És...

…a Rózsa Ferenc utca végig sárga keramittal volt burkolva, ami gyönyörű volt, épp csak a hó lehulltával nem lehetett átkelni rajt’.
És cangázni sem volt épp egyszerű.
És lovaskocsik jártak még be a Körútról a Wesselényi utcába, de már igen korszerűen fölszerelt lovakkal: hasuk alatt batyu volt, hogy ne izéljenek a Wesselényi utca kövezetére, a bazaltkockákra.
És cangázni a bazaltburkolaton se volt egyszerű éppen.
Hú!
Az, hogy szétrázta a zrityódat…
És miután fölrobbantották a Nemzeti Színházat a Blahánál, a Wesselényi és Izabella utca háromszögű  terében lévő színházat (Magyar Színház lehetett? Vagy Néphadsereg Színház? Ne röhögj gyerekem! ilyen biztos, hogy volt) kinevezték Nemzetinek.
És sokkal, sokkal később modern homlokzatot tettek rá.
És: nagy kár volt.
És meg kell mondanom, hogy azon a téren, egy kétemeletesben született Rejtő. P. Jenő Howard.
És persze, ezt akkor nem tudtuk – hogy is tudhattuk volna? -, mert Rejtő a három téből a tűrt volt.
Épp hogy…
Még jó, ha….
És mi kamaszok estelente hét előtt valamivel ott vártunk a Wesselényi utcai frontján a Színháznak ( a faránál mondjuk), notesszel a kezünkben.  Míg nem jött el Bessenyei, Agárdi, Ladányi, Szabó, Básti érkezési ideje, hogy autogramot kérjünk Tőlük.
Akkor még nagy tiszteletnek örvendtek a Színészek.
És később - amikor beszoktam a felesezésre a Színház Presszóba -, már nem lepett meg, hogy a Tiborc - jelmezben kilógó színész  (mondjuk a zseniális Őze Lajos) benyomja a felest, és rohan vissza, mert következik a jelenete.
És már  akkor nem kértünk autogramot: valahogy ciki lett volna. Tán még mindig tiszteletnek örvendtek a Színészek (főleg a Színészkirályok), de már autogramot nem kértünk.
Hogyisne?
Már akkor mi voltunka zsenik! Mind a tizenhat évünkkel.
És majd mi megújítottuk a magyar színjátszást…
Majd.
Aztán valahogy nem volt érkezésünk…
És a környéken sok filmet forgattak, mert még szép volt a Város: olyan krúdys helyek voltak, hogy el sem hiszed.
Krúdy-szelleme lakott a Dob utcában, a Majakovszkijban (hahó! képben vagy? Király utca), Krúdy élt a Kazinczy téren, meg a sok környékbeli gettós utcákban.
Persze, hogy nem tudtuk, mi az a gettó.
De azért zsidóztak – zsidóztunk rendesen: de  halkan. Jóval halkabban, mint manapság.
És az Almássyn vették föl - például - a Fiúk a térről legtöbb jelenetét.
És a Szindbádot is ott forgatták a sarkon, a bronz kutyus farkánál (ott volt már? vagy még az Izabella téren? Igen: tán később pakolták át): mindenesetre, ott forgatták a Huttyra Ferencben, ahol - ha nem forgattak éppen - akkor focizni lehetett, mert olyan ritkán járt be autó.
És egyszer mégis bejött egy: URH: és kipattantak a hék, és halál komolyan megkergettek minket.
Ráértek minket kergetni huttyrautcaifocisokat, mert bűnözők alig voltak.
Voltak egyáltalán?
Mert hát hogy is lettek volna? A KMK (NB! tiniknek: közveszélyes munkakerülés), simán bűntett volt, amiért elvitték a népeket.
És én egészen a Rózsák teréig menekültem, és a zsaruk biztos látták, hogy én vagyok a legkevésbé sportos…
Hát üldözőbe vettek.
És én annak rendje - módja szerint - ahogy egy Ságvári filmben láttam, gondolom – bemenekültem az első kapualjba.
És a zsaruk megtaláltak. Pechnek mondtuk akkortájban…
És a zsaruk jól elkalapáltak, pontosabban: kaptam nehány pofont (ki számlálta volna?), meg egy-két gumibotot a vállamra.
És az nagyon fájt!
Hú: nagyon!
Na, és akkor jött a Husi - akinek a fatyója zsaru volt, tökre ismerte a bétékát -, hogy menjek csak be a Péterffybe, vetessek látletet, ’szt avval menjek a kürtbe följelenteni a hekusokat.
És én engedelmesen végig is csináltam.
Látlelet, Kürt utca, kapitányság.
Ifjú rendőr állja utam a kapuban: hova, hova?
Mondom: látlelettel jövök, megvertek rendőrök, és följelentést akarok tenni, mert nyolc napon túl gyógyulok, ha meggyógyulok egyáltalán.
Ifjú fakabát megnéz alaposan, az „elmegyógyászok elnéző mosolyával”, s mondja: a földszint hétben lehet följelentést tenni.
És három szekrény fogadott a földszint hétben, de abból legalább kettő rendőr volt.
Vagy verőlegény még horthymátyásrákosimiklós idején.
(Na jó: tudom, hogy lecserélték őket addigra már rég!
Persze az is igaz: Apu sosem politizált, meg képtelen volt utálni bárkit, de amikor a „rendőrspiclilajos” végigment a Rózsán, akkor Apu tüntetően elfordította a fejét, és mintha káromkodott volna.
Ez persze ki van zárva: Apu sosem káromkodott!
Na jó: egyszer.
És amikor tudakoltam, csak azt mondta: besúgó.
És soha, soha nem derült ki, hogy  mikor volt spion a pasi. A harmincas években?
Ötvenesekben?
Mindegy: utáltuk mindannyian buzgón.)
És ő is rég meghalt már. A spiclilajos.
Uram! Fogadd magadhoz a spicliket is!
Utánam, Olvasó! Vissza a huttyrába.
Szóval a Szindbád sok jelenetét ott forgatták.
És mi megnéztük Latinovits Zoltánt forgatás közben.
És megmaradt bennem, hogy ha valami nem tetszett Neki, leült a huttyra-járdára (alacsony kis ülés eshetett Neki, mert volt ahol a z idő, az eső meg a járkálók egybemosták a járdaszegélyt a macskaköves úttesttel), nekivetette hátát egy gázlámpa vagy egy soványka akác tövének, s csak azt mondta Huszáriknak:  „Nem kell!”
És nem kellett.
Az.
 Neki volt igaza!

És a hatvanhetes villamosnak olyan hosszú volt az útvonala, hogy tán el sem hiszed nekem.
Fölébredt álmából, csöngetett egy picit Pestújhelyen a MÁV-telep előtt (tudod gallagabi, ahol a suli volt, amit nyáron azért bámultunk meg, mert napóra volt a falán, télen meg azért mentünk oda, mert föllocsolták a röplabdapályát és - hipp-hopp - koripálya lett), aztán átment végestelen-végig a Városon: átment az Erzsébet-hídon (igen! tényleg!) és a Szarvas-térnél megint csöngetett picit.
És fölhúzható rácsa volt ajtó helyett. Mert a ki-behúzható ajtó, nem a lépcsőnél volt, hanem odabent a kocsi és a peron között.
És hogy milyen volt odabent, azt nem tudom, mert én mindig a peronon maradtam.
Persze a hatvanhetes már csak akkor ment át az Erzsébet-hídon, amikor megépült az új híd, s evvel az utolsó háborús mementó is  eltűnt.
Mert sokáig csak a két béna lábcsonkja meredt ki a Dunából, mint Kid Sampson két lába deréktól elvágva, amikor Yossarian pilótája rosszul számította ki a fürdőzők megsturcolását, és egy léghullám lecsapta a gépet, és erre a csóró Sampson ment rá.

Ott láttam először búvárt.
A Dunaparton, az Erzsébet-hídnál.
Nehezet, nem könnyűt.
Apu figyelt arra, hogy mindenhol ott legyünk, ahol valami van vagy történik a mi Városunkban. (Apu budapest-mániás volt.)
Ezért, amikor hírét vette, hogy valamiket kiemelnek a Dunából, akkor kézen fogott. 
(Ó! ugyan már! hol engedtem én már az idő tájt, hogy csak úgy kézen fogjanak, kivéve tán Julit, ő meg nem fogott, nem fogott kézen.  Az Istennek sem!)
Szóval lementünk az Erzsébet-hídhoz, és épp egy férfi merült: mondjuk, nő is lehetett, mert hatalmas vörösrézgömb volt a fején (és vörösrézgömbben minden tehén fekete), gumiruha fedte testét, a gömbből réz gégecső nyúlt a partra, aztán meg még le is ment a víz alá: onnan kezdve bajosan mondtam volna meg a nemét. Lényegében vízkedvelő orángután is lehetett.)
És hetvenkettőben (hetvenegyben?) kiderült, hogy avval a pár hatvanhetes rendőrpofonnal, csak szoktatni akartak.
Mert a Mosonyiban a március tizenötödikei ellentüntetés után a fakabátok három napig folytatták átnevelésemet.
Elmondom a kedvencem.
Végy egy elég kicsi, elég berendezetlen szobát a rendőrség épületében. (Szerintem, meg kell lennie még, mert a Mosonyi nem sokat változott kívülről.)
És legyen benne egy íróasztal, meg egyetlen (ez fontos), egyetlen szék.
És legyen benne egy darab rendőr. (Nyomozó, verőlegény, törzsőrmester elvtárs, polbi…Hát tudom én?)
És mondja azt, hogy üljek le, aztán az a rendőr menjen ki!
És jöjjön be egy másik (kicsi különbséggel másik: polbi, törzsőr, verőlegény, nyomozó… Hát tudom én?), aki azt kérdezze: „Mondta valaki, hogy leülhet?”! Pofon jobbról, bár a franc emlékszik…
Erre persze fölállsz, mint…
És állsz.
Menjen ki most ez utóbbi, és jöjjön be az előbbi, és kérdezze: „Nem azt mondtam, hogy üljön le?”! Pofon balról, bár a franc emlékszik…
És nem folytatom, da capo al fine folytatták egy álló éjszakán át.
Hogy nem unták meg?
Én: nagyon.

És előbb-utóbb (’67 lehetett?), a fociderbik kocsmában végződtek.
Csakis olyan kocsmákban, melyek árfekvése megfelelt a rövidgatyában elférő aprópénznek (4.50 lehetett maximum egy kevert), részint ahol kiszolgáltak minket, tekintet nélkül a személyinkben lévő születési adatokra.
És voltak ilyen helyek.
Ott volt a Rózsa, a Hársfa, a Rókalyuk.
Derék, kedves Korcsmárosok, akik szigorúan a bevételre voltatok tekintettel, s nem az életkorra!
Hamvadó poraitokban is áldjon meg az Isten Titeket!
Köszönet minden fél deciért!

És a kisstadiban voltak a külföldi zenekarok koncertjei, és bárhogyan kezdődtek is ezek, mindig azonos végük volt.
Lovasrendőrök kardlapoztak.
És egészen mindegy volt, hogy a zenekart Traffic-nek vagy Spencer Davis Group-nak hívták, a döendet a rendőrök mondták ki.
És azért máshová is lehetett menni, már ha lehetett.
Azért, ha kijátszottad a rendet: lehetett.
Illésre például nekem nem lehetett, mert oda föl a Várba csakis úri gyerekek mehettek.
És elvileg csak a derék ifjúmunkások mehettek volna egy darabig az Ifi-Parkba is (ebben az időben volt tízünknek egy vándornyakkendője: működtetése abban rejlett, hogy egyikünk bement, és kiadta a nyakkendőt, akkor a másik is bement…
Ugye érted?
És én sem úrigyerek, sem derék ifjúmunkás nem voltam.
És az Ifipark a Várhegy oldalában volt, és kicsivel följebb a Vár falánál állt egy nagy fa. (Platán tán?)
A NAGYFA volt az.
És egyszer elment a kedvem a vándornyakkendőtől, és azt mondtam: a zenét kintről is hallom, egy kétlityis bor meg olcsóbb és hatékonyabb, mint bent a pohár sörök.
És vettem így hát egy kétlityist (kocsisirma?), és megközelítettem a megközelíthetetlen nagyfát.
Azért vélték megközelíthetetlennek, mert a Nagyfa alatt heverészett a Nagyfa-galeri. (A névadásnak ők sem voltak az úttörői…ha egyáltalán Ők adták maguknak e nevet. Tán ragadványnév volt.
Na és azt tudnod kell, ha mást hallottál volna, hogy cseppet sem voltak veszélyes emberek a nagyfások, sőt igen kedvesen öleltek magukhoz, miután a kétlityist meglátták nálam.
És akkor már csak pirosbetűs ünnepeken jártam a Parkba (hoz), mert megismertem a gumigyári klubot, meg a viát: tudod?
Radics Béla játszott, Közép-Kelet-Európa Hendrixe.

És közben ott volt még a Táncdalfesztivál, a más zenei ízlésűeknek, feszt egész nyáron.
Drága bakter úr, Kislány a zongoránál, azon az első felejthetetlen esten…
Ne röhögj, Tesó! Még a rímet nem is mondtam: tagadni késő, bokáig beléd estem.
Érted, lá? Esten – estem…
És így volt, esküszöm!
Én meg röhögtem, mert megúsztam.
Én azért úsztam meg, mert bokáig beleestem Deák Katiba, aki egyetlen kicsi emelettel lakott lejjebb. Ő az elsőn, én a másodikon.
És csakis akkor találkozhattunk, ha megszólaltak a Táncdalfesztivál fanfárjai, rákezdett a Stúdió 11, és az egész Wesselényi utca hatvanöt szemet szegezett a tévére.
És ilyenkor elfütyöltem a dalunkat („Szemedbe köpjek?”), és Kati kijött a gangra, és én lementem a lépcsőn, és álltunk azon a varázslatos gangon, magunkba szívtuk a kelkáposztafőzelék balzsamos illatát, és fogtuk egymás kezét.
És ez volt a szerelmünk akkortájt, ’69-ben.
Aztán eredményt hirdettek a Fesztiválon, a Fesztiválnak vége lett, amúgy is ősz lett, és Kati elszállt valamerre…
És tudja Isten, hol jársz, kedves Deák Kati?

És életem első tizenkétezer napját hárommal kell elosztani, hogy valami elfogadható átlag jöjjön ki.
Ezek szerint átlagosan négyezer-tizenhét napot töltöttem moziban, ugyanennyit színházban és még egyszer ugyanennyit aí Szabó Ervin Könyvtárhálózat Rózsák téren lévő fiókjában, ott, ahol a Rottenbiller utca összefut a  Péterffyvel.