Miként nem lettem színész?

Hatvanhárom táján – tizenkét éves voltam – bevégzett tény volt, hogy színész leszek.
Mit leszek?
Vagyok.
Elmesélem.

Akkortájt még éppen olyan volt Budapest, amilyennek jelenleg a Főpolgármesterek álmodják: jól lakható  Város.
A hetedik kerületi Wesselényi utcába lovaskocsin érkezett hetente háromszor a jég és ugyanennyiszer a szóda. („Jegeees…itt a jegeees!” „Szóóóóóda-szóóóóda-szóóódavííííz!)
És a huszonötös villamos a Thökölyről befordult a Május 1. útra, és elment az Állatkert főbejáratáig.
A földalatti a Hősök tere után kibukkant a föld alól és szintén az Állatkert főbejáratával szemben végzett.(Gondolkodtatok már azon, hogy a Tó mellett álló teljesen értelmetlen kis hídnak mi volt az eredeti értelme? Mert az most is ott áll, indokolatlanul, szárazföldi, elfeledett magányban, pedig egykor igen fontos szerepe volt: a vágányokat ívelte át.)
(Imádtam a vágányok olajszagát: megjegyzem valami baj lehetett velem már akkor is, mert a kipuffogógáz szagát is szerettem.)
A Huttyra Ferenc utcában még simán lehetett focimeccseket rendezni, mert félnaponként, ha befordult egy autó.
És a Ligetben gázlámpák voltak, meg az Almássyn is. Minden alkonyatkor egy bácsi (lámpagyujtó? létezett ilyen foglalkozás vajon?) hosszú póznával végigjárta a gázlámpákat, melyek gyújtólánggal, takarékon egész nap égtek, és elrándított egy kart, amitől kigyúltak a fények, a Nagyváros fényei.
Hajnalban vagy inkább reggel meg elfordította a karokat, és gyújtólángra állította azokat.
És mi, kamaszok, elég hamar rájöttünk, hogy a gázlámpák oszlopainak alsó, kitüremkedő részére föl lehet állni, és elfordítani a kart a legragyogóbb napsütésben, és vissza lehetett fordítani a kart a legsötétebb estében is.
Megfoghatatlan, hogy miként fizette az Állam a hatalmas gázköltségeket?

A Wesselényi hatvanöt igazi belvárosi bérház volt: háromemeletes, „gangos” körfolyosók futották körbe az udvart.
A gangról az előszobákba lehetett belépni (lehet ma is, mert a házak engedelmesen tűrtek mindent, ugyanazok ma is, legfeljebb kevesebb a paprikáskrumli- meg a kelkáposztaszag  - istenem: de utáltam! – meg a tojáspörkölt szag): a mi előszobánk egy rövidebb folyosórészre nyílt, mert téglalap alaprajzú volt az udvar.

És hamar rájöttem, hogy ott, ha mindkét ajtószárnyat kitárom, mintha színpadi függöny gördülne szét, és ha a nézőközönség a folyosón ül, remek előadásokat lehet rendezni.
Minthogy az előszoba a konyhába vezetett, a konyha meg öltöző lett.

Mivel mindösszesen négy barátom lakott a házban, és mivelhogy egyikük sem táplált színészi ambíciókat rajtam kívül, aztán meg közönség is kellett, az előadásokat kizárólag én írtam, rendeztem és adtam elő.

Emlékszem két nagy előadásra.

Az egyik a Tell Vilmos volt: a tévében akkor futott éppen egy angol Tell Vilmos sorozat: az összes trafik nyílpuskákat árult, míg be nem tiltották, mert legalább három súlyos baleset fordult elő: és én is abból a filmből merítettem az ihletet.
Tulajdonképpen elképesztő színészi teljesítményt nyújtottam, ha meggondolom, hogy én voltam Tell is, Gessler helytartó is – a nagy gonosz! -, a feleségem is és a fiam is, kinek magam lőttem le a magam fejéről az almát (amit egyetlen kellékként órákig mostam, olajoztam csillogóra): most tessék szíves lenni elképzelni azt a jelenetet, amikor Tell fiaként megállok a konyhaajtóban (a színpad hátsó részében), fejemre teszem a csillogó almát, majd amint Tellként előrejövök az előszoba bejáratához, gondosan megcélzom magam, és lelövöm az almát a fejemről.

De nem ez volt a fő attrakció.
A darab címére és tartalmára már nem emlékszem, lényeg annyi, hogy ebben a műben, a nagyjelenetben öngyilkosságot kellett elkövetnem: föl kellett akasztanom magam.
Egy gyermekpszichológus már akkor fölneszelhetett volna, szerencsére egy sem volt a közelben, tán nem is nagyon voltak még ezek a sciarlatánók, akik mostanában mindent elkövetnek, hogy teljes kétségbeesésbe sodorjanak apákat, anyákat, pedagógusokat és gyerekeket.
A fölakaszttatásom remekül sikerült!
Az előszobafogasra fűztem föl magam, és ha legjobb barátom apja nem nézi a harmadik emeleti gangról unatkozgatva az előadást, és nem siet le, hogy leszedjen az előszobafogasról, akkor most bajosan írhatnám meg ezt itt.

Aztán ezek a gyerekes előadások kimúltak, és a komoly munka vette kezdetét.
Hatvannégy volt, ha memóriám nem hagyott cserben.
(Ámbár: az az akkori önakasztás könnyen lehet, hogy egy életre módosított tudatállapotba juttatott: fix, hogy néhány percre szünetelt akkor az agyam oxigénellátása, fix, hogy a pránaáramlás kissé kihagyott.)
Hatvannégyben a Rottenbiller utcai általános iskola tanárnője színjátszókört szervezett, és keményen készültünk a Csilicsala csodái című mű előadására.
És én voltam Balogh Gyuszi és Kajtár Robi lett Csilicsala bácsi (ő amúgy tényleg színész lett, néha találkozom a nevével: többnyire szinkronizál), és – mivel nem voltunk koedukált iskola – a Gorkij fasori lánysuliból szerzett mellém egy Szabó Ágit a tanárnő (áldja meg érte az Isten!), akibe tüstént, az első próbán beleszerettem.
És csak próbáltunk, szakadatlanul és nagy erőbedobással: előadásra sohasem került a darab.
De jó volt próbálni, különösen Kati (Szabó Ági) kedvéért és szeméért.
Akkor már igazi színészként gondoltam magamra.

Nagyjából ekkortájt mutatták be a Légy jó, mindhalálig! című filmet, és azt egész iskolástól kötelezően meg kellett nézni.
Én ekkor nyújtottam életem legnagyobb alakítását.
Tessék figyelni, mert utolsó szóig így történt!
Tehát az egész iskola - igazgatóstul, tanárostul, diákostul - ott ült a moziban (Bethlen? Az sincs már!), és LÁTTÁK a filmet.
És néhány nap múlva kezdtem elterjeszteni, hogy abban a filmben (amit mindenki látott! Úgy közösségileg!), Orczy szerepét én játszom.
Nyilas Misit nem mertem hazudni, mert a fiúcska sovány, vézna kis pasi volt, én meg éppen duci korszakomban jártam. (Még éjszakánként is kilógtam a kamrába valamit falatozni: párizsi, de leggyakrabban méz volt az éjszakai étlapon: avval be is fürödtem egyszer, mert ricinust nyeltem helyette. A ricinusolaj borzasztó ízű és állagú hashajtószer volt gyerekkoromban, de üvegbe zárva kísértetiesen hasonlított a mézhez. Annak az éjszakámnak és a követő nappalnak elbeszélését mellőzöm.)
Így hát én azt füllentettem, hogy Orczy szerepét én játszom a filmben, sőt megtódítottam avval, hogy remek szereplés miatt engem előzetesben fölvettek a Színművészeti Főiskolára, épp csak be kell fejeznem általános iskolai tanulmányaimat, gimibe már nem is kell mennem, mert főiskolás leszek.
És ezt az egész iskola, diákostul, osztályfőnököstül, igazgatóstul bevette.
Amíg nem érkezett el az évzáró, a bizonyítványosztás.
(Borítsa fátyol eredményeimet.)
 Az osztályfőnök gratulált Édesanyámnak sikereimhez.
És Édesanyám nem értette a dolgot: születésnapom még nem volt június közepén, ahhoz hát nem gratulálhatott az ofő, bizonyítványom meg végképp nem predesztinált gratulációra.
És az osztályfőnök kifejtette, hogy filmes sikereimhez gratulál, továbbá főiskolai felvételemhez.

És Anyu fölsikoltott akkor (nagyon tudott!), hogy miben is játszottam én filmileg?
És miféle főiskola?

Így nem lettem színész: később aztán írni kezdtem, az embereket azzal is kétségbeesésbe lehet kergetni, nem igaz?