Morpheusz köpenye alatt

Egy
Fiam és Lányom megint kisgyermekek, kicsik, ahogy mondom: öt – hatéves formák. Nyilvánvaló, hogy nyaralásból érkezünk haza vonaton, éspedig a Keleti pályaudvarra. A többi már korántsem olyan nyilvánvaló, mert nem lehet pontosan tudni, hogy honnan jövünk, csak sejtem, hogy valami mediterrán vidékről, Hellaszból vagy Itáliából talán, mindenesetre meleg tengerparti vidékről. Ezért aztán Dani fiam is, Hajni lányom is könnyű, nyári ruhában vannak, itt meg, már a pályaudvaron is hideg, metsző szél fúj, és látszik az üvegajtókon át, hogy kint szomorú eső szitál.
A Pályaudvar sem olyan nyilvánvaló első ránézésre, mivel míg távol jártunk, napfényben fürdőztünk, a Keletit átépítették. Nagyon modern, nagyon új: csupa tágasság és mindenütt üveg, üveg: egy üvegpalota lett a Keletiből, míg távol jártunk. Így aztán inkább csak sejtem, mint tudom, hogy ide érkeztünk.
Az üvegfalak gombnyomásra – mely gombot valahol egy láthatatlan kéz nyomkod – leereszkednek itt is, ott is, fölemelkednek itt és ott, látszólag érthetetlen szisztéma szerint. Nem is értem.
Gyerekeim fáznak, amint leszállunk a vonatról, az első rideg szélroham csapása alatt összehúzzák magukat szegények, és reszketnek. Melegebb ruha azonban csak valahol elöl, a poggyászkocsiba tett csomagokban van; megcsókolom hát Gyerekeimet, mondom, szálljanak vissza a kocsiba, és ott várjanak meg, ott melegebb van; én meg elindulok a vágány mellett előre, hogy kiváltsam csomagjainkat.
Visszanézve látom még, hogy nem fogadtak szót, talán félnek, hogy szem elől veszítenek, ha visszaülnek a vasúti kocsiba, helyette, mint két ázó-fázó kis verebecske, leülnek egy padra, és igyekeznek nagyon kicsire összehúzódni, még kicsinyebbre, mint amilyenek egyébként is. Így kevésbé éri őket a hideg.
A poggyászkocsinál beállok a sorba, innen már nem látom kedves kis alakjukat, csak elképzelem, amint ülnek azon a padon, fáznak és várják aput.
Olykor halk búgó hangok zimatolnak, leereszkedik egy üvegfal, fölemelkedik egy másik, még mindig nem értem a rendszerét.
Hosszú a sor, türelmetlen vagyok; máskor nem lennék, általában nem vagyok türelmetlen, de most, hogy tudom, fázva várnak vissza Gyerekeim, elfog a türelmetlenség, az egyik főbűn.
Végre megkapom poggyászunkat, indulok vissza.
De nincs vissza! Jaj, nincs!
Míg én vártam, egy üvegfal leereszkedett halk zümmögéssel, és most ott áll előttem szilárdan, előttem és köztünk.
Az üvegfalon át látom fázó Gyerekeimet, és dörömbölök az üvegfalon, és öklömmel verem az üvegfalat, és próbálom szétzúzni az üvegfalat, de nem megyek semmire, szilárd, golyóálló üvegből készült, szétrobbantani sem lehetne.
Az üvegfalon át látom fázó és sírdogáló gyerekeimet, Danit és Hajnit.

Kettő
Késő éjjel megyek végig néma utcákon albérleti lakásom felé, és árnyak fekszenek keresztbe mindenütt, és árnyak állnak elém és árnyak kerülnek mögém.
Talán a Gödörből jövök, talán Balaton koncert volt; talán, de tudni biztosan semmit sem lehet, csak azt, hogy már hazafelé tartok, és árnyak fekszenek keresztbe mindenütt.
A parkon kell átvágnom még, és már otthon vagyok.
Pénzem semmi, úgy tűnik, mind elittam az éjjel, elmulattam, bárhol voltam is, de semmi baj, enni úgy sem akarok.
Látom már a házat, zsebembe nyúlok, hogy elővegyem a lakáskulcsot, vágyom már az ágyba.
A kulcs úgy csörren zsebemben, mintha holmi ezüstpénz lenne.
Két árny ezt hallhatta meg, mert váratlan leválnak a még sötétebb bokrok árnyairól, és utamba állnak.
„Hé! Vén zsidó! Van pénzed?”
„Nincs fiúk!” – mondom – „Nincs egy fillérem se!”
De a fekete bakancs már rúg, az arcomba rúg: a fickó kickboxot, vagy karatét vagy mifenét művelhet, mert magasra emeli lábát, amikor az arcomba rúg.
„Minden vén zsidó tele van pénzzel, ne kamuzz!” – hallom még elzuhanóban, és mielőtt elájulok, még azt gondolom:
„Hisz csak a kulcs volt, csak a kulcs….”

Három
Tengerparton sétálok, tengerparti fövenyen. Elgondolkodva sétálok.
Miért? miért sem? Fölnézek.
Földig érő hófehér nő megy előttem a fövenyen, a sárga homokon, a kékellő víz mellett.
Te vagy-e? Te? Vagy egy másik?
Mindegy is ez, indulok a nő után, nekivágok bátran.
A fövény megváltozik, az álom logikátlanságával változik meg.
Most levágott gabonamező szélére érek, és mert mezítláb vagyok, kicsit félek rálépni a tarlóra, de hát ott mégy (megy) előttem.
Rálépek hát a tarlóra, és látom máris: vér serken talpamból.
Leülök, hogy megvizsgáljam sérüléseimet, közben Te (Ő) csak haladsz (halad) makacsul előre.
Letörlöm a vért talpamról. Különös: nincs seb azon.
Megvonom vállam, mint valaki, aki nem ért valamit, aztán fölkelek, sietve indulok Utánad (Utána).
A következő lépésnél újra serken a vér talpamból.
Ismétlődő jelenet: leülök újra, törlöm a talpam, talpamon semmi seb.
Harmadszor is a tarlóra lépek, amikor egyszerre megértem: a föld vérzik talpam alatt, nem a talpam.

Négy
Most meg úgy van, úgy történik, hogy meggyógyultam egyszerre, hát kivesznek a nyugdíjból, és taníthatok újra.
Hajnalban gondosan készülök az órára. Nem, persze hogy nem óravázlatot készítek, vagy ilyen nyamvadtságot, amire csak tudatlannak van szüksége.
Ó nem!
Én megfürdőzöm gondosan, meg is borotválkozom, eligazítom hajam.
És fölveszem legfehérebb, vakító ingemet. Utoljára is így voltam Ott, Nálatok, az Érettségi Vizsgán.
Jókor reggel az Iskolában vagyok, nem ám, hogy nem kések el, hanem időben ott vagyok.
És végre újra a Teremben állok, Előttetek.
És kérdem:
„Hol is tartottunk három évvel ezelőtt? Ja, persze! Arany János… Vojtina ars poeticája… Ugye?”
Betti bólint.
Hisz ott tartottunk az infarktus előtt, ott jártunk.
„Jó. Nyissátok ki a szöveggyűjteményt a 117. oldalon!”
Csilla teszi föl kezét. De régen nem láttam jelentkező kedves kezecskét.
„Igen?” – mondom.
„Hol is született Arany, tanár úr?” – kérdi a kislány.
Azt akarom válaszolni, hogy ott született, és azt is, hogy merre az az ott, és miért olyan fontos a Toldi szempontjából, hogy mi tájon született Arany János, de rémülve hallom, hogy mi gördül elő belőlem.
„A mákos bejgli jobb, mint a diós…” – mondom válaszul.
„Hol született?” – makacskodik Csilla, és én rávágom:
„Nem jobb az abrakadabra a rababraknál…”
A Gyerekek kifutnak a Teremből, és nem sokára szirénázó mentőautó jő.
Elfeledtem a szavakat, hú! hogy elfeledtem a sok írogatásban…