És a hajó megy

Federico Fellini emlékére


A nagy, királyi trónushoz hasonló karosszék a tatfedélzet pallóihoz volt erősítve oly módon, ahogy azt Federico, a Mágus kérte Giovannitól, a La Speziából elszármazott hajóácstól.
Viharnak, esőnek, hullámzuhatagnak ellenálló nagy és erős csavarokkal volt az a karosszék rögzítve: úgy lett a hajópadlóhoz erősítve, hogy ha e karosszékbe telepedett a Mágus, és kényelmesen elhelyezkedett, akkor a tatfedélzet korlátjának felső szélvonala éppen a látóhatár vonalában haladt; továbbá a főárboc csúcsa déli tizenkettőkor a Nap közepére esett, éjfélkor meg a Sarkcsillagra.
Mindezt a Mágus rendelkezte így; természetes, ahogy a hajó haladt, fordult és ringott az Óceán hullámain, úgy változott a Trónus helyzete is, ám a Mágus azt mondta, hogy néki épp e változásokra van szüksége ahhoz, hogy mindig - legalább hevenyészett módra, mielőtt komolyabb megfigyeléseket végezne - meg tudja állapítani, merre jár a hajó.
A pontosabb helymeghatározáshoz aztán különféle titokzatos, mágikus-rejtélyes eszközöket is igénybe vett a Mágus, de ahhoz, hogy nagy vonalakban megmondja Kristóf kapitánynak, illetve a hajómesternek - Juan de la Cosának -, hogy hol járnak, elég volt abba a királyi trónushoz hasonló, szépen faragott karosszékbe telepednie.
Legalább is a Mágus így mondta.
Rendben is volt ez, kicsiny kis hajszál került csak a levesbe, jelesül az, hogy a Mágusnak a leghaloványabb fogalma sem volt arról, hol jár a hajó.
A Mágus - Federico néven szólított - ugyanis szemfényvesztő volt.

Talán épp a Mágus e föltűnően „sciarlatano” volta miatt, Kristóf kapitány vegyes érzelmekkel tekintett Federicora; magával is csak azért hozta, mert Gazdái erősen ragaszkodtak a Mágus jelenlétéhez, ugyanis mindenfelé a szárazföldön csodákat meséltek helymeghatározó képességeiről, tudásáról.
A szárazföldön igen, de valamirevaló tengerész sosem hallott a Mágusról, szinte felmérhetetlen tudásáról.
A Kapitány épp e tekintetben kételkedett nevezett Federicoban, bizalmatlanul nézte a Mágus hókuszpókuszait, ám azt – kénytelen - elismerte, hogy Federico minden nap berajzolta a kapitányi térképre a hajó helyzetét.
Meg aztán ott volt az a tény is, hogy Federicot szinte babonás félelem vette körül. Tekintélye  vitathatatlan volt  a szedett-vetett, innen-onnan tengerészek körében: szigorú és határozott volt, ám mesélni úgy tudott, hogy mindig sikerült az egyre távolabb kerülő hazai tájakat, semmibe tűnt férfiakat, nőket  a fedélzetre varázsolni.
Így hát Kristóf kapitány kételyeit elhallgatta, és ezt nagyon jól tette, mert a hovatovább föl- föllázadó matrózokat mindig sikerült a Mágusnak elbűvölni, és megnyugtatni meséivel.

Mert mégis csak hetven napja már, hogy útnak indultak Palos kikötőjéből, és legalább hatvannyolc napja semmiféle szárazföld nem mutatkozott, csak a hol lágyan, hol haragosan hullámzó Óceán végtelen tükre. Fogyóban volt a friss élelmiszer, fogyóban a liszt, a szárított, sózott hús, érlelt olajbogyó, fogyóban a matrózok türelme.

Federico minden délelőtt – vagy inkább déltájban -, bőséges villásreggeli elfogyasztása után jött föl a fedélzetre, betelepedett a karosszékbe, egy kis asztalkára rejtélyes, hókuszpókuszoló eszközöket helyezett, aztán megnézte a látóhatárt, mely olykor éppen a hajókorlát magasságában volt, máskor meg nem; megnézte a főárboc csúcsát, mely olykor belelógott a delelő napba, máskor meg nem.
Mindezekből következtetéseket vont le: aztán csak ücsörgött trónhoz hasonló ülőhelyén, mélázott, hallgatta a matrózok fecsegését.
Végül biztos kézzel berajzolta a hajó helyzetét Kristóf kapitány térképére, és visszatért kajütjébe, hogy hatalmas adag vacsoráját elfogyassza.
A Mágus módszere csalhatatlanul tökéletes volt: délben megnézte milyen irányban haladnak, nagyjából felbecsülte a hajó sebességét, és az előző nap berajzolt helyzethez képest így helyezett el újabb kis csillagocskát a térképre, majd a két csillagot határozott vonallal összekötötte. Ez a tengeren áthúzódó vérvörös vonal volt hivatva jelölni a hajó útját.
Rendben is lett volna mindez, csak épp azoknak a csillagoknak semmi közük nem volt a hajó tényleges helyzetéhez.

Más szempontból azonban Federico nagyon is megérdemelte a bőséges villásreggeliket, jóízű vacsorákat, venetoi vörösbort.
Mert ha hajó helyzetet meghatározni nem is tudott, tudott édesen, plasztikusan mesélni, és lecsillapítani hőbörgő fedélzetiek lázongását.

Leghamarabb az otthoni tájak és a nők hiánya háborgatta meg a matrózokat, ezeket a majdnem vadállati, nem ritkán tömlöcből kiszabadított, és hajóútra indított embereket.
Morgolódtak.
„Szárazföldet akarunk!
Fákat!
Pofa vörösbort egy trattoriában!
Friss, éppen kisült vacsorát!
Nőt!
Nőőőőt akaroooook!”
Így morgolódtak, sipákoltak, olykor egyenesen kiáltoztak  az emberek, és a trónján ülő Mágus hallgatta őket egy darabig, aztán előbb – utóbb megszólalt.
Nem kellett hangosan szólnia, a marcona matrózok felneszeltek arra, hogy beszélni kezdett, köré gyűltek, és figyelemmel követték Federico meséjét.

Rivabellában – ahol születtem -, lent a kikötőben volt egy trattoria. – kezdte mesélni a Mágus. – Valaha egy halász volt a tulajdonosa, meg annak felesége, csak hogy a halászember egy viharban odaveszett, aztán a felesége vette át a kis üzlet vezetését.
Én, ifjú, ártatlan legénykeként, sokszor belestem abba a trattoriába, elnézegettem azt az asszonyt, és éjszakai álmaimban elő-elővettem képzeletemből, de bemenni az üzletbe sosem mertem.
Az a nő, az a nő!
Mint a bálna a halak közt, olyan volt ő az asszonyok között; mint a bálna a halak közt: túlméretezett, túltengő, öt férfire való.
Túltengett mindene: gyakran lestem kintről, mikor a különböző tányérokat meg poharakat rakosgatta különféle polcokra, és háttal állt az ajtónak.
Tompora rám kerekítette magát hatalmasan, és olyan volt, hogy két-három éjszakám se lett volna elég becserkészni tájait.
Hát még a keblének két halma: egyenként is nagyobbak voltak, mint a fejem, hát még együttesen!
Mondom: titokban sokszor meglestem azt a bálnanőt, ám egy este…
Csoda történt barátaim, igazi csoda, egy épp csak a gyermekkorából kilépett ifjúval, énvelem. Énvelem történt a csoda!
Szépséges májusi alkonyat volt, Rivabella tengerpartját elárasztotta a babér, virágzó olaj és a rózsátlépő szerelem illata. Donna Belcolore a trattoria előtt küszködött egy hatalmas hordóval, melyet be szeretett volna juttatni üzletének pincéjébe, épp, mikor én arra jártam.
Tudtam, azonnal tudtam: itt a nagy alkalom.
Udvariasan köszöntöttem a bálnanőt, és fölajánlottam szolgálataimat.
Belcolore asszony figyelmesen végigmért, aztán csak annyit mondott: „Gyönge vagy te ehhez, fiacskám!”
„Ó nem, asszonyom!” – mondtam én. –„Sose higgyen a látszatnak, erősek a karjaim, kevesebbet mutatok, mint ami bennem lakozik. Akár magát is szép donna, könnyűszerrel fölemelhetném.”
Az asszony nem szabódott tovább, félrehúzódott, én meg – igaz, szörnyű nehézségek árán, minden erőmet összekapva – begurítottam azt a hordót, és a pince egyik sarkába állítottam.
„Igazat szóltál, fiam!” – mondta donna Belcolore, aztán szorosan mellém állt, és kacér mosollyal folytatta.
„Hát igazán engem is fölemelnél?”
„Én föl! Föl én!”
„Akkor: rajta!”
Lehajoltam hát, átfogtam elefántcombjait, és fölemeltem.
Nagy szerencse, hogy aznap már…hm…szóval, hogy jártam már házunk mellékhelyiségében, mert attól az emeléstől tán bajba kerültem volna.
Donna Belcolore sikoltozott kissé, és nevetve hajtogatta: „Elhiszem, elhiszem: tégy már le!”
Habár módfelett megörültem kívánságának, csak harmadszori felszólításra eresztettem le a földre, állítottam talpra a bálnadonnát.
Ám közben fejem valahogy keblének halmai közé fúródott, amire az asszony megremegett, aztán kibuggyantotta könnyű réklijéből két hatalmas melle közül a jobbikat, majd a balt is, és előbb az egyiket, aztán a másikat szájam felé tolta.
Mint éhező a friss lepényre csap le, kaptam szájamba én a csecsbimbókat, ám közben az orrom is belefúródott a puha, rengeteg, fehér húsba, így aztán levegőm elfogyott.
Fulladozva kapkodtam levegő után, míg csak donna Belcolore meg nem szólalt:
„Ne fújd fiacskám! Ne fújd! Szívjad!”
És én szívtam és fújtam, míg az asszony meg nem elégelte: elküldte blúzába alunni kebleit aznap estére; egy pohár itallal kínált, majd röviden elhessentett.
Soha többé nem ismétlődött meg ez, bármennyit kujtogattam én a trattoria körül, mégis boldog, igen boldog voltam.

A Mágus elhallgatott, a böhöm matrózok jót nevettek, és béketűrően visszatértek, ki munkájához, ki a kajütbe, hogy – akár ébren, akár alva - hatalmas keblekről álmodjanak.

Máskor meg ez történt.
Hazavágytak a hontalanok, vagy legalább is szárazföldre, és üvöltözve vitatták Kristóf kapitány nézeteit. E nézetek szerint tovább, csak egyre tovább kell hajózni napnyugatnak, mert közel már a vágyott Föld.
A fedélzetiek nézete egészen ellenkező volt evvel:
„Nincs is az a Föld! Vagy ha van, hát nem erre! Vagy ha erre, hát messze-messze! Forduljunk vissza!” – követelték.
Miközben a lázongó, böhöm tengerészek meg halálraítélt gonosztevők ekként beszéltek, sőt kiáltoztak, felkelt a Hold, és elő-előtünedezett kerek képének sápadt fénye, ahogy mondani szokás: fulladozott a szakadozó felhőben.
A napnak ezen az óráján szelídebben és puhábban ereszkedett alá a csönd a lassan elhomályosuló égboltról, lágyabban áradt a födélzetre az Óceán sós illata.
Ezen az órán a távoli szárazföldön – otthon - a virágok csukódó kelyheikbe ölelték az elszenderedő rovarokat, az aranyszínű dongók visszaszálltak menedékeikbe, a vén tölgyek odvába. A madárkák némán surrantak a lombok között, csak szárnyuk sebes suhogását lehetett hallani a távol homályba vesző, tán nem is létező szárazföldön.
Rigó messze hangzó füttye, vörösbegyek élénk csivogása töltötte meg a levegőeget, és fölkelt a Hold.
Ott, a messzi szárazföldön, így közeledett az éj: ilyenkor még nehezebb volt elviselni sorsukat az Óceán közepére vetett hajósoknak.
Tudta, érezte ezt a Mágus mikor följött a tatfedélzetre, nehézkesen, mély sóhajjal letelepedett királyi trónhoz hasonló karosszékébe, megbámulta a kerek hold veres korongját, aztán megszólalt.

Holdtölte éjszakája van. Éppen ilyen éjszakán történt a szép Rimini városában, hol sokáig éltem egykor.
Akkor már csönd volt a főfedélzeten, a böhöm tengerészek meg halálraítélt gonosztevők elnémultak, és a Mágusra figyelmeztek.

És a Mágus mesélt, és a hajó haladt.

Valahányszor telihold lett, én mindig a Temetőben töltöttem az éjszakákat, mert hát onnan volt legszebb, legragyogóbb, legjobban látható a telihold.
Egyszer aztán – teliholdas temetői éjszakán – meg is szólítottam nagy magányomban. „Hallgass meg, Úrnő, ragyogó, te királyi Szeléné, éjifutó, jó Telehold, halkszavú, légbenúszó,
fáklyavívő Telehold, te az ég szép csillagú tüze, újranövő és újrafogyó, szerelmemet növelő időimnek anyja, fénylő, ragyogó kedvű, sugárzó, éjbevilágló, virrasztásszerető, szép csillagok ezreit őrző Telihold: légy, ó légy enyém!”
Képzelhetitek mily nagy volt megdöbbenésem, midőn a szép Hold aranycsengettyű-hangon válaszolt: „Jöjj értem, és vígy magaddal el, szerelmesem!” - mondta a Hold.
„Hogyan mehetnék én hozzád Madonna, szépséges örökkévalóm, én szép Szeléném? Oly messze, oly magas égben laksz: hogy juthatnék én, földi halandó, hozzád?” – sóhajtottam.
Ám az én szép Holdam huncutul rám kacsintott egyik gyönyörű szemével, és szólt: „Tán jönnöd sem kell barátom, csak nyújtsd ki felém kezed!”
Tétován kinyújtóztam, kitártam mindkét kezem, és – csoda! Ó, minő csoda! – elértem, átkaroltam, és levettem az égről szerelmesemet.
Köpenyembe burkoltam, nehogy egy éjszakai sírrabló, vagy az egyik szarkofágban minden éjjel álmodó Költő meglássa fényét, és elvegye tőlem az én egyetlenemet, drágaságomat.
Kiértem Holdammal a Riminibe vezető útra: szép szerelmem, Szeléné közben csacska, csábító szavakat suttogott fülembe.
Igyekeztem, hogy minél előbb hazajussunk, hogy nyoszolyámra fektessem, és öleljem, míg meg nem halok.
Az úton eleinte senkivel sem találkoztunk, és – ó, tragédia! – Szeléném ettől fölbátorodott, fényéről kissé elhúzta köpönyegem, és fénye szerteáradt a tájon.
Épp akkor kellett vándorkomédiások echós szekerének jőnie, ó jaj!
Megállítottak, kérdezték, ugyan miféle ragyogó fényt viszek.
Próbáltam én – immár megkésve – visszarejteni köpönyegem alá kedvesem fényét, de a komédiások hamar megfejtették titkomat, és akkor azt mondták, hogy nincs jogom kisajátítani a földre hozott ragyogó holdat: minden embernek joga van hozzá.
Szó-szóra halmozódott ott, de többen voltak, és hamar meggyőztek igazságukról.
Szelénét magukkal vitték, én zokogásban fulladozva maradtam az úton.

Másnap reggel a tengerpart fövenyén láttam viszont.
Az éjszaka során a komédiások mutatványosokká válva sátrat emeltek ott, örök, szép szerelmem fölé, és két zecchinós belépőért mutogatták a Holdat.
Dőltek az emberek, mint patkányok a meglelt, kerek sajtra: gyűlt az arany komédiások zsebében.
Este meg nagy báli mulatságot is rendeztek: mímesek, mívesek, bábosok, zenészek nyüzsögték körül Szeléném sátrát zajongva, zsibongva.
Éjfél után valamivel elcsitult minden: belopóztam Kedvesem sátrába.
Durcásan fordult el tőlem, és azt mondta a szép Telihold: „Nem védtél meg komédiásoktól, mímesektől, mívesektől, bábosoktól: nem szerettél te engem igazán! Elhagylak, visszatérek égi hazámba, Nap-apám házába. A mindcsillagok legyenek veled.”
És visszaköltözött földről égre az én szerelmem, és soha többé, bárhányszor szólítottam, nem felelt nekem. Nem beszélt hozzám.

Így végezte történetét a Mágus, Federico, és a böhöm fedélzetiek ezúttal is elcsöndesedtek, visszavonultak: holddal ölelkeztek nyugtalan álmaikban.

A Nagy Utazás százötödik napja volt: a fedélzetet mosó, köteleket sodró, miegyéb munkákat ellátó böhömök, már megint a nők hiánya miatt kurrogtak.
Meghallván ezt Federico, a Mágus, betelepedett karosszékébe, és így mesélt.
Abban az időben Portofinoban laktam, hol – köztudott ez – százszobás, szép palota áll. Az én utam a kikötőből mindig ama palota felé vitt haza, miután kemény, sok munkámat bevégeztem egy térképrajzoló Mester bottegájában, hol épp e mesterséget tanultam. Azt, amely tudásom révén most biztonsággal vezethetem hajótokat, birbanteschi!
Hallottam én a pletykákat, hogy fűszeres, mesés Arábia egy nagy kalifája érkezett néhány nap előtt városkánkba, és százhuszonhárom felesége közül hetvenhét elkísérte útjára, és hogy épp a hölgyek e nagy száma miatt a kalifa abban a százablakú palotában vett szállást. Hallottam, de különösebben nem törődtem avval a mesébe illő pletykálkodással: stúdiumaim kötöttek le engem, és a munkám.
Ám egy késő estén - balzsamos illatú júniusi este volt, csillagmiriádok ragyogtak az égen -, amint a palotához érkeztem, azt láttam, hogy gyertya világlik minden ablakban, és hetvenhét lefátyolozott szépséges keleti hölgy hajol ki az ablakokon.
Hetvenhét kar lógott ki hetvenhét ablakból, és – mintha vezényszóra tették volna – hetvenhét félreérthetetlen karmozdulat csalogatott engem, ki fáradt voltam, csak egy pohár borra, és valami meleg ételre vágyódtam, nem nőkkel való csintalankodásra.
Csakhogy én rivabellai születésű vagyok, rivabellai férfiember, és a rivabellai férfiak itáliaszerte arról híresek, hogy donnákat soha, semmiképpen vissza nem utasítanak.
Suttogva kérdeztem hát a fönti hölgyeket, ugyan hogyan, mi módon juthatnék be a Palotába?
De még végig sem mondtam kérdésemet, amikor egymásba fonott lepedőkből készített kötél ereszkedett elébem, és a hetvenhét kar intett: azon másszak fel!
Én meg ekként bejutva a Palotába, összetereltem a kalifa hetvenhét feleségét, és nem adtam panaszra okot egynek sem.
Igaz, nem egyenként tettem eleget vágyaiknak, volt úgy, hogy párosával, volt, hogy hármasával öleltem őket, de mire a csillagmiriád halványulni kezdett, és keleten pirkadni a rózsásujjú hajnal, hetvenhét boldog asszonyt hagytam a Palotában el.
Igaz: vacsorám és kupa borom elmaradt, de mégsem gondoltam éhesnek, szomjasnak magamat azon a hajnalon, mikor a térképrajzoló bottegája felé indultam el.

A matrózok, a fedélzetiek tátott szájjal, nyeldekelve hallgatták a Mágust, és ismét megnyugodtak kis időre.

Ám elérkezett az út száznegyvenegyedik napja, és már egyáltalán nem volt ennivaló a hajó konyhájában: előző nap Pedro Alonso - a hajószakács - összesöpörte a maradék lisztet a hajókamra padlójáról: jó sok egér- és patkányszart is söpört közé, avval dúsabb lett. Sütött annyi lepényt, hogy minden két fedélközire  jutott egy.
De a száznegyvenegyedik napon már semmiből sem lehetett lepényt sütni. Azon kívül egyetlen dézsa alján kotyogott néhány korty megalgásodott, megzöldült ivóvíz: immár vizük sem volt. És a rum is elfogyott, és egyáltalán nem volt más folyékony dolog, mint körös-körül a végtelen Óceán.
Kristóf kapitány az árboc alatt ült, tenyerébe hajtotta fejét, és csodára várt.
Pontosan tudta immár, hogy a tatfedélzeten trónoló Mágus becsapta, megcsalta őt, hogy a leghalványabb fogalmuk sincs arról, merre, hol járnak, és hol és merre és hány napnyira lehet az áhított föld.
Épp eljutott e tragikus gondolatig, amikor kitört a lázadás.
Ez már igazi lázadás volt, nem csupán afféle hőbörgés: nem!
A kapitányt és a hajómestert elkapták, vitték a hajókorláthoz, és meglengették őket a tenger felett. Közben zúgott-morajlott az egész hajó a visszafordulunk, visszafordulunk kiáltásoktól.

És ekkor - a végzetes kapitányi röpülés előtt egy pillanattal - váratlan mozdulattal fölemelkedett karosszékéből a Mágus, magasra emelte jobb kezét; a piszkos, fáradt, éhes és dühös matrózok serege elhallgatott, és figyelt.
A Mágus lekiáltott nekik:
„Álljatok körbe a fedélzeten! Álljatok körbe szépen!”
Fogalma nem volt, mit akar ezzel, a matrózoknak meg különösen nem, de engedelmesen visszahúzták és letették Kristóf kapitányt, meg Juan de la Cosát, aztán kört formáltak a főfedélzeten.
„Kristóf kapitány, te is állj be a körbe!” – szólt le a  Mágus a kapitányhoz; Kristóf első ötlete az volt, hogy agyoncsapja ezt a sarlatánt, aztán megvonta vállát, és beállt a körbe.
Most valamit tennie kellett a Mágusnak, Federicónak.
Ám fogalma sem volt a következő lépésről.
Mindenesetre – váratlan ötlettől áthatva – lekiáltott a körben állókra:
„Fogjátok meg egymás kezét, fogjátok meg!”
És ezek a dühös, műveletlen, koszos és böhöm emberek zokszó nélkül engedelmeskedtek Federico ellenállhatatlan utasításának, és megfogták egymás kezét.

Csend lett, nagy csend. Várakozó csend.

Megint ugyanaz: valamit mondania kellett a Mágusnak, nem állíthatta ott azokat egymás kezét fogva, körben állva az idők végeztéig.
Ám egy fia ötlete sem volt Federiconak.

És ekkor, ebben a beállt és mondhatni kínos csöndben fölhangzott az árbockosár felől Rodrigo de Triana kiáltása:
„Föld! Föld!”

Ps: Az írást javarészt képzeletem szülte: amit nem, azt Federico Fellini Amarcord, Nyolc és fél meg A hold hangja című zsenialitásaiból meséltem ide.
Köszönet a Mágusnak, a Legnagyobbnak, a Jeles Képíró Mesternek!
Köszönöm Federico, hogy éltél és alkottál!