Az Utazó ügynök

Két nappal az ötvenhetedik születésnapja után kezdődött.
E születésnapról amúgy joggal állapította meg, hogy a legsavanyúbb ízű volt egész életében, pedig volt néhány szomorú születésnapja, mióta tizennyolc éve egyedül maradt és élt egy kicsiny, bérelt lakásban.
Kutya és macska nélkül.
Egyedül.
Mindenesetre ez a születésnap az átlagosnál is rosszabb volt, és nem csak azért, mert mindenki elfeledkezett róla, senki, egy árva szóval sem mondta, hogy valameddig még éltesse Isten, hanem mert a szokott életmódjánál is szegényesebb volt.
A férfi csekélyes nyugdíjból élt, abból fizette bérelt lakását (mióta elvált feleségétől bérelt lakásokban élt), és ha váratlan kiadások jöttek, akkor az a tizenöt-húszezer petákja sem maradt, amiből amúgy élni szokott.
És kevéssel a születésnapja előtt az a váratlan kiadás bejött, így semmilyen születésnapozásra (ebéd, pezsgő, képeslapok magától - magának, torta) nem futotta.
Hagyjuk hát ezt a születésnapot, és haladjunk két nappal tovább!
Két nappal az ötvenhetedik születésnapja után elutazott a lánya, pontosabban visszautazott választott és új honába. Repülőgéppel utazott természetesen, és a férfi kikísérte a repülőtérre.
A férfi soha nem utazott repülőgépen, ami azt illeti, még a repülőtéren sem járt soha, és most csodálattal figyelte lányát, milyen könnyedén intézi a dolgokat, mennyire otthon van a repülőtéri tennivalókban; intézte, amit kell,  „becsekkolt”, vagy hogy?
Aztán a hatalmas eligazító tábla ragadta meg figyelmét, melyen gyakran változtak a legkülönbözőbb városnevek, ahová gépek indultak illetve ahonnan gépek érkeztek.
Komolyan mondom, gondolta magában a férfi, egyik-másik csak a mesékben létezik, nem gondolnám, hogy valódi helyek.
Eivissa, Assomada, Gozo, Tenerife, Antalya, Bagdad: ilyen meg még ilyenebb városnevek sorjáztak azon a hatalmas eligazító táblán.
Aztán a gép elrepült lányával – hosszan, olyan hosszan nézett a gép után, amíg csak lehetett -, sóhajtott egy nehezet, kicsit párás lett a szemüvege, és elment a rossz illatú, soha egészen ki nem szellőztethető bérletébe. Ez a lakás nyaranta, mikor kora délutántól akár este kilencig – naplementéig – sütötte a nap, elviselhető, élhető volt, ám októbertől - amikor már hat után elkezdett sötétedni - valóságos kelepcévé vált. Tévéje nem volt, az áramfogyasztáson spórolni kellett, így hát októbertől februárig ült egy fotelban a férfi, és nézte sivár szobája egyetlen világító tárgyát, az akváriumot. Így élt: tévé, kutya, cica nélkül, homályos szoba homályos árnyai közt.

A következő napokban vissza-visszatért a repülőtérre: dolga nem volt, de sokáig nézte az útbaigazító nagy táblát, ahol újabb meg újabb ismeretlen, de gyönyörű városnevek bukkantak föl. Egy hét múltán már nem is volt egyéb programja: munkája, fontos dolga nem lévén, minden napját a repülőtéri váróban töltötte.
Két zsemlébe parizert tett, azt délidőben megette, és aztán majdnem sötétedésig kint maradt.
Sötétedés után hazament, bebújt a hideg betonágyba, és álmodott: repülőutakról, messzi városokról, északiakról és délvidékiekről; gyakrabban délvidékiekről, a szobában úgyis elég hideg volt. Az óceán partján játszadozó tigrisekről álmodott az öreg, meg ismeretlen, egzotikus ételekről.

Egy nap a légikikötőben találkozott Nagyvilági Főcsővel, aki megszólította, meghívta egy kávéra. És sokáig, elmélyülten, hosszasan beszélgettek a bárban, aztán egymás kezébe csaptak: a megállapodás létrejött.
Immár csak idő kérdése volt, hogy az Utazó repülőre szálljon.

Az első egy-két alkalommal még – mi tagadás - elszorult torokkal lépett be a repülőtér hatalmas várójába, és óvatos félszegen lépkedett a műmárvány padlókockákon, de aztán hamar otthonossá vált.
Néhány hét telt el, és – mert a Nagyvilági Főcső alaposan ellátta őt munkával, átlagban másfél hetente jelentkezett új megbízással - már oly könnyedén intézte az ügyeket ott a reptéren, de az idegen városok repterein is, mintha világéletében ehhez szokott volna.
Lassan megismerte az összes jegyellenőrző kisasszonyt, megismerte a légikisasszonyokat is, sőt rövidesen jó néhány pilótával is tegező viszonyba került.
Az sem volt már ritka, hogy egy-egy kapitány meghívta a parancsnoki fülkébe; hovatovább a parancsnoki fülkék is elveszítették varázsukat, szinte megszokottá váltak.

Ami viszont egy pillanatig nem vesztett varázsából, az új meg újabb Városokkal való találkozás izgatott öröme volt. Eleinte csak európai – mondjuk így: közeli – városokkal és városok nevezetességeivel ismerkedett meg az Utazó, mert Nagyvilági Főcső méltán látta, hogy lassan kell haladni, hogy nem lehet azonnal rázúdítani a sosem utazott Utazóra a világ minden újszerűségét, még belekábulna, vagy öreg, beteg szíve egyszerre fölmondaná a szolgálatot.
Ám aztán, néhány hónap múlva, tágítani kezdte Főcső az Utazó látkörét.
Következett Közép- és Dél-Amerika: és repült az Utazó a szép nevű Veracruzba, a mesebeli Huehuetenangóba, a guatemalai Santa Rosába.
Meg Rióba, persze, Rióba is.
Néhány hónapig úgy kapta a megbízatásokat, hogy Latin-Amerika felől Afrikához közeledjék (így repült Madeirára meg Porto Santóra), aztán egyetlen merész húzással a Nagyvilági Főcső immár afrikai megbízásokkal látta el: és elröpült az Utazó Marrakechbe, Loméba, Lusakába, egyéb furcsa nevű helyekre.
És látta az Utazó Acapulco mellett a nevezetes Süvegcukor-hegyet, tetején a monumentális, tárt karú Krisztus-szoborral; és evett acarajét Montevideoban, ahol ezt az ételt minden utcasarkon árulják.
És megnézte Genova mellett a híres Kék Barlangot, és látta a bogotai Theatro Municipialban a Bohéméletet, Verdi csodálatos operáját. És még mi mindent, mi mindent látott az Utazó!

A nagy, sarki ABC-ben, ahová évek óta járt vásárolni, külön pult és pultoslány volt a hentesáruknak, külön a zöldségesnek, és a dohányárut meg a pénztáron túl, lényegében a bejárati ajtónál árulták, így hát az Utazó gyakran négy helyen egymás után mesélt, amikor érdeklődve kérdezték, hogy miért nem volt néhány napig vásárolni.
Eleinte titokzatoskodott, hisz esküje kötötte, de aztán elmondott ezt-azt, már amennyit lehetett. Mesélt a messzi városokról, ahol épp járt, nevezetes, csodálatos, mesebeli helyekről, és a pénztáros, a felvágottas, a zöldséges, meg a dohányárus hölgyek ámulva hallottak olyan utakról, melyekről álmodni sem mertek.
Gyakran látott az Utazó az ABC-ben egy kedves fiatal párt, kik szintén megálltak olykor, és belehallgattak történeteibe. A lány – nagyon szép lány volt ám – tágranyílt szemű odaadással hallgatta az Utazót; a fiatalember meg egyfajta csodálkozó-ironikus mosollyal ajka körül. Ez a mosoly kicsit zavarta az Utazót, nem tudta pontosan a mosoly jelentését: kételkedést fejez-e ki, avagy lenézést, mely abból fakad, hogy a fiatalember járt már azoknál a csoda helyeknél csodálatosabb helyeken is.

Egy nap az Utazó meghallotta az ABC-ben, hogy a párocska utazásról beszélget, utazásról, melyre rövid időn – tán napokon belül – sort kerítenek, és amely út Ghánába fog vezetni.

A fiatalember egyszerre otthagyta kicsit a párját, odébb sétált cigarettát venni, az Utazó pedig kedvesen megszólította a lányt: „Ha Ghánába utaznak, el ne mulasszák a szerengeti nemzeti parkot megnézni! Képzeljen el kisasszony egy majdnem 30000 négyzetkilométernyi szavannát az óceán partján, mindenféle furcsa fákkal, embermagasnyi fűvel. És az óceán partján játszadozó szelíd tigrisekkel...”
A lány látható érdeklődéssel hallgatta az Utazót, ám a fiatalember már jött is vissza, és meghallotta az öreg utolsó szavait.
„Mi van?” – kérdezte rekedtes, kemény hangon.
„Semmi.” – válaszolt az Utazó. – „Csak épp a szerengeti parkról meséltem a kisasszonynak, hogy el ne mulasszák megnézni, ha Ghánába mennek.”
„A szerengeti nem Ghánában van, hanem Tanzániában, bácsi.” – mondta a fiú keményebben, mint akarta. – „ És nincs tengerpartja, csak a Viktória tóval határos. Különben meg” – fűzte még hozzá -, „Afrikában nem élnek tigrisek.”
„Nem, nem.” – mondta az Utazó. – „Pontosan emlékszem: ott van Accrától északra a park, majd 30000 négyzetkilométeren terül el, hisz jártam ott, nem is egyszer....”
„Maga bátyám, nem járt sehol, amennyire én gondolom; mindenesetre a ghánai szerengeti parkban biztosan nem, mert az Tanzániában van.”
„Hát szerintem nem. De lehet, hogy rosszul emlékszem.”
„Sehogy sem emlékszik, mert nem járt maga bátyám se Tanzániában, se Ghánában. Na, menjünk!” – fordult a fiatalember a lányhoz, és elindultak az ajtó felé. Az ajtóból a fiú még visszafordult, és azt mondta:
„És Afrikában nem élnek tigrisek!”

Az öreg hazabaktatott; kiszáradt a torka meg a szája, hát megivott egy pohár hideg vizet, és attól összeborzongott. Hamarosan emelkedni kezdett a hőmérséklete, belázasodott, fázós reszketéssel izzadt a hideg ágyban, és sokáig nem jött álom a szemére.
„Még hogy én ne tudnám, hol van a szerengeti?” – dörmögte. –„Hisz a saját szememmel láttam.”
Lassan, nehézkesen elszunnyadt aztán, és az óceán partján játszadozó tigrisekről álmodott az öreg, meg ismeretlen, egzotikus ételekről, amiket ott evett a ghánai szerengeti nemzeti parkban.