jézus, a Krisztus ment  akkor azon a „szenvedésteli úton”, miközben olykor fölbukott, és olykor római bunkók korbácsolták őt -, végtelenül nehezebb.
Hosszú és szörnyűséges út volt a via Dolorosa; nagyjából ott, ahol a fele utat jelölnénk meg, állt egy ház, igazából egy kis bocskoros műhely, és abban lakott Ahasvérus.
Félúton Krisztus már nagyon megfáradt, és ájultan össze is csuklott: épp Ahasvérus házának portájánál.
Egy percig tartott tán csak ájulása: hatalmas erőfeszítéssel előbb négykézlábra állt, aztán ülőhelyzetbe húzta magát Jézus, a Krisztus, és megpróbált kicsit megpihenni Ahasvérus házának hűs árnyékba húzódó küszöbén.
A vad és érzéketlen praetoriánusok látták, hogy kis ideig nem lesz képes továbbmenni, hát hagyták megpihenni: a szörnyű korbácsokat is pihentették,  nem csaptak az esett ember vérben fürdő hátára.
Jézus kitörölte szeméből a vért, az izzadságot meg az izzadsággal, vérrel kevert utcaport, és fölnézett a háziúrra, ki a bejárati ajtóban ácsorgott és élvezte a látványosságot, sok jeruzsálemivel egyetemben.
Reb Joshua - Krisztus urunk - tekintetében ott volt a kérdés, melyet szájpadlásához tapadó, duplájára dagadt nyelve kimondani nem tudott.
 „Elfáradtam, megtörődtem: megpihenhetek házad árnyékában kicsit?”
A zsidó értette a tekintet-kérdést, és hamar válaszolt.
Túlságosan is hamar, mert semmi kedve nem volt a rómaiak gyanakvását fölkelteni. Zavaros, rossz, gonosz idők jártak Júdea földjén, és aki rettegett, az nem húzott ujjat a római hatóságokkal.
Ahasvérus tehát azt mondta Krisztusnak: „Menj innen ember, menj, még inkább: takarodj a küszöbömről!”
Krisztus ráemelte zavaros tekintetét, tekintetét, mely több szenvedéssel volt tele, mint mi elbírható, aztán nehezen – a vállára súlyuló keresztfa újra-meg újra visszarántotta – föltápászkodott, és útra igazította lábát.
Egy-két lépést megtett, aztán fordult vissza, és szólt a zsidó Ahasvérusnak:
„Az embernek fia elmegy hát innen, de te maradj! Maradj mindaddig, míg vissza nem térek közétek az időknek végeztével, az utolsó ítélet napján!”
De akkor már kergették a korbácsok tovább, a Golgotára.

Ahasvérus itt maradt tehát, belevetve egy olyan öröklétbe, mely senkinek kívánatos nem lehet; és az első négy - ötszáz évben mást sem tett, mint Krisztus ellen lázadozott, és nem értett meg semmit sem a megváltásból.
Aztán újabb ötszáz éven át nem foglalkozott semmi mással, csak avval a bocskorkészítő üzletével Jeruzsálemben – máskor meg másutt, amint az idők viharzottak -, a Via Dolorosán.
Olykor, ha keresztes hadak jöttek, és földúlták a szent Várost, odébb állt, és így terjedt legendája.
Legenda ide vagy oda: ha elmúlt a fölszabadítók dúlása, visszaköltözött Jeruzsálem városába.
Aztán húzódott megint odébb – ismét csak a legendát növelve -, ha mór kalandozók, vagy reguláris arab hódító seregek jöttek.
Távoztukkal visszaköltözött, és üzemeltette kicsiny bocskoros - utóbb - cipőgyártó üzemét.
Vallással, hittel nem foglalkozott.
Erkölccsel sem sokat.
Ahogy azonban teltek az évek, évszázadok, és egyre több és töméntelenebb emberi nyomorúságot látott maga körül, és lassan-lassan e nyomorúságok hátterébe is belelátott, kialakult benne valami altruista magatartás, valami, ami nagyon is közel állt Jézus tanaihoz és magatartásához.

1939 – ben a bolygó zsidó egy közepes méretű lengyel városkában élt: már nem is először, végtelen hosszú életében.
Nem sokkal a náci megszállás után a mindenben oly pontos és szervezett németek e kisvárosban is létrehozták a gettót. Messze nem olyan léptékben és méretekben persze, mint amilyen a 350 000 főt számláló varsói volt, de azért nem is kicsinyet.
És mindjárt neki is láttak: úgy vélték, hogy a tífusz, a kolera és egyéb halálba hanyatlató betegségek, éhezés nem elég gyorsan végez a gettóba halmozott zsidókkal, ezért igen hamarost megkezdték tehervagonokban való szállításukat is: a végállomások ezúttal meglehetősen gyors és végső megoldásúak voltak.
Tífuszt, kolerát, miegyebet Isten végtelen irgalmából túl lehet élni, de a „ciklonbé” gyilkos fojtogatásában az Úr sem segít meg senkit.
Két egész esztendő telt el ebben a szörnyűségben: a gettólakók csöndesen, lázadástalan tűrtek.
A két esztendő során a bolygó zsidó az utcákon bolygott, és napról-napra megállapította, hogy a gettó területe egyre szűkül, de ez nem is baj, egyáltalában nem baj, mert a gettó lakossága is egyre csak fogyott.
Különös érzés volt azokon a betonfalak közé zárt utcákon járni, és váratlan éhhalálba hanyatló gyermekeket látni lábainál; csonttá és bőrré aszalódott, rongyokba burkolt halott kisbabákat látni, és tudni: még csak földet sem kapar majd kicsinyke holttetemükre senki sem.
A halott - emeletről kidobott, agyonlőtt, vagy csak anyaggá fagyott - öregek látványa sem volt éppen Istentől való.
Az első gettóév vége felé kezdte Ahasvérus szólongatni Krisztust, a Megváltót – kit maga ügyében nem szólított soha, hisz nem is hitt benne -, és kezdte faggatni Őt.
„Miért, Rabbi, miért nem mennek szembe sorsukkal? Miért, Rabbi, miért nem lázadnak föl sorsuk ellen? Miért, Rabbi, miért nem segíted őket, hisz te is e népből való vagy!”
Krisztus, sem Atyja – mint sok száz éve már – nem adtak választ. Jó választ semmiképp sem.
Akkor a bolygó zsidó maga próbálkozott mindent kitalálni, és azt gondolta: mindennek a zsidók átkozottul mély vallásossága az oka.
Azok a seól mélyére zárt zsidók egyszerűen képtelenek voltak elgondolni, hogy a külsőre és mozgásukra hozzájuk oly hasonló istenteremtményei igazán fejükbe vehették, hogy kiirtják őket a világból, és ha a kolera meg a tífusz nem lenne elég gyors és hatékony, akkor agyonlövik, agyonverik és elgázosítják őket.
Azt sem tudták fölfogni a gettóbéli zsidók, hogy Jahve – áldott legyen mindenkor a neve! – beletörődhetik a törődhetetlenbe: hogy annak a népnek utódai, akik Istent, Egyszülött Fiát, és a hozzávaló erkölcsöt föltalálták, így pusztulhatnak el, nyomorultan: mindvégig, egészen az utolsó hörgő pillanatig hittek megváltásukban.

Eleinte a bolygó zsidó nem tudott egyebet nyújtani, mint vigaszt.
Odatérdepelt a kisgyerekek mellé, és végtelen hosszú életében itt és ott gyűjtött meséket mesélt, míg hallotta lélegzetvételüket. Ha a lélegzet megszűnt, abbahagyta a mesét.
Melléfeküdt a haldokló öregeknek, törölte és ölelte hideg verítékkel kivert homlokukat, és végtelen hosszú életében gyűjtött történetekkel altatta halálba őket.

De eljött a nap….

Kést ragadott, az SS hadiszállás előtt meglapult szépen, és amikor elindultak és kidőltek a kapun a katonák, hogy belekezdjenek a „végső megoldás” végrehajtásába, döfte, és szúrta és gyilkolta őket, és harapta át torkukat, és tépte ki szívüket, míg csak egy golyó le nem terítette.
Nem halt ám meg, nem: még most sem.
Mert a bolygó zsidó végzete, hogy sehogy, még így sem halhat meg: csak újabb szörnyű életbe pördült át.

Én már megbocsátottam volna neki: Krisztus még vár….