E történet hitelességéért nem kezeskedem, nem kezeskedhetem, hallomásból ismerem csupán, tanúja nem voltam.
Mindenesetre az akkor még szép Budapesten, a szép hatvanas évek végén, és a még tán szebb hetvenes évek elején mesélgették egymásnak, főként egyetemisták, gimnazisták. Miért ők? Mert a történet az orvosi egyetem két hallgatójával esett meg.
Már ha megesett, s nem budapesti legenda. Mondom: a történet hitelességéért nem kezeskedem.
R. és J. a szép Budapest két ifjú lakója egy gimnáziumban kezdett tanulni valamikor a hatvanas évek derekán, és mindketten, már első osztálytól kezdve orvosi pályára készültek, nagy tudatossággal, elszántsággal. Tán ez a közös törekvés, közös vágy, talán más is – ki, ugyan ki és mit mondhatna szerelmek gyúlásáról, szerelmek létezéséről és ellobbanásáról? – lobbantotta lángra szerelmüket a második év vége felé.
Kéz-a-kézben járták végig a következő két évet, a Margitszigetet, a Városligetet, kéz-a-kézben léptek be aztán az Egyetem kapuján is.
De – mint minden szép kapcsolatba – szerelmükbe légy esett.
Úgy esett, hogy J. egy főorvos elvtárs egyetlen leánya volt, R. apja pedig kétkezi munkás volt egy nagy gyárban. (Fiatalok kedvéért mondom: a korszak uralkodója a munkás-paraszt szövetség volt, de a megátalkodott emberek fejében mégis „mésalliance” volt egy főorvos csemete és egy gyárimunkás fiának házassága.)
Ezen okból a főorvos apa kereken eltiltotta lányát a kapcsolattól, és jövőbeni házasságuk hallatára röhögőgörcsben tört ki.
Így lettek ők ketten boldogtalan szerelmespár, afféle nagyvárosi, modernkori Rómeó és Júlia.
Balcsillagzat alatt született szerelmük mesélősen közismert volt egyetem-szerte, így amikor arra jutottak, hogy közös öngyilkosságba menekülnek, a vegyi-labor vezetőjének eszében sem volt mérget adni R-nek.
R. és J. ugyanis a következőt eszelték ki bírhatatlan helyzetükben. Elhatározták, hogy lefoglalnak egy szobácskát valamely pilisi menedékházban (ennél előkelőbbre gondolni sem merhettek „financiális” okokból), ott szeretik egymást még egyszer, utószor, aztán mérget vesznek be, és együtt mennek a halálba.
R. tehát elbaktatott az egyetem vegyi laborjába, és patkányirtásra hivatkozva ütős mérget kért. Mint említettem, a labor vezetője rosszat sejtett, ezért nagyon erős hashajtót adott R-nek méreg helyett.
Következő szombaton R. és J. fölmentek a Pilisbe, egyemeletes kis menedékházban megtekintették kriptaszobájukat; megittak egy pohár sört, aztán nekiláttak.
Bezárkóztak kriptájukba, aztán, nehogy véletlenül idő előtt megmenthessék őket, az ajtó kulcsát messzire hajították az ablakon át, pilisi erdő rejtekébe. Szerették egymást utószor, háromszor, aztán bevették a „mérget”.
Azt hiszem, a többit nem kell részleteznem: azt követően, hogy szutykosan, mocskosan, bebélsarazódva előkerültek rejtekükből, egymásra nézni nem tudtak többé: szerelmük befulladt a szarba… Huss! mocsokba, ködbe szét…
2. A nemi erőszak-tévő
Tizenhét lehettem - vagy tizennyolc? -, vagyis a hatvanas évek vége felé járt a kalendárium, amikor összeismerkedtem egy sráccal, akinek az apja népi ülnök volt a bíróságon. (Ifjabbak kedvéért: a népi ülnökök afféle szocialista esküdtszék voltak, persze nagyon nyírbált jogkörrel, legalább is az akkortájt nézhető klasszikus amerikai filmek esküdtjeivel szemben: gondolok itt a Tizenkét dühös emberre vagy a Vád tanújára csak úgy kapásból.)
Minden esetre tény, hogy e barátság révén juthattam el néhány izgalmas tárgyalásra, kettő alaposan megragadt emlékezetemben. Az egyik történet amúgy – szelídített formában – bejárta a sajtót is, a másik az egyszerű halandók számára ismeretlen.
Ez utóbbit mesélem először.
W. J. – maradjunk ennél: bár ő már réges-régen leülte megérdemelt büntetését, de személyiségi jog az személyiségi jog, ráadásul az igazi nevét régen elfeledtem – többszörös nemi erőszak miatt állt bíróság elé.
A tárgyalás során néhány esetéről részletesen beszámolt egy Nyomozó, sőt, W. J. egyik -másik áldozata is vallomást tett. Bennem a következő kép állt össze. Valójában a vádlott a nemileg szelíd erőszaktévők közül való lehetett. A vallomásokból kiderült, hogy két dologgal hódított W. J.: viszonylag új – alig tizenhárom éves – Wartburgjával és kiváló kommunikációs képességével, ahogy ma mondanánk. Akkor tájt úgy mondtuk: jó szövegével.
Erőszakra csak akkor ragadtatta magát, ha fölbosszantotta, hogy valamelyik szerzeménye nem akart kötélnek állni.
Az egyik eset aztán végképp szöget ütött az én tizennyolc éves fejemben.
Az esetet a Nyomozó adta elő, nagyjából a következő módon.
W.J. az Astoriánál fölszedett egy csajt, remek autójával fölvitte valahová a Hármashatár-hegyre, és félrehúzódva az erdő szélére kocsijával, rátért a lényegre.
A Lány azonban húzódozott, nem akarta W. J. vágyait kielégíteni, mire történetem „hőse”, egy nagy sóhaj kíséretében elengedte a Lányt, mondván: „Akkor szia, mehetsz gyalog vissza!”
A Lány kiszállt az autóból a jobb oldali első ülésről, és tétován elindult a hegyről lefelé.
Ekkor W. J. utánaszólt: „Egy búcsúpuszit se kapok?”
Mire a Lány – most tessék figyelni! – visszatért az autóhoz, bedugta fejét a bal oldali ablakon, hogy búcsúpuszit adjon és kapjon.
W.J. gyorsan föltekerte az ablakot, nem annyira, hogy fojtogassa a Lányt, épp csak, hogy ne tudja kihúzni a fejét, majd komótosan kiszállt a jobb oldalon, megkerülte az autót, és bevégezte amúgy hátulról közelítve meg a Lányt azt, amihez az autóban hozzákezdett.
Na, kérem!
Felszólítom a Hölgyolvasókat, ítéljék meg, vajon visszamennének-e búcsúcsókot adni egy nemi erőszaktévőnek?
A klasszikus vicc járt az eszemben a tárgyalás ezen pontján, mely szerint két barátnő beszélget, s az egyik azt mondja: „Képzeld drágám, megerőszakoltak!”
”Ne mondd! És mikor?”
”Hát… Tegnapelőtt, tegnap, meg… ma is megyek…”
3. A többszörösen póruljárt gelkás esete
Írtam már fentebb: ez a történet – a szexuális jelleget megszelídítve – a korabeli népi demokratikus sajtót is bejárta. Én al verismo adom elő, ahogyan az a tárgyaláson elhangzott.
Vegyünk tehát egy nagyon ifjú házaspárt, akik még igazán nem unták meg egymás testét -lelkét, kik ezen okból, mikor a napi munka után odahaza találkoznak, nem csak forró csókkal üdvözlik egymást, hanem kezükkel érintik, megsimogatják ama testrészét a másiknak, mely oly sok öröm forrása számukra lefekvés után és felkelés előtt, és olykor napközben is.
Nos, történt egyszer, hogy a fiatalok hűtőgépe elromlott, bejelentették a GELKÁnál, ahol ígéretet is kaptak arra, hogy egy-két napon belül szerelőt küldenek. Minthogy nem akartak a munkahelyükről napokig hiányozni, az egyik lakáskulcsot odaadták a szomszédban lakó kedves, nyugdíjas néninek, és az ajtóra kiírták a tényállást, ha befutna a szerelő.
De a szerelő sem két, sem három nap múlva nem jött, az ifjú férj elunta, hogy a nagy nyári melegben nincs hűtőjük, azt mondta hát nejének: „Korábban hazajövök ma, és megpróbálom megbütykölni, hátha nekem is megy. Gelka meg leszarva….”
Mikor délután felesége hazaért, ott látta férjecskéjét vállig eltűnve a hűtőgépben, szerelés közben.
Legalább is ő férjének vélte azt, aki igazából gelka-küldte szerelő volt, de termetben és rövidnadrágban szakasztott a férjnek látszott, vagyis ugyanolyan sortban volt, amilyen az ifjú férjnek is volt.
Az asszonyka tehát üdvözlés gyanánt a gelkás lábai közé nyúlt, hogy a szertartásos köszönést elvégezze.
Valljuk be férfiasan, hogy bármennyire kellemes formája is ez az üdvözlégynek, azért kapásból meghökkentő, és a gelkás annyira hökkent, hogy magasba ugrott, fejét beverte a hűtőszekrény felső peremébe, és azon minutában elájult.
(Mint utóbb kiderült, enyhe agyrázkódást szenvedett.)
A megriadt ifjú hölgy – mi mást tehetett? – kihívta a mentőket, akik hordágyra pakolták a szerencsétlen gelkást, ki időközben magához tért, és félrebeszélés-mentesen, szabatosan elmesélte a mentősöknek szomorú történetét.
A mentősök oly igen megszomorodtak, hogy röhögésükben leejtették a hordágyat szerelőstül, mire a gelkás szegény menten még lábát is törte.
Így volt, esküszöm a már nem élő szocialista sajtóra és a bíróságra!
A per egyébként polgári per volt, melynek felperese a gelkás, alperese a két mentős-ápoló vala.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése