Időgép

Tessék, tessék! Csak bátran, csak katonásan beszállni!
Indul az Időgép.

Az a helyzet, hogy kamaszkorom óta igazából a história tudományához mindig a rejtett, a nem fősodorban lévő vonzott igazán, és – remélem – mások is vannak így kívülem.
Értsétek ezt úgy, hogy a körbenézés, kitekintés mindig fontosabb volt számomra, mint a lineáris, szemellenzős előrecsörtetés.
Jobban érdekelt példának okáért, hogy mi volt a helyzet Frankföldön mikor az ősi magyarok etilküzüben lófráltak, de mindjárt látni fogjátok, hogy még ennél is „alacsonyabbrendű” problémák termékenyítették fura fantáziámat.
Kezdetnek rögvest idetennék néhány tételmondatot próbaképpen, aztán majd meglátjuk.

Ady Endre egy-egy nagy, átmulatott éjszaka után másnapi heves fejfájását és gyomrának ideges remegését legszívesebben coca-colával gyógykezelte.

Napóleon a waterlooi csata előtti napon hőlégballonról – mondhatni madártávlatból – megszemlélte az angolok harci állásait: mégis vesztesen távozott másnap.

Kung-fu Ce (Konfuciusz) és Sziddhártha Gautama Shákyamuni, a Buddha, Pátaliputrában találkoztak, és alaposan meghánytak-vetettek néhány alapvető kérdést.

Gustave Flaubert kivette az írógépből a Bovaryné imént elkészült oldalát, és új, tiszta lapot fűzött a gépbe.

Vajda János, magyar költő, egyszerű levi’s farmerjében kilépett a nyugati indóházból, ott villamosra szállt, hogy a Király utcában lévő szerkesztőségbe utazzon.

Hunyadi Mátyás barátjának, Lorenzo Medicinek tanácsára a visegrádi palota bővítése során meghívta Leonardo da Vincit, hogy készítsen a palota termeiben néhány freskót vagy szekkót.

Ne!
Teljesen fölösleges T. Olvasó a telefonhoz kapkodni; nincs szükségem megbízható ápolóra, nem őrültem meg, agyam nem meszesedik. (A legutóbbi uh- és ct-vizsgálatok szerint legalább is: nem.)
Kerüljünk csak beljebb!

John Smith Pemberton – aki mellesleg gyógyszerész, patikárius volt - 1884-ben kikutyult egy borból és coca-cserje főzetéből készült italt, majd a sikeren fölbuzdulva hamarosan nekiállt, hogy az alkoholmentes változatot is elkészítse.
Az első palack coca-colát 1886. május nyolcadikán adták el az atlantai Jacob's Pharmacy gyógyszertárban.
Ettől tehát Ady bátran ihatott volna, hisz 1877 – 1919. között élt. (Persze nem ivott, de tény: létezett a coca-cola nagy költőnk életében. Furi, nem?)

Napóleon persze sosem ült hőlégballonon, ámde ülhetett volna, de még mennyire! Ugyanis 1783. szeptember kilencedikén XVI. Lajos francia király és felesége, Marie Antoinette jelenlétében egy tyúkkal, egy kacsával meg egy birkával a kosarában startolt a Montgolfier testvérek léggömbje; nyolc percet töltött a levegőben, és a felszállóhelytől két kilométerre ért földet.
A waterlooi nagy ruhát pedig 1815-ben kapta Napóleon.

A két nagy bölcs, a Buddha és Kung-fu Ce természetesen nem találkoztak, pláne nem Indiában: a kínai Mester igen nehezen volt kedvenc patakpartja mellől elmozdítható; ámde lazán létrejöhetett volna ez a fantasztikus szümpozión, lévén, hogy a Buddha a mi időszámításunk előtti 553. éveben született és 483-ban tért a parinirvánába, Kun-fu pedig 551-ben született és 479-ben halt meg.

1866. december 18-án Peter Mitterhoffer svájci föltaláló jóvoltából megszületett a „merániai modell” névre keresztelt első írógép. Gustave Flaubert 1827 és 1880 között élt, vagyis akár használhatta volna az írógépet. Nem használta persze, dehogy használta!

A drága Vajda Jánossal sem voltam tiszteletlen, hogy is lettem volna, mikor egyike a nagy kedveltjeimnek. Ám a tény az tény: Vajda János 1897-ben halt meg, a levi’s-szel meg a következő a helyzet: 1847-ben egy bajorországi zsidó család 18 éves sarja, Levi, apja halála után úgy döntött, Amerikában próbál szerencsét. Ott aztán rendkívül erős szöveteket gyártó műhelyt alapított, és a továbbiakban e szövettel kereskedett.
Az általunk farmernek nevezett első nadrágot egy favágó megrendelésére Jacob Davis mester készítette 1870-ben, és az ehhez szükséges szövetet Levi Strausstól rendelte meg San Franciscóból.
Ami pedig az első villamosjáratot illeti: a Nyugati Indóház és a Király utca között 1887-ben indult meg.

Mármost: vagy sosem történt ez a meghívás vagy a vincibéli Mester nem vett róla tudomást, ami tény: Leonardo nem dolgozott Visegrádon Mátyás alatt. (Vagy dolgozott, de Ismeretlen Mesterként. Hisz nem is rég tudtuk csak meg, hogy imádott Botticellim viszont talán tényleg festett Esztergomban. Talán.)
Mindenesetre Lorenzo de’ Medici – a Magnifico -, Hunyadi Mátyás és Leonardo da Vinci tényleg egy korban éltek.

Azon töprengek, mit szólnál hozzá Mélyen Tisztelt Olvasó, ha lehülyéznélek, vagy netán - még ennél is egyszerűbben - azt vágnám a fejedhez: idióta!
Aztán azon is töprengek, mit érzett vajon Püthagorasz - a vitán fölüli Bölcs -, mikor idiótának nevezték, amiként nyilvánvaló, hogy annak nevezték olykor?
Nos, egyszerűen ténymegállapításnak gondolta volna, minden sértődöttség nélkül vette volna tudomásul.
Ugyanis az idióta eredetileg a szép ógörög-aiol nyelven pusztán annyit tett: nem párban, hanem egyedül élő férfi.
Így a nagy Bölcs kicsit sem sértődött volna meg, ahogy meg kell vallanom Benevolis, hogy e sorok szerzője sem sértődhet meg, hisz szintúgy idióta, és nem is sértődős.
Legalább is nem ettől: ettől nem.
Ugyanis egyedül élek, nem párban: = idióté vagyok.
Továbbá: a XVIII. század vége felé sem vette volna senki sem sértésnek, ha „hüle” embernek nevezik, ha „lehülézik”.
Ez a szavunk ugyanis a „hűl”, hüled(ez)”,”elhűl” szavunkra megy vissza, és csupán arról volt szó benne, hogy valaki, valamin elbambul, „elhüledez”.
Mármost ez leginkább nagy költőkkel, nagy gondolkodókkal esik meg, amiként számtalan anekdota igazolja, és sértőnek nem gondolta volna sem Berzsenyi, sem Batsányi, sem Kazinczy.
Így van ez, hüledező Olvasóm.

 II. Ramszesz fáraónak jelentették, hogy messze földről érkezett hajóst csíptek el a Nílus deltájában, akit aztán el is vezettek az uralkodóhoz: Odüsszeusz pedig – mert ő volt a hajós - mesélt a Fáraónak a trójai háborúról. A hallgatóság soraiban ott ült Mózes.
Ha elfogadjuk a régészet tanúságtételét, akkor a trójai háború Kr. e. 1260 – 1250 között zajlott le, Odüsszeusz pedig – ha élt egyáltalában – Kr.e. 1250 – 40. között bolyongott. Ramszesz Kr. e. 1279-ben lépett trónra, Mózes életét pedig manapság Kr.e. 1280 – 1160 közé teszik, már ha élt. Állításom korántsem képtelenség, legalább is kronológiailag nem.

 1635.  Isztambul. Most vezetik a vérpadra Ali Tepelenti agát, és egy fél óra múlva nevét múlt időben kell mondanunk. Bűne: dohányzás.
Így van ez: 1633-ban a török szultán Konstantinápolyban halálbüntetés terhe mellett tiltotta be a dohányzást, de még ez is kevés volt a szenvedély visszaszorításához.

Évekkel ezelőtt írtam egy elbeszélést az avoni hattyú utolsó napjáról; egészen természetesnek véltem, hogy reggel, mikor Shakespeare fölébred, az inasa egy csésze gőzölgő teát hoz be neki kekszekkel. Hát mi mást ihatna egy angol, nem?
Az elbeszélés meglehetős sikert aratott, én azonban kicsit bizonytalankodtam, aztán utánanéztem, és hamar javítottam.
Tény, hogy a Kelet-indiai Társaság 1660 körül már megkezdte a teabehozatalt Hollandiába és Angliába, ám még 1664-ben is a tea ritka és drága áru volt. Ekkortájt történt, hogy Anglia királynője az angol Kelet-indiai Társaságtól évi 2 font vagyis 90 dkg teát kapott ajándékba.
Márpedig Shakespeare 1616-ban meghalt, semmiképp sem ihatott teát halála napjának – egyben 52. születésnapjának – reggelén.

Ehnaton fáraó – avagy IV. Amenhotep – kizárólag minőségbiztosított sört fogyasztott Nofertitivel, a feleségével esti vacsorájuk és áldozásuk során.
Ki tudja?
Mindenesetre Kr.e. 1764-ben Hammurapi törvénykönyve ércbe véste a sör készítésének „minőségi” szabályait, márpedig Ehnaton Kr.e. 1355-ben lépett trónra.

Francois Villon minden uralkodók legnagyobbikának nevezte Hunyadi Mátyást, és tervezte, hogy hosszabb poémát ír királyunkról. Alaposan kifaggatta hát Csezmicei Ianust az uralkodó szokásairól.
Nem, persze, hogy nem! Egyrészt Villont nem nagyon érdekelték az uralkodók, másrészt nem igazán hallhatott az anarchiába süllyedt frankföldön Mátyásról. Viszont Janus Pannoniusszal simán beszélhetett volna, minthogy a francia Költő 1463 telén tűnik el szemünk elől (föltehetően meg is halt akkor), Pannonius meg kilenc évvel utána, 1472-ben halt meg. Erősen kortársak voltak: Janus három évvel volt fiatalabb Villonnál.

Sztálin karórájára nézett, aztán bekapcsolta a tévét, hogy megtekintse VI. György brit király koronázási szertartását.
Egyáltalán nem kizárt, bár – figyelembe véve, hogy Moszkvában és nem Londonban  vagyunk – lehetetlen. Az azonban tény, hogy az első tévés közvetítésre valóban 1937-ben került sor, és tényleg a király koronázási szertartását közvetítették először.
Ja, igen: karóra pedig 1917 óta létezett.

Szulejmán csepel-szigeti táborából távcsövön szemlélte meg Buda várát. Úgy tapasztalta, csekély védelemmel kell számolni másnap, 1541. augusztus huszonkilencedikén.
Épp nem lenne lehetetlen: Leonardo da Vinci jegyzetei között is szerepel egy nagyon pontosan leírt távcső, talán ennek alapján készített Leonard Digges angol földmérő 1540 körül egy használható két- háromszoros nagyítású távcsövet.

Aurelius Augustinus – Szent Ágoston – kizárólag azért ment Hellaszba, hogy megnézze az olimpiai játékokat.
Sosem járt Hellasz földjén Aurelius, ellenben a 389-ben lezajlott utolsó ókori olimpiát éppen megnézhette volna, mert 430-ban halt meg és 354-ben született.

II. József császár, ki nagy filozófus, gondolkodó, érdeklődő ember hírében is állt, és minden újdonság érdekelte, a zártkörű ebéden alaposan kifaggatta Goethét színelméletéről, megkérdezte Mozartot, min dolgozik, aztán Csokonaitól a magyar ügyek iránt érdeklődött.
Nem igaz, de: II. József 1780 – 90. közt uralkodott; Goethe 1832-ben, Mozart 1791-ben, Csokonai 1805-ben halt meg.
És például Mozarttal igenis találkozott a császár.

Július hónap előzetes krónikája

A régi római naptárban ez még az ötödik hónap volt, és a „quintilis" nevet viselte: ám a Julius Caesar által kért naptárreform kapcsán két hónappal eltolódott minden, és a hetedik hónap lett, mígnem Marcus Antonius javaslatára Kr. e. 44-ben az e hónap 12. napján született Julius Caesarról nevezték el júliusnak.
A keresztény hagyományban pedig a huszonötödikén született szent után nevezik Szent Jakab havának is.
Kicsit fogy már a Fény, amúgy június huszonegyedike óta: a hó elején tizenöt óra ötvennégy, közepén tizenöt óra harmincöt, a hónap végén már „csak” tizennégy óra ötvennyolc perc lesz a nappal időtartama.
Harmadikán 21:00 órakor lesz holdtölte a Nyilas csillagképben, holdújulás pedig tizenkilencedikén 6:00-kor az Ikrekben.
Tizenötödikén két szépséges égi jelenségben gyönyörködhetünk: hajnali négykor a Hold eltakarja majd a Jupitert és négy nagy holdját sőt, nem csak a Jupiterrel, hanem a Vénusszal, a Fiastyúkkal (Pleiádok) és az Aldebarannal is együttállásba kerül. Ötös együttállás lesz hát ezen az éjszakán.
Huszonnegyedikén is szép együttállás lesz, ha nem is ötös: 22:00 órakor együttállásba kerül a Hold, a Mars, a Szaturnusz és a Spica.

Elsején eldől, hogy melyik ország nyeri a foci EB-t. (Forza azzurri!)
Másodikán elérkezik életem 22 281. napja.
Franz Kafka születésnapjára emlékezhetünk harmadikán, Szinyei Merse Pál ünnepe lesz negyedikén. Ötödike pedig Csontváry Kosztka Tivadar, hetedike Marc Chagall napja lesz.
Hatodikán lesz 77 éves Tenzin Gyaco, Gyalva Rinpocse, Őszentsége, a 14. Dalai Láma.
Tizenhetedikén Nagy Lászlót, huszadikán Francesco Petrarcát ünnepeljük majd.
Huszonkettedike annak emléknapja, hogy 1456-ban elvonult a török Nándorfehérvár alól: Hunyadi János világraszóló győzelmére emlékezem e napon.
Szomorú emlékezetű nap lesz harmincegyedike. A segesvári csatavesztés és Petőfi Sándor eltűnésének napja.
Ami más naptárakat illet.
Holdújulást követően – huszadikán – kezdődik az 5772. zsinagógai év áv hava. Ennek kilencedik napja – július 28. – gyásznap: két alkalommal is ezen a napon pusztult el a jeruzsálemi nagytemplom a történelem viharaiban. Tisa b’áv e gyásznap neve.
Tudott dolog tán: a muszlim időszámítás a hidzsrával kezdődött, 622-ben. Ennek emléknapja idén tizenhatodikára esik.
A 2556. buddhista esztendő ashadhah hónapja július negyedikén kezdődik.
Amint az már megszokott, minden egyéb fontos évfordulóról a napi krónikában beszámolok majd ebben a hónapban is.
Szép nyári hónapot kívánok!

***   ****    *****
Fentiekből következik, hogy elbúcsúzom legkedvesebb hónapomtól, júniustól.
Búcsúzás gyanánt álljon itt egy vers a Fehér babák ébresztője című ciklusból!

Szerelmem, június
Június! Június!
Be gyönyörű szép vagy!
Istenek királynőjének hava.
Fáid törzsének árnyalata,
akár a Kedvesnek haja,
lombjaid zöldje
szép szemeinek színe,
sárga, narancs,
kék virágokkal fonva.
Szeretlek június, halálig szeretlek!
Ládd, mióta eljöttél, nem félek,
nem rémisztget kotyogó, buta szívem:
halált elodázó, életről ódázó szerelmem,
június! Mint istennői pávádnak
farktollán ragyog szín valahány,
káprázik egeden álom-szivárvány.
Finom párába burkolt hajnalok,
széplépésű, karmazsin alkonyok,
délidő hévsége aranyló mezőn,
mind te vagy júniusom, szeretőm,
kedvesem! El ne menj, ne szaladj!
Világ-öröklétig énvelem maradj!

(És Téged is szeretlek Uram,
és köszönöm Teneked,
hogy ezt az új júniust
még látnom engedted.)

Június huszonnyolcadika van

1914. június 28-án gyilkolta meg Szarajevóban Ferenc Ferdinánd osztrák–magyar trónörököst és feleségét Gavrilo Princip szerb diák, a Fekete Kéz nevű nacionalista  szervezet tagja. A főhercegi pár halálát követő diplomáciai bonyodalmak aztán a szemben álló európai katonai szövetségek konfliktusához, és az első világháború kirobbanásához vezettek.
Ferenc Ferdinánd és Chotek Zsófia a Monarchia hadseregének gyakorlatára érkezett Szarajevó városába, illetve abból a célból, hogy jelenlétükkel helyreállítsák a Habsburg-dinasztia megtépázott tekintélyét. Az utazás veszélyei mindenki előtt ismeretesek voltak, hiszen a balkáni tartomány 1908-as annexiója óta az valóságos melegágya lett a szerb terrorista szervezeteknek, melyek rendszeresen terveztek merényletet az uralkodócsalád tagjai és a Monarchia tisztviselői ellen.
Velem legalább is mindig nehéz volt elhitetni, hogy nem tudatos provokáció történt, hogy világosabb legyek: nem hiszem, hogy a német-osztrák hadvezetés – mely már 1871. óta gyakorlatilag háborúra készült – nem tudatosan, szánt-szándékkal dobta oda a trónörökös párt a szerb nacionalistáknak, hogy legyen ürügy a háborúra.
 A június 28-i halálos merénylet pontosan egy hónappal később (hadüzenet) az első nagy világégés kiindulópontja lett, ugyanis az Osztrák–Magyar Monarchia vezetése, és Ferenc József azt a szerb nacionalizmus, közvetetten pedig a szerb állam számlájára írta.

Továbbá
1389-ben ezen a napon zajlott le a rigómezei (koszovói) csata, melyben a szerb parancsnokság alatt harcoló keresztény-lovagi hadsereg súlyos vereséget szenvedett a töröktől. Következménye is súlyos volt: egészen Nándorfehérvárig nem sikerült újra keresztény lovagokat a török elleni védelemre rávenni.

1577-ben zseniális festő született e napon Németalföldön: Peter Paul Rubens. Őt az olasz művészettől áthatott németalföldi manierizmus szelleme indította útjára. Festészetét duzzadó életöröm, könnyed előadásmód, káprázatos festői technika jellemzi. 1610 körül alakult ki stílusa, a fény-árnyék ellentétének festői kiaknázása és a világos, tiszta színek alkalmazása, mely pályájának későbbi szakaszán egyre inkább elmélyült. Az emberi test érzékletes ábrázolása volt művészetének központi problémája, témája, akár vallásos témához, akár mitológiai jelenetek felé fordult. Legnevezetesebb művei: Vénusz a tükör előtt; Amazonok harca; A három grácia; Ganümédesz elrablása; Parisz ítélete; Európa elrablása.

1712. június 28-án született Jean-Jacques Rousseau, a francia felvilágosodás Voltaire mellett legjelentősebb filozófusa, írója. (Nem mellesleg: zeneszerzője.)

1763-ban e napon földrengés rázkódtatta meg Komárom városát. Ez volt följegyzett történelmünknek a legnagyobb földrengése, melynek során a város harmada elpusztult, hatvanhárman meghaltak, száznál több volt a sebesült.

1811. június 28-án született Kriza János néprajzkutató, költő, műfordító, az Akadémia tagja.

1867-ben újfent zsenit szült e nap: Luigi Pirandellót. Sokan mondták, mondják ma is - igazi szakértők is -, hogy ő volt a XX. század legnagyobb és legnagyobb hatású drámaírója, mégis csak 31 éves korában jutott eszébe drámát is írni, és 49 éves volt már, amikor első színpadi sikerét aratta. Életéről nemcsak lélektani regényt, de még inkább lélektani tanulmányt lehetne írni. Filozófiai elmélete, amely megkülönbözteti az ösztönökből kialakult egyéniséget a társadalmi befolyások alakította személyiségtől, új útra indította a társadalomlélektani kutatásokat. Esztétikai hitvallása, amely a humort az egyszerre komikusnak és tragikusnak látott tapasztalatból vezette le, lelkes hívőket és indulatos ellenfeleket állított szembe egymással. Mindez olyan irodalomtörténeti újdonságot jelentett, amely nemcsak a drámairodalomban, hanem a szépprózában is nem egy modern törekvés szellemi ösztönzője volt. A szimbolisták, az expresszionisták, a pszichoanalitikus írók ugyanúgy a magukénak képzelték vagy vallották, mint a szórakoztató vígjátékok szerzői.
Fő és nekem nagyon kedves művei: Az ember, az állat és az erény; Hat szerep keres egy szerzőt; IV. Henrik; Akit megkívánsz; Mattia Pascal két élete; Kísértetek.

1929. június 28-án született a kedves, bájos, zseniális Eötvös Gábor zenész, zenebohóc.

1941. június 28 – 29. a román hatóságok véres pogromot hajtottak végre Jászvásárban: e két nap alatt mintegy 13 000 zsidót gyilkoltak meg.

Mesék Balocchiából

Az Ezeregy éjszaka 1002. meséje
Mesélik – csakhogy Alláh jobban tudja -, hogy elmúlt esztendőkben, letűnt korokban élt a szép Bászra városában egy ember, Juszuf fia Ali. Nem volt ő sem gazdag, sem szegény, csak afféle mindennapi ember.
Bászra külvárosában volt kicsi háza, a ház körül kicsiny gazdasága: néhány juhocskája, egy kecskéje.
Egy nap álmában megjelent a Nagy Szellem, s dörgő hangon szólította: „Ali ben Juszuf!”
”Ímhol vagyok!” – felelte álmában Ali, s mélyen meghajolt.
”Tedd pénzzé minden vagyonkádat” – folytatta a Nagy Szellem -, „vásárolj néhány tevét, állíts föl egy kis karavánt, annak élén menj délkeletre Bászrától, még odébb Zubayr városától a hegyek közé, itt és itt találsz egy barlangot, melynek bejáratát szikla zárja el. De te ne ijedj meg, csak mondd: ’Szezám, nyílj ki!’, s midőn a barlang szája megnyílik, menj bé abba! Ott találod majd a rablóvezér kincseit, jáspist, gyémántot, achátot, ezüstöt, aranyat. Azt tedd föl a tevékre, hozzad el, és meglásd, gazdag ember leszel!”
Úgy tett Ali már másnap, miként a Nagy Szellem mondotta: elhozta a kincseket, és igen gazdag ember lett belőle.
Így volt ez jó két éven át, akkor egy éjjel ismét megjelent álmában a Nagy Szellem, és szólt: „Juszuffy Ali! Add el mindenedet, a pénzen állíts föl olajkutató expedíciót, menj avval a Sivatagba! Lelsz ott hatalmas olajmezőt, állíttass oda fúrótornyokat, aknázd ki, s a világ egyik leggazdagabb embere leszel!”
Megfogadta Ali a tanácsot, és lőn, hogy a világ egyik leggazdagabb emberévé vált.
Így volt ez vagy két évig, akkor harmadszor is megjelent álmában a Nagy Szellem, és mondta Alinak: „Ali! Tedd pénzzé minden ingó s ingatlan vagyonodat, utazz el Monte Carlóba! Ott menj bé az első kaszinóba, az első rulettasztalnál tedd fel minden pénzedet a piros tizennyolcasra, s te léssz a világ leggazdagabb embere!”
Hallgatott a tanácsra Juszuf fia Ali: minden vagyonát föltette az első kaszinó első rulettasztalánál a piros tizennyolcasra.
Kijött a fekete tizenhetes.
És akkor dörgő hangon megszólalt a Nagy Szellem:
”Na, Ali! Ezt jól elcsesztük!”

Mese (a)
Egyszer volt, hol nem volt…
Itt a vége, fuss el véle!

Veronai történet
Langymeleg júniusi délelőtt Veronában.
Egy köztéren két hét – nyolcéves forma kisfiú játszik.
Egyikük lágy, kedves arcocskáját szőke, a másikét igazi olasz, fekete haj keretezi. Elmélyülten építik homokvárukat, olykor a szőke meg a fekete buksik összeérnek.
Hat év körüli kislány viharzik át a téren, hosszú, fekete haja lobog utána, és gondolkodás nélkül átgázol a fiúk homokvárán, és már ott sincs.
A fiúk egy darabig levegőtlen-szótlan bámulnak a hebrencs lányka után, rakosagtják föl homokváruk maradványait.
Kisvártatva a fekete hajú megszólal: „Te Benvolio! Ez ki volt?”
„Nem ismered, Romeo? Júlia, a Capuleték Júliája.”
A kis Romeo elmélyülten néz az elporzott kislány nyomában, aztán fölsóhajt, és azt mondja: „Hogy én mennyire utálom ezt a lányt….”

Mese (b)
Egyszer volt, hol nem volt egy szegény özvegyasszony, volt annak egy kis kakaskája.
Egy nap a kis kakas, ott kapirgált a szemétdombon, és egyszerre kikapart egy ragyogó gyémánt féltallért.
Örült ám a kiskakas, de nem sokáig, mert épp akkor járt arra hintaján a török császár, és utasította poroszlóit, vegyék el a kakastól a ragyogó féltallért.
Úgy is történt.
Hazavitte a török császár, és betétette a kincstárába a gyémánt félkrajcárt.
Ejh, megmérgesedett a kiskakas, fogta magát, fölszállt a török császár palotájának ablakába, és elrikkantotta magát: „Kukurikúúúú török császár! Add vissza a gyémánt félkrajcáromat!”
A török császár rögvest utasította poroszlóit, hozzák elő a gyémánt félkrajcárt, vette kezébe, és átnyújtotta a kis kakasnak, mondván:
„Tessék, parancsolj!”

Pesti történetek, legendák

1. Nagyvárosi Rómeó és Júlia

E történet hitelességéért nem kezeskedem, nem kezeskedhetem, hallomásból ismerem csupán, tanúja nem voltam.
Mindenesetre az akkor még szép Budapesten, a szép hatvanas évek végén, és a még tán szebb hetvenes évek elején mesélgették egymásnak, főként egyetemisták, gimnazisták. Miért ők? Mert a történet az orvosi egyetem két hallgatójával esett meg.
Már ha megesett, s nem budapesti legenda. Mondom: a történet hitelességéért nem kezeskedem.
R. és J. a szép Budapest két ifjú lakója egy gimnáziumban kezdett tanulni valamikor a hatvanas évek derekán, és mindketten, már első osztálytól kezdve orvosi pályára készültek, nagy tudatossággal, elszántsággal. Tán ez a közös törekvés, közös vágy, talán más is – ki, ugyan ki és mit mondhatna szerelmek gyúlásáról, szerelmek létezéséről és ellobbanásáról? – lobbantotta lángra szerelmüket a második év vége felé.
Kéz-a-kézben járták végig a következő két évet, a Margitszigetet, a Városligetet, kéz-a-kézben léptek be aztán az Egyetem kapuján is.
De – mint minden szép kapcsolatba – szerelmükbe légy esett.
Úgy esett, hogy J. egy főorvos elvtárs egyetlen leánya volt, R. apja pedig kétkezi munkás volt egy nagy gyárban. (Fiatalok kedvéért mondom: a korszak uralkodója a munkás-paraszt szövetség volt, de a megátalkodott emberek fejében mégis „mésalliance” volt egy főorvos csemete és egy gyárimunkás fiának házassága.)
Ezen okból a főorvos apa kereken eltiltotta lányát a kapcsolattól, és jövőbeni házasságuk hallatára röhögőgörcsben tört ki.
Így lettek ők ketten boldogtalan szerelmespár, afféle nagyvárosi, modernkori Rómeó és Júlia.
Balcsillagzat alatt született szerelmük mesélősen közismert volt egyetem-szerte, így amikor arra jutottak, hogy közös öngyilkosságba menekülnek, a vegyi-labor vezetőjének eszében sem volt mérget adni R-nek.
R. és J. ugyanis a következőt eszelték ki bírhatatlan helyzetükben. Elhatározták, hogy lefoglalnak egy szobácskát valamely pilisi menedékházban (ennél előkelőbbre gondolni sem merhettek „financiális” okokból), ott szeretik egymást még egyszer, utószor, aztán mérget vesznek be, és együtt mennek a halálba.
R. tehát elbaktatott az egyetem vegyi laborjába, és patkányirtásra hivatkozva ütős mérget kért. Mint említettem, a labor vezetője rosszat sejtett, ezért nagyon erős hashajtót adott R-nek méreg helyett.
Következő szombaton R. és J. fölmentek a Pilisbe, egyemeletes kis menedékházban megtekintették kriptaszobájukat; megittak egy pohár sört, aztán nekiláttak.
Bezárkóztak kriptájukba, aztán, nehogy véletlenül idő előtt megmenthessék őket, az ajtó kulcsát messzire hajították az ablakon át, pilisi erdő rejtekébe. Szerették egymást utószor, háromszor, aztán bevették a „mérget”.
Azt hiszem, a többit nem kell részleteznem: azt követően, hogy szutykosan, mocskosan, bebélsarazódva előkerültek rejtekükből, egymásra nézni nem tudtak többé: szerelmük befulladt a szarba… Huss! mocsokba, ködbe szét…

2. A nemi erőszak-tévő

Tizenhét lehettem - vagy tizennyolc? -, vagyis a hatvanas évek vége felé járt a kalendárium, amikor összeismerkedtem egy sráccal, akinek az apja népi ülnök volt a bíróságon. (Ifjabbak kedvéért: a népi ülnökök afféle szocialista esküdtszék voltak, persze nagyon nyírbált jogkörrel, legalább is az akkortájt nézhető klasszikus amerikai filmek esküdtjeivel szemben: gondolok itt a Tizenkét dühös emberre vagy a Vád tanújára csak úgy kapásból.)
Minden esetre tény, hogy e barátság révén juthattam el néhány izgalmas tárgyalásra, kettő alaposan megragadt emlékezetemben. Az egyik történet amúgy – szelídített formában – bejárta a sajtót is, a másik az egyszerű halandók számára ismeretlen.
Ez utóbbit mesélem először.
W. J. – maradjunk ennél: bár ő már réges-régen leülte megérdemelt büntetését, de személyiségi jog az személyiségi jog, ráadásul az igazi nevét régen elfeledtem – többszörös nemi erőszak miatt állt bíróság elé.
A tárgyalás során néhány esetéről részletesen beszámolt egy Nyomozó, sőt, W. J. egyik -másik áldozata is vallomást tett. Bennem a következő kép állt össze. Valójában a vádlott a nemileg szelíd erőszaktévők közül való lehetett. A vallomásokból kiderült, hogy két dologgal hódított W. J.: viszonylag új – alig tizenhárom éves – Wartburgjával és kiváló kommunikációs képességével, ahogy ma mondanánk. Akkor tájt úgy mondtuk: jó szövegével.
Erőszakra csak akkor ragadtatta magát, ha fölbosszantotta, hogy valamelyik szerzeménye nem akart kötélnek állni.
Az egyik eset aztán végképp szöget ütött az én tizennyolc éves fejemben.
Az esetet a  Nyomozó adta elő, nagyjából a következő módon.
W.J. az Astoriánál fölszedett egy csajt, remek autójával fölvitte valahová a Hármashatár-hegyre, és félrehúzódva az erdő szélére kocsijával, rátért a lényegre.
A Lány azonban húzódozott, nem akarta W. J. vágyait kielégíteni, mire történetem „hőse”, egy nagy sóhaj kíséretében elengedte a Lányt, mondván: „Akkor szia, mehetsz gyalog vissza!”
A Lány kiszállt az autóból a jobb oldali első ülésről, és tétován elindult a hegyről lefelé.
Ekkor W. J. utánaszólt: „Egy búcsúpuszit se kapok?”
Mire a Lány – most tessék figyelni! – visszatért az autóhoz, bedugta fejét a bal oldali ablakon, hogy búcsúpuszit adjon és kapjon.
W.J. gyorsan föltekerte az ablakot, nem annyira, hogy fojtogassa a Lányt, épp csak, hogy ne tudja kihúzni a fejét, majd komótosan kiszállt a jobb oldalon, megkerülte az autót, és bevégezte amúgy hátulról közelítve meg a Lányt azt, amihez az autóban hozzákezdett.
Na, kérem!
Felszólítom a Hölgyolvasókat, ítéljék meg, vajon visszamennének-e búcsúcsókot adni egy nemi erőszaktévőnek?
A klasszikus vicc járt az eszemben a tárgyalás ezen pontján, mely szerint két barátnő beszélget, s az egyik azt mondja: „Képzeld drágám, megerőszakoltak!”
”Ne mondd! És mikor?”
”Hát… Tegnapelőtt, tegnap, meg… ma is megyek…”

3. A többszörösen póruljárt gelkás esete

Írtam már fentebb: ez a történet – a szexuális jelleget megszelídítve – a korabeli népi demokratikus sajtót is bejárta. Én al verismo adom elő, ahogyan az a tárgyaláson elhangzott.
Vegyünk tehát egy nagyon ifjú házaspárt, akik még igazán nem unták meg egymás testét -lelkét, kik ezen okból, mikor a napi munka után odahaza találkoznak, nem csak forró csókkal üdvözlik egymást, hanem kezükkel érintik, megsimogatják ama testrészét a másiknak, mely oly sok öröm forrása számukra lefekvés után és felkelés előtt, és olykor napközben is.
Nos, történt egyszer, hogy a fiatalok hűtőgépe elromlott, bejelentették a GELKÁnál, ahol ígéretet is kaptak arra, hogy egy-két napon belül szerelőt küldenek. Minthogy nem akartak a munkahelyükről napokig hiányozni, az egyik lakáskulcsot odaadták a szomszédban lakó kedves, nyugdíjas néninek, és az ajtóra kiírták a tényállást, ha befutna a szerelő.
De a szerelő sem két, sem három nap múlva nem jött, az ifjú férj elunta, hogy a nagy nyári melegben nincs hűtőjük, azt mondta hát nejének: „Korábban hazajövök ma, és megpróbálom megbütykölni, hátha nekem is megy. Gelka meg leszarva….”
Mikor délután felesége hazaért, ott látta férjecskéjét vállig eltűnve a hűtőgépben, szerelés közben.
Legalább is ő férjének vélte azt, aki igazából gelka-küldte szerelő volt, de termetben és rövidnadrágban szakasztott a férjnek látszott, vagyis ugyanolyan sortban volt, amilyen az ifjú férjnek is volt.
Az asszonyka tehát üdvözlés gyanánt a gelkás lábai közé nyúlt, hogy a szertartásos köszönést elvégezze.
Valljuk be férfiasan, hogy bármennyire kellemes formája is ez az üdvözlégynek, azért kapásból meghökkentő, és a gelkás annyira hökkent, hogy magasba ugrott, fejét beverte a hűtőszekrény felső peremébe, és azon minutában elájult.
(Mint utóbb kiderült, enyhe agyrázkódást szenvedett.)
A megriadt ifjú hölgy – mi mást tehetett? – kihívta a mentőket, akik hordágyra pakolták a szerencsétlen gelkást, ki időközben magához tért, és félrebeszélés-mentesen, szabatosan elmesélte a mentősöknek szomorú történetét.
A mentősök oly igen megszomorodtak, hogy röhögésükben leejtették a hordágyat szerelőstül, mire a gelkás szegény menten még lábát is törte.
Így volt, esküszöm a már nem élő szocialista sajtóra és a bíróságra!
A per egyébként polgári per volt, melynek felperese a gelkás, alperese a két mentős-ápoló vala.

Június huszonötödike van

Mindenek előtt és fölött egyik örök kedvencem, Karinthy Frigyes  születésnapjára emlékezem. 1887-ben június huszonötödikén született ez a valódi, igazi zseni, aki irodalmunkban a leghíresebb, legnépszerűbb, a legtöbbször olvasott, idézett, emlegetett humorista: holott tulajdonképpen filozófus volt. Egy izgatott, minden iránt érdeklődő filozófus, a XVIII. század felvilágosodásának legkövetkezetesebb és legtudatosabb utóda, a század tudományos igényű humanizmusának képviselője, aki bölcseleti életművet nem hagyott maga után, hanem kitűnő regényekben, gyönyörű novellákban, de nemegyszer mulatságos humoreszkekben fejezte ki különféle nézeteit és életfilozófiáját. A kor talán legeredetibb, legmeglepőbb témavilágú regényírója és novellistája, aki legszebb szépirodalmi műveit versekben írta meg. Egy nagy költő, a Nyugat nagyjaival egyenrangú költő, aki egész életében mindössze két vékonyka kötet költeményt írt, de annál több versparódiával jellemezte írótársait és az irodalomtörténetet.
Ennyi talán elegendő is ahhoz, hogy tudomásul vegyük Karinthy Frigyes szabálytalan, de kétségtelen lángelméjét.

Struggle for life
Pajtás, úgy fest, alulmaradtál
A Tétel és Törvény szerint -
Dögödre már hiéna szaglász
S a varjú éhesen kering.

Nem is a falka volt erősebb
Apró vadak tángáltak el -
S hogy írhádon ki osztozik most
Véreb? Veréb? Nem érdekel.

Öklöd, mikor lecsapni kellett
Mindig megállt a féluton -
Jóság volt? Gyöngeség? Nem értem.
Félsz? Gőg? Szemérem? Nem tudom.

Talán csak undor. Jól van így is.
Megnyugszom. Ámen. Úgy legyen.
Inkább egyenek meg a férgek
Minthogy a férget megegyem.

1530-ban ezen a napon olvasták föl V. Károly császár előtt Augsburgban az ágostai hitvallást (confessio augustana), az evangélikus egyház legfontosabb hitvallási iratát, a lutheri hittételek összefoglalását. A hitvallást Melanchton fogalmazta meg, de Luther is jóváhagyta.

1852. június huszonötödikén született Antoni Plàcid Gaudí i Cornet azaz Antonio Gaudí, katalán építőművész. Korai épületeire jellemző a mór, majd a gótikus stílus arab-perzsa illetve francia neogótikus elemei, ám jellemzően az organikus építészet képviselője volt. Fő művei: Sagrada Família (Barcelona); Palacío episcopal (Astorga); Casa Batlló és Casa Milá (Barcelona).

1884-ben e napon született Gyóni Géza, aki ugyan nem tartozott az élvonalba – szerencséje sem volt túl nagy, hiszen zseniális költők, írók kortársa volt -, de azért nagy méltatlanság lenne megfeledkezni Róla. 1917-ben ugyanezen a napon halt meg, a krasznojarszki fogolytáborban.

Dicsértessék!
Minket jégország halálra ítélt
S mint a kutyát, kivert a hóra:
»A tél legyen, a baromi tél,
Tüzes szívüknek koporsója.
Dícsértessék a Jézus Krisztus!«

De tüzes nappal a szívükben
Kiket küldött a magyar róna:
Hóból, fagyból és mindenünnen
Kikel őslelkük új bimbója.
Dícsértessék a Jézus Krisztus!

Kikel őslelkük új bimbója
S uj ezeréves fába hajt.
És zeng a dal, zeng fagyba, hóba;
Mégis megáldja a magyart -
Dícsértessék a Jézus Krisztus!
                        (1915. december 24.)


1903. június huszonötödike szülötte George Orwell (Eric Arthur Blair) volt. Tudjátok, ugye? Légszomj; Állatfarm; 1984.
”Néhány nap múlva, mikor a kivégzések okozta rémület már lecsillapodott, néhány állatnak eszébe jutott - vagy úgy gondolta, emlékszik rá -, mit rendelt a Hatodik Parancsolat: "Állat nem öl meg más állatot." És bár a disznók vagy a kutyák füle hallatára egyikük sem merte kimondani, úgy érezték, hogy a kivégzések ellentétben állnak ezzel a törvénnyel. Rózsi megkérte Benjámint, olvassa fel neki a Hatodik Parancsolatot, és amikor Benjámin, mint rendesen, nem volt hajlandó ilyesmibe beleavatkozni, Malvinhoz fordult. Malvin elolvasta neki a Parancsolatot, amely így szólt: "Állat nem öl meg más állatot ok nélkül." Hogy, hogy nem, ez az utolsó két szó valahogy kiesett az állatok emlékezetéből. De most már belátták, hogy a Parancsolatokon nem esett sérelem, hiszen nyilvánvalóan bőven volt ok az árulók megölésére, akik szövetkeztek Hógolyóval.” (Állatfarm, 8. fejezet)

2009-ben ezen a napon halt meg Michael Jackson.

***   ***   ***

Ma 18 órától a TRádióban fog kérdezni Hamza Judit műsorvezető a Buddha Tanáról: akit érdekel itt hallgathatja meg: http://www.tradio.hu/index.php?page=mainpage
(Jobb oldalt, az ADÁSra kattintva.)

Június huszonharmadika van

A máról holnapra virradó éjszaka Szentiván éje: évszázadok óta a nyári napforduló ünnepe, s bizony hiába kötötte az egyház Keresztelő Szent Jánoshoz, azért csak pogány ünnep ez, még a kereszténység előtti időkből származik.
FONTOS FIGYELMEZTTÉS!
Vigyázzunk, kivel töltjük a ma éjszakát, mert akit ébredéskor megpillantunk, az lesz párunk halálunkig!
Nekem feltehetően valamelyik aranyhalam lesz az…

***   ***   ***
Szentivánéji álom
- Shakespeare nyomában kullogva -

Mesébe illően szép, bölcstörvényű város volt egykor a mesebeli Athén, amikor a jó Thézeusz uralkodott arrafelé. Volt azonban a jótörvényű Athénnek egy ősi törvénye, melyen még a bölcs király sem tudott változtatni: ez a törvény hatalmat adott polgárainak arra, hogy lányaikat ahhoz kényszerítsék feleségül, akihez nekik tetszik, és ha egy lány vonakodott ahhoz a férfihoz menni, akit apja választott férjéül, a törvény felhatalmazta az apát arra, hogy lányát kivégeztesse.
Minthogy azonban egy apa nemigen kívánja saját lánya halálát, még ha a leány önfejűen  viselkedik is, ezt a törvényt ritkán vagy talán sohasem hajtották végre.
Mégis, megtörtént egyszer, hogy egy öreg ember, Egéus nevű, Thézeusz elé állt, bepanaszolni lányát, Hermiát, akinek parancsot adott, hogy menjen férjhez Demetriushoz, egy előkelő athéni családból származó fiatalemberhez, de a lány nem volt hajlandó neki szót fogadni, mivel egy másik, Lysander nevezetű fiatal athénit szeretett lángolva.
Hermia - engedetlenségének mentségéül - elmondta, hogy Demetrius már régebben szerelmet vallott az ő barátnőjének, Helénának, és Heléna is a bolondulásig szereti Demetriust. Ám ez a nyomós érv sem hatotta meg a szigorú Egéust, a király döntését várta.
Thézeusznak - bármilyen nagy és kegyes fejedelem volt - arra nem volt hatalma, hogy megváltoztassa Városának törvényeit, így hát nem tehetett mást, mint hogy négy napot adott Hermiának, hogy meggondolja magát: ha ennek az időnek elteltével még mindig nem hajlandó férjhez menni Demetriushoz, meg kell halnia.
Amikor a fejedelem elbocsátotta színe elől Hermiát, a lány elment szerelmeséhez, Lysanderhez, és elmondta neki, milyen veszélybe jutott, és hogy vagy le kell mondania róla és férjhez menni Demetriushoz, vagy pedig négy nap múlva meg kell halnia.
Lysander kétségbeesett e rossz hír hallatára, de eszébe jutott, hogy él egy nagynénje, némi távolságra Athéntól, s hogy ott, ahol ő lakik, nem lehet alkalmazni a kegyetlen törvényt Hermia ellen, mert ez a törvény nem volt érvényes a város határain túl. Azt javasolta hát Hermiának, lopóddzék ki még aznap éjszaka apja házából, és menjen el vele nagynénjéhez, ahol majd feleségül veszi.
„Találkozzunk” - mondta Lysander – „az Erdőben, abban a gyönyörű erdőben, ahol olyan gyakran sétáltunk Helénával együtt, május vidám havában.”
Hermia elfogadta e javaslatot, ám nem állta meg, és barátnőjének, Helénának mindent elmondott, az meg tovább adta a hírt Demetriusnak: fiatal lányok gyakran cselekszenek ostobaságokat szerelemből, irigységből, féltékenységből.
De hiába árulta el barátnője titkát, nem várhatott ettől semmi egyéb jót, mint azt a szomorú örömöt, hogy követheti hűtlen szerelmesét az erdőbe, mert azt jól tudta, hogy Demetrius odamegy majd, üldözni Hermiát.
Tudnivaló, hogy az az Erdő, amelyben Lysander és Hermia találkozni akart, kedvenc tartózkodási helye volt a tündéreknek, e kicsi, bűbájos mesebelieknek, és más, varázslatos  lényeknek is.
Minden esztendőnek legrövidebb éjszakáján Oberon, a tündérkirály, és Titania, a tündérkirálynő parányi népük egész kíséretével ebben az Erdőben szokták rendezni éjféli mulatságukat.
Csakhogy a tündérkirály és tündérkirálynő között történetünk idején szomorú viszály dúlt: sohasem tudtak úgy találkozni holdfényben az Erdő árnyas sétányain, hogy ne veszekedjenek, míg valamennyi tündérük és manójuk bemászott egy-egy makkopáncsba, és félelmében elrejtőzött.
Azon az éjszakán – Szentivánnak éjjelén -, amikor a szerelmesek találkozni akartak az erdőben - Titania néhány udvarhölgyével sétált, és találkozott a tündér-udvaroncainak kíséretében megjelenő Oberonnal; újfent haragos szavakat váltottak, és a tündérek királya végképp megharagudván magához rendelte Puckot, titkos tanácsosát, legfőbb kegyencét.
Puck - vagy amint olykor nevezték, Robin pajtás - agyafúrt, kópé szellem volt, aki mulatságos tréfákat űzött a szomszédos falvakban az emberekkel: néha belopózott a tejeskamrába, és lefölözte a tejet, néha könnyű, légies alakjával belemerült a vajas köpűbe, és más pajkosságokat követett el.
”Jer, jó Puckom!” -szólt Oberon az éjszaka e vidám kis vándorához. – „Hozzál nekem abból a virágból, amilyet a lányok égő szerelemnek neveznek. Abból, melynek ha nedvét alvó szemekre cseppentik, őrjöngő szerelmet gyújt a legelső lény iránt, amit az alvó majd megpillant ébredés után. E virág nedvét Titania szemhéjára cseppentem amikor alszik, s ha majd felnyitja szemét, beleszeret a legelső tárgyba, amit meglát, akár oroszlán, akár medve, kotnyeles majom vagy fürge pávián légyen is az. Ez lesz a bosszúm! Menj, Robin pajtás, hozz abból a virágból nekem!”

Míg Puck, aki szívből szeretett bajt keverni, odajárt a virágért, megérkezett az erdőbe Demetrius és Heléna: a Puck visszatértére váró Oberon kihallgatta, amint Demetrius szemére hányta Helénának, hogy követi őt, hallotta sok rossz szavát és Heléna szelíd tiltakozását, amellyel a fiút régebbi szerelmére emlékeztette, meg esküjére, amikkel hűséget fogadott neki. Végül Demetrius -mint ő maga mondta - otthagyta a vadállatok kénye-kegyelmére Helénát, az meg utána rohant végtelen szerelmében.
A tündérkirály mindig együtt érzett az igaz szerelmesekkel, és nagyon megszánta Helénát, így hát, amikor Puck visszatért a kis bíbor virággal, Oberon szólt kedvencéhez: „Vedd el egy részét ennek a virágnak: erre járt egy kedves athéni lány, aki szerelmes egy gőgös ifjúba. Ha alva találod ezt a fiút, csöppents ebből a varázsnedvből a szemére, de olyankor tedd ezt, amikor a lány is a közelében van, hogy az első, akit ébredéskor meglát, ez a megvetett szerelmes legyen! Felismered ezt az embert athéni öltözetéről.”
Titania álomra készülődött kedves lugasában, mely lugas egy halmon volt, ahol vad kakukkfű, kankalin és ibolya nőtt, sűrű loncból, jázminból és vadrózsából szőtt mennyezet alatt. Titania mindig itt aludta át az éjszaka egy részét, takarója egy kígyó csillogó bőre.
Oberon megleste a Titaniát énekükkel altató tündéreket, és amikor azok lullabájjal, kedves dallal elaltatták királynőjüket, a király halkan Titaniájához közeledett, a varázsnedvből néhány csöppet szemére csöppentett és így bűvölte-bájolta hölgyfeleségét: „Amit e szem ébren meglát, annak hasson bűve rád, azt szeresd meg, azt imádd!”

Mi pedig térjünk vissza Hermiához, aki ezen az éjszakán megszökött apja házából, hogy kikerülje a halált, amelyre kárhoztatták: mélyen behatolt az erdőbe, és ott találta kedves Lysanderét, aki már várta őt, hogy nagynénje házába vezesse. De még mielőtt az erdő közepéhez értek, Hermia nagyon elfáradt, és Lysander - mert féltette szép szerelmesét - rábeszélte, pihenjenek reggelig egy puha, mohás halmon: ő maga is kissé távolabb a földre hevert, és aztán mindketten hamarosan álomba merültek.
Így találta őket Puck: látva, hogy az alvó fiatalember ruhái athéni divat szerint készültek, és egy szép hölgy alszik a közelében, arra következtetett, hogy ez az az athéni lány és gőgös szerelmese, akinek felkutatására Oberon elküldte őt.
Magában úgy okoskodott, hogy mivel ketten egyedül vannak itt, a lány lesz az első, akit a fiú ébredéskor meglát: így hát minden tétovázás nélkül Lysander szemére csöppentett a kis bíbor virág nedvéből.
Az ám, csakhogy úgy esett, hogy erre járt Heléna, és Hermia helyett ő volt az első lény, akit Lysander megpillantott, amikor szemét felnyitotta. Elmondani is szörnyű, de olyan erős volt a szerelmi varázs, hogy egész Hermiáért érzett szerelme semmibe tűnt, és Lysander beleszeretett Helénába.
A tündéries szerelmi varázs arra késztette, hogy elfeledje hű Hermiáját, és egy másik lány után szaladjon, Hermiát pedig otthagyja álmában egészen egyedül, éjfélkor az erdőben.
Ez a szerelmi szerencsétlenség pedig így esett: Heléna egy darabig igyekezett lépést tartani Demetriusszal, aki olyan durván elrohant tőle, de nem bírta sokáig ezt az egyenlőtlen versenyfutást, hamar szeme elől tévesztette Demetriust, és amikor elhagyatva és eltévedve ide-oda kószált, eljutott végül arra a helyre, ahol Lysander aludt. Heléna szelíden megérintette a fiút, és így szólt hozzá: „Jó uram, ha életben vagy, ébredj fel!” - és Lysander felnyitotta szemét, és azonnal túlzó szerelembe esett szegény, feledve Hermiáját. Szép szerelmes szavakat szórt mondván a kétségbeesett lánynak, hogy annyival múlja felül szépségben Hermiát, mint a galamb a hollót, s hogy tűzbe menne az ő szép szeméért, és még sok más ilyen, szerelmesekhez illő beszédeket szólt.
Heléna viszont - tudván, hogy Lysander az ő barátnőjének, Hermiának szerelmese, -rendkívül dühös lett, mert úgy gondolta, és joggal gondolhatta is, hogy Lysander gúnyt űz belőle.

Dühös, nagy haragjában elszaladt, Lysander pedig követte, teljesen megfeledkezve az alvó Hermiáról, aki, amikor felébredt, látta, hogy egyedül van; szomorú ijedtség fogta el. Bolyongott az erdőben, és nem tudta, mi történt Lysanderrel, sem azt, hogy merre keresse. Közben Demetrius sem tudta megtalálni Hermiát és Lysandert, a vetélytársát, elfárasztotta a hiábavaló keresés, így hát Oberon mély álomban talált rá.
 Oberon ennek előtte néhány kérdést tett fel Pucknak, és hamar megértette, hogy nem a kellő férfi szemére csöppentette a szerelmi varázst; és mivel most megtalálta a keresett személyt, megérintette a varázsnedvvel az alvó Demetrius szemhéját, az meg azonnal felébredt, s az első lény, akit meglátott, Heléna volt, mire ő is, akárcsak az előbb Lysander, szerelmes szavakat intézett hozzá. Ugyanebben a pillanatban megjelent Lysander is, nyomában Hermiával, mert Puck szerencsétlen tévedése folytán most Hermián volt a sor, hogy szerelmese után szaladjon. Most hát Lysander és Demetrius egymás szavába vágva szerelmet vallott Helénának, mert mindketten ugyanannak az erőteljes varázslatnak hatását érezték.
A meglepett Heléna azt gondolta, hogy Demetrius, Lysander és hajdani jó barátnője, Hermia, mind összeesküdtek ellene, és csúfot akarnak űzni belőle.
Hermia éppúgy csodálkozott, mint Heléna: nem tudta, hogy Lysander és Demetrius, akik nemrégen mindketten őt szerették, miért lettek most Heléna szerelmesei. Hermiának ez az egész nem volt tréfa.
A lányok azelőtt mindig a legjobb barátnők voltak, most éles szitkokkal estek egymásnak, s miközben viperamérges szavakat váltottak egymással, Demetrius és Lysander otthagyta őket, és elmentek az erdőbe, hogy megküzdjenek egymással Heléna szerelméért.
A tündérkirály a kis Puckkal együtt kihallgatta veszekedésüket.

De szavam ne feledjem, mert fontos szavak azok.
Úgy esett, hogy holmi iparosok, kereskedők, egyszerű athéni emberek érkeztek az Erdőbe, mert Thézeusz esküvőjének tiszteletére színházi előadást akartak titokban próbálni, aztán egy közülük elbóklászott, eltévedt, majd el is aludt mohaágyra dőlve. Oberon pedig, mikor felmérte, hogy Zuboly mester Titania közelében merült álomba, ekként gondolkodott: „Ez a fickó, ez lesz az én Titaniám szerelme, csak elébb kissé változtatok rajta.” - és egy szamárfejet nyomott  Zuboly fejére, mely olyan jól illett rá, mintha a saját vállából nőtt volna ki.
”Ó, miféle angyal áll előttem?” - mondta Titania, felnyitva szemét. – „Vajon ugyanolyan bölcs vagy-e, mint amilyen szép?”
És ekként szerelembe esve a bíbor virág varázslata révén, maga mellé fektette Zubolyt, s gondoskodott róla, hogy szép éjszakája legyen az asztalosmesternek.
Amikor aztán a tündérkirály látta, hogy Zuboly az ő királynője karjában alszik, megjelent Titania előtt, és szemére hányta, hogy egy szamárra pazarolja kegyeit.
Titania ezt nem is tagadhatta, mert Zuboly ott aludt a karjaiban, szamárfejét ő koszorúzta virágokkal. A királynő pedig szégyellte, hogy ura felfedezte új kegyencével, és ezért békülést ajánlott föl.
Oberon megkönyörült rajta és azon a megszégyenítő helyzeten, amelybe az ő vidám ötlete hozta Titaniát, és a másik virág nedvéből néhány csöppet a szemére csöppentett, mire a tündérkirálynő azonnal visszanyerte józan eszét, elcsodálkozott iménti őrületén, és azt mondta, hogy most már a különös szörnyeteg puszta látása is undorítja.
Oberon akkor Zuboly fejéről is levette a szamárfejet, és hagyta, hogy most már saját bolond fejével a vállán fejezze be szundítását.
Oberon és Titaniája így teljesen kibékültek, a király elmondta a királynőnek a szerelmesek történetét és éjféli civódásukat, a királynő pedig vele ment, hogy meglássa, milyen véget érnek a szerelmesek kalandjai.
A tündérkirály és a tündérkirálynő a szerelmes ifjakat és szép hölgyeiket álomba merülve találta egy füves dombon, nem messze egymástól, mert Puck, hogy helyrehozza korábbi tévedését, nagy buzgalommal terelte őket ugyanarra a helyre, úgyhogy nem is tudtak egymásról, és a tündérkirálytól kapott ellenszerrel gondosan elhárította a varázslatot Lysander szeméről.
Hermia ébredt fel elsőnek, és amikor észrevette, hogy elveszett Lysandere oly közel alszik hozzá, ránézett, és elcsodálkozott szerelmesének különös állhatatlanságán. Lysander is hamarosan felnyitotta szemét, meglátta drága Hermiáját, visszanyerte ép eszét, melyet a tündér-varázslat addig elhomályosított, ép eszével együtt szerelmét is Hermia iránt, és elkezdték megbeszélni egymással az éjszaka kalandjait, kétkedve, vajon valóban megtörténtek-e ezek a dolgok, vagy pedig mindketten ugyanazt a zavarbaejtő álmot álmodták?
Aztán Heléna és Demetrius is felébredt, és minthogy egy édes álom megnyugtatta Heléna zavart és haragos lelkét, gyönyörködve hallgatta meg Demetrius szerelmes vallomását, és meglepetésére s örömére megértette, hogy ez a szerelmi vallomás őszinte.
Boldog, szép véget ért hát minden: Egéus, midőn megtudta, hogy Demetrius most már nem akarja feleségül venni az ő lányát, nem ellenezte tovább Hermia házasságát Lysanderrel, hanem beleegyezett abba; és Heléna is örömmel ment férjhez ugyanazon a napon szeretett és most már hűséges Demetriusához.
A tündérkirály és a tündérkirálynő láthatatlan szemlélői voltak mindennek; elhatározták, hogy a közeli lakodalmakat az egész tündérországban játékokkal és mulatozással ünneplik meg.
Így ért véget egykor Szent Iván éjszakája: valóság volt-e vagy álom? Olvasó magad döntsd el!

Puck elköszön a Nyájas Olvasótól:
Ha mi árnyak nem tetszettünk,
Gondoljátok, s mentve tettünk:
Hogy az álom meglepett,
S tükrözé e képeket.
E csekély, meddő mesét,
Mely csak álom, semmiség,
Nézze most el úri kegy,
Másszor aztán jobban megy.
S amint emberséges Puck
A nevem: ha megkapjuk,
Hogy most kímél a fulánk,
Jóvátesszük e hibánk,
Máskint a nevem ne Puck
Legyen inkább egy hazug.
Most uraim, jó'tszakát. -
Fel, tapsra hát, ki jó barát,
S Robin megjavitja magát.

Június huszonkettedike van

Mindenek előtt és felett: ez a nap WEÖRES SÁNDOR születésnapja, aki 99 évvel ezelőtt, 1913. június huszonkettedikén született. Ő volt az a Költő és Gondolkodó, akit sokáig „csak” gyermekvers költőnek ismerhettünk, mert világszemlélete miatt 1949-től támadások érték, 1951-ben könyvtárosi  állásától is megfosztották. Hosszú ideig csak műfordításai és gyermekversei jelenhettek meg. Költészete kezdetben a Nyugat lírikusainak erős hatását mutatta; leginkább természetes, naiv őszintesége tette egyénivé. Maradandó volt Babits Mihály és Füst Milán befolyása abban, hogy a személyiség háttérbe húzódott, és kitalált helyzetekben, „szerepekben” szólalt meg. A költészeti formák, a zeneiség utolérhetetlen Mestere volt.
Létnézetére, világfölfogására Hamvas Béla hatott leginkább, meg a keresztényi és a platóni szemlélet. Az emberi érzékek szerinte csak a jelenségek felszínét közvetítik, de a praktikumra irányuló értelem sem jut mélyebbre, igazabb látásig; ezzel csak egy magasabb rendű, az ősit meg nem tagadó szellemiség képes élő kapcsolatot teremteni.

Ars poetica
Öröklétet dalodnak emlékezet nem adhat.
Ne folyton-változótól reméld a dicsőséget:
bár csillog, néki sincsen, hát honnan adna néked?
Dalod az öröklétből tán egy üszköt lobogtat
s aki feléje fordul, egy percig benne éghet.

Az okosak ajánlják: legyen egyéniséged.
Jó; de ha többre vágyol, legyél egyén-fölötti:
vesd le nagy-költőséged, ormótlan sárcipődet,
szolgálj a géniusznak, add néki emberséged,
mely pont és végtelenség: akkora, mint a többi.

Fogd el a lélek árján fénylő forró igéket:
táplálnak, melengetnek valahány világévet
s a te múló dalodba csak vendégségbe járnak,
a sorsuk örökélet, mint sorsod örökélet,
társukként megölelnek és megint messze szállnak.
***   ***   ***
Az éjszaka csodái
(zárószakasz)
És erre-arra az alvó-csapat
         potyog a falról, mint a vakolat.
         A villanyfényen átdereng az ég,
         s a városon túl látszik a vidék,
         a dombok gyengéd-rajzu háta
         -- és elcsitul az alvók karneválja.
         Jön a söprőgép tompa morajjal,
         mögötte a hajnal
         fut lobogó szőke hajjal,
         csörömpöl a reggel, száll a fény...
         és az éji tág csodát,
         ezt a fura micsodát
         ketten láttuk: te meg én.

1633-ban ezen a napon vonta vissza nézeteit Galileo Galilei az inkvizíció szorongatásában. Legyünk igazságosak, s fogadjuk el, hogy ugyanekkor mondta azt is: Eppur' si muove!"

1814. június huszonkettedikén született a  - szerintem – méltatlanul elfeledett erdélyi magyar író Kemény Zsigmond. Néhány igen nagy kedvencem Tőle: Özvegy és leánya; Szerelem és hiúság; persze, a klasszikusan nagy Rajongók, de megvallom, az én kedvencem a Zord idő. Kár kitessékelni Őt a magyar romantika történetéből, komolyan mondom, kár.

1882-ben ezen a napon született Somlyó Zoltán. Az Ő életműve előtt tanácstalanul ülhet az olvasó, meg az irodalomesztéta is, de néha nemcsak az életmű, hanem egy-egy költemény előtt is: hogyan is lehet értékelni ezt a művészegyéniséget, akinek egyes verseiből, olykor csak versszakaiból, néha csak kiragadott soraiból egy igazán nagy költő arcképét lehetne megrajzolni, miközben más verseiből, versszakaiból és olykor még a remekművekbe is becsúszó közhelysorokból vagy fordulatokból egy útszéli verselgető, egy középszerű, tán gyenge költő képe ugyanolyan érvénnyel megrajzolható.
Én azt ajánlom tartsuk őt becsben ott, ahol helye volt: a Nyugat költőinek második vonalában. (De a Nyugat második vonalához tartozni is nagy dolog, nagy!)

Mi vagyok én?
A föld, mely barna, úgy, mint én
s mint én, oly bús, oly régi,
maga az áldott türelem
s ki kéri: megsegéli.

Én járok rajta s bánatom
naponta megalázza.
Bár szeretem, mert rámarad
a földiségem váza.

Én járok rajt csak, én magam!
Mindenki más csak rája lép
s a barna föld se tudja,

hogy arcom, kezem, derekam:
egy imakönyvből kihullt kép,
mit eltép egy szűz ujja.

1941-ben június 22-én megindult a Barbarossa hadművelet szerinti német támadás a Szovjetunió ellen. 3,5 millió katona indított támadást a Szovjetunió ellen nagyjából 2900 kilométer széles arcvonalon.  A támadók 3600 harckocsival, 4389 harci repülőgéppel, 600 000 egyéb gépjárművel és 750 000 lóval rendelkeztek.

Június huszonegyedike van,

a nyári napforduló napja: ma következik el az év leghosszabb nappala, legrövidebb éjszakája. A nappal időtartama tizenöt óra ötvennyolc perc lesz. Viszont mától rövidülni is kezd a Fény ideje, sajnos.
Éjjel, egy órakor a Nap a Rák jegyébe lépett, vagyis megérkezett a csillagászati nyár is.
Minthogy pedig kedden tizenhét órakor az Orionban megújult a Hold, új hónap kezdődik a zsinagógai naptár szerint ma, két nappal holdújulás után. (Pontosabban elkezdődött tegnap  naplementekor, mert a zsidó naptárban naplementével kezdődik az új nap.)
Az 5772. év tamúz havának első napja van.
Azt se feledjük, hogy a Gergely-féle naptárreform óta Szent Iván éjszakája, a szerelmesek, a szerelmes félreértések, Robin pajtás és Shakespeare éjszakája kicsit eltolódott, de azért eljő bizonyára: eljő szombatról vasárnapra virradóan.

Továbbá két egyéb szempontból is kitüntetett ez a mai nap:
Maurice Fleuret francia zenetudós javasolta, hogy a nyár első napját a világon mindenütt zenével köszöntsék. A ZENE ÜNNEPÉt 1982-ben tartották meg először Franciaországban.
Mára a zene ünnepe európai, sőt világméretűvé vált; több mint száz országban rendezik meg június 21-én.

Paul Verlaine : Költészettan
Zenét minékünk, csak zenét,
ezért a versed lebegőben
ragadd meg a lágy levegőben,
amint cikázik szerteszét…
…

Zenét minékünk, muzsikát !
Legyen a vers egy meg nem álló
lélek, mindig új vágyba szálló,
mely új egekbe ugrik át.

Egy jó kaland legyen dalom,
hajnalban, az ideges szélben
mentákra üljön észrevétlen...
A többi csak irodalom.
(Kosztolányi Dezső fordítása)

És ma van fényes csillagunknak, a Napnak is a napja: az ünnep célja, hogy felhívja a figyelmet megújuló energiaforrásokra, azon belül elsősorban a napenergia hasznosítására. A Napenergia Társaság európai tagozatának felhívására első ízben 1994-ben rendezte meg a NAP NAPJÁt a Környezetünkért Egyesület, a Magyar Napenergia Társaság és a Főpolgármesteri Hivatal.

1771-ben ezen a napon érkezett Budára a sokáig elveszettnek hitt Szent Jobb.

1856. június huszonegyedikén született Stróbl Alajos, a századforduló magyar szobrászatának vezető egyénisége. Köztéri szobraiba városszerte bukkanhatunk, szerencsére.

1905-ben ezen a napon filozófus-író zseni született: Jean-Paul Sartre, a XX. század második felének alighanem legnagyobb hatású írója. Azoknak a gondolatvilágát is befolyásolta, akik nem értettek vele egyet, regényeit, drámáit azok is nagyra tartották, akik nem hitték el, sőt indulatosan tagadták filozófiáját. De a filozófiatörténetben is fordulatot, új korszakot jelentett a megjelenése. Az egzisztencialista bölcseleti magatartást ő találta ki, és tőle vették át azok is, akik elkülönültek tőle, sőt olykor egyenest szembenálltak vele.
Életútjából és műveinek sorából meg lehetne írni az európai történelem és benne az európai irodalom útját és módosulatait a második világháborútól a 70-es évek végéig. Ez az életút csak akkor érthető és élhető át, ha végigolvassuk regényeinek és drámáinak sorát. Olyan csodálatos remekműveket, mint A legyek; Zárt tárgyalás; Az Ördög és a Jóisten; Az Altona foglyai; az Undor; A fal vagy a nekem nagyon kedves Egy vezér gyermekkora. És még mi minden.

Két csúf haláleset is esett e napra:
1547-ben ezen a napon halt meg Sebastiano del Piombo, a második vonalból való, de lelkemnek kedves festője, és

1908-ban egy nagyszerű zeneművész, Nyikolaj Andrejevics Rimszkij-Korszakov, a jeles „orosz ötök” jeles tagja.

***   ***   ***
Szent Iván éjszakája közeleg.
Puck álló nap fülel és szemel,
és suttog nekem bizalmasan:
„Ma éjjel eljő, el: bizonyosan!
Varázslatos éjszaka lesz,
bűbáj dolgok megeshetnek…”
- suttog fülembe Puck -,
„bármi varázs megtörténhet,
 kívánságok sora teljesülhet.
Örömtüzek gyúlnak szerte,
csodás, varázserejűek.
Ma éjjel ess,
huss te is
révületbe!
Bűbáj révbe érve,
hagyd el buta, vén tested,
bútested elhagyva szállj
az égbe, Tejúton keresztül
röppenve juss fényességbe,
holtak birodalmába,
a felső világba!”
„Robin pajtás!” szólok Puckhoz -
„Mást kérek ma!
Röpülj erdőt, röpülj tisztást,
tisztásmélyről virágot hozzál,
 virágot, mely csodatévő, álomhozó!
Ama virág levének cseppjét
cseppentsd szemébe,
szemembe!
Legyek ma én Oberon,
és őTitania legyen mellettem!
De – ez a fő – hajnalkor,
mikor
csillagszeme fölragyog,
engem lásson meg elsőnek!
Tedd meg nekem,
jó Puckom!
Köszönet!”

A bolygó zsidó

- fiktív narratíva -

Majd kétezer éve immár, hogy e legenda itt leng köröttünk.
Majd kétezer éve immár.
De legenda-e vajon, vagy evilági létezésünkön átlibegő, szakadatlan-vérző valóság?
A bolygó zsidót az elmúlt kétezer év során sokfelé látták: hazudhatnak egybehangzón a krónikák? megátalkodott hazugok jegyezték volna föl e híradásokat?
Látták őt Prágában a Gólem oldalán, éppen úgy az ezernégyszázas években, ahogyan újra a tizenhetedik század közepén.
Mondják, útján kísérte az északi hómezőkön szörny-Frankensteint, Frankenstein doktor és szépséges Mary Shelley teremtményét.
Jár körös-körbe sok híradás arról, hogy 1602 – ben fölbukkant németek földjén, aztán négy évtizeden át hol Wittenbergában, hol Hamburgban, hol egyebütt jelent meg.
Mesélik, hogy amikor Casanova meglépett Ólombörtön - teteji cellájából, ő segítette Giacomót.
Én ezt hiszem.
Hiszem, hogy ő volt a bakó tizenhatodik Lajos kivégzésekor.
Hiszem Antonio di Francesco d’Andrea beszámolóját, aki 1411 – ben találkozott vele San Lorenzoban, és azt jegyezte fel, hogy a bolygó minden provinciában csak három napot marad, aztán sietve odébbáll: láthatóan vagy láthatatlan.
Öltözéke csuklyás köpönyeg, derekán egy vezeklőkötéllel körülkerítve; lába meztelenül jár nyáron is, télen is.
Se pénze, se erszénye, mégis számolatlan szórja a pénzt. Ha betér egy fogadóba, eszik, iszik kedvére, aztán csak kinyitja a markát, és odaadja a fogadósnak, ami jár, és eltűnik, hogy pora sem marad.
És tudom – tudom -, hogy ott volt a …-i gettóban annak lázadásakor, és egyetlen túlélő maradt.
Mert néki éppen az végzete, hogy túléljen mindent, hogy meg nem halhat kétezer éve már, és a Végítélet napjáig nem halhat meg: hiszem, hogy most is itt jár valamerre, és diktálja mondataim nyelvtanát.
És egyáltalán nem zárható ki, hogy azért üres 1430 napja a mellettem heverő ágy, mert ő vitte el azt, mi neki jár; ő vitte magával nekem való Nikolettát.

Bolyongása ekként kezdődött.

Az Antónia-erőd és a Koponyahegy közt hol meredeken fölfelé kaptatós, hol lefelé lejtős, rossz út vezetett.
Tehertelen és erőteli embernek sem könnyű azon az úton föl-alá járni, ám ha még elgyötörten, keresztjével vállán vonszolódik az Embernek Fia - ahogy Jézus, a Krisztus ment  akkor azon a „szenvedésteli úton”, miközben olykor fölbukott, és olykor római bunkók korbácsolták őt -, végtelenül nehezebb.
Hosszú és szörnyűséges út volt a via Dolorosa; nagyjából ott, ahol a fele utat jelölnénk meg, állt egy ház, igazából egy kis bocskoros műhely, és abban lakott Ahasvérus.
Félúton Krisztus már nagyon megfáradt, és ájultan össze is csuklott: épp Ahasvérus házának portájánál.
Egy percig tartott tán csak ájulása: hatalmas erőfeszítéssel előbb négykézlábra állt, aztán ülőhelyzetbe húzta magát Jézus, a Krisztus, és megpróbált kicsit megpihenni Ahasvérus házának hűs árnyékba húzódó küszöbén.
A vad és érzéketlen praetoriánusok látták, hogy kis ideig nem lesz képes továbbmenni, hát hagyták megpihenni: a szörnyű korbácsokat is pihentették,  nem csaptak az esett ember vérben fürdő hátára.
Jézus kitörölte szeméből a vért, az izzadságot meg az izzadsággal, vérrel kevert utcaport, és fölnézett a háziúrra, ki a bejárati ajtóban ácsorgott és élvezte a látványosságot, sok jeruzsálemivel egyetemben.
Reb Joshua - Krisztus urunk - tekintetében ott volt a kérdés, melyet szájpadlásához tapadó, duplájára dagadt nyelve kimondani nem tudott.
 „Elfáradtam, megtörődtem: megpihenhetek házad árnyékában kicsit?”
A zsidó értette a tekintet-kérdést, és hamar válaszolt.
Túlságosan is hamar, mert semmi kedve nem volt a rómaiak gyanakvását fölkelteni. Zavaros, rossz, gonosz idők jártak Júdea földjén, és aki rettegett, az nem húzott ujjat a római hatóságokkal.
Ahasvérus tehát azt mondta Krisztusnak: „Menj innen ember, menj, még inkább: takarodj a küszöbömről!”
Krisztus ráemelte zavaros tekintetét, tekintetét, mely több szenvedéssel volt tele, mint mi elbírható, aztán nehezen – a vállára súlyuló keresztfa újra-meg újra visszarántotta – föltápászkodott, és útra igazította lábát.
Egy-két lépést megtett, aztán fordult vissza, és szólt a zsidó Ahasvérusnak:
„Az embernek fia elmegy hát innen, de te maradj! Maradj mindaddig, míg vissza nem térek közétek az időknek végeztével, az utolsó ítélet napján!”
De akkor már kergették a korbácsok tovább, a Golgotára.

Ahasvérus itt maradt tehát, belevetve egy olyan öröklétbe, mely senkinek kívánatos nem lehet; és az első négy - ötszáz évben mást sem tett, mint Krisztus ellen lázadozott, és nem értett meg semmit sem a megváltásból.
Aztán újabb ötszáz éven át nem foglalkozott semmi mással, csak avval a bocskorkészítő üzletével Jeruzsálemben – máskor meg másutt, amint az idők viharzottak -, a Via Dolorosán.
Olykor, ha keresztes hadak jöttek, és földúlták a szent Várost, odébb állt, és így terjedt legendája.
Legenda ide vagy oda: ha elmúlt a fölszabadítók dúlása, visszaköltözött Jeruzsálem városába.
Aztán húzódott megint odébb – ismét csak a legendát növelve -, ha mór kalandozók, vagy reguláris arab hódító seregek jöttek.
Távoztukkal visszaköltözött, és üzemeltette kicsiny bocskoros - utóbb - cipőgyártó üzemét.
Vallással, hittel nem foglalkozott.
Erkölccsel sem sokat.
Ahogy azonban teltek az évek, évszázadok, és egyre több és töméntelenebb emberi nyomorúságot látott maga körül, és lassan-lassan e nyomorúságok hátterébe is belelátott, kialakult benne valami altruista magatartás, valami, ami nagyon is közel állt Jézus tanaihoz és magatartásához.

1939 – ben a bolygó zsidó egy közepes méretű lengyel városkában élt: már nem is először, végtelen hosszú életében.
Nem sokkal a náci megszállás után a mindenben oly pontos és szervezett németek e kisvárosban is létrehozták a gettót. Messze nem olyan léptékben és méretekben persze, mint amilyen a 350 000 főt számláló varsói volt, de azért nem is kicsinyet.
És mindjárt neki is láttak: úgy vélték, hogy a tífusz, a kolera és egyéb halálba hanyatlató betegségek, éhezés nem elég gyorsan végez a gettóba halmozott zsidókkal, ezért igen hamarost megkezdték tehervagonokban való szállításukat is: a végállomások ezúttal meglehetősen gyors és végső megoldásúak voltak.
Tífuszt, kolerát, miegyebet Isten végtelen irgalmából túl lehet élni, de a „ciklonbé” gyilkos fojtogatásában az Úr sem segít meg senkit.
Két egész esztendő telt el ebben a szörnyűségben: a gettólakók csöndesen, lázadástalan tűrtek.
A két esztendő során a bolygó zsidó az utcákon bolygott, és napról-napra megállapította, hogy a gettó területe egyre szűkül, de ez nem is baj, egyáltalában nem baj, mert a gettó lakossága is egyre csak fogyott.
Különös érzés volt azokon a betonfalak közé zárt utcákon járni, és váratlan éhhalálba hanyatló gyermekeket látni lábainál; csonttá és bőrré aszalódott, rongyokba burkolt halott kisbabákat látni, és tudni: még csak földet sem kapar majd kicsinyke holttetemükre senki sem.
A halott - emeletről kidobott, agyonlőtt, vagy csak anyaggá fagyott - öregek látványa sem volt éppen Istentől való.
Az első gettóév vége felé kezdte Ahasvérus szólongatni Krisztust, a Megváltót – kit maga ügyében nem szólított soha, hisz nem is hitt benne -, és kezdte faggatni Őt.
„Miért, Rabbi, miért nem mennek szembe sorsukkal? Miért, Rabbi, miért nem lázadnak föl sorsuk ellen? Miért, Rabbi, miért nem segíted őket, hisz te is e népből való vagy!”
Krisztus, sem Atyja – mint sok száz éve már – nem adtak választ. Jó választ semmiképp sem.
Akkor a bolygó zsidó maga próbálkozott mindent kitalálni, és azt gondolta: mindennek a zsidók átkozottul mély vallásossága az oka.
Azok a seól mélyére zárt zsidók egyszerűen képtelenek voltak elgondolni, hogy a külsőre és mozgásukra hozzájuk oly hasonló istenteremtményei igazán fejükbe vehették, hogy kiirtják őket a világból, és ha a kolera meg a tífusz nem lenne elég gyors és hatékony, akkor agyonlövik, agyonverik és elgázosítják őket.
Azt sem tudták fölfogni a gettóbéli zsidók, hogy Jahve – áldott legyen mindenkor a neve! – beletörődhetik a törődhetetlenbe: hogy annak a népnek utódai, akik Istent, Egyszülött Fiát, és a hozzávaló erkölcsöt föltalálták, így pusztulhatnak el, nyomorultan: mindvégig, egészen az utolsó hörgő pillanatig hittek megváltásukban.

Eleinte a bolygó zsidó nem tudott egyebet nyújtani, mint vigaszt.
Odatérdepelt a kisgyerekek mellé, és végtelen hosszú életében itt és ott gyűjtött meséket mesélt, míg hallotta lélegzetvételüket. Ha a lélegzet megszűnt, abbahagyta a mesét.
Melléfeküdt a haldokló öregeknek, törölte és ölelte hideg verítékkel kivert homlokukat, és végtelen hosszú életében gyűjtött történetekkel altatta halálba őket.

De eljött a nap….

Kést ragadott, az SS hadiszállás előtt meglapult szépen, és amikor elindultak és kidőltek a kapun a katonák, hogy belekezdjenek a „végső megoldás” végrehajtásába, döfte, és szúrta és gyilkolta őket, és harapta át torkukat, és tépte ki szívüket, míg csak egy golyó le nem terítette.
Nem halt ám meg, nem: még most sem.
Mert a bolygó zsidó végzete, hogy sehogy, még így sem halhat meg: csak újabb szörnyű életbe pördült át.

Én már megbocsátottam volna neki: Krisztus még vár….

Platón Szürakuszaiban

Arisztoklész – ismertebb nevén Platón, ki e nevet Ariszton nevű testedző mesterétől kapta, és azt jelentette: szélesvállú – a spártai arisztokratikus királyságból, az athéni demokráciából, a kis-ázsiai türannoszok államából és a perzsa despotizmusból kiindulva átgondolta a létező államberendezkedéseket, és arra jutott, hogy mindegyikük súlyos hibákkal terhelt. Platón szerint minden államot az uralkodó réteg önös érdekei kormányoznak, ennélfogva a fennálló intézmények reformja semmivel sem kevésbé nehéz, mint új intézmények felállítása.
Amikor erre jutott, megcsinálta a saját verzióját az Állam és a Törvények című dialógusaiban, és minden felsorolt államformánál szörnyűségesebbet hozott létre.
Platón - szokása szerint - Szókratész szájába adta vélekedését azon a baráti összejövetelen, melyre Kephalosz házában került sor, és Szókratészen kívül jelen volt Polemarkhosz, Glaukón, Lüsziasz és más athéni urak. A dolog azonban úgy áll, hogy Platón sok vélekedést nem hallhatott a Mestertől, mivel huszonhét éves volt, amikor Szókratész meghalt, és filozófiája lényegében csak ezt követően izmosodott meg. Kár, hogy nem beszélt Szókratésznek államelméletéről, kár, hogy az Állam és a Törvények megírásakor Szókratész már évtizedek óta halott volt, mert a Mester biztosan megmondhatta volna neki, hogy államelmélete úgy szar, ahogy van.
Arisztoklész e műveiben szépen eltervezte a működő szocializmust  -vagy a náci-államot -, bőven meghaladva korát. Olyan rémségeket, melyeket a nagy filozófus kitalált sem Kleón, sem Lükurgosz, sem Dareiosz, sem Sztálin, sem Hitler, sem Pol Pot nem tudott volna kigondolni, igaz, nevezettek nem is voltak filozófusok, csak gyakorló politikusok.
Ez utóbbiak veszélyét sem becsülném alá, de a filozófusoké bárhol és bármikor nagyobb.
Az Állam című dialógusban foglalt dialógusra Platón feltételezése és utalásai szerint a Kr.e. 427. évben került sor, nagyjából ötven évvel megírása előtt, amikor Platón hét esztendős volt.
Az írás alapján ez az ideális köztársaság valódi kommunista állam, melyben a „dajkák” náci rohamcsapatai tartják fönn a „rendet” éspedig a „filozófusok” kormányzó elitje számára, habár ezek a filozófusok – legalább is a valódi Szókratész szerint – gátlástalan csirkefogók, vagy teljességgel haszontalanok a társadalom számára.
Platón államában a vagyon és a nők köztulajdonban lennének, a közösség osztozhatna rajtuk. A gyermekeket születésük után nem sokkal elválasztották volna szülőanyjuktól, és közösségi csoportokban nevelődnek: e tökéletes államban nincs anya, aki ismerné gyermekét, sem apa, aki bizonyos lehetne abban, hogy egy gyermeknek valóban ő az apja.
A Platón által megformált Szókratész államában levő vezetők és alattvalók egymáshoz való viszonya a kormányos és hajós, a pásztor és a nyáj, az orvos és a beteg viszonyához hasonlítódott. És ez természetesen marhaság, semmi szín alatt sem lehetett Szókratész vélekedése. Ha Szókratész mindezt hallotta volna, nyilván így szól: „Héraklészre! Mennyi hazugságot hord össze rólam ez a fiatalember.”
Platón vélekedése szerint a legjobb államberendezkedés az őrök egységes nevelése útján valósítható meg, a legjobbakat és a csenevészeket ki és el kell választani és más rendekbe rakni. A fiúgyerekeket neveléssel fegyelmezett férfiakká kell nevelni; részletesen leírja a nevelés testi – lelki folyamatát, hogy milyen zenével, milyen mesékkel alakíthatók a gyerekek a kívánt tulajdonságúakra. Homérosz hallgatása például tilos, mert irigyeknek és bosszúállóknak ábrázolta az isteneket.
Festményeken csak erényes embereket és isteneket lenne szabad ábrázolni, nehogy a gyerekekre káros hatással legyenek!
Bármilyen magántulajdon Platón Államában tilos volna.
És így tovább, nem sorolom, bárki elolvashatja az Állam című dialógus tíz könyvében.

Nincs semmiféle adatunk, sem Xenophóntól, sem Diogenész Láertiosztól, sem Hérakleidésztől sem más filozófus életrajzokat írt személyektől arra vonatkozóan, hogy Platón aggkorára még idealistább lett volna, mint korábban, sem arra, hogy érelmeszesedésben szenvedett volna az agya: adatunk csak arról van, hogy nagyon vénen, nagyon kétségbeesve harmadszor is elutazott a szicíliai Szürakuszaiba.
No, és épp ez az, amiről én mesélni szeretnék, erről a három nevezetes útról.

Platón első ízben negyven éves korában utazott Dél-Itáliába, feltehetőleg turisztikai céllal, hogy megnézze az ott található nevezetességeket, a Vezúvot, az Etnát, Szkülla és Charübdisz meg Aiolosz szigetét, továbbá azt a helyet, ahol Empedoklész öngyilkos lett, ám egész más élmény érte. Utazásai során megismerkedett ugyanis Diónnal, aki aztán élete második szakaszának meghatározó személyisége lett.
Ez a Dión Szürakuszai uralkodójának, az idősebb Dionüsziosznak a sógora volt, de a zsarnokkal ellentétben idealista, álmodozó ember. Hallott Platón államelméletéről, politikai álmairól, és elhívta a filozófust Szürakuszaiba, hogy nyerje meg sógorát felvilágosult zsarnoki eszméinek.
Mármost mind Dión, mind Platón idealisták, sőt naívak lévén hittek abban, hogy Platón – egyébiránt szörnyű – elméleteit Dionüsziosz tárt karokkal fogadja, Szürakuszaiba mentek, és hamar tapasztalták, hogy a dolgok enyhén szólva nem elképzeléseik szerint alakulnak.
Egyrészt Platón nagyon hamar elundorodott az udvari szokásoktól, példának okáért attól, hogy a türannosz képes volt egy kilencven napig tartó lakomát rendezni. A filozófus undorában bírálgatni kezdte az udvar erényeit – pontosabban azok hiányát -, hamarosan rátért magára Dionüszioszra is, egyre inkább úgy beszélt, mint holmi vátesz, zsidó próféta, orákulum, ezt meg Dionüsziosz tűrte rosszul.
”Az az úgynevezett boldog élet, amelyet ti itt éltek, hogy napjában háromszor megtöltitek a gyomrotokat, és minden éjjel nőtársaságban tértek nyugovóra, egyáltalán nem szolgálja az állam érdekeit!” – dünnyögte, majd morogta, utóbb harsogta Platón.
”Beszéljünk hát az erényről!” – vetette közbe Dión, mire Dionüsziosz a filozófushoz fordult, sejtve, hogy nem fogja megkapni a néki kötelesen kijáró tiszteletet, és ez okot adhat a fellépésre.
”Minek is jöttél te Szicíliába?”
”Hogy keressek egy erényes embert…” – adta Platón a választ. Erre az uralkodó, épp csak magára nem mutogatva azt kérdezte: „És nem gondolod, hogy megtaláltad?”
”Egyáltalában nem gondolom!” – vágta elébe Platón.
”Szavaid aggkori gyöngeségről tanúskodnak!” – kiáltotta az immár földühödött zsarnok. (Ne feledjük: ekkor még Platón kevéssel múlt negyven esztendős.)
”A tieid pedig türannisz-lelkületről” – vágott vissza a a filozófus.
Alig van mit csodálkozni azon, hogy kevés kettősóra telt el, Platón megkötözve találta magát Pollidész rabszolgakereskedő hajójának fenekében, aki azzal a paranccsal indult útnak, hogy adja el Platónt az aiginai rabszolgapiacon.
”Ez úgyis filozófus” – mondta Dionüsziosz cinikusan -, „észre se fogja venni.”
Mindennek dacára Platón első szicíliai kalandja szerencsés véget ért: a kürénébeli Annikerisz fölismerte, és nem csak kiváltotta őt húsz mináért, de pénzt és egy kisebb ligetet – Akadémosz-ligetét - ajándékozott imádott filozófusának, aki aztán azon a birtokon, Athén mellett nyitotta meg nevezetes Akadémiáját.
Minden esetre – legalább is feltehető – Platón nyilván nem élete legszebb emlékei között tarthatta számon a szürakuszai zsarnokkal való találkozását, hogy füstbe ment reményeiről már ne is szóljunk.

És épp ezért oly meglepő, hogy a 102. olimpiai évben – melyet mi a Kr. e. 368. évnek mondunk -, mikor ifjabb Dionüsziosz lépett a szicíliai trónra, és Dión újra Szürakuszaiba hívta Platónt, a filozófus csak kicsit vonakodott a korábban történtek miatt, végül azonban mégis beleegyezett az utazásba mondván, nehogy saját szemében is olyannak látsszon, mint azok, akik csak beszélnek, beszélnek de sohasem tesznek semmit.

Ezúttal – kezdetben - nagy tisztességgel fogadták: ám a helyzet ismét és hamarost rosszra fordult. Ifjabb Dionüsziosz udvarának elöljárói újra elunták Platón erényről szóló szövegeit, rossz, görbe szemmel figyelték működését, aztán nekiláttak.
Diónt hazaárulással vádolták meg az ifjú uralkodó előtt, és hozzáfűzték: „Platón tanácsára tette, amit tett.”
A fiatal, de atyjához máris hasonló türannosz valójában nem tudta, mi tévő legyen, minden esetre – kétségek közt hányódva, de – száműzette Diónt, Platónnak viszont megtiltotta, hogy vele tartson.
A jelek szerint II. Dionüszosz nagyon szerette volna fönntartani ama látszatot, hogy ő a filozófia filosza, kedvelője. Magában meg azt gondolta: „Nagyon nem szeretném, ha Athénbe érve rossz híremet költené.”
(Igazság tetszés szerint válogatható.)
Vesztére Dionüsziosz a fenti szöveget egy alkalommal megismételte a filozófus előtt is, nem számítva arra, hogy Platón tanult holmi iróniát Mesterétől.
”Nem szeretném” – mondta Dionüsziosz Platónnak -, „ha Athénbe érkezve rossz híremet költenéd!”
Mire Platón: „Remélem, hogy az Akadémián nem vagyunk annyira szűkében a témáknak, hogy ilyesmikről kellene beszélnünk.”
Aggkorában, midőn már szerencsésen túl volt a hihetetlennek tűnő, mégis elkövetkezett harmadik útján, Platón így magyarázta kudarcait: „Nincs az a városállam, amely bármilyen törvény alatt megőrizhetné nyugalmát, ha az emberek rendjén valónak találják, hogy minden tulajdonukat különcködő kicsapongásokra tékozolják, és kötelességüknek tekintik, hogy mindenben lusták legyenek, kivéve az evést, az ivást és a kicsapongások fáradságos gyakorlását.”
Vagyis a halál felé ballagó filozófus még mindig az erény hiányában kereste az államformák és törvények csődjét.
Talán… Talán igaza is volt.
Végül Platónnak másodjára is sikerült megszöknie Szürakuszaiból, és amint hazaért Athénbe, kit látott az Akadémia tanítványai között? Na kit? Hát a kedves Diónt, aki már kétszer ugrasztotta át a palánkon.

Hinnétek, hogy harmadszorra nem hagyta magát megugrasztani, de nagyot tévednétek! Általában a filozófusok logikus viselkedésének valószínűségét hajlamosak vagyunk eltúlozni.
Ugyanis a 103. olimpia harmadik évében – azaz  Kr. e. 361-ben - Dionüsziosz számos levélben kérlelte Platónt, hogy látogasson el ismét hozzá Szürakuszaiba, és még a tarentumi püthagoreusok támogatását is megnyerte. Lépten-nyomon mondogatta, hogy nem élhet mestere nélkül, és még egy gyors háromsorevezős hajót is érte küldött Paireuszba, Athén kikötőjébe.
Nem tudom, a sok naív szeretethullám hatotta-e meg Platónt, vagy a türannosz kerek-perec üzenete, mely úgy szólt: vagy felszáll az érte küldött hajóra, vagy elkobozza Dión ottmaradt javait, minden esetre kötélnek állt.
Platón ekkor már öregember volt, életének hetvenkettedik évében járt, azonban Diónhoz fűződő barátsága miatt beleegyezett, hogy „ismét meglássa a szörnyű Charübdiszt”.
E megjegyzésben én jelképet szimatolok: ugyanis ahhoz, hogy Platón eljusson Athénből Szürakuszaiba, egyáltalán nem kellett áthajóznia Szkülla és Charübdisz legendás sziklái között – vagyis a messinai-szoroson, mert az északabbra van Szürakuszainál. Erős a gyanúm, hogy a „szörnyű Charübdisz” kitétel magára Dionüszioszra vonatkozhatott.
Teljes joggal, mert a zsarnok szicíliai ezúttal is sietve visszaszívta minden ígéretét: Diónt nem engedte hazatérni – mellesleg javait csak elkobozta -, és Platón megint afféle házi őrizetben találta magát, immár közelebb a hetvenhez, mint a hatvanhoz.
De ezúttal is jótevőre akadt: a már fentebb megnevezett püthagreusok közül egy, bizonyos Arkhütasz mentette meg Dionüsziosztól és a haláltól. Ez az ember az éj leple alatt fölvette Platónt a hajójára, és épségben hazaszállította.
Egyébként néhány év múlva Dión sikeres puccsot hajtott végre Dionüsziosz türannisza ellen: nyolcszáz, főként Athénben toborzott emberével megtámadta Szürakuszait, és elkergette a zsarnokot.
Meglehet, Dión talán megvalósította volna Platón rémálom államát, de rövidesen elárulta és megölte  -megölette - őt Platón egyik volt tanítványa, Kallipposz.
A történelem tanúsága szerint a tanítványok kb. 8,33 százalékával szoktak kisebb bajok lenni.
Platón pedig nyolcvanegy esztendős korában egy esküvői lakomán halt meg, bizonyosan nem azért, mert túlzabálta magát: mértékletes ember volt egész életében, hát még öregkorában.
Akadémosz hérosz ligetében temették el, ma is ott van sírja.
Elképzelt Állama és Törvényei – szerencsére – sosem valósultak meg a történelem során, bár vannak adataink arra vonatkozóan, hogy számos diktátor vagy diktátorhajlamú politikus előszeretettel tanulmányozta e két művét
Hosszú élete során – mondják az egybehangzó és hiteles vélemények – soha, senki sem látta őt nevetni….

Június tizenhetedike van

Ma, amikor bizonyos gyanús körök – ők tudják, miért -nagy erővel szeretnék elhitetni velünk, hogy az erdélyi magyar irodalom fémjele Wass Albert és Nyírő József, hadd ajánljam figyelembe ismét Sütő Andrást, aki 1927-ben ezen a napon született, és aki igazán igaz, igazi író volt, és számomra Ő  jelenti az erdélyi magyar irodalmat, nem amazok.
Sok szépség bukkan föl emlékezetemből máskor is, ma is, születése napján: az Ádvent a Hargitán, A szuzai menyegző, az Egy lócsiszár virágvasárnapja, Az álomkommandó, az Engedjétek hozzám jönni a szavakat!, és főleg, és nagyon gyakran az Anyám könnyű álmot ígér.
Tessék csak újra megízlelni! Hol és mikor tudott ilyet Wass Albert, Nyírő József? Tamási Áron tán igen, Ő igen, de azok?
” A könnyű álmot anyám naphaladáskor az udvaron ígérte meg a cöveklábú asztalnál, amely nyári napokon piros paradicsommal, frissen hámozott uborkával, mezőségi sajttal vár haza engem; ősszel is vár, s olyankor, ha sírós az idő, a tornác fájáról nézem, és igyekszem tanulni valamit tőle. Fűzfalábaival makacsul a földbe kapaszkodik, esőben, jégverésben tisztul, s télen is vár, hóval borítottan, akár egy fehér koporsó.
Az ígéretre felkaptam a fejem, mintha tündéri szót hallanék. De a szó, mit a mesékben az égi magasság szokott küldeni, alantról hangzott, majdnem a föld porából, a mályva, porcsfű és törpebürök szintjéről, ahol anyám rongypokrócon ülve Jóska öcsém ingét foltozgatta. Ölbe emelhető kicsinységében most még soványabbnak láttam őt, kis, pihenő szaladgálásnak a felmelegedett földön. A keszkenő alól kibuggyanó hajtincsében megszámlálhatatlanok már a fehér szálak; mint a sokat mosott vászon, a szeme is világosodik. Barna volt, úgy emlékszem, a gesztenye korai változatából.”

Továbbá

1882. június tizenhetedike jeles, kitüntetett napja az egyetemes zeneművészetnek. Ezen a napon született Igor Sztravinszkij.

1898-ban e napon született M. C. Escher, ez a különös holland grafikus és festőművész, a perspektivikus játékok és geometrikus formák nagy mestere.

Nehezen hihető, mégis hinnem kell: ma ötvennégy esztendős Méhes Marietta, a szépséges és jeles színésznő (Eszkimó asszony fázik; Anche lei fumava il sigaro), a mára már legendássá lett  Trabant zenekar nagyszerű énekesnője, aki ma a messzi New Yorkban él és alkot grafikusként, és csak olykor-olykor hallhatjuk szép hangját!

Június tizenhatodika van

A humanista gondolkodásnak adekvát művészi forma a reneszánsz; annak legadekvátabb,  csodálatos írója, Giovanni Boccaccio, 1313. június tizenhatodikán született.
Emléke előtt egy vándortörténettel tisztelgem lentebb.

Csúf, igaztalan nap volt 1958. június tizenhatodikán. A Gyűjtőfogház udvarán kivégezték Nagy Imrét, Maléter Pált és Gimes Miklóst.

*** *** ***

Vándortörténet,
azért, mert a Pancsatantrában kezdte pályafutását, aztán Apulleiushoz költözött, majd Chaucerhöz, végül a drága Boccacciotól jutott hozzám.
A címe?
Legyen a címe:

A dézsahordó, az asszony, a szeretője meg a butatök férj

Mindenek előtt azt kell tudnotok olvasóim, kik – remélem – akadtok még, hogy a mi nagyon  kedves, apróhegyek és szelíd dombok között megbúvó városkánk – Trestelle delle Colle* -, szép katedrálisától, bibliotékájától, dombra kúszó szőlőitől, mandulafáitól, illatlonc bokraitól, gyönyörű panorámájától eltekintve még arról is híres volt, hogy  az ismert Világ összes városa közül, mifelénk éltek a legcsapodárabb, leghuncutabb ifjú feleségek.
És köztük is a legcsapodárabb – szívem-lelkem szép ifjúsága idején - volt Trestellében a hitvesi hűtlenség  „non plus ultra”-ja: Belladonna d’Amare**.
Belladonna férje vagy húsz esztendővel volt öregebb a szép, ifjú, kikapós donna Bellánál, és sok száz szeszterciusszal szegényebb is volt.
Általában elmondhatjuk, hogy Marito Povero***, az együgyű és egyszerű varga, sosem volt gazdag, és sosem lett gazdaggá, de még csak jobb módba sem kapaszkodott fel.
Minthogy – föltehetőleg – mesterségében sem tűnt ki, be kellett érnie avval, hogy egy igen módos céhtulajdonos kézi-műhelyében fűzze tűbe napszámban a szurtos varrófonalat: ó, be’ szörnyű lét is az alkalmazotti lét!
Povero – szegény - minden jókor reggel fölkelt, elbandukolt a Ponte di Porto túlfelére, és igazán mondom, nem érezte a nádrusok, cédrusok, citrusok illatát, bizony mondom, meg nem hallgatta kelő madárkák kellő énekét, hanem csak ment leszegett fejjel, aztán ugyanolyan leszegett fejjel szegett be bocskorokat, stivalléket, miegyebeket.
És az is való, kétségtelen, bizonyos, hogy alig ért minden áldatlan reggelen szegény Povero a híd túlfelére, Belladonna, csélcsap, kikapós felesége, már nyitotta is házuk hátsó kapuját, fogadta épp való szeretőjét (szeretője pedig minden időkben vala), és aztán órákon át áldoztak Érosz oltárán, napra-nap.
Hosszasan áldoztak, és jó mélyen…
Így történt ez 1… július havának tizenkettedik napján – hétfői nap volt, ha jól emlékszem – is. Povero  - szegény - két szelet kenyérrel, fél liter borral és két kicsinyke sajttal távozott a híd és a hídon túli műhely felé, és épp csak, hogy eltűnt a sarkon túl, amikor már be is tért hűletlen ágyába Amante, az épp való szerető. És vitézlő módon vitézkedtette férfiúi büszkeségét Povero asszonyának fürjecskéjében.
Már-már végét akarták vetni szerelmes tusakodásuknak, mikor főporta kulcsának zörgése riogatta föl a pásztor-másfélóra nyugalmát, majd hörgő kiáltozása a szegény férjnek, Poverónak, ki nem tudta benyitni saját ajtaját, melyet legalább is sajátjának vélt. És még akkor az is volt: a bejárati ajtó, még az övé volt, legalább is a házának bejárati ajtaja az övé volt. Felesége bejárati ajtajáért már nem tenném tűzbe kezemet…
Miot csináljunk, jaj mit is? Egy nagy dézsahordó állt a konyha sarkában, másfél ember magasságú, két ember szélességű, hát madonna Bella oda bújtatta szeretőjét, amúgy pucér voltában. Pucéramante jól eltűnt a dézsahordó homályában, akkor beengedte szegény Poverót madonna Belladonna, és szólt hozzá, kevéssé szerelmetes hangon:
„Nahát, te ilyen-olyan!” – kezdte garatjára őrölni szegény férjét Belladonna. - „Hát fényes napnak napján kell hazatérni, és nem munkálkodni, hogy a napi betévő – néked is – meglegyen?”
 „Csillapodj szép Hölgyem, kedves Feleségem! Ma a gazdánknak a bíróságon kelle hamis tanúságot tennie, hát elküldte minden munkáskezét haza. De ládd, a napi betévőnkről azért én gondoskodtam. A folyóparton, a hídnál találkoztam rég való Ziónkkal, aztán eladtam neki tizenegy szeszterciuszért ezt a tébláboló dézsahordót itt. Rövidesen jön is, hogy elvigye.”
„Nahát, te ilyen-olyan!” – folytatta férje őrlését Belladonna - , „te élhetetlen: tizenegy vacak pénzért vesztegetnéd ezt a jó kis hordót? Én húsz szeszterciuszt kapok majd mindjárt dézsahordónkért, csak a vásárló épp most vizslatja bévülről, hogy mennyire vízköves, aztán ha jónak véli, megadja majd az árát…”
A dézsahordóban gubbaszkodó Amante elértette Belladonna fennhangon mondott szavait, sietve holmi takar-rongyokat kerített szemérme elé, aztán előbukkant a dézsából, és mondta:
„Hát hölgyem, talán lehet is szó üzletről, csak hogy úgy látom, sok piszokkő rakódott a hordó belső falára, azt sem tudom, nem korhadtak-e a dongák mögötte? Ha kapok egy kis mécsesfényt, megnézem és megkapirgálom bévülről…”
„Már sose fáradjon tisztelt vevő!” – rikkantotta Povero – „Legyen az az én dolgom!”
Sietve mécsest fogott, mécsessel bebújt a dézsahordóba, és kezdte kapirgálni a piszokkövet annak belső faláról.
Asszonya meg rákönyökölt a dézsahordó peremére, és csak irányítgatta szegénypovero férjét, hogy itt is, meg amott is csak dörzsölje a hordó falát keményen.
Valójában ez az ide-oda dörzsölésre szóló utasítások nem a férjének, hanem szeretőjének szóltak, aki Belladonna szép fara mögé került, fölhajtotta annak bő szoknyáját a derekáig, és próbálta hamarost bevégezni az ágyban megkezdett vitézkedését.
„Hej! Jobbra is, balra is, fönt is, lent is uram! csak dörzsöljed bátran!” – imígyen szólott Belladonna.
Aztán eljött  a pillanat, a két férfi egyszerre vetett véget munkálkodásának: Belladonna is, Amante is fölötte jónak, igaznak és igazán bevégzettnek ítélte mindkettejük szorgoskodását, és Amante már csak arra kérte meg szegény Poverót, hogy vinné el hátán az ő lakóhelyére a dézsahordót, amit szegény Povero  - a húsz jó pénz reményében - szívesen meg is tett…


*ilyen nevű Várost persze ne keress Drága Olvasó a térképek tájain, mert Városunk való nevét elhallgattam.
** ilyen nevű hölgyet persze ne keress Drága Olvasó elhallgatott nevű Városunkban, mert a Hölgy való nevét elhallgattam.
***természetesen a férj neve is általam elhallgatott.