Felruházott történetek

Tudom, tudom! Vétek az irodalomesztétika azon szabálya ellen, hogy a mű mély jelentést, általános érvényt hordozzon bensejében, valamilyen nagy igazságot, bölcseleti tételt fogalmazzon meg, én mégis megírom ezt: valami csámcsognivalót, lerágásra alkalmas csontot a kritikusoknak is vetni kell, igaz?

Oly sok egyéb tehetségtelenségem sorában biztosan ott áll vigyázállásban az is, hogy öltözködni sem tudok.
Pontosabban soha nem érdekelt, hogy miféle öltözetben vagyok. Hatvan évemre visszagondolva, nem emlékszem olyan esetre, hogy állok a szekrény előtt, és erősen ráncolt homlokkal töprengek, mit vegyek föl?
Erre egyébként szükségem sem volt, mert ott volt mellettem hosszú éveken át a feleségem, aki - ha épp alkalmi ruhát kellett öltenem -, szépen kikészítette azt a ruhát.
Fölvenni aztán magam is tudtam, öltöztetni nem kellett és – meglepő? – nem kell még ma sem.
Ebben a hozzáállásban egyetlen a kínos, nevezetesen az, hogy életem ötvenhat évéből harmincat tanárként töltöttem el, és – ugye? – egy tanártól némi értelmiségöltözködési norma elvárható. Lenne!
Én meg nem és nem és nem tudtam öltözködni: javarészt farmerben jártam (na, arról is mesélhetnék épp, mert a hatvanas években farmerhez jutni szép cucialista hazánkban nem volt ám oly könnyű, de ezt most kihagyom), és arra valami két vagy három számmal nagyobb inget vettem, mely többnyire a térdemet, de legalább combközepemet hullámozta körül, szép beat-zászló gyanánt.
Igazgatóim és igazgató-helyetteseim közül ki-ki vérmérséklete szerint reagált, de mondhatom, hogy a legnyugodtabb lelkű igazgatókat is ki tudtam olykor hozni a béketűrésükből, túl „színes” öltözködésemmel.
Ami hagyján, de emlékszem egy igazgatóknál fontosabb személyiségre is, egy diákomra, aki meglehetősen olyasfajta volt, mint jómagam. Ez a srác szintén farmerben járkált, és szintén nála nagyobb méretű ingeket öltött, vagyis egész jól kijöttünk egymással, különösképp az után, hogy tisztáztuk nézeteinket. E nézetek sine qua non-ja az volt, hogy József Attila a világ legnagyobb költője, és passz!
Ám egy napon én folyosóügyeltem hajnalban, gyermekem meg jött föl a lépcsőn, de már a fordulónál megállt, és imígyen szólt: „De tanár úr…De tényleg….”
Ez nyilvánvalóan az öltözetemre vonatkozó rosszalló megjegyzés lehetett, vagyis még Ő is besokallt.
Mi lehetett aznap rajtam? Tán négy számmal volt nagyobb az ing?

Dacára az öltözködésben megmutatkozó antitalentumomnak, szinte egész életemben volt egy-két kedvenc ruhadarabom, ingem, cipőm, kabátom, amit köröm- és szövetszakadtáig, teljes megroggyanásig hordtam.
Ma ezekről mondok szép történeteket, jó? Nem irodalmi igénnyel, ugyan: csak úgy, meseképp.

A hetvenes évek második harmadában lehetett, amikor az utolsó népszámlálást tartottuk, tudjátok azt, melynek során megállapítottuk a személyi számokat, és kiderült, hogy a férfiak az Egyesek, míg a nők, a szép és búzamezőillatú nők a Kettesek. Ebben semmi diszkrimináció nem volt, már hogyan lett volna egy szocializmust építő társadalomban, ahol mindenki egyenlő volt: a férfiak csak egy picit voltak egyenlőbbek! Csak egy számmal, hát mi az?
Ez a népszámlálás tényleg nagyon nagyszabású volt, még a háztartásban élő cicákat és kutyákat is megszámláltuk: ami azt illeti, a mosómedvéket („Unatkozik? Vásároljon mosómedvét!”) és a tengerimalacokat nem számláltuk meg, és ez szintén nem diszkrimináció volt, hanem papírhiány. Hahogy minden állatot az aranyhalakkal egyetemben meg kellett volna számolni! képzeljétek el! Megvan?
A népszámlálás lebonyolítását a Tanácsi Munkaerők Létszáma képtelen lett volna lebonyolítani, hát – jó pénzért!!!! – minket is bevontak a munkába.
A minket alatt a pedagógusokat értem, mert akkor még valami olyasmi voltam.
És akkor épp egy velúrcipő volt nekem az a bizonyos „addighordom-míglenemrohad-a-lábamról” kedvencem, abban jártam a hetedik kerület hólatyakos utcáit, mert rendkívül jó érzékkel, a népszámlálás nem nyáron volt, hanem a legzordabb, legdepibb novemberben.
Volt, ahol bicskával fogadtak, volt ahol ajtót se nyitottak nekünk népszámlálóknak.
Volt, ahol azt hitték, fontos személyek vagyunk, hát szépen megkértek, intéznénk el, hogy ne csak egy közös vécé legyen a folyosó végén, hanem kettő. „Lelkecském, ezt maga el tudja intézni, ugye?”
Egy nagyon kedves, nagyon fehérhajú, nagyon pici néni meg kifejezetten várt, már napok óta várt. Őnéki cicamagányos életében nagy esemény volt a népszámláló érkezése: néhány mignont, kevés kekszet vett, kávét főzött, és még abba sem hagytam a csöngetést, amikor már invitált befelé.
Ágyára ültem, ő meg szembe velem egy székre, és le nem vette szemét a lassan olvadásnak induló velúrcipőmről, miközben adatait fölvettem.
Adatfölvétel után kicsit beszélgettünk: ez hivatalommal való visszaélés volt, de nem lehetett nem beszélgetni Vele, még a visszaélés kockázatát is vállalva. Nagyon magányos, nagyon halkbeszédű volt: ki tudja mikor beszélgetett utószor?
De beszélgetés közben is elnézegette cipőmet. Hogy elnézte-e? Cipőnek vagy minek nézte?
Egyszerre csak azt kérdezte:
„És mondja kedveském! Kapnak maguk tanárok egy kis pénzt ezért a munkáért? Kis különpénzt?”
Mondom: kevéskét néni, nem sokat, de kapunk.
Mire Ő halkan:
„Hát….azért egy cipőre futja majd, ugye?”

A karácsonyi szünet előtti utolsó tanítási nap volt, valamikor a hetvenes évek végén. Előbb az egész tantestülettel ünnepeltünk mély megindultságban, körbeverselve a Mindenki Karácsonyfáját, utóbb a tantestület baráti részével kevésbé megindultan, de annál több ital társaságában a Piroska-étteremben. (Az sincs már: illetve a hely megvan, de nem Piroska már a neve, és ki nem fizethetőek az árai.)
Akkor egy barna kordbársony kabát volt a nagy kedvencem. Egy némileg hasadófélben lévő kordbársonykabát, melyről egy biztos dolog volt mondható: ha fogasra akasztottam, akkor aznap már „nem hasadt tovább”. Rajtam ellenben….
Én akkor a hetedik kerületben, a Hernád utcában tanítottam, és Nagytétényben laktunk, majdnem ott, ahol a BUDAPEST tábla volt, vagyis hát Pest határában. A Lánchídnál elhelyezkedő 0 kilométerkőt jelző szocreál szobortól tizenhárom kilométerre. (Na, az a szobor se volt akármi: rosszabb napokon, amikor sírni lenne kedvem igazán, magam elé képzelem azt a szobrot, a kerékre támaszkodó, messzire révedő útépítő-munkás szobrát, és máris derűsebb a lelkem, esetleg harsányan fölröhögök sírás helyett.)
Tíz körül keveredtünk ki a Piroskából (az egy étterem volt, közel a sulihoz), nem színtiszta józanul: nekem meg a hármas busszal kellett hosszan bumliznom a Körtértől.
Alig indult útnak a hármas, úgy véltem: nem akarok buszozni. A busz minden felszerelése különös ingásban volt, akár az én gyomrom.
Buszban hányni rendkívül prosztó dolog, leszálltam hát, hogy a decemberi hóillatú levegőtől magamhoz térjek, aztán elmentem egy megállót, kettőt. Majd meg hármat…
És lelkemből kiköltözött a tanár úr, ellenben belépett az ördög-beatnik, aki bejárta egész Magyarországot autóstoppal, á la Kerouac.
Tudni kell, hogy amit mi a hatvanas években autóstoppos túrának neveztünk, az nagyjából tíz-húsz kilométeres autózást, és negyven-ötven kilomérnyi gyaloglást jelentett.
És ilyesmit több száz kilométeren voltam képes megtenni: valamikor, valamikor...
Hát nem mentem le tán Deák Katihoz Tokod-Altáróra szinte minden szombaton, amikor a szülei – szándékosan: mást nem tudok gondolni – eltüntették a házunk folyosójáról? Tokod-Altáró negyvenhárom kilométer, azaz nyolcvanhat oda-vissza. Szombat déltől vasárnap estig, minden áldott héten elmentem Hozzá: a nyolcvanhatból húszat vegyünk le – kék busz a Téglagyárig -, és ha szerencsém volt, akkor még húszat levehetünk (megállt egy autó! Ha nem volt szerencsém, akkor Kati Apja állt meg az autójával, és haddelhadd!), de a többit gyalogoltam.
És ennek a heti kalandnak annyi volt a haszna, hogy tíz percre Kati kiszökött nagyszülei házából, ahol fogva tartották Őt, a Strand falánál ülve fogtuk kicsit egymás kezét, aztán Ő vissza a házba, én vissza Pestre.
No, mindegy: lényeg, hogy akkor én - Tétény felé tántorogva barna akármimben -, úgy véltem: gond nélkül elmehetek gyalog is haza, hisz oly edzett országúti vándor vagyok.
Nekivágtam hát az ország útjának, és hol fütyörészve, hol verseket mondva ballagtam, ballagtam a sötét éjszakában, csak barna kabátom suhogott nyakamban.
És már láttam a lakótelepet, ahol családi fészkem és a családom  várt, amikor elém vágott egy URH. (Ifjabbak kedvéért: az URH rendőrautó volt anno…)
Nem igazoltattak, nem kérdeztek semmit, bezsúpoltak csupán, visszavittek a Varga Jenő térig, ami – Isten bocsássa meg bűneiket! – éppen már megtett utam felén volt.
Visszafelén.
Az ÜTI (ügyeletes tiszt) volt az első, aki a Rendőrőrsön legalább megkérdezett:
„Hova?”
Mondom: nem fogja elhinni, de haza.
Mondja Ő, Aztán ki vagyok, mi vagyok? Miféle?
Mondom: tanár. Tanár vagyok.
Mire Ő: „Tanár? Ilyen kabátban?”
Az igazoltatás során kiderült, hogy ilyen kabátban is lehetek tanár.

Ne tagadjuk: udvariasan elnézést kért az ÜTI, én meg indulhattam tanári kabátomban vissza a félutamról.
Aztán abban az iskolában afféle népi szólásmondássá vált: „Tanár, ilyen kabátban?”

Az a barna kabát aztán még nagy sorsot ért meg, szép, hosszú életet, de ez már egy másik történet, egy egészen másik…