Pesti panoptikum

Valamikor régen, réges-régen, Budapest is ifjú volt,  és szertelen.
Legalább is én így emlékezem.
És azokban a múlt időkben akácillat derengett fel május hó elején, aztán hárs és olaj is; korábban az édes lonc illata szállt a Város fölé langy éjszakákban.
Már kora áprilistól vagy a Dunapart, vagy a Várhegy felé vonultunk mi  tizenévesek: letelepedtünk hol a parti lépcsőkre, hol a pirosra festett, de kopó-színű padokra, és csak ültünk.
Néztük a Dunát, szívtuk a balzsamokat, lányokról álmodtunk (a lányok meg fiúkról: most már tudom, bár akkor tudtam volna); volt, ki tankönyvbe mélyedve „tanult”: én bizony  soha.
Én, ha könyvbe mélyedtem, biztosan nem tankönyv volt az.
Persze: szentségtörés lett volna a szép Dunapart lépcsőjén, vagy a várhegyi padon ülve tankönyvet olvasni.
Olyasnak véltem, mint templomban káromkodni.
Húúú..
Tán szabad azt? Ugye, nem szabad!
Én verseket vagy regényeket olvastam, ha olvastam egyáltalában.
De nem is olvastam tartósan azokon a tájakon, a pest-budaiakon, inkább csak nézelődtem: hidakat láttam, vagy a budai parton a templomtornyokat; föntről meg a Duna zöldes választócsíkját nézegettem.
Meg a Lányokat, persze.
Budapest ifjú volt, és szédelgett benne bőven a szerelem; én – legalább is – így emlékezem.
Akkortájt különös emberek, városszerte ismertek is kóborogtak mindenfelé, de különösen a hetedik kerületben meg az ötödikben: a Kossuth Lajos utcán és nem kevésbé a Garay piac, meg a Keleti PU környékén.

Tárulj, tárulj pesti panoptikum, tárháza egykor volt pestieknek!

A füttyös Gyuri
Úgy mesélték akkoron, azokban a tavaszpesti - budaőszi időkben, hogy a Füttyös egyetemista volt valaha, hozzá még nagy reményű bölcsész: ám ötvenhatban - mikor be- vagy vissza- vagy újrajöttek a ruszkik özöntankjaikkal -, egy gránát közvetlenül mellette robbant föl a Damjanich utca elején (a Liget felöli oldalon): légnyomás érte, és onnan kezdve füttyös lett.
Bolond.
Bolond?
Füttyössége két dologból állt össze: folyton fütyült (tanúsíthatom: két szó között is füttyre fakadt a Gyuri), másfelől – ennek nem sok köze volt a füttyögéshez – mindig jobb kezében tartott egy összetekert újságot, amivel a lányok popsijára csapott.
(Gondolom: Népszabadsággal csapkodott a Gyuri. Mi más lett volna? Hát volt újság más azokban a szépkádári időkben?)
Ha valamilyen - képzelhetetlen - módon nem volt nála összetekert újság, akkor se volt gond szál sem.
Nyitott tenyerével csapott popsira Gyuri.
Nem ütött nagyot, inkább ütött kéjeset: ügyelt arra – különösen, ha tenyérrel ütött -, hogy a lány popsija éppen belesimuljon tenyerébe.
Továbbá: soha randa lány poppjára le nem csapott a Füttyös Gyuri.
Nem ritkán kísértem őt útján: néhány méterrel kullogtam háta mögött, végig a Rákóczi úton, a Kossuth Lajos utcán, és szemtanúként mondhatom: csakis szép lányfenekeket ért inzultus Gyuritól.
Ha kell, akár meg is esküszöm!
Láttam, hej láttam én, hogy csúnya, fokhagymaseggű lány odakínálta popsiját a Füttyüs Gyurinak, de Gyuri vidám mosollyal kikerülte. Már hogy lehetett volna fokhagymasegget érinteni?
Nem jó az…
Láttak ilyet az én szemeim!
A csaj buta vigyorgással ott maradt az Asztoriával szemben (a nagy, ég fele nyúló óra alatt), és látnia kellett, amint Gyuri pár lépéssel odébb rásóz egy bombázó fenekére…
Hejh, Gyuri, Gyuri, Füttyös Gyuri: be jól tudtál válogatni!
Pedig nem volt Gyurinak soha – gondolom, betegsége miatt sose volt – megdugni való csaja.
De hát mit számított: Pest, Pest, Budapest összes szép lány-popsija az övé volt!
Nem becsülném alá Füttyös Gyuri tulajdonát!
És kicsit irigykedtem is tizennégy évesen: a lányok popsijára én is szívesen ütöttem-simiztem volna, de hát én nem tehettem.
Nem voltam elmebeteg: sajnos nem.

Az Idomár
Gondolom, azt gondolod a cím alapján nyájas Olvasó, hogy a következő panoptikumi helyszín a Fővárosi Nagycirkuszba vezet majd, de jócskán tévedsz.
Az idomárt sosem láttam a Cirkuszban, és noha szívesen írnék a cirkuszról is (de ezt majd máskor teszem, mivel) az Idomárt én a Színház Presszóból ismerem.
Tizenhat éves korom tájtól minden este ott leltem a Presszóban, majd minden este kapatosan.
Érdekes hely volt ám az a presszó, egyszer meg kéne írni bővebben. Amikor a Blahán egykor állt Nemzeti Színházat („ott, ahol a hatos megáll”) lerobbantották, a Színház hosszú időre az Izabella-térre került.
Mármost egyfelől a Színház Presszó az Alsóerdősor és a Wesselényi sarkán volt, mondjuk, a Színház háta mögött, minden esetre a színészki-bejáró felőli oldalon: gondolom, a büfében nem adtak azokban a szép időkben alkoholt a talpig-tiborcba-bánkba öltözött színészeknek, kénytelenek voltak hát szegények kijárni a Presszóba.
Hú, hány nagy irodalmi figurát láttam én egy-egy felest behajítani a Hamlettől a De Sade-ig amúgy jelmezben, kifestetten…
Hányat is?
Sokat.
Másfelől nézve a Presszó majdnem azon a sarkon állt, ahol a mi házunk, ha csak kicsit tovább mentem a Wesselényin, még leguríthattam egy-két felest hazamenetel előtt.
Gondolom, tehát, jól érthető akkor, hogy mit kerestek a Fáraók a Presszóban, gondolom az is vili, hogy mit kerestem én ott, ám hogy mit keresett az Idomár…?
Hacsak nem ugyanazt?
Szerintem: ugyanazt.
Egy nap nem volt helyem a szokott egylábú pult mellett, de egyáltalán nem volt, és akkor az Idomár mellé vettem szállást a Presszóban.
És akkor tudtam meg, miért is vedel annyit az Idomár, mi élte nagy tragédiája, tanítómestere, mely ivásra készti minden áldott este.
„Tudja maga” – kezdte, miután megadta az engedélyt a mellette való részegeskedésre -, „tudja maga mik a farkasok?”
Bólintottam: persze. Piroskát már ismertem, sejtettem, mi a helyzet a farkasokkal…
Az Idomár bólintásomra fölüvöltött:
„Uram! Farkast nem lehet idomítani! Képtelenség! Alattomos! Idomíthatatlan!”
Lassan azért kiderültek a dolgok: élete értelmét, vagyonát, szerelmét, mindenét a farkasidomítás lehetetlensége vitte el.
Nagyon sajnáltam az Idomárt: még kábé két cserkót ittam meg vele bánatunkban.
Tény: farkast azóta se láttam a cirkuszokban, legalább is falkákban nem.
Ami farkast idomítva láttam, az mind német juhász volt….

A kintornás
Vasárnaponként – reggeltájt – mindig a konyhai ablakból néztem lefelé a világítóudvarra.
Csakis vasárnaponként reggelente, mert a kádárék alatt szombatnapokon is tanítás volt, meg munkanap.
Azt sose hidd ifjú barát, hogy minden időben volt szabadszombat, szabadpéntek, szabadszappanozni…
Nem volt.
Ki ért volna rá lichthoffba nézegetni munkanapon?
Na, de vasárnap?
Utcára-térre nem könyökölhettem szemlélődni, szobaablakaink a körfolyosóra (gangra) néztek, néztem hát a lichthoffba.

A világítóudvar - lánykori nevén „lichthoff” - főleg tavasz tájt, esküszöm: szép volt.
Ahogyan a Nap szállt föl égi magasságokba, úgy haldoklott a világítóudvarban a sötétség, és egyre jobban lehetett látni.
Mármint a fényt és az árnyakat a lichthoffban: lehetett látni.
És az előbújó patkányokat.
A patkányoknak amúgy nem szokásuk nappal előbújni, ellenkezőleg: az éji setétben jelennek meg, és napkeltével visszatérnek síri homályaikba.
Ám, ha beetetik őket, mint a halakat szokás pecázás előtt, akkor a derék patkányok előbukkannak.
Én meg tizenévesen etettem őket, míg nem szólt a dagadt házmesterné anyáméknak.
A világítóudvarra csakis a konyhaablakból lehetett látni, vagy – ha lezavarták az embert, hogy most, azonnal hozza föl a kidobott pingponglasztit – akkor bévülről is látta, de ez aztán nem lehetett gyakori.
Nem is lehetett gyakori, mert a lichtfoff ajtaja zárva volt, a házmestertől kellett kulcsot kérni – épp úgy, ahogy a pincéhez -, de azt utáltam.
Kulcsot kérni utáltam!
Utálok ám ma is kulcsot kérni ezekhez, azokhoz, té-tovafélékhez.
Mert ki tudja, ugyan ki tudhatja, hogy egy egyszerű „kéremakulcsot”-kérésre miféle válasz jő?
Kértem már kulcsot egyszer egy Lányhoz, na…
Ne tudd meg!
Szóval beetettem a patkányokat, azok szépen elősorjáztak, és én szerettem nézni barna bundájukon a bujkáló fényeket.
Néztem addig, míg meg nem hallottam a verkli hangját: akkor nézőpontot váltottam mindig, és a körfolyosóról bámultam immár lefelé, a feketére lakkozott kintornára, és hallgattam a szörnyű, mégis szépen zajló operett- és filmdalokat: „köszönöm, hogy imádott”, de „lesz maga jusztis az enyém”, ám „ne küldjön virágot nekem!”
A kintornás még egy kicsit gimbelte-gombolta, aztán övé lett az angyala: én ledobtam egy újságpapírban néhány forintot (naná: anyuéktól származót, az én pár forintom fruttira kellett meg stollira – később, sajna igen hamar: - szálanként vehető Mátra-cigarettára).
A kintornás fölszedte, megemelte felém kopott cilinderét, beállt kintornája két fogantyúja közé, és átballagott a Wesselényi 67-be.
Mindig is azt gondoltam, hogy attól „kín-tornás” a titulusa, mert elég kínosan vonszolta át a nehéz verklit a 65-ből a 67-be.
Tudtam én tíz évesen olaszul?
Dehogy tudtam, ma sem tudok jól: így azt sem tudtam, hogy mi köze a kintornásnak a „chi tornare” – kifejezéshez.

A liliputi házaspár
Velük, kik egykor cirkuszi nagyszámok, igazi attrakcijóóóóó voltak, minden vasárnap délelőtt fél tízkor bizonyosan találkozni lehetett a Wesselényi utcán, nagyjából a Rózsa utca és az Izabella utca közti szakaszon.
Nettek voltak, tiszták, kedvesen kicsinyek, polgári mód öltözöttek (már emennyire a „cucializmusban” volt polgári öltözet. Minden esetre a férfin pontosan olyan – csak nagyon mininimo – felöltő volt, mint saját (igazán nem óriás, de nagyon jó alkatú) apukámon vasárnaponként.
A dolog úgy állt azokban a hatvanas években, hogy az egykor polgári lakottságú hetedik kerületben szinte mindenki fölöltötte ugyanazt a konfekció-felöltőt (készült a Május Egy avagy a Vörös Október Ruhagyárban), alávette a konfekció-öltönyt, fehér inget (ilyen vagy olyan nyakkendőt kötött), aztán nekivágott a Lenin körútnak, vagy a Rákóczi útnak: mindig a Duna felé menő jobb oldalon. Na, ez volt illogikus nekem gyerekkoromban, mert a jobb oldalon a fákon ült Közép-Kelet-Európa minden létező verebe, és bizonyos, hogy Apám kalapján sok verébszar díszelgett, mire a két-csonkú Erzsébet hídig értünk. (Az Erzsébet-híd még nem épült újjá, viszont két szegény hídlábcsonkja úgy meredt föl a Dunából, mint Kid Sampson elmetszett lábai a törzse alatt a pianosai tengerből, mikor Yossarian pilótája – kedvenc módján - megsturcolta gépével a stéget, csak hogy egy léglökés lejjebb dobta, és leszedte szegény Sampsont. (Bővebbet erről Heller A 22-es csapdája című remekében olvastam, persze sok-sok évvel később.)
Minden esetre az Erzsébet-híd két csonka, berobbantott lábával tényleg úgy meredt föl a Dunából, mint a csóró, derékban elmetszett Kid Sampson a huszonkettesben.
A liliputi házaspár tehát éppen úgy öltözött, mint Apu és Anyu, és nagyon is hasonlítottak az én drága szüleimhez, épp csak nem túl magasan termett hónom alatt tudtak közlekedni.

Valójában örök rejtély maradt, hogy tényleg velünk szemben laktak-e a Wesselényin: a liliputi házaspár ugyanis igazi varázslók voltak. Sosem jöttek ki egy ház kapuján, és sosem mentek be ugyanott.
Egyszerre csak ott voltak a Wesselényi utcán, nagyjából a Rózsa utca és az Izabella utca közti szakaszon.
Egyáltalában nem viccelek: varázslók voltak.
És senkivel sem beszéltek, senkivel sem.
Egymással sem.
Mentek a Wesselényin és hallgattak.
Ha köszöntek nekik, a kisember udvariasan megemelte kis kalapját, az asszonyka megbiccentette fejét, de hang nem hagyta el ajkukat.
Nem beszélt a liliputi házaspár senkivel sem: legalább is a Wesselényin senkivel sem.
Talán a Saint-Michelle-boulevard-on beszlélgettek, ezt nem tudom. (Rebesgették, hogy a proletárdiktatúra ellenére ők olykor ki-kijutottak Párizsba, Rómába…
Ezek a Városok nekem akkor legalább annyira a mesék világába tartoztak, mint – mondjuk – a mesés Bagdad, összes tolvajával és Aladdinjával.
A liliputi házaspárnak senki szavát nem hallotta, engem leszámolva.
Mert én hallani akartam a hangjukat!
Néhány hétig hát gyűjtögettem a kurázsimat, és egy vasárnap délelőtt (állítom: május volt. Lehet, hogy úgy emlékszem, Pesten minden vasárnap májusban volt? Lehet, hogy rosszul emlékszem, és nem is görgött az aszfalt fölött mindig orgonaillat?), szembementem (naná: szándékosan) a liliputi házaspárral, köszöntem, s mikor a sztereotíp kalapemelés megvolt, bele(le)néztem keményen a liliputi férfi szemébe, és azt kérdeztem:
„Csókolom! Hogy tetszenek lenni?”
A válasz igazi varázslóhoz méltóan meghökkentő volt:
„Köszönjük Kedves: jól.!
És karonfogva tovább sétáltak…

Valamikor régen, réges-régen, Budapest is ifjú volt,  és szertelen.
Legalább is én így emlékezem.
És azokban a múlt időkben akácillat derengett fel május hó elején, aztán hárs és olaj is; korábban az édes lonc illata szállt a Város fölé langy éjszakákban.
Már kora áprilistól vagy a Dunapart, vagy a Várhegy felé vonultunk mi  tizenévesek: letelepedtünk hol a parti lépcsőkre, hol a pirosra festett, de kopó-színű padokra, és csak ültünk.
Néztük a Dunát, szívtuk a balzsamokat, lányokról álmodtunk (a lányok meg fiúkról: most már tudom, bár akkor tudtam volna); volt, ki tankönyvbe mélyedve „tanult”: én bizony  soha.
Én, ha könyvbe mélyedtem, biztosan nem tankönyv volt az.
Persze: szentségtörés lett volna a szép Dunapart lépcsőjén, vagy a várhegyi padon ülve tankönyvet olvasni.
Olyasnak véltem, mint templomban káromkodni.
Húúú..
Tán szabad azt? Ugye, nem szabad!
Én verseket vagy regényeket olvastam, ha olvastam egyáltalában.
De nem is olvastam tartósan azokon a tájakon, a pest-budaiakon, inkább csak nézelődtem: hidakat láttam, vagy a budai parton a templomtornyokat; föntről meg a Duna zöldes választócsíkját nézegettem.
Meg a Lányokat, persze.
Budapest ifjú volt, és szédelgett benne bőven a szerelem; én – legalább is – így emlékezem.
Akkortájt különös emberek, városszerte ismertek is kóborogtak mindenfelé, de különösen a hetedik kerületben meg az ötödikben: a Kossuth Lajos utcán és nem kevésbé a Garay piac, meg a Keleti PU környékén.

Zárulj, zárulj pesti panoptikum, tárháza egykor volt pestieknek!