Ha egyáltalán vagyok vagy voltam valami, akkor – mondjuk – könyvmoly, könyv- és könnykukac vagyok. (Így igaz: könnyen elsírom magam egy szép alkotás láttán - olvastán, tehát könyv- és könnykukac vagyok.)
Afféle „homo literatus”: no, tán az vagyok.
Vagy voltam…
Mondjuk így!
Épp ezért az megállja a helyét, hogy mindig is szerettem kutakodni könyvtárakban, levéltárakban idehaza is, külhonban is.
Leginkább földolgozatlan álló kis könyvtárakban, levéltárakban leltem föl minden fontos dolgot ez idáig; és ha azok a „könnytárak” éppen Itáliában voltak föllelhetőek, hát nem fakadtam sírva, hanem örültem.
Mert szeretett országom Itália: mondhatom akként is, hogy szülőhazám Magyarország, otthonom Itália…
Nos, két esztendeje 19…-ban úgy adódott, hogy a szép cittá di Prato egy könyvtárában keresgéltem, kutakodtam, csak úgy találom-gyönyörködésre, és lám: izgalmas kéziratra, pontosabban egy másutt való kéziratra való utalással találkoztam.
A talált írás egy jeladása nyomán áthágtam a Pireneusok hegyeit, és egészen a francia -spanyol határ közelében - nem messze Pamplonától - Larrasoana közkönyvtárában megleltem azt a kéziratot, melyre Prato könyvtárában egy röpke utalást találtam.
Mondtam: Larrasoana közel esik Pamplonához (a híres-hírhedt bikafuttatás városához), északkeleti irányban van attól: hegyi utakon, hágókon elérhető, susogó fenyvesek közt elterülő kis város.
Szép város, melynek egykori börtönét meredek hegyi úton, kiadós lihegéssel érhetjük el, és igazából egy szikla belsejébe vágatott, fúratott, vésetett be.
Ha arra járnál derék olvasó egyszer, úgy indulj neki a San Nicola Kalea utcának, majd - ahol az útka megtörik - indulj balfelé a kaptatón a Calle de San Nicolás-on, és leled a Santa Inquisition sziklabörtönét.
Itt raboskodott az én hősöm és kéziratszerzőm - José Francisco Hernando Campos – 1546. augusztus havában, és innen hurcolták Pamplonába, ahol aztán máglyán végezte be életét.
Ott, a máglyán ért véget minden gondolata is.
Ama sziklabörtönben, ítéletének kihirdetése után, Pamplonába hurcolása előtt vetette papírra az alább következő kézírást.
A kéziratoknak épp úgy megvan a maguk sorsa, mint a lélegző, majd halálba csöndesülő kéziratíróknak; így van ez.
Nekem is megvan a sorsom, nekem is, ki a sorsos kéziratot most közreadom.
De ez nem fontos, vagy nem itt és most fontos: szóval elő a farbával írókám, lássuk a szerzett – lopott? – kéziratot!
Minden további kommentár nélkül közlöm derék és tragikus sorsú szerzőnk írását
1546 augusztus 10. éjféltájt
”Parva flamma saepe incendium magnum suscitat.”
Most, hogy holnap délben bizonyosan véget ér életem, most, hogy már csak másfél napom van hátra, hozzákezdek igazoló szavaim írásához, mert semmi sem úgy van, ahogyan bíráim gondolják: „advocatus accusat „, csakhogy hiábavalóan vádolom, mert magam jobban beláttam bűnömet, mint ahogy az advocatus valaha is belátná.
Azt tartja egy régi haláltánc-dal szövege: „a halál az bizony, de a halálnak órájánál semmi sem bizonytalanabb”.
Hát az én halálom órájánál semmi biztosabb, semmi e Világon.
Már lemenőben volt a Nap, amikor bíráim bevégezték, hogy összes vádjaikat fejemre olvassák, és kihirdették az ítéletet. Reggel majd útnak indítanak Pamplonába ebből sziklai börtönből, ahol is holnap délben visznek a főtérre, hol ott rakják már a máglyát, rakják a fenyőillatot suttogó szellőben. Az illatos erdei fenyőket rakják máglyába, illatárban fogok hát megégni tizenkét óra múlva, nem is annyira bűneim, mint tévedéseim miatt.
Fertelmes az én bűnöm, szörnyűséges, és ráadásul nem bűn, hanem rosszabb annál: tévedés.
Mert nem az az én bűnöm, ó nem az, amiért holnap délben máglyán égetik el halandó testem, nem az, amiért bíráim a Santo Officio bírái elítéltek alkonyatkor, amikor Pireneusok illatárasztó fenyői mögött, lement a Nap.
Már senkinek sem mondhatom el, miben állt förtelmes tévedésem: bíráimat nem érdekelte, ebben a sziklai börtönben nincs kinek elmondanom, erre az elcsent néhány pergamenre írom hát utolsó magyarázkodásomat, a legutolsót.
”Audiatur et altera pars!”
Aztán itt hagyom a priccs alatt; ki tudja elégetik-e ezt is ágyastól, pokrócostól, vagy lesz valaki, aki elrejti, és századok múlva majd rábukkan valaki más: valaki, aki majd gyűlölködés nélkül tudja olvasni gondolataimat, megértéssel, és fölmentő szándokkal.
Quidquid id est - kezdjük az elején: úgy lesz a legjobb.
Ősi Város - Bologna - ősi Universitasán kezdtem tanulmányozni a hét szabad művészetet, és szíttam magamba az átadott tudást.
Tanulmányaim közepette haladtam a Tan Útján is, rendtag lettem, magamra vettem az ordo sancti benedicti kötelességeit, egyszerűbben szólva: benedekrendi szerzetes lettem.
Közben úgy adódott, hogy az istenismereten, a teológián túl érdeklődésem leginkább a csillagok titkainak tudománya, az asztronómia – és a véle mély rokonságban lévő – asztrológia tudománya felé fordult, mint napraforgó tányérja fordul a fény felé mindenkor.
Tudja Isten, miért?
Bennem volt a vágy, vagy derék és nagy tudású Mesterem izgatott és izgalmas előadásai tették-e, de így alakult.
Derék professzoromnak vesszőparipája volt, hogy a csillagok evangéliumokban jegyzett állása alapján – különleges tekintettel ama nevezetes üstököscsillagra -, a lehető legpontosabban határozza meg a Szentírásban írt esemény csillagidejét, különös tekintettel a mi urunknak, Jézus Krisztusnak születési időpontjára.
Regiomontanus és ’Éliogabalo minden följegyzését gondosan tanulmányozta, ám kutakodásai közepette – mert aggá és beteggé lett teste a szakadatlan éjszakázásban, örök csillagnézésben – elhalálozott.
Följegyzéseit halálos ágyán végrendeletként hagyta rám: egyéb testálnivalója nem is igazán volt ama jegyzeteken kívül.
Rá való tekintettel, de magam kedvtelésére is, folytattam munkáját, évek hosszú során át folytattam, aztán egyszer csak ki mertem mondani a szédítő igazságot, melyet a csillagállások sugalltak nékem: a mi Urunk születése a mi Urunk születése előtt nyolc évvel történt…
Hahogy valaki nem értené e mondatot: Krisztus születése Kr.e. nyolcra, február havának tizedik napjára, éjfél előtti percre esett.
Hahogy tudnál valamit: hallgass!
Mert már akkor nem kevés elöljáróm figyelmeztetett, hogy szerzetes létemre túlontúl messzire merészkedtem az isteni titkok fürkészésében, majdhogy nem alvilági praktikák áldozata lettem, no és – vélem ma már – a Szent Inkvizíció is fölfigyelt ama kis fólió-kiadású könyvecskére, melyben álláspontomat világba kürtöztem, és igazoltam asztronómiai adatokkal.
Mert én messze voltam attól, hogy hallgassak, és megírtam fölfedezéseimet egy kis fólió-kiadású könyvecskében.
Könyvemben sic eme gondolatokra jutottam akkor, persze mesterem lábnyomdokában haladva.
Primo: egy Ancyrában található római templom előcsarnokában kőbevésett Monumentum Ancyranum, egy ténybeszámoló olvasható, a Res gestae divi Augusti, mely tájékoztat bennünket, hogy Augusztus császár háromszor (Kr.e. 28-ban, Kr.e. 8-ban és időnk számítása után 14-ben) tartott népszámlálást, lustrumot az egész római birodalom területén a római polgárok részére. Minthogy e népszámlálás ténye az evangéliumokban rögzítve van, a Kr.e. 8 - mint egyetlen számbajöhető időpont - önmagában adott volt.
A pontosabb időt aztán a bethlehemi csillag (igazából üstökös) Bethlehem fölötti állásából okumláltam ki, így jutottam a fent írt eredményre.
Item secondo: vettem néhány e napra eső asztronómiai adatot, a Vízöntőben bekövetkezett Nap – Hold és Mars – Szaturnusz – Uránusz konjunkciókat, és ezek tovább finomították adataim pontosságát.
Sic, amint evvel meglettem, hozzáfogtam a legtiltottabbhoz, Jézus urunk horoszkópjának elkészítéséhez.
Ekként okoskodtam.
(De miféle illatok áradnak a rácsokon keresztül sziklai börtönömbe? Mifélék? És micsoda áldott hangok? Pireneus-fenyvesek illata és zúgása tör be, és azt suttogja: Élni szép! Ó be vágynék élni, ó be nagyon!)
Így okoskodtam tehát: ha Jézus Krisztus Istenember – Emberisten (mely tényben nem szándékszom kétkedni soha), akkor egyedül e Világon az ő születési jellemrajzának, horoszkópjának tökélesnek kell lennie. Hahogy így találom horoszkópját, akkor az visszaigazolhatja, hogy születési időpontjában nem tévedtem.
Igen, igen jövőbeli lectorom, olvasóm, aki leszel egykor, vagy nem leszel soha, hallom kérdésedet.
Mit értsünk „tökéletes” horoszkóp alatt?
De hisz ezt is kifejtettem kis fóliómban, de úgy legyen: röviden elmondom újra. Elmondom a suttogó és illatotokat árasztó píneák és fenyők tolakodása közepette. Bíz elmondom!
Én - jó olvasóm - így vélem.
Tökéletes volt az Univerzum a Teremtés pillanatában. Minden a maga rendjében munkálkodott a szférákban. Helyén volt minden állatövi jegy, helyén volt minden jegyben, az ő ural bolygó tartózkodott, egy csillag el nem hibbant semerre. Az aszcendens a tavasz pontjában állott, fölkélt a Nap a Kos jegyében. Ezt nevezem én tökéletesnek. A Teremtő igére azonban minden mozgásba lendült, minden a központ körül kezdett forgolódni, és lőn, hogy elmozdultak a házak, a bolygók, az aszcendens, a házsarkak: minden, minden. És nagyon kicsiny a valószínűsége, hogy még egyszer legyen egy pillanat akár, amelyben minden ismét a helyére kerüljön.
Én, jó olvasóm – ha leszel valaha – úgy véltem, hogy Jézus urunk születése pillanatában érkezett el ez az időpillanat, amikor minden úgy állt meg az Univerzumban, ahogyan a teremtő szót megelőző pillanatban.
Fölállítottam hát Jézus Krisztus horoszkópját, és döbbenten kellett leolvasnom arról, hogy egy egészen mindennapi horoszkópot kaptam.
A teljesség igénye nélkül közlöm a legfontosabb jellemvonásokat, hogy bárki láthassa: nem lehetett ez a Megváltó horoszkópja.
Mert e szerint József fia Jézus szabad gondolkodású, független, újító, emberszerető, értelmes, becsvágyó, ám olykor megfoghatatlanul ideges, önfejű, lázongó is lehetett. Item, az exil helyzet a kozmikus feloldódás előtti földhözkötött ego elhagyásának szükségességét szimbolizálta. Mutatott továbbá a képlet heves érzelmi életet, erős szexuális töltést, önállóságot, bátorságot, de féltékenységet, túlérzékenységet, bosszúvágyat is. A Szülött lehetett fantaszta, szétszórt, elhamarkodott akár.
Nem folytatom, elég annyi derék lectorem, hogy semmiképp sem vélhettem a Krisztus jellemvonásainak mindezt.
Azonban késő volt megbánnom vagy visszavonnom, mert egy újabb könyvecskében már megjelentettem a jellemrajzot, és attól kezdve hiába írtam újabb és újabb tiltakozásokat, visszavonásokat, a Santo Oficio gépezete már megmozdult, és elkezdte a vádpontok gyűjtését ellenem.
Mindez tudtomra jutott, tudomásomra, mert volt rendtársaim között egy-kettő (nem több), néhány, ki akár besúgóként, akár hivatalosan a Santa Inquisition Szent Irodájának szolgált, és akadt köztük irántam jó szándékkal való is. Akadt.
Ők – jaj mily kevesen maradtak – átadták morzsatudásukat: elmondták, hogy szorul körülöttem a hurok, hogy gyűlnek a terhelő adatok ellenem. Még olyan is akadt, aki tanácsolta: meneküljek, hagyjam el a Pireneusok táját, utazzam Albionba, szökjek meg, míg nem késő.
Mindezen tanácsok, hírek engem egyáltalában nem érdekeltek, mivel nem éreztem bűnösnek magamat, annál inkább nagy tévedőnek, aki elszámította magát Jézus születését illetően.
Így hát - mialatt összébb - és összébbszorult körülöttem az Inkvizíció bilincseinek eljövendő szorítása -, én egyébbel sem törődtem, mint hogy újra meg újra megvívjak a föladattal, hogy újabb és újabb asztronómiai adatokat ellenőrizzek, vessek egybe históriai adatokkal egyre reménytelenebbül igyekezvén, hogy megleljem tévedésem forrását.
Bárcsak tudtam volna, bárcsak fölismertem volna már akkor, hol süppedt agyagos földbe az én igazi tévedésem gyökere, mert hát egészen rossz helyen kerestem a hiba forrását. Gondolkodásmenetemet kellett volna alapjában átfordítani. Ma már tudom.
Tudom, de helyzetemet tekintve –erősen falhoz rögzítenek e bilincsek - már semmi mód arra, hogy elmondjam, világgá rikoltsam igazamat, hahogy csak nem ez az üzenet a palackban, mit most - elégettetésem előtt - vetek pergamenre. De hogy ez valaha is kikerül jóvátételem a világba?
Ki tudja?
Édes gyantaillat árad sziklai börtönömbe, éji gyantaillat, és suttogja fülembe harsány életdalát. Csakhogy én holnap halni megyek e sziklai várból, és nem élni indulok a hegyek magányos csúcsai felé, píneák és fenyvesek illatáradatába: ó nem!
„Homo proponit, sed Deus disponit.”
Mélyebb igazság nincs is, ne keress benevolis lectorem, nyájas olvasóm!
Mert bíz én tervezgettem, tervezgettem, aztán Isten végzett, egészen végzett vélem: előbb a lelkemmel, holnap majd – épp délben, mikor beáradnak a pínea- és fenyőillatok az északi szellőkkel Pamplona főterére – testemmel is végez az Úr akarata.
Élnék még kicsit, de ha nem lehet, hát meghajlok az Ő akarata előtt.
És már csak egyetlen dolgot kell közzétennem, az én végső igazságomat. Íme.
Az Univerzum rendjének helyreállítása nem Krisztus urunk születésekor következett be, nem bizony, hanem a Megváltás pillanatában, amikor a Keresztfán Jézus elkiáltotta magát: „Eli, Eli lma sabaktani!”, és meghalt.
Mert miben is áll valójában a megváltás műve?
A teremtés pillanatától a teremtett világ csak romlott, romlott egyre, sötétült a világ és fogyott belőle a Fény.
Olykor az Úr még a rosszul sikerült Világ elpusztítását is tervbe vette, de végtelen irgalmasságában soha egészen végbe nem vitte. Megbékélt az Özönvízkor, megbékélt Sodoma és Gomora elpusztítása után.
Végül másként döntött: emanálta Önmagából az Istenfiút, aki azonban emberként született, nagyon is emberi csillagállások mellett, nagyon is emberi jellemmel. Az Univerzum Rendjének helyreállítását az Ő föladatává tette az Úr.
Így hát nem Krisztus születésének horoszkópját kellett volna nékem kiszámítanom és elemzés alá vonnom, hanem Krisztus halálának időpillanatát. Mert akkor volt egy pillanatig újra Rend, akkor győztek a Fényerők egy pillanatig a Gonosz erői fölött.
Olvassátok csak a Szentírást tágra nyitott szívvel és értelemmel! Hisz világosan olvasható, hogy sötétség és vihar és földrengés támad ama percben a Földön: hogyne támadna, hisz maguk a Teremtő erők szabadulnak el egy kis időre újra abban a pillanatban.
Ha abban a pillanatban született ember, annak a horoszkópja mutatna Isteni Rendet, Harmóniát.
Erre jutottam, de már időm nem maradt ama horoszkóp elkészítésére, mert a Szent Iroda fogságába kerültem, aztán elítéltettem, és holnap délben illatos fenyők tüzében ég el halandó testem.
Csak ebben az írásban reménykedhetem hát, ebben üzenem, sikoltom, üvöltöm világgá tévedésem, szörnyű tévedésem, melynek büntetéseként megérdemlem a máglyahalált!
És már jönnek is értem; hallom az őrök csizmájának csikordulását sziklai börtönöm folyosókövén…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése