Nem szépen, nem békésen, hanem gonoszan, rosszindulatúan ragyogott föl, olyannyira, hogy a domboldalon mindig hangzó láthatatlan aranyos moraj, a környékbeli kaptárok szorgos lakóinak neszezése is elnémult váratlan.
Nyaranként ez a reggeli óra tulajdonképp már késeinek számított, a község lakói majdnem mind ébren voltak, és kertjeikben szorgoskodtak. Így aztán elég volt Blaskó Husi Pistának fölkiáltani: „Mi az isten csudája?”, hogy tíz percen belül összecsődüljön a falu, és nézze a ragyogó Valamit.
„Ott van, ahol a Gazsiék háza.” – vélte Kétökrös Kis Matykó, és erre sokan rábólintottak.
Gazsi a községi cigány volt: egy bizonyos törvényerejű rendelkezés kötelezővé tette, hogy minden falu legalább egy cigánycsaláddal rendelkezzék, hát itt Gazsiék képviselték a statisztikai átlagot.
Semmi bajuk nem volt a falubélieknek Gazsival, Gazsinak sem a faluval, csak hát a cigányok már olyanok, hogy szeretnek kicsit elkülönülni, ezért épült a Gazsiék vityillója hangyapecsnyit távolabb a falutól, a domb oldalába.
Egyetértettek hát mindannyian a felől, hogy a szokatlan ragyogás ott van, ahol Gazsi háza, de abban már szétdőltek a nézetek – ahányan, annyifelé –, hogy mi is légyen ott.
Szerelmes Nyúl Piroska álmodó tekintettel nézte, s azt súgta: „Csillag szállt le a földre…”
Blaskó Husi szerint valahogy, valami víz került oda, víz csillog a domboldalban, de amikor Gavró Lajcsi rákérdezett:”Oszt hogy’ nem folyik le nagyokos, há?”, Husi elgondolkodott, s magában igazat kellett adnia.
Kató mami egyre csak azt sopánkodta, hogy ő látott már „illyet a háborúba’…Ellenséges fegyver, katyusa vagy repülő vagy tank lesz az”.
Éppen elgondolkodtak, amikor megérkezett Mellényes Szabó Gábor.
Szándékosan késett egy keveset. Az ő rangjához, pozíciójához méltatlan volt a sietség, méltatlan, hogy a többiekkel együtt érkezzék.
Fecsegjék csak ki magukat előbb a parasztok, aztán jön Ő, s majd megmondja, mi legyen.
Ami azt illeti Mellényes Szabónak hivatalosan nem volt sem rangja, sem pozíciója, ha szójátszani akarnék, azt mondanám: az ő pozíciójához méltatlan lett volna bármily pozíció.
Viszont tekintélye volt.
Tudja Isten az is honnan került elő, mert soha ki nem derült, hogy ő lett volna legokosabb, legműveltebb a faluban. Még a leggazdagabb sem ő volt.
Talán csak a nagy hangja, erőszakos nagyképűsége tette első helyre, hisz ragadványneve is erre utalt: nagy volt a mellénye Szabó Gábornak, vitán fölül nagy.
És imádott basáskodni, de úgy szerette tenni ezt, hogy atyáskodásnak tűnjék föl.
Most is a tettek mezejére lépett. Mutatóujjának egy lövéshez hasonló mozdulatával jelölte meg, hogy ki szóljon. Ha a szóló belebonyolódva mondandójába dagályos kezdett lenni, egy kézmozdulattal állította le, s már fordult a pisztoly-ujj a következőre.
Lassan alakult a vélekedés. Valami szörnyű és ellenséges fenevad költözött a domboldalra, Gazsiékat vagy fölfalta vagy elüldözte, s most lélegzetet gyűjt a falu elleni támadásra.
Egyszóval: baj van, nagy baj.
Mellényes Szabó összegezte magában a hallottakat, s úgy érezte, eljött az ő napja.
„Mindenek előtt…” – kezdte sóhajtva, mintha nehéz, de elkerülhetetlen döntést hozott volna – „mindenek előtt javaslom, hogy ebben a helyzetben válasszunk meg engem Elöljárónak. Éspedig teljhatalmú Elöljárónak, akinek rendelkezései azonnal és vita nélkül végrehajtandók. Ki szavaz erre?”
A falubéliek előbb egymásra néztek, aztán a le földre, de felemelték kezüket a szavazásra.
„Egyhangú!” – konstatálta Mellényes, aztán nekilendült.
„Most, hogy a baj nem csekély, rendkívüli intézkedéseket kell foganatosítanunk. Mindenek előtt: járőrözni kell a domb lábánál, az akácos és a domb közötti területen. Erre két-két embert osszunk be..."
Elemében volt, mondhatnám halavízben volt, lubickolt a hatalomban.
„A dombra menni mától tilos! Nyúl Piroska és Farkas Jenci is: mától tessék az akácosban szeretkezni, s nem a domboldalban!”
Erre ráhümmögtek, főleg a férfiak: könnyebb lesz kilesni őket így, mint a dombon. Tehát: helyes, jó rendelkezés.
„Tanító úr!” – folytatta Mellényes Szabó parancsosztó intonálással – „Mától kérem a Pitypangos Harsona minden számának bemutatását, még mielőtt megjelenne!”
Tudniillik a faluújságot, nevezett Pitypangos Harsonát, a Tanító úr főszerkesztette.
Általában véve is: szerkesztette.
Sőt, a cikkek jelentős számát is a Tanító úr írta a lapba.
Minden cikket a Tanító úr írt.
Eddig tehát semmiféle cenzúra nem volt, értelmetlen is lett volna. Hacsak nem az öncenzúra…
„Igenis, de mi célból?” – védte harcosan a sajtószabadságot a Tanító úr.
„Beláthatja Tanító, hogy ebben a helyzetben csak harcosan optimista cikkek jelenhetnek meg, kispolgári pesszimizmusnak itt nincs helye! Értve vagyok?”
A Tanító bólintott: helyénvaló a rendelkezés, helyénvaló mindenképpen.
„Továbbá: a kocsma nyolckor zár, villanyoltás és csendrendelet nyolc után”
Női bólintások, férfimorgolódás.
Végre is Barna Szabad Pista bácsi rászánja magát a lázadásra: „Mér’?”
„ A vadállat napnyugta után fog támadni, ez nyilvánvaló. Azt akarják, ne halljuk a szörnyű zajban, ha megindul?”
Ez ésszerű volt, jogos volt, logikus volt. Szó se róla többet!
A nagy osztozkodásban észre sem vették, hogy két dolog is történt egyidejűleg.
A nap odébb vándorolt jelölt égi útján, és a csillogás abbamaradt.
A domboldal felől meg aláereszkedett Gazsi cigány, hogy megnézze-hallgassa: mi a ribillió?
„Mától” – pattog tovább Mellényes Szabó – „kijárási tilalom van érvényben este nyolctól hajnal ötig, illetve napnyugtától napkeltéig. A falu utcáin ez idő után csak a járőrök tartózkodhatnak!”
Gazsi nyújtogatja a nyakát az embergyűrű mögött, míg aztán Kató mami észre nem veszi.
„Gazsi! Hát te élsz?”
Gazsi nem érti, hát megmagyarázzák neki, hogy fölfalta vagy elüldözte őt és családját a csillogó fenevad, ami a domboldalra költözött.
„Költözött a rosseb…” – véli Gazsi –„beüvegeztettem az ablakot, tudják, amin eddig papír volt, ’szt’ az csillogott.”
Lassan, elgondolkodva visszatérnek kertjeikbe, a konyhákba.
Piroska meg Jenci nekivágnak az akácosnak.
Ám Mellényes rendeleteit a következő napokban sem vonja vissza senki, maradnak hetekre, hónapokra, évekre.
Maradnak.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése