2012. június 4., hétfő

Június negyedike van

Mikor egy 92 éve szerzett és azóta is érzékeny sebet érint ujjunk, nem árt némi óvatosság. Ezért előre leszögezem: a trianoni békediktátumot mérhetetlenül igaztalannak, ráadásul végtelenül ostobának tartom. Ostobának is tartom, mert Magyarországot egy végzetes irredenta, nacionalista, soviniszta útra léptette, mely egészen természetesen vezetett aztán a Horthy-korszak végén egy újabb nemzetvesztő háborúba, melynek végére megkaptuk a szovjet megszállást és a bolsevik rendszert.
A versailles-washingtoni – és abban a trianoni - békediktátumot amúgy még a nem túl értelmes Vlagyimir Iljics is végzetesen elcseszettnek tartotta.
A fenti mondatok utáni részt nyilvánvalóan ellentétes „de” kötőszóval kell kezdeni, tehát.
De!
Nagyon nem szeretem, nagyon nem tetszik, nagyon riaszt az, ahogy egyes pártok és politikusok jobbra és jobbikra manapság újra pökhendien gerjesztik a nacionalista, irredenta hangulatot Trianonnal kapcsolatban.
Kedvem lenne figyelmeztetni őket: „Uraim! Horthynak sem jött be!”, de úgyis tudom, süketek az ő füleik, vakok az ő szemeik. Meg aztán a stílustalan trianoni búsmagyarság is bosszant, valószínűleg épp stílustalansága, rossz, csikorgó stílusa miatt bosszant.
Mindenki, akinek amputálták valamely végtagját, egyként beszámol arról, hogy évekig, évtizedekig érez fájdalmakat a nem létező végtagban, és a lélektan ezt el is nevezte „fantomfájdalomnak”.
1920. június negyedikén Magyarország jelentős végtagjait amputálták, nagyon is megértem a nemzettestben maradtak fantomfájdalmait. Hitelesnek és őszintének tartom és hiszem, ha Kosztolányi, Babits, Karinthy, Móricz, Szabó Dezső és a többiek beszélnek fájdalomról: persze még itt és ebben is különbséget teszek jó és rossz írók, költők megszólalásai között, de ez nyilvánvalóan stílusprobléma, más lapra sorolandó. Ha valakinek Papp-Váry Elemérné  (Sziklay Szeréna) vagy Tormay Cécil művészete tetszik és nem – mondjuk – Márai vagy  Tamási, akkor legfeljebb sajnálom szegényt, de nem lesz köztünk vita, mert ízlésekről nem szeretnék disputát nyitni.
Problémám avval van, hogy ma a kormánypártokban és a tőle jobbra állókban látom azokat a középkorú, vagy fiatalabb nacionalistákat, akik nem élhették át a fantomfájdalmat, azon egyszerű oknál fogva, hogy sokkal, sokkal később születtek, mint amikor nevezett amputáció lezajlott, sőt az ellenszenvesen  internacionalista kádár-korban sem éltek, vagy csak nagyon a végén. (Olyanokról nem is szólnék, akik életükben nem jártak az elcsatolt földeken.)
Hogy pedig helyesen nézzünk e nemzeti tragédiára, szeretném a történelmi nézőpontot javasolni, ha nem tudnám, hogy bizonyos uraknak, politikai köröknek egyáltalán semmihez sem kell a történelmi látásmód: hazudnak ők maguknak történelmet, szebb jövőt is, szebb múltat is!
Egyet nem tudnak csak: szebb jelent hazudni.

Egyebekben, más szempontból is igazi gyásznap a mai
1976-ban ezen a napon vetett véget életének Latinovits Zoltán, a Színészkirály.
A döbbenetre, melyet azon a napon arra a hírre átéltem jól emlékszem, és persze Őrá is. Arcára is, hangjára is.  Nagyon jól és halálomig.

Korábban sok-sok évvel korábban is már gyászos, szomorú nappá lépett elő június negyedike, és utóbb is akadtak gonosz, gyilkos június negyedikék.

1898. június negyedikén halt meg Giacomo Girolamo Casanova.

1977-ben Kovács Margit, a csodálatos keramikus távozott közülünk.

1989-ben ezen a napon Pekingben Mennyei Béke terén a hatóságok tűzfegyvereket és páncélosokat bevetve brutálisan szétverték a diákok több napja tartó tüntetését. Nem hivatalos becslések szerint a katonaság e véres akció során 3600 polgári személyt ölt meg.

Végül, de nem utolsó sorban nagy kedvencem halt meg 2004. június negyedikén: Nino Manfredi.

***   ***   ***

Nézz bizakodva a múltba!

Ha nem tetszik a Gazdának,
hogy magam múltban múlatom,
vigye el Jövőjét tőlem!
Én a múltban maradok.

Minden levél lehull egyszer,
minden gyümölcs, épp akként.
Nincs jelen, nincsen jövendő: minden -
mi érték – elpusztult rég.
Lehullott már rég a múltba’,
hullott örökvaló kútba,
melyet úgy hívnak, hogy: Idő.

Múltban ült a sziklafalra -
s nézte hegyek sörényét -,
 kedves, drága, jó Attila.
(Mily egyedül maradt szegény.)

Múltban fogott malomkövet
Arany Toldi Miklósa;
múltban érkezett Üdlakba,
Csongor, Tünde után járva.

Egykor volt szép Nikoletta:
egykor, mint az 1X1.
2X2 józansága. Nem lehet az,
nem lehet!

Múltban születtek Gyermekeim,
egykor, egykor: be jó volt!
Múltjövőben a Feleség.
”Itt jő, jő a nagy Vő!”
Múltba veszett  jövendő -
múltba ragadt a jó semmi:
hogy lehetne jövendő?

Járművekben menetiránynak
háttal ülök mindig le:
semmi, ami következő,
engem már nem érdekel.
Ami elmúlt (kútmélybe hullt),
az csupán a Jövendő.

Ha nem tetszik a Gazdának,
hogy magam a Múltban múlatom,
vigye el Jövőjét tőlem!
Én a Múltban maradok.

2 megjegyzés: