Az apátság dombtetőre épült, mely körülbelül kétszáz méternyire magasodott a síkföld fölé. Köröskörül lágy itáliai tájak fordultak körbe-körbe, de maga az apátság szilárdan állt a dombtetőn, és mint jegygyűrű ölelte körül a háromhajós templomot, melyet úgy százötven évvel előbb emeltek magosba, elsőként a dombtetőre: aztán – évek múltak, hulltak - szép lassan épültek az apátsági templom köré a többi épületek.
Lent a völgyben közepes nagyságú folyó vált két ágra a domb körül, a Tagliamento. Tavaszi áradáskor szélesen terítette hegyekből hordott hordalékát szerteszét, és hömpölygőnek tüntette föl magát, ám nyaranta kiszáradt, keskeny patakká változott: innen eredt neve is.
Az apátsági lakosok a völgyben folyó vizet sokoldalúan használták fel. Minthogy a templom – szokott mód – kelet-nyugati tájolású volt, az apátság dombjának déli szélén könnyen bevezethették a vizet a konyhába, a műhelyekbe: kifelé pedig a szennyvizet vezették a folyóba. Egyszóval: igen alkalmatos hely volt ez egy apátság megépítésére.
Az apátság különböző helyiségeit egy négyszögű belső kertet vagy udvart körülzáró, oldalt nyitott folyosóról lehetett megközelíteni. A keleti szárnyban kapott helyet a sekrestye, a capitulum és a parlatorium, meg a közösségi munkaterem: ugyanonnan nyílt az auditorium és a frateria.
A déli szárny közepén - a keresztfolyosóra merőlegesen - állott a refectorium, és annak egyik oldalán a melegedő szoba, másik oldalán a konyha.
A körfalon belül a műhelyek voltak: malom, kovácsműhely és a sütöde, és ott terültek el a szép kertek meg a gazdasági épületek is.
Az 1304. év június havának utolsó vasárnapján lent a völgyben egy öszvérháton közeledő alak tűnt föl, aztán ráfordult az ösvényre, föl a dombtetőre, és rövidesen az apátság kőkapujához érkezett: ott megnevezte magát a kapuőr testvérnek, mondván, hogy az apát úr várja őt.
Fra Masseo da Rosennano a neve, tette még hozzá.
A kapuőr testvér erről a kis faluról soha, de soha nem hallott, hát fra Masseo fölvilágosította, hogy szülőfaluja Firenzétől nem messze, fönt a hegyekben van. Azt is elmondta, hogy az apát úr - Tommaso da Fietri – majdhogy földije néki, mivelhogy Fietri csak kevéssel van odébb, mintegy járóföldnyi távolságban Rosennanotól, ugyanazokban a hegyekben. És még mesélt kicsit az ő szülőfalujáról, mely ott fönt található, surrogó fenyvesek és cserregő hegyipatakok között.
A kaput őrző testvér - e felvilágosításokat nyugtázva - útbaigazította Masseót, aki a falon belül leszállt az öszvérről, átadta egy fráternek, aki a jószágot bekötötte az istállóba, paripák, öszvérek és alantasabb jószágok közé: aztán az érkezett a mondott úton meg is lelte a tiszteletreméltó Tommaso apát celláját.
Tommaso da Fietri apát módfelett örvendett földije érkeztén: annyira örvendett, hogy – a szokás ellenére – villásreggelit szolgáltatott föl: előző napról megmaradt, és még ízesebbé vált hideg ürüsültet, fehérbélű paniniket és környékbéli vörösbort.
Beszélgetés közben önkéntelenül tért át hegyvidéki szülőföldje szokatlan és régen használt tájszólására.
Falatozás közben előbb az apát úr honi dolgokról faggatta Masseót, töviről-hegyire kikérdezte a közös ismerősök sorsáról, a zúgó pineaerdők állapotáról, a nyári naplementék alkonyszín egéről, aztán rátért az itteni állapotokra.
„Úgy hát illuminátor vagy, igaz Masseo testvér? Nékünk arra nagy szükségünk van, mert egy éve már, hogy Monfeltrói Nikolausz - ki hosszú éveken át volt könyvfestő mesterünk - elhalálozott, azóta kódexhez a mi apátságunkban senki képet nem festett, pedig szorgalmas másolómunkát végzünk. Sok-sok munka vár reád testvérem, mert az év során sok kódexünk gyűlt össze. Ki volt tanítód, hol tanultad az illuminációt?”
„Firenzében tanultam Apát uram, Firenzében, maestro Giotto di Bondone műhelyében.” – adta a választ fra Masseo.
Végezetül elmúlt-fogyott a reggeli, lenyelték kupában maradt borukat, nagyot lélegzett Tommaso apát úr, és szólt: „Most menj fiam” – mondta -, „Gianni testvér megmutatja a celládat, és az albai mise után munkához kezdhetsz.”
Majd még hozzáfűzte: „Ügyes légy aztán, szégyent ne hozz szülőföldünkre!”
Másnap reggel – 1304 június harmincadikán, hétfőn -, amikor Masseo először állt helyére az ablakhoz közeleső olvasópultnál, látszólag minden barát szép rendben folytatta tevékenységét: köszöntötték persze az új illuminátort, de aztán senki sem zavarta tovább. Fra Masseo pedig nekilátott a munkálkodásnak: elővette a legfelső fóliánst, melyet a könyvtáros testvér elé helyezett, és tűhegyes ecsetjének végét festékbe mártva, a kijelölt helyre megkezdte első miniatúrájának festését.
Gyönyörű Itália középső tájainak leírása volt abban a kódexben: többi között Masseo szülőföldjét is körbejárta a Könyv. Miféle hegyipatakok futnak nagy folyók felé, hogyan viszik tovább a szépen mondikáló patakvizeket a nagyobb folyók, hogy még nagyobbakba torkolljanak: aztán a végén szerepelt az elhullámzó nagy folyam, mely egyenest a kékellő tengerbe vitt csermelyt, patakot, folyót.
És frate Masseonak dombhátak, narancs- és citromligetek jelentek meg képzeletében, melyekből tarka madarak, pillangó lepkék röppentek az alkonyi harmatcseppek között szállásfészkükre: de egyelőre csak szabályszerű képeket varázsolgatott ecsethegyével Masseo a pergamenre.
Az olvasóteremben tapintható csönd zümmögött, mint ide-odaröppenő méhek szárnyzöngése. Az első ecsetvonásokra feszült figyelmet hasogatni lehetett volna a levegőben, de mondom: senki közelebbről nem foglalkozott Masseo munkájával amúgy, mindenki szorgosan tevékenykedett, munkában állt minden frate egész délelőtt, mint hangya.
Míg el nem készült az első kép, mert akkor körbegyűltek a szerzetes testvérek, és különböző fölkiáltásokkal adtak hangot tetszésüknek: „óóóóó…ahhhh…noooo…”
Alkonyodott, vecsernyére kongattak, amikor Masseo még új színeket kevert: narancsot, olívzöldet, szép fiorentinói lilát, kéket, zöldet, és a lap szélére festette szülőföld-álmai egy pillangóját.
Fekete-fehérrel meg délnek röppenő fecskéket festett.
Napok múltak, hetek teltek, az apátság magába fogadta Masseót, Masseo befogadta az apátságot. Imádkozott és dolgozott, barátokra lelt, és barátok haqyták el. Miniatúrákat festett, szép, kisded fölött imádkozó Máriákat festett; díszes iniciálék fonatait festette, és festett eget, földet, mennyet és poklot, és mennyben dicsőülő angyalokat, és pokol mélységes poklában hervadó testű bűnösöket is festett.
És egyre csak újra meg újra odafestette valahová szép Itália tarka pillangóit, csapongó csillagait, dúvad vaddisznóit.
Tiszteletreméltó apát urunk gyakran intette: nem való teremteni, a teremtést hagyjuk az Úrra:„Ne csinálj magadnak faragott képet és szobrot Masseo, ne légyenek neked idegen isteneid, nem való ez Masseo! Virágfüzéreket és gyűrűző indákat fess!” – intette Tommaso da Fietri. Jóindulattal intette a festőt, mert titokban, mikor senki sem látta, maga is elgyönyörködött a művész szép teremtményeiben.
Egy alkonyatkor meg ez történt: fra Masseo egy könnyű pillangót és egy pettyes katicát festett a szöveget körülfonó határoló táblába. Oly gyönyörűeket, hogy mezőben, erdőben élők lehettek volna.
Testvérünk, barátunk, festőnk elgyönyörködött a pillangó katicabogárban meg a szép pillangóban, és…
És a lepke fölröppenni látszott, és a katica elmászott a lap aljáról.
Masseo fejét csóválta hitetlenül, szemét dörzsölte, hogy fölébredjék, de bíz a pillangó pillangott valamerre, a katica meg eltűnt a fóliáns alatt.
Mit tehetett volna fra Masseo?
Újra odafestette őket: ezúttal szilárdan megállítva azokat a lap alján.
Napok múltak, hetek teltek, és Masseo már nem is annyira létezőket festett.
Különb- és különbféle, sosem volt állatokat talált ki, furcsa figurákat: szárnyas kaméleonok szárnyalltak képein, lábas bálnák lépdeltek: főnixmadarak keltek hajnaltüzekből, aranynapba röppenő farkasok, ölelkező, tehénfejű tengeri csillagok tobzódtak képein.
Kutyafejű oroszlánok, tágas titánállatok, holdjáró, delfinfarkú tücskök, párduckarmú medvék hevertek a kódexlapok szélein.
Skarabeuszok vonultak hosszú menetben Masseo képein szahara-homokból lágy nílusvízbe, és úsztak aztán a tenger felé: vad ormányos cápák vártak rájuk vérszomjasan.
Most már – lehet mondani – naponta hívatta a tiszteletreméltó Tommaso da Fietri apát fra Masseót: nagy vitákban égtek, melynek mindig az volt a vége, hogy az apát úr egyszerűen megtiltotta a szörnyű lények alkotását. A festő minden alkalommal rábólintott az ítéletre, aztán visszatért kódexei közé, és valami újra arra vitte, hogy fessen.
Alkonyóra volt ismét, alkonyóra: vesperásra szólított a harang, a haldokló Nap éltető sugara rézsútosan hullott be az ablakon, és rávetült a festett lények hadaira.
Leghamarabb egy titánállat kóricált le a kódexlapról, és Masseo jobb kezébe mart.
A teremtő jobbjával lesöpörte bal kezéről a teremtett támadót a kőpadlóra, és ott eltiporta.
De már elkésett: sorban keltek a lapokról a lágy alkonyi Nap fényében a kutyafejű oroszlánok, a holdjáró, delfinfarkú tücskök, párduckarmú medvék, és dőltek hosszú sorokban, és harapták, marták fra Masseo testét.
A felkelő Nap első sugarainál találtak rá, néhány csontját már lepusztították a teremtmények, másutt kikezdték húsát, elszívták vérét…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése