Emléke előtt egy vándortörténettel tisztelgem lentebb.
Csúf, igaztalan nap volt 1958. június tizenhatodikán. A Gyűjtőfogház udvarán kivégezték Nagy Imrét, Maléter Pált és Gimes Miklóst.
*** *** ***
Vándortörténet,
azért, mert a Pancsatantrában kezdte pályafutását, aztán Apulleiushoz költözött, majd Chaucerhöz, végül a drága Boccacciotól jutott hozzám.
A címe?
Legyen a címe:
A dézsahordó, az asszony, a szeretője meg a butatök férj
Mindenek előtt azt kell tudnotok olvasóim, kik – remélem – akadtok még, hogy a mi nagyon kedves, apróhegyek és szelíd dombok között megbúvó városkánk – Trestelle delle Colle* -, szép katedrálisától, bibliotékájától, dombra kúszó szőlőitől, mandulafáitól, illatlonc bokraitól, gyönyörű panorámájától eltekintve még arról is híres volt, hogy az ismert Világ összes városa közül, mifelénk éltek a legcsapodárabb, leghuncutabb ifjú feleségek.
És köztük is a legcsapodárabb – szívem-lelkem szép ifjúsága idején - volt Trestellében a hitvesi hűtlenség „non plus ultra”-ja: Belladonna d’Amare**.
Belladonna férje vagy húsz esztendővel volt öregebb a szép, ifjú, kikapós donna Bellánál, és sok száz szeszterciusszal szegényebb is volt.
Általában elmondhatjuk, hogy Marito Povero***, az együgyű és egyszerű varga, sosem volt gazdag, és sosem lett gazdaggá, de még csak jobb módba sem kapaszkodott fel.
Minthogy – föltehetőleg – mesterségében sem tűnt ki, be kellett érnie avval, hogy egy igen módos céhtulajdonos kézi-műhelyében fűzze tűbe napszámban a szurtos varrófonalat: ó, be’ szörnyű lét is az alkalmazotti lét!
Povero – szegény - minden jókor reggel fölkelt, elbandukolt a Ponte di Porto túlfelére, és igazán mondom, nem érezte a nádrusok, cédrusok, citrusok illatát, bizony mondom, meg nem hallgatta kelő madárkák kellő énekét, hanem csak ment leszegett fejjel, aztán ugyanolyan leszegett fejjel szegett be bocskorokat, stivalléket, miegyebeket.
És az is való, kétségtelen, bizonyos, hogy alig ért minden áldatlan reggelen szegény Povero a híd túlfelére, Belladonna, csélcsap, kikapós felesége, már nyitotta is házuk hátsó kapuját, fogadta épp való szeretőjét (szeretője pedig minden időkben vala), és aztán órákon át áldoztak Érosz oltárán, napra-nap.
Hosszasan áldoztak, és jó mélyen…
Így történt ez 1… július havának tizenkettedik napján – hétfői nap volt, ha jól emlékszem – is. Povero - szegény - két szelet kenyérrel, fél liter borral és két kicsinyke sajttal távozott a híd és a hídon túli műhely felé, és épp csak, hogy eltűnt a sarkon túl, amikor már be is tért hűletlen ágyába Amante, az épp való szerető. És vitézlő módon vitézkedtette férfiúi büszkeségét Povero asszonyának fürjecskéjében.
Már-már végét akarták vetni szerelmes tusakodásuknak, mikor főporta kulcsának zörgése riogatta föl a pásztor-másfélóra nyugalmát, majd hörgő kiáltozása a szegény férjnek, Poverónak, ki nem tudta benyitni saját ajtaját, melyet legalább is sajátjának vélt. És még akkor az is volt: a bejárati ajtó, még az övé volt, legalább is a házának bejárati ajtaja az övé volt. Felesége bejárati ajtajáért már nem tenném tűzbe kezemet…
Miot csináljunk, jaj mit is? Egy nagy dézsahordó állt a konyha sarkában, másfél ember magasságú, két ember szélességű, hát madonna Bella oda bújtatta szeretőjét, amúgy pucér voltában. Pucéramante jól eltűnt a dézsahordó homályában, akkor beengedte szegény Poverót madonna Belladonna, és szólt hozzá, kevéssé szerelmetes hangon:
„Nahát, te ilyen-olyan!” – kezdte garatjára őrölni szegény férjét Belladonna. - „Hát fényes napnak napján kell hazatérni, és nem munkálkodni, hogy a napi betévő – néked is – meglegyen?”
„Csillapodj szép Hölgyem, kedves Feleségem! Ma a gazdánknak a bíróságon kelle hamis tanúságot tennie, hát elküldte minden munkáskezét haza. De ládd, a napi betévőnkről azért én gondoskodtam. A folyóparton, a hídnál találkoztam rég való Ziónkkal, aztán eladtam neki tizenegy szeszterciuszért ezt a tébláboló dézsahordót itt. Rövidesen jön is, hogy elvigye.”
„Nahát, te ilyen-olyan!” – folytatta férje őrlését Belladonna - , „te élhetetlen: tizenegy vacak pénzért vesztegetnéd ezt a jó kis hordót? Én húsz szeszterciuszt kapok majd mindjárt dézsahordónkért, csak a vásárló épp most vizslatja bévülről, hogy mennyire vízköves, aztán ha jónak véli, megadja majd az árát…”
A dézsahordóban gubbaszkodó Amante elértette Belladonna fennhangon mondott szavait, sietve holmi takar-rongyokat kerített szemérme elé, aztán előbukkant a dézsából, és mondta:
„Hát hölgyem, talán lehet is szó üzletről, csak hogy úgy látom, sok piszokkő rakódott a hordó belső falára, azt sem tudom, nem korhadtak-e a dongák mögötte? Ha kapok egy kis mécsesfényt, megnézem és megkapirgálom bévülről…”
„Már sose fáradjon tisztelt vevő!” – rikkantotta Povero – „Legyen az az én dolgom!”
Sietve mécsest fogott, mécsessel bebújt a dézsahordóba, és kezdte kapirgálni a piszokkövet annak belső faláról.
Asszonya meg rákönyökölt a dézsahordó peremére, és csak irányítgatta szegénypovero férjét, hogy itt is, meg amott is csak dörzsölje a hordó falát keményen.
Valójában ez az ide-oda dörzsölésre szóló utasítások nem a férjének, hanem szeretőjének szóltak, aki Belladonna szép fara mögé került, fölhajtotta annak bő szoknyáját a derekáig, és próbálta hamarost bevégezni az ágyban megkezdett vitézkedését.
„Hej! Jobbra is, balra is, fönt is, lent is uram! csak dörzsöljed bátran!” – imígyen szólott Belladonna.
Aztán eljött a pillanat, a két férfi egyszerre vetett véget munkálkodásának: Belladonna is, Amante is fölötte jónak, igaznak és igazán bevégzettnek ítélte mindkettejük szorgoskodását, és Amante már csak arra kérte meg szegény Poverót, hogy vinné el hátán az ő lakóhelyére a dézsahordót, amit szegény Povero - a húsz jó pénz reményében - szívesen meg is tett…
*ilyen nevű Várost persze ne keress Drága Olvasó a térképek tájain, mert Városunk való nevét elhallgattam.
** ilyen nevű hölgyet persze ne keress Drága Olvasó elhallgatott nevű Városunkban, mert a Hölgy való nevét elhallgattam.
***természetesen a férj neve is általam elhallgatott.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése