Abiság

„Mikor pedig megvénhedt és megöregedett Dávid király, bár leplekkel takargatták be, mégsem bírt felmelegedni. És mondának néki az ő szolgái: Keressenek az én uramnak, a királynak egy szűz leányt, a ki a király körül legyen, és őt ápolja, aludjék karjai között, és melegítse fel az én uramat, a királyt. Keresének annakokáért egy szép leányt Izráelnek minden határiban; és találák a Súnem városából való Abiságot, a kit el is hozának a királyhoz.”

A Betlehem városából való Dávid király nagyon öreg is volt, nagyon beteg is volt, és e két tényező összefogva vezetett testének felmelegedni képtelen, szűnni nem akaró elhidegedéséhez.
Persze a királyi palota hatalmas méretei is hozzájárultak ahhoz a szakadatlan fázékonysághoz, reszkető hidegleléshez, amely jó ideje erőt vett Dávidon, hisz igazán, tényleg nem volt könnyű ily hatalmas, tágas termeket átfűteni.
Úgy igaz, hogy sok-sok hasáb tűzifa állt a királyi palota udvarán, meg hogy a  parázstartó kosarak mindig telve voltak hálószobájában, még illatos cédrusfa-hasábok is kerültek beléjük, de a hideglelésen semmi sem segített.
Dávid egyedülvaló volt, öreg volt, beteg volt, és hát – mondjátok meg! - az egyedülvaló, az öreg és beteg, ugyan mi módon melegedhetnék föl?
Igaz, igaz: a palota orvosai mindent megpróbáltak, hogy a halott végtagokat és az öreg testet átfűtsék: illatos olajokkal való bedörzsölést, miegyebeket írtak elő, mindhiába.
Persze, hogy Náthán, a Mindenes hozakodott elő az új gyógymóddal. (Náthán tényleg mindenes volt: főpap, próféta, alkalmi orvos, olykor nem átallott miniszterként is viselkedni, esküszöm!).
Náthán fölényeskedése Dávidon onnan származott, hogy a Betshabé – Úriás történet óta ténylegesen úgy nézett Dávidra, mint valami vérnősző baromra, és az, hogy Dávid beleszeretett Betshabébe, végzetesen és örökérvényűen, az oly magasan volt Náthán fölött, mint a magas palota magas csúcsának legmagasabban álló ébenfa-dísze.
Egyszóval Náthán hozakodott elő avval az ötlettel, hogy adassék a királyi ágyba valamely forrótestű szűzleány, ki estéről – estére a király mellé bújva melegítené föl Dávid agg, vértelen testét.

A Súnem városából való Abiság ragyogóan ifjú is volt, nagyon egészséges is volt, és e két tényező összefogva vezettek testének múlhatatlan forróságához.
Mielőtt Dávidhoz kísérték volna néhány rabnő elszorgoskodott körülötte: megfürdették, illő illóolajokkal kenték be testét: mind eközben Sádók pap, meg Benája, a Jójada fia, és Náthán próféta meg Betshabé - Dávid háremének még mindig első számú hölgye -, a király – még mindig - legkedvesebb felesége, alaposan megnézték, tanulmányozták a lányt testileg, lelkileg, szellemileg egyaránt, és jó tanácsokkal látták el.

Aztán a vékony, áttetsző pókhálóruhába bújt gyönyörű test, akit Abiságnak hívtak e világban, belépett Dávid király ágyasházába, és testében vitte szellemét és lelkét, és abból a sudár testből hullámolt elő gyönyörűséges hangja is. „Abiság a nevem.”
Már ettől az egyszerű hangon mondott névtől az agg Dávidnak szívritmuszavarai támadtak, és azt gondolta: „Uram, be gyönyörű név, micsoda zenéje van. Abiság: gyönyörű anapesztusz…” – gondolta volna Dávid király, már persze, ha görög és nem zsidó lett volna, és éltének idejében valaki kitalálta volna már az anepesztuszt.
No még a hang, Abiság hangja…
 Igen, majd elfeledtem: Abiság hangja bármely szólaltatható hárfa hangjával fölért, bármely zeneszerszám hangját fölülírta.
Mikor a tavaszi fák nyújtóznak nagyot az ég felé, aztán - még - száraz ágaikat megmozdítja a lágy, ádár havi szellő, és virágbaboruló dalokat kezdenek súgni azok az ágak: ama hang lehetett méltó csak Abiságéhoz.
Pedig nem is beszélt hosszan, csak illedelemmel köszöntötte a Királyt, és fölnyújtóztatta szép, sudár termetét az ágyasház mennyezete felé.

Az agg Dávid király máris csapdába esett, mely csapdából aztán már hátralévő – nem is oly hosszan hátralévő – életében kimászni nem tudott többé.
Olyan megrendülést élt át, melyet – ezt világosan látta – utoljára akkor élt át, amikor a palota tetőteraszáról megpillantotta a fürdőző Betshabét egészen mezítelenül, és olyat, amit aztán néhány óra múlva  - ugyanannak a nőnek - ölébe hatolva élt át.
Megrendülését álcázandó rideg durvasággal próbálkozott szegény Dávid király: „Ne képzelj semmit te lány! Annyi a dolgod, hogy megmelegíts! No, bújj ide mellém!”
Nyilvánvaló: virágszép Abiságnak nem volt döntési lehetősége, de úgy igaz, hogy ha lett is volna, akkor sem dönt másként, mert a vénséges Dávid rég rothadásnak indult testéből meleg lélekhullámok érkeztek, megragadták Abiság érzékeit (miként oroszlán karmai a kicsike bárányt),  és a lány – megszánva a királyt – levetette áttetsző ruháját.
Most aztán teljes pompájában ragyogtatta gyönyörűségeit Dávid király tekintete elé. Kicsinykét várt, hogy Dávid alaposan megnézhesse, majd egy félszeg mozdulattal Dávid mellé feküdt.
Megfeküdt kissé a király oldalán, aztán – kevésbé félszegen immár – hasára fordult, és egész gyönyörű valójával ráfeküdt az öreg testre, hogy megmelengesse.
Dávid szinte eszét vesztette, amikor lankult ágyékán érezte az élet-eleven, forró leányágyékot, és motyorgott csak, meg sem gondolva motyogását: „Feküdj reám, boríts el, mint a fény az árnyat! Melengess, mint az ifjú nyáridő! Úgy hullj le rám, mint délutáni álom: légy könnyeden csapongó pillangó…”
Abiságot rábűvölték ezek a hangok és szavak Dávid büdösödő testére, és már nem érezte a király bőrének, hímtagjának petyhüdtségét, ősz hajából, szakállából, vén testéből előáramló öregszagát…

Néhány nap alatt, néhány melengető éjszaka alatt aztán Abiság testének természetes undora is elmúlt; megszerette ezt a meséktől áradó öregembert, és már-már testetlennek, tiszta szellemnek és léleknek érzékelte a királyt.
Mert hosszú és kalandos életében oly sok esemény történt Dáviddal, hogy tele volt mesékkel, tele volt szép történetekkel, azokat mesélhette volna akár ezeregy éjszakán át, ha lett volna még életéből ezeregy éjszakája.
Amúgy meg csak arra ügyelt Dávid király, hogy ne „ismerje meg” ádámi értelemben az ő éváját, hiába, hogy a lányka estéről estére mellé- és ráfeküdt mezítelenül, kapcsolatuk szűziesen, ártatlanul tiszta maradt.
Amikor Dávid király teste átmelegedett, feküdtek egymás mellett, az uralkodó a lány csuklójára kulcsolta ujjait, és mesélt, mesélt.
Mesélt, meséit a lány fülébe búgta.
Más nem történt, egyszer sem történt közöttük.
Sok hosszú és szépséges éjszakát töltöttek már együtt e szűzies elhálásban, amikor egy este Abiság szégyenlősen lehajtva gyönyörű fejecskéjét, megkérdezte a királyt, miért ez az önmegtartóztató szűziesség?
„Szerelmetes húgocskám.” – mondta Dávid. –„Ha halálom óráján meg tudok esküdni az Úr és az emberek tekintete előtt, hogy ártatlan vagy, hogy szüzességeden foltot nem ejtettem, akkor szabad leszel, visszatérhetsz szülővárosodba, a szép Súnembe. Férjhez mehetsz, és férjed gyermekeket nemzhet veled. Ám ha csak egyszer is testedbe hatolok, érted-é húgom, ha csak egyszer is ágyasammá teszlek, akkor te már hárememhez tartozol halálodig, soha Jeruzsálemet el nem hagyhatod, soha férfi nem érinthet.”
Ránézett a lehajtott fejű szép, kedves és okos lánykára, állánál fogva emelte annak fejét, míg tekintetük egybe nem ért, s akkor kérdezte Abiságot a nagy király:
„Akarnád-e kevéske örömünkért föláldozni egész jövendő életed?”
Legnagyobb meghökkenésére Abiság bólintott. Csöndesen, hangtalanul, de bólintott.
Bólintásá ellenére azért Dávid király tovább is csak megtartóztatta magát Abiság húgának bémocskolásától.

Másfelől is szorongattatásba került az agg Dávid.
Egy napon Náthán és Benája, a Jójáda fia, a seregek ura keresték föl a királyt, és mindenképp rá akarták venni, hogy vegye el már végre jutalmul, ágyéka öröméül Abiság szüzességét.
”Magad is tudod királyom” – érvelt Náthán próféta -, „ágyasoddá kell tenned, másként oda a becsülésed. Fiaid a trónra törnek, te még nem jelölted meg utódodat: bármelyikük erőszakot tehet Abiságon, és akkor halálod után ő ül a trónra, s nem az, akit te jelölni kívánsz.”
Dávid tudta, hogy Náthánnak, mint mindig, ezúttal is igazsága van; csakhogy nem szerette ezt az igazságot.
Nem szerette, mert ez az igazság örökre tönkretette és odakötötte volna Abiságot a királyi ágyasházhoz.

Azt nem sejthette csak Dávid, a nagy király, hogy Abiság, ez a törékeny, akarattalannak tetsző súnémbéli leány már döntött, már elvégezte magában sorsát.

Lágyan omlott Jeruzsálemre az alkony, lágy meleggel és alkonyati fényekkel és árnyakkal. Szikomorfák illatteli leheletét hordták a szellők, olaj és szőlő illatát hordták, vitték az alkonyati szellők a palota ágyastermébe.
Abiság ledobta pókhálóruháját, és Dávid mellé bújt: bájos fejét a király elvénhedett, elaszott felsőkarjára hajtotta, és hallgatta az uralkodó duruzsolását.
Aztán hasára fordult, és hasát a királyi hasra tette, ahogyan már megszokták ezt a helyzetet, ezeket a mozdulatokat. Dávid tovább duruzsolt:
” Úgy, úgy: terülj rám én kedves ágyastársam! Bizony mondom, hogy súlytalan lebegsz énrajtam, súlytalan. Könnyebb vagy apró, véletlen ideszállt madárnál, míg fekszel itt nehéz
szívem fölött, kopár, kiszikkadt férfimellkasomon.”
Abiság helyezkedett azon a férfimellkason, helyezkedett, mint kedves halacska, mint bájos madárka a fészekben. Combjait széttárta, ágyéka a király ágyékához nyomódott. Dávid duruzsolt a lány fülébe: „Légy könnyű szép Abiság, mintha Isten lehelt volna rám. Ládd megremegek, de remegsz te is. El ne rebbenj, el ne szállj szép kerecsensólymom…”
Lejjebb ereszkedett Abiság öle, egészen ráröppent a királyi hímtagra, de Dávid még nem hatolt bé, csak folytatta a duruzsolást: „Ne reszkess! Ne riasszon föl vérem döndülése, száguldása, mert királyi szavamra: nem teszek kárt benned Abiság! Ismerős vagy te, mint elzúgó vizek, mint kőförgeteg vagy várkapuk zaja.  Oly ismerős mindaz, mint lélegzeted. Ne szólj! Ne moccanj! Fedj be…”
De már akkor benne járt a lány testében, benne volt egészen, és Abiság halkan, amint szerénységéhez illett, könnyedén sikkantott, midőn szüzességét elveszítette.

Dávid király pedig halott volt, halott. Imént megmelegedett teste végleg kihűlt, mert egyedülvalóvá lett a halálban, és az egyedülvaló: ugyan, miként melegedhetnék meg?
De: boldog, önfeledt mosoly ült öreg, aszott arcán.
Így volt halott Dávid, Izráél királya.


Epilógus
Elment Betshabé az új királyhoz Salamonhoz, s mondta: „Adassék a Súnemből való Abiság Adóniának, a te testvérednek feleségül.”
Akkor felele Salamon király, és monda az ő anyjának: „De miért kéred te a Súnembeli Abiságot Adóniának? Kérjed néki az országot is; mert ő az én bátyám, és vele egyetért Abjátár pap, és Joáb, a Séruja fia.”
És avval elküldte Betshabét, az anyját, hogy király ne lehessen Adónia.
Ám Adónia bément az ágyasházba, erőszakot tett Abiságon, hogy ő kerüljék a trónra.
És megesküvék Salamon király az Úrra, mondván: „Úgy cselekedjék velem az Isten, és úgy segéljen, hogy Adónia a saját élete ellen tette, amit tett! Most azért él az Úr, a ki megerősített engem, és ültetett engem az én atyámnak, Dávidnak királyi székibe, és a ki házat szerzett nékem, a mint megmondotta volt: ma Adóniának is, Abiságnak is meg kell halnia!
Elküldé azért Salamon király Benáját, a Jójada fiát, a ki levágá azokat, és azok meghalának.