Honfoglalás

- fiktív történelmi narratíva -

„Elment az a maradék kis eszed is Árpácskám*, hogy elvinnéd a népességet Etilkuzuból valami ismeretlen és bizonytalan lakhatású vidékre?” – kérdezte - nem: mennydörögte - Almus vagy Almucs, magyarok vezére. – „Megbolondultál?”
(*Persze, persze: Almus vezér nem azt mondta, hogy Árpácskám, hanem, hogy Árpádom – még inkább, hogy Arpadum -: tudnivaló azonban, hogy a –d az ősmagyar nyelvben nem az egyes szám második személyű birtokos rag volt, hanem kicsinyítő képző. Például az, hogy Mogyoród nem azt jelentette, hogy csonthéjas termésű magvad, hanem, hogy kicsiny mogyorós; a szemed meg azt, hogy szemecske. Na jó, ez utóbbi nem igaz, de az előző kettő igen.)
”Ej, Atyácskám**!” – szólt Árpád.
(**Ejtve atyádom – még inkább, hogy atadum -: okfejtés ua. mint fentebb, az árpádom esetében.)
„Magad is beláthatod, hogy ezen a helyen nem jutunk egyről-kettőre soha. Ott vannak a besenyők, a jazzigok, az úzok, a kései avarok, akik esetleg korai magyarok, hogy a kazár meg a bolgár kagánról, meg arról a bíborban született bizánciról és a mord, mogorva morváról ne is szóljak! Isa mondom néked, jobb lett volna maradnunk a mi üsemünknek földjén, melyet Eleve odutta lakóhelyünknek! Ó, mënyi milosztben élhetnénk még ma is azon a tájon!”
Árpád elgondolkodott, ez földühítette, és dühödten folytatta.
”De nem, nekünk csodaszarvast kellett kergetnünk, Dúl és Alán lányait elrabolnunk, velük hálva utódokat nemzenünk, most aztán itt ülünk, a legnagyobb slamasztikában!”
Ez a beszélgetés 894. augusztus tizenkilencedikén, csütörtök délután öt óra tájt hangzott el, azon a napon, melyen 189 év múlva István királyt szentté avatták.

Másnap, huszadikán, napkelte után a tárgyaló-jurtában gyülekezett a szövetséges törzsek, a Nyék, Megyer, Kürtgyarmat, Tarján, Jenő, Kér és Keszi hét vezetője, név szerint Ügek fia Álmos fia Árpád, Előd, Kond, Ond, Tas, Huba és Tétény, akit a többiek olykor Töhötömnek szólítottak, csak azért, hogy elsüthessék a régi poént: „Töhötöm! Tudod orrod hová töhötöd?”
Később, úgy tíz óra tájt benézett még a tanácskozásra Vidor és Kuka is, de nekik Árpád nem adott szólási jogot arra hivatkozva, hogy egy másik mese szereplői.
Természetesen jelen volt közepette a vezérek seregének, mint szakrális fejedelem Álmos is, de nem sok vizet zavart, mivel nevéhez híven az egész megbeszélés folyamán szunyókált.
A tanácskozáson levezető fejedelemként Árpád vitte a szót, amin Kond, a Kende módfelett meglepődött.
”Módfelett meglep” – mondta Kond, amint először szólásra emelkedhetett -, „hogy Árpácska vezeti ezt a tanácskozást. A mi szakrális fejedelmünk ugye Álmos, a Kende meg magam lennék, tehát kettőnknek van joga az elnökléshez. Egyébként is más véleményen vagyok, mint Árpád.”
Így beszélt Kond, a Kende amint szóhoz jutott, de ez csak annak utána volt, hogy Árpád vázolta a helyzetet, mert vázolta.
” Szerelmes brátim!” – tette végül hozzá. – „Ez tehát a nagy helyzet. Mennünk kell innen, mert ha veszteg maradunk e folyamküzüben, hol körülvesznek ellenségeink, besenyők, jazzigok, úzok, miegyebek, nem győzzük majd fejünket kapkodni, nyilainkat lőni! Elszórja, higgyétek el, mostani veszni tért erkölcsünk a sok ellenség: undok vípera-fajzatok dúlják fel szálláshelyeink! Mennünk kell hát, csak az a kérdés, hová?”
Körülnézett vezéreinek során, megpróbálta képükről leolvasni álláspontjukat, aztán fölsóhajtott. Reménytelen, néki magának kell javasolni valamit.
”Javaslatom a következő: próbáljunk napnyugatnak indulni, békét kötni a mogorva morvával, Szvatoplukkal: küldhetnénk például ajándékba neki egy szép, fehér paripát, cserébe kérnénk egy tarsoly földet meg egy kupa vizet Pannónia földjéből, vízéből. Aztán majd azt mondjuk, hogy képletesen megvettük az uruszágot: ez jó trükk lenne, nem? Aztán ott telepedjünk le, térjünk át a földmívelésre meg a kézműiparra. Kicsit később föl kéne venni a kereszténységet is, mert arrafelé ez a hit járja. Akkor aztán valamelyik utódom államot alapíthatna azon a földön. Mit szóltok, brátim?”
”Szégyen és gyalázat!” - zúg, morog mindenki amint befejezi, és a zümmögőkórusból kiválik néhány önálló szólam.
”Franckarika letelepedés!”
”Ja! Földmívelés meg kézműipar? Frászt!”
”Még mit nem? Kereszténység? Lócitrom!”
A zajgás elültével állt fel Kond, mint fentebb írtam: „”Módfelett meglep, hogy Árpácska vezeti ezt a tanácskozást. A mi szakrális fejedelmünk ugye Álmos, a Kende meg magam lennék, tehát kettőnknek van joga az elnökléshez. Egyébként is más véleményen vagyok, mint Árpád. Tény és való, innen jó lesz elhúzni minél hamarabb, de részemről nem Szvatopluk meg az avarok földjét céloznám meg, utóbb még majd bajunk lehet velük. Ellenben ha sietve átmegyünk azon a földön, annak déli végein, akkor nem kell találkoznunk a mord morva hadaival: és annak a földnek déli szegélyén ha tovább nyargalunk nyugatnak, elérjük a langobárdok földjét: ők távoli rokonaink. Amikor abba a tartományba érkezünk meglátjátok majd, hogy csodálatosan bőséges folyamai vannak, kellemes hőmérséklete, sok gyümölcse, bő termése van annak az országnak, és a mi nyelvünkön beszélnek az ottani népek. Isa mondom néktek, arra vegyük a menekülés irányát.” – fejezte be Kond kende a mondandóját.
Előd*** (***elsőcske), Nimródnak, a nagy vadásznak származottja kért szót aztán.
”Miért nem megyünk vissza a kazárok földjére, ha már mennünk kell? A kagán biztosan megbékélt már, nincs szívében harag, hogy elcsakliztuk a kabarokat tőle. Aztán meg, hej be jól lehetett ott vadászni! Milyen gazdag volt minden erdeje vadakban! Menjünk vissza Kazárországba!”
Huba egyenesen az őshazába akart visszatérni: mindezen vaskos vita támadt, közben meg Ond azt a vélekedést hangoztatta, hogy maradjanak, ahol vannak, nem lesz baj abból, a besenyők úgyse fognak támadni.
Ekkor Tas, a nagytudományú filológus-történész emelkedett szólásra. Őt kicsit lenézték a többiek, mert lovaglásban, nyilazásban, rablásban nem jeleskedett, de azért mindig – ezúttal is – figyelmesen hallgatták, mert hatalmas tudását mindenki elismerte.
” Tulajdonképpen avval kell kezdenem szerelmetes brátim, hogy nekünk egyáltalában nem itt kéne lennünk, ebben az Etil-közben. Egy sajnálatos nyelvi félreértés miatt vagyunk mi itt, brátim! A Don folyó, melyet mi magyarok Etilnek nevezünk, Szkítiában ered ugyan, hanem a mint folytában a Rif hegyeken átmegy, Donnak nevezik, mely is osztán a síkra kiérvén az alánok földén foly, azután pedig három ágon szakad a kerek tengerbe. A Togora folyó pedig szintén Szkítiában ered, s puszta erdőkön, mocsárokon, és havas hegyeken át folydogálván, hol a köd miatt a nap soha sem süt, végre Irkániába szakad, az éjszaki tengernek tartva. E két folyam közt élünk mi most, ezért is nevezzük Etilköznek, azaz Folyamköznek.”
Körülnézett, értik-e eddig, aztán látva az értelmes tekinteteket, sóhajtott, legyintett, de folytatta.
”Ám bizonyított tény, hogy mi magyarok tulajdonképpen a sumér-akkád nemzetség leszármazottai vagyunk. Őseink mintegy négyezer évvel ezelőtt Eridu, Lagas, Ur, Uruk, Nippur városaiban éltek a Tigris és az Eufrátesz folyamok között. És most tessék figyelni, de nagyon!
Az a föld, ahonnan mi származunk görög néven nevezve Mezopotámia, azaz Folyamköz, mert hogy a Tigris és az Eufrátesz köze az.
Innen ered minden félreértés.
Baskíriából egykor azért indult útnak a magyarság, hogy a Folyamközbe, Mezopotámiába, ősei földjére visszatérjen: ám amikor erre a helyre értünk, és hallottuk, hogy ez itt a Folyamköz, vagyis Etilköz, hát azt gondolták atyáink, hogy megérkeztünk őseink földjére. Így történt szerelmetes brátim, így történt! Ezért nem is javasolhatok mást, mint hogy vessünk véget szörnyű nyelvi-filológiai tévedésünknek, és induljunk hamar az igazi Folyamközbe, Mezopotámiába, hol felleljük majd rokonainkat, a sumérek leszármazottait!”
Az ezt követő, beszólásokkal, személyeskedésekkel terhelt vitát nem idézem: elég az hozzá, hogy Árpád lassan Kond vélekedéséhez közelítette véleményét, hovatovább a többiek is meggondolták, milyen jó lesz majd a langobárdok földjén élni tovább, és a vita lassan elcsendesedett.
A tanácskozás a vége felé közeledett, a vezérek vitatkozó kedve lankadóban volt; Tétény például elővette kecses kis kazár tőrjét, amivel nagyon szeretett hivalkodni, és avval kezdett játszadozni. Kevéssel a zárszó előtt aztán alaposan megvágta a tőrrel csuklóját.
”A francba!” – kiáltott fel Tétény. – „Ürdöng boszirkájja meg!”
Aztán remek ötlete támadt.
”Gyerünk, esküre, szerződésre fel! Vágjátok meg ti is csuklótokat, és egyesítsük kiömlő vérünket egy kehelyben!”
A többiek rohadtul nem értették ugyan, de némi teatralitásra mindig hajlamosak voltak vezéreink, hát úgy tettek, ahogy Tétény javasolta. Megvágták csuklójukon az eret, egy nagy kupába csurgatták, aztán szólt Árpád: „Esküdjetek fel véreim az én véreimre!”
”Esküszünk!” – dörögték a hatok, és kortyoltak a kupa vérből. – „Esküszünk, ameddig csak a mi életünk, sőt az utódainké is tart, mindig Árpád vezér ivadékából lesz a vezérünk. Esküszünk, hogy ami jószágot csak fáradalmaink árán szerezhetünk, mindegyikünknek része legyen abban. Esküszünk, hogy azok a fejedelmi személyek, akik a tulajdon szabad akaratukból választják most Árpádot urukká, sem ők maguk, sem fiaik soha, semmi esetre ki ne essenek a vezér tanácsából és az ország tisztségeiből.
Esküszünk, hogyha valaki utódaink közül hűtlen lenne a vezér személyéhez, vagy egyenetlenséget szítana a vezér és rokonai között, vére omoljon, amint a mi vérünk omlott az esküben, melyet Árpád vezérnek tettünk.”
Az esküvés után pedig szétoszlottak, és Árpád vezér hozzálátott, hogy előkészítse népét a nagy útra.

Először is megölette Álmost, mert ő „nem mehetett be ugyanis Pannóniába”, mint a Képes Krónika mondja majd pár száz év múlva. Arra nézvést, hogy ezt miért tette, három elmélet is létezik, egyik jobb, mint a másik.
Egy feltevés szerint ekkor járt le Álmos megbízatása, és ezután – ősi szokás szerint - feláldozták.
Mások szerint a fejedelmet akkor kell feláldozni, ha döntő háborút veszít, mert ekkor bizonyossá válik, hogy meggyengült ítélőképessége. Mármost ilyen háborút Álmos nem veszített el, tehát ez sületlenség.
A harmadik feltevés szerint Álmos fejedelem rituális feláldozásával ereje, bölcsessége és tehetsége átáramlott fiába, Árpádba. És erre a nagy út előtt bizony szükség lehetett.
A magam saját külön vélekedése szerint Álmos megpróbált szembebeszélni az Árpád-Kond döntéssel, és a Kazárföldre való visszatérést támogatta, hát Árpád eltétette útjából.

Amint a tél elmúlt, és járhatóvá szelídültek az utak, Szvatopluk kémei jelentették az etelköziek nagy készülődését. Salán és a mogorva morva egyaránt bizonyosra vették a hétmagyarok közeli támadását, tehát Morvaország déli végein jelentős seregeket összevonva vártak a harcra.

Komoly meglepetésben lett részük.

Tény, hogy Árpád és népe még az előző nyár végén, őszén átkelt a besenyők, a fejér kúnok országain és Kió városán, és aztán az Ung nevezetű folyónál szállának meg, hol várat építének, mely folyótól nevezték őket a nyúgoti nemzetek ungvárusoknak. S miután ezen kívül még más hat várat is alapítottak, egy ideig azon a vidéken maradának.
Tény, hogy a fene fölette Árpádékat – már ahogy Salán meg Szvatopluk mondogatták – Kárpát szent bércére, ám aztán váratlan fordulatba fordultak az események.
Mert a hét fejedelmi személy - akit hétmagyarnak mondanak -, és az a hét kun vezér, kinek a nevét nem soroltuk el, de azért valának, váratlanul, a Tisza felső folyásánál – ott, hol a kis Túr siet beléje,  mint a gyermek anyja kebelére – délnek fordultak, és egyáltalában nem álltak le csatázni a mogorva, mord morvával, sem Salánnal.
Ellenben lenyargaltak a Tisza folyása mentén, átvágtattak Tiszaújvároson, Szolnokon. Onnan még tovább vonultak déli irányban egészen Szegedig (Pusztaszeren sem álltak meg egy rövidke országgyűlés kedvéért).
Szabadkánál fordultak nyúgotnak: Mohácsig vonult a hétmagyar, ott átkeltek a Duna folyón, de jószerével lábukat sem dugva az ősi folyam vízébe Bükkösd (kicsiny bükkös), Szulok,  Babocsa irányában elhagyták Pannoniát.
Elérték Koprivnicát, majd Varazsdint, azon túl Zágrábot.
Ugyan még nem létezett akkor Ljubljana, de bátran átalvágtak a városon, hogy aztán Goriziánál elérjék Italia határát.
Onnan mentek tovább a hétmagyarok Pordenonéig, hol is délre fordultak, és végül Caorlénél elérték a Tengert.
A kékellő Adria, a langy napmeleg, a jázmin és olajfák illata elnyerte a hétmagyarok tetszését, nem különben a citromfák és píneák szépsége.

Így hát ott, a kékellő Adria partján, langy napsütéses időjárásban, olajfa illatú vidéken Árpád hős magzatjai felvirágozának…

Zárlemény
Nem, persze, hogy nem így történt Kovács úr****, tudom. De történhetett volna így is: csak egy hajszálon múlt…

(****Kovács úr Karinthy Frigyes óta az átlagos és nagyon tudálékos olvasó szinonimája.)