Január utolsó napja van

Sic transit…

Elmúltak a Gödör Víg Végnapjai, a tegnapi nappal elmúltak. És miközben bent nagyszerű művészek búcsúztak és búcsúztattak, odakint tűz hamvasztotta a bontásból származó, elvinni nem érdemes faanyagokat, tíz év emlékeit, álmait, Ákos, Judit, Bence, Dani, Janó álmait, munkáját.
Sokan állták körül vasárnap is, tegnap is azt a tüzet, azt a máglyát.
Ha semmi mást, csak ezt a két napot szervezte volna meg nekünk a Gödör, avval is bizonyították volna a működtetők rátermettségüket, elhívatottságukat; de hát mi mindennel ajándékoztak még meg minket az elmúlt tíz évben.
Egyszer már került veszélybe a Gödör működése, a fővárosi önkormányzat akarta lenyúlni; de akkor még a demokrácia iránt kissé fogékonyabb brancs volt hatalmon, nem tették meg.
Minden esetre az üzemeltetők akkor találták ki az első Víg Végnapjaink Fesztivált, amit most utoljára rendeztek az Erzsébet téren.
Én meg számba veszem számtalan emlékemet a búcsúzásnál.
Csodálatos koncertek, nagyszerű művészek – egyik-másik barátom, ha szabad ilyet mondanom – fellépései: Bardo (Bárdos Deák Ági), Bérczesi Robi, Bródy János, Dévényi Ádám, Frank, Hobo, Másik János, Menyhárt Jenő, Müller Péter, Pál Utcai Fiúk, Őz Zsolt, Víg Mihály. (A sorrend tudatosan betűrendes!)
 És még hányan, de hányan!
Fiatal – meg kevésbé fiatal -, nagyszerű képzőművészek kiállításai: köztük is sok jó barát volt, tudom.
Performance és színház- és filmélmények emlékeimben.
Meg Lalagé is, persze.
Egy Európa Kiadó koncert, ahol vele vagyok, egymásba kapaszkodva hallgatjuk a csodálatos, ismert dalokat, meg egy Balaton koncert, ahol már mással van ő.
Kora délután: még üres a Gödör, Víg Mihállyal vagyunk csak itt. Elvileg fölolvasó-estemet próbáljuk, de igazából iszogatunk, beszélgetünk: az ütött-kopott kis pianínón Miska dallamokat álmodik elébem, improvizál. („Minek nekünk próbálni, Gyuri? Én tudok zenélni, te tudsz fölolvasni, nem?”)
Kicsit később, de nem késve még, megérkezik Magyar Péter is, a nagyon szeretett Magyar Peti is. Furi ütős „hangszereket” hoz, ezeken is „dobolni” fog az este során. Köztük Édesapja valamilyen fémből készült tányérja is szerepel.
Többet, sokkal többet próbálunk viszont egy másik estre, melyhez a Kelet-Nyugat zenészei állnak mögém.
Imádom ezeket a próbákat, imádom ezeket a nagyszerű, fiatal zenészeket.
Aztán a nem Művész barátok, akikkel jószerivel csak itt találkozom, de tudom: erős barátság fűz össze minket, és két fellépő között jól elbeszélgetünk. Van, akinek a nevét sem tudom, csak az itt használatos becenevét, de barátok.
Persze, hogy barátok, hisz ugyanazt szeretjük, ugyanazokon a koncerteken, kiállításokon, esteken találkozunk.
Végül a stáb, akik között vannak, akikhez a legerősebb rokoni szál fűz, van, akihez régi barátság, van akihez új keletű: akik bármikor készségesen teljesítik kéréseimet, akik kedves mosollyal csak csuklómra ütik a bélyeget jegyvásárlás nélkül, akik ingyen kimérik a sörömet, akik egyetlen mondatra tökéletesen teljesítik kérésemet: remekül hangosítanak, hangfelvételt készítenek, háttérvetítenek.
Egy hely volt ez a majdnem elviselhetetlen Városban, ahol mindig jó volt, ahol mindig biztonságban és jól érezhettem magam, pedig lakóik közül sokuknak bőven az apja lehetnék, de sosem éreztették velem, hogy nem közülük való vagyok.
És most a Gödörnek is vége: ma lekerül a jól ismert logó, és avval vége!
Életem egy részének is.
De tudom, hogy van tudatvándorlás, a halállal nem ér véget egészen a létezés, non omnis moriar, tudom, hogy a megfeszítést feltámadás követi.
Feltámadás reményében búcsúzzunk barátaim!

***   ****    *****

Tiltakozz velünk!

Holnap, 2012. február elsején, (cinikus módon a Második Magyar Köztársaság emléknapján) Magyarországon az adófizető polgárok pénzén támogatott Új Színház vezetését átveszi egy szélsőjobboldaliságáról ismert igazgató.
Tarlós István főpolgármester a hazai és a nemzetközi tiltakozások hatására a színház egyik tervezett vezetőjét Csurka Istvánt ugyan "ejtette", de az igazgató kinevezését nem vonta vissza. A cégért levette, de a kocsmáros megmaradt.
A Magyar Ellenállók és Antifasiszták Szövetsége (MEASZ) nem teheti meg, hogy ezen a napon szótlan maradjon! Szolidárisak velünk az Ellenállók Nemzetközi Szövetségének (FIR) tagszervezetei is, melyekben sok ezer holokausztot átélt és jelentős európai ellenállási mozgalmakban harcolt ember van, és más civil szervezetek.
Gyertek el február elsején 17 órára az Új Színház elé!
1061 Budapest Paulay Ede utca 35.
Hozzatok egy-egy gyertyát és tegyünk közösen hitet:
nem akarjuk, hogy a mai kritikus helyzetben a szélsőjobb tovább erősödjék, és elárassza környezetünket,
nem akarjuk, hogy a nyilasok szellemi utódai ismét megfertőzzék szeretett hazánk kultúráját!

Honfoglalás

- fiktív történelmi narratíva -

„Elment az a maradék kis eszed is Árpácskám*, hogy elvinnéd a népességet Etilkuzuból valami ismeretlen és bizonytalan lakhatású vidékre?” – kérdezte - nem: mennydörögte - Almus vagy Almucs, magyarok vezére. – „Megbolondultál?”
(*Persze, persze: Almus vezér nem azt mondta, hogy Árpácskám, hanem, hogy Árpádom – még inkább, hogy Arpadum -: tudnivaló azonban, hogy a –d az ősmagyar nyelvben nem az egyes szám második személyű birtokos rag volt, hanem kicsinyítő képző. Például az, hogy Mogyoród nem azt jelentette, hogy csonthéjas termésű magvad, hanem, hogy kicsiny mogyorós; a szemed meg azt, hogy szemecske. Na jó, ez utóbbi nem igaz, de az előző kettő igen.)
”Ej, Atyácskám**!” – szólt Árpád.
(**Ejtve atyádom – még inkább, hogy atadum -: okfejtés ua. mint fentebb, az árpádom esetében.)
„Magad is beláthatod, hogy ezen a helyen nem jutunk egyről-kettőre soha. Ott vannak a besenyők, a jazzigok, az úzok, a kései avarok, akik esetleg korai magyarok, hogy a kazár meg a bolgár kagánról, meg arról a bíborban született bizánciról és a mord, mogorva morváról ne is szóljak! Isa mondom néked, jobb lett volna maradnunk a mi üsemünknek földjén, melyet Eleve odutta lakóhelyünknek! Ó, mënyi milosztben élhetnénk még ma is azon a tájon!”
Árpád elgondolkodott, ez földühítette, és dühödten folytatta.
”De nem, nekünk csodaszarvast kellett kergetnünk, Dúl és Alán lányait elrabolnunk, velük hálva utódokat nemzenünk, most aztán itt ülünk, a legnagyobb slamasztikában!”
Ez a beszélgetés 894. augusztus tizenkilencedikén, csütörtök délután öt óra tájt hangzott el, azon a napon, melyen 189 év múlva István királyt szentté avatták.

Másnap, huszadikán, napkelte után a tárgyaló-jurtában gyülekezett a szövetséges törzsek, a Nyék, Megyer, Kürtgyarmat, Tarján, Jenő, Kér és Keszi hét vezetője, név szerint Ügek fia Álmos fia Árpád, Előd, Kond, Ond, Tas, Huba és Tétény, akit a többiek olykor Töhötömnek szólítottak, csak azért, hogy elsüthessék a régi poént: „Töhötöm! Tudod orrod hová töhötöd?”
Később, úgy tíz óra tájt benézett még a tanácskozásra Vidor és Kuka is, de nekik Árpád nem adott szólási jogot arra hivatkozva, hogy egy másik mese szereplői.
Természetesen jelen volt közepette a vezérek seregének, mint szakrális fejedelem Álmos is, de nem sok vizet zavart, mivel nevéhez híven az egész megbeszélés folyamán szunyókált.
A tanácskozáson levezető fejedelemként Árpád vitte a szót, amin Kond, a Kende módfelett meglepődött.
”Módfelett meglep” – mondta Kond, amint először szólásra emelkedhetett -, „hogy Árpácska vezeti ezt a tanácskozást. A mi szakrális fejedelmünk ugye Álmos, a Kende meg magam lennék, tehát kettőnknek van joga az elnökléshez. Egyébként is más véleményen vagyok, mint Árpád.”
Így beszélt Kond, a Kende amint szóhoz jutott, de ez csak annak utána volt, hogy Árpád vázolta a helyzetet, mert vázolta.
” Szerelmes brátim!” – tette végül hozzá. – „Ez tehát a nagy helyzet. Mennünk kell innen, mert ha veszteg maradunk e folyamküzüben, hol körülvesznek ellenségeink, besenyők, jazzigok, úzok, miegyebek, nem győzzük majd fejünket kapkodni, nyilainkat lőni! Elszórja, higgyétek el, mostani veszni tért erkölcsünk a sok ellenség: undok vípera-fajzatok dúlják fel szálláshelyeink! Mennünk kell hát, csak az a kérdés, hová?”
Körülnézett vezéreinek során, megpróbálta képükről leolvasni álláspontjukat, aztán fölsóhajtott. Reménytelen, néki magának kell javasolni valamit.
”Javaslatom a következő: próbáljunk napnyugatnak indulni, békét kötni a mogorva morvával, Szvatoplukkal: küldhetnénk például ajándékba neki egy szép, fehér paripát, cserébe kérnénk egy tarsoly földet meg egy kupa vizet Pannónia földjéből, vízéből. Aztán majd azt mondjuk, hogy képletesen megvettük az uruszágot: ez jó trükk lenne, nem? Aztán ott telepedjünk le, térjünk át a földmívelésre meg a kézműiparra. Kicsit később föl kéne venni a kereszténységet is, mert arrafelé ez a hit járja. Akkor aztán valamelyik utódom államot alapíthatna azon a földön. Mit szóltok, brátim?”
”Szégyen és gyalázat!” - zúg, morog mindenki amint befejezi, és a zümmögőkórusból kiválik néhány önálló szólam.
”Franckarika letelepedés!”
”Ja! Földmívelés meg kézműipar? Frászt!”
”Még mit nem? Kereszténység? Lócitrom!”
A zajgás elültével állt fel Kond, mint fentebb írtam: „”Módfelett meglep, hogy Árpácska vezeti ezt a tanácskozást. A mi szakrális fejedelmünk ugye Álmos, a Kende meg magam lennék, tehát kettőnknek van joga az elnökléshez. Egyébként is más véleményen vagyok, mint Árpád. Tény és való, innen jó lesz elhúzni minél hamarabb, de részemről nem Szvatopluk meg az avarok földjét céloznám meg, utóbb még majd bajunk lehet velük. Ellenben ha sietve átmegyünk azon a földön, annak déli végein, akkor nem kell találkoznunk a mord morva hadaival: és annak a földnek déli szegélyén ha tovább nyargalunk nyugatnak, elérjük a langobárdok földjét: ők távoli rokonaink. Amikor abba a tartományba érkezünk meglátjátok majd, hogy csodálatosan bőséges folyamai vannak, kellemes hőmérséklete, sok gyümölcse, bő termése van annak az országnak, és a mi nyelvünkön beszélnek az ottani népek. Isa mondom néktek, arra vegyük a menekülés irányát.” – fejezte be Kond kende a mondandóját.
Előd*** (***elsőcske), Nimródnak, a nagy vadásznak származottja kért szót aztán.
”Miért nem megyünk vissza a kazárok földjére, ha már mennünk kell? A kagán biztosan megbékélt már, nincs szívében harag, hogy elcsakliztuk a kabarokat tőle. Aztán meg, hej be jól lehetett ott vadászni! Milyen gazdag volt minden erdeje vadakban! Menjünk vissza Kazárországba!”
Huba egyenesen az őshazába akart visszatérni: mindezen vaskos vita támadt, közben meg Ond azt a vélekedést hangoztatta, hogy maradjanak, ahol vannak, nem lesz baj abból, a besenyők úgyse fognak támadni.
Ekkor Tas, a nagytudományú filológus-történész emelkedett szólásra. Őt kicsit lenézték a többiek, mert lovaglásban, nyilazásban, rablásban nem jeleskedett, de azért mindig – ezúttal is – figyelmesen hallgatták, mert hatalmas tudását mindenki elismerte.
” Tulajdonképpen avval kell kezdenem szerelmetes brátim, hogy nekünk egyáltalában nem itt kéne lennünk, ebben az Etil-közben. Egy sajnálatos nyelvi félreértés miatt vagyunk mi itt, brátim! A Don folyó, melyet mi magyarok Etilnek nevezünk, Szkítiában ered ugyan, hanem a mint folytában a Rif hegyeken átmegy, Donnak nevezik, mely is osztán a síkra kiérvén az alánok földén foly, azután pedig három ágon szakad a kerek tengerbe. A Togora folyó pedig szintén Szkítiában ered, s puszta erdőkön, mocsárokon, és havas hegyeken át folydogálván, hol a köd miatt a nap soha sem süt, végre Irkániába szakad, az éjszaki tengernek tartva. E két folyam közt élünk mi most, ezért is nevezzük Etilköznek, azaz Folyamköznek.”
Körülnézett, értik-e eddig, aztán látva az értelmes tekinteteket, sóhajtott, legyintett, de folytatta.
”Ám bizonyított tény, hogy mi magyarok tulajdonképpen a sumér-akkád nemzetség leszármazottai vagyunk. Őseink mintegy négyezer évvel ezelőtt Eridu, Lagas, Ur, Uruk, Nippur városaiban éltek a Tigris és az Eufrátesz folyamok között. És most tessék figyelni, de nagyon!
Az a föld, ahonnan mi származunk görög néven nevezve Mezopotámia, azaz Folyamköz, mert hogy a Tigris és az Eufrátesz köze az.
Innen ered minden félreértés.
Baskíriából egykor azért indult útnak a magyarság, hogy a Folyamközbe, Mezopotámiába, ősei földjére visszatérjen: ám amikor erre a helyre értünk, és hallottuk, hogy ez itt a Folyamköz, vagyis Etilköz, hát azt gondolták atyáink, hogy megérkeztünk őseink földjére. Így történt szerelmetes brátim, így történt! Ezért nem is javasolhatok mást, mint hogy vessünk véget szörnyű nyelvi-filológiai tévedésünknek, és induljunk hamar az igazi Folyamközbe, Mezopotámiába, hol felleljük majd rokonainkat, a sumérek leszármazottait!”
Az ezt követő, beszólásokkal, személyeskedésekkel terhelt vitát nem idézem: elég az hozzá, hogy Árpád lassan Kond vélekedéséhez közelítette véleményét, hovatovább a többiek is meggondolták, milyen jó lesz majd a langobárdok földjén élni tovább, és a vita lassan elcsendesedett.
A tanácskozás a vége felé közeledett, a vezérek vitatkozó kedve lankadóban volt; Tétény például elővette kecses kis kazár tőrjét, amivel nagyon szeretett hivalkodni, és avval kezdett játszadozni. Kevéssel a zárszó előtt aztán alaposan megvágta a tőrrel csuklóját.
”A francba!” – kiáltott fel Tétény. – „Ürdöng boszirkájja meg!”
Aztán remek ötlete támadt.
”Gyerünk, esküre, szerződésre fel! Vágjátok meg ti is csuklótokat, és egyesítsük kiömlő vérünket egy kehelyben!”
A többiek rohadtul nem értették ugyan, de némi teatralitásra mindig hajlamosak voltak vezéreink, hát úgy tettek, ahogy Tétény javasolta. Megvágták csuklójukon az eret, egy nagy kupába csurgatták, aztán szólt Árpád: „Esküdjetek fel véreim az én véreimre!”
”Esküszünk!” – dörögték a hatok, és kortyoltak a kupa vérből. – „Esküszünk, ameddig csak a mi életünk, sőt az utódainké is tart, mindig Árpád vezér ivadékából lesz a vezérünk. Esküszünk, hogy ami jószágot csak fáradalmaink árán szerezhetünk, mindegyikünknek része legyen abban. Esküszünk, hogy azok a fejedelmi személyek, akik a tulajdon szabad akaratukból választják most Árpádot urukká, sem ők maguk, sem fiaik soha, semmi esetre ki ne essenek a vezér tanácsából és az ország tisztségeiből.
Esküszünk, hogyha valaki utódaink közül hűtlen lenne a vezér személyéhez, vagy egyenetlenséget szítana a vezér és rokonai között, vére omoljon, amint a mi vérünk omlott az esküben, melyet Árpád vezérnek tettünk.”
Az esküvés után pedig szétoszlottak, és Árpád vezér hozzálátott, hogy előkészítse népét a nagy útra.

Először is megölette Álmost, mert ő „nem mehetett be ugyanis Pannóniába”, mint a Képes Krónika mondja majd pár száz év múlva. Arra nézvést, hogy ezt miért tette, három elmélet is létezik, egyik jobb, mint a másik.
Egy feltevés szerint ekkor járt le Álmos megbízatása, és ezután – ősi szokás szerint - feláldozták.
Mások szerint a fejedelmet akkor kell feláldozni, ha döntő háborút veszít, mert ekkor bizonyossá válik, hogy meggyengült ítélőképessége. Mármost ilyen háborút Álmos nem veszített el, tehát ez sületlenség.
A harmadik feltevés szerint Álmos fejedelem rituális feláldozásával ereje, bölcsessége és tehetsége átáramlott fiába, Árpádba. És erre a nagy út előtt bizony szükség lehetett.
A magam saját külön vélekedése szerint Álmos megpróbált szembebeszélni az Árpád-Kond döntéssel, és a Kazárföldre való visszatérést támogatta, hát Árpád eltétette útjából.

Amint a tél elmúlt, és járhatóvá szelídültek az utak, Szvatopluk kémei jelentették az etelköziek nagy készülődését. Salán és a mogorva morva egyaránt bizonyosra vették a hétmagyarok közeli támadását, tehát Morvaország déli végein jelentős seregeket összevonva vártak a harcra.

Komoly meglepetésben lett részük.

Tény, hogy Árpád és népe még az előző nyár végén, őszén átkelt a besenyők, a fejér kúnok országain és Kió városán, és aztán az Ung nevezetű folyónál szállának meg, hol várat építének, mely folyótól nevezték őket a nyúgoti nemzetek ungvárusoknak. S miután ezen kívül még más hat várat is alapítottak, egy ideig azon a vidéken maradának.
Tény, hogy a fene fölette Árpádékat – már ahogy Salán meg Szvatopluk mondogatták – Kárpát szent bércére, ám aztán váratlan fordulatba fordultak az események.
Mert a hét fejedelmi személy - akit hétmagyarnak mondanak -, és az a hét kun vezér, kinek a nevét nem soroltuk el, de azért valának, váratlanul, a Tisza felső folyásánál – ott, hol a kis Túr siet beléje,  mint a gyermek anyja kebelére – délnek fordultak, és egyáltalában nem álltak le csatázni a mogorva, mord morvával, sem Salánnal.
Ellenben lenyargaltak a Tisza folyása mentén, átvágtattak Tiszaújvároson, Szolnokon. Onnan még tovább vonultak déli irányban egészen Szegedig (Pusztaszeren sem álltak meg egy rövidke országgyűlés kedvéért).
Szabadkánál fordultak nyúgotnak: Mohácsig vonult a hétmagyar, ott átkeltek a Duna folyón, de jószerével lábukat sem dugva az ősi folyam vízébe Bükkösd (kicsiny bükkös), Szulok,  Babocsa irányában elhagyták Pannoniát.
Elérték Koprivnicát, majd Varazsdint, azon túl Zágrábot.
Ugyan még nem létezett akkor Ljubljana, de bátran átalvágtak a városon, hogy aztán Goriziánál elérjék Italia határát.
Onnan mentek tovább a hétmagyarok Pordenonéig, hol is délre fordultak, és végül Caorlénél elérték a Tengert.
A kékellő Adria, a langy napmeleg, a jázmin és olajfák illata elnyerte a hétmagyarok tetszését, nem különben a citromfák és píneák szépsége.

Így hát ott, a kékellő Adria partján, langy napsütéses időjárásban, olajfa illatú vidéken Árpád hős magzatjai felvirágozának…

Zárlemény
Nem, persze, hogy nem így történt Kovács úr****, tudom. De történhetett volna így is: csak egy hajszálon múlt…

(****Kovács úr Karinthy Frigyes óta az átlagos és nagyon tudálékos olvasó szinonimája.)

Morpheusz köpenye alatt

Egy
Fiam és Lányom megint kisgyermekek, kicsik, ahogy mondom: öt – hatéves formák. Nyilvánvaló, hogy nyaralásból érkezünk haza vonaton, éspedig a Keleti pályaudvarra. A többi már korántsem olyan nyilvánvaló, mert nem lehet pontosan tudni, hogy honnan jövünk, csak sejtem, hogy valami mediterrán vidékről, Hellaszból vagy Itáliából talán, mindenesetre meleg tengerparti vidékről. Ezért aztán Dani fiam is, Hajni lányom is könnyű, nyári ruhában vannak, itt meg, már a pályaudvaron is hideg, metsző szél fúj, és látszik az üvegajtókon át, hogy kint szomorú eső szitál.
A Pályaudvar sem olyan nyilvánvaló első ránézésre, mivel míg távol jártunk, napfényben fürdőztünk, a Keletit átépítették. Nagyon modern, nagyon új: csupa tágasság és mindenütt üveg, üveg: egy üvegpalota lett a Keletiből, míg távol jártunk. Így aztán inkább csak sejtem, mint tudom, hogy ide érkeztünk.
Az üvegfalak gombnyomásra – mely gombot valahol egy láthatatlan kéz nyomkod – leereszkednek itt is, ott is, fölemelkednek itt és ott, látszólag érthetetlen szisztéma szerint. Nem is értem.
Gyerekeim fáznak, amint leszállunk a vonatról, az első rideg szélroham csapása alatt összehúzzák magukat szegények, és reszketnek. Melegebb ruha azonban csak valahol elöl, a poggyászkocsiba tett csomagokban van; megcsókolom hát Gyerekeimet, mondom, szálljanak vissza a kocsiba, és ott várjanak meg, ott melegebb van; én meg elindulok a vágány mellett előre, hogy kiváltsam csomagjainkat.
Visszanézve látom még, hogy nem fogadtak szót, talán félnek, hogy szem elől veszítenek, ha visszaülnek a vasúti kocsiba, helyette, mint két ázó-fázó kis verebecske, leülnek egy padra, és igyekeznek nagyon kicsire összehúzódni, még kicsinyebbre, mint amilyenek egyébként is. Így kevésbé éri őket a hideg.
A poggyászkocsinál beállok a sorba, innen már nem látom kedves kis alakjukat, csak elképzelem, amint ülnek azon a padon, fáznak és várják aput.
Olykor halk búgó hangok zimatolnak, leereszkedik egy üvegfal, fölemelkedik egy másik, még mindig nem értem a rendszerét.
Hosszú a sor, türelmetlen vagyok; máskor nem lennék, általában nem vagyok türelmetlen, de most, hogy tudom, fázva várnak vissza Gyerekeim, elfog a türelmetlenség, az egyik főbűn.
Végre megkapom poggyászunkat, indulok vissza.
De nincs vissza! Jaj, nincs!
Míg én vártam, egy üvegfal leereszkedett halk zümmögéssel, és most ott áll előttem szilárdan, előttem és köztünk.
Az üvegfalon át látom fázó Gyerekeimet, és dörömbölök az üvegfalon, és öklömmel verem az üvegfalat, és próbálom szétzúzni az üvegfalat, de nem megyek semmire, szilárd, golyóálló üvegből készült, szétrobbantani sem lehetne.
Az üvegfalon át látom fázó és sírdogáló gyerekeimet, Danit és Hajnit.

Kettő
Késő éjjel megyek végig néma utcákon albérleti lakásom felé, és árnyak fekszenek keresztbe mindenütt, és árnyak állnak elém és árnyak kerülnek mögém.
Talán a Gödörből jövök, talán Balaton koncert volt; talán, de tudni biztosan semmit sem lehet, csak azt, hogy már hazafelé tartok, és árnyak fekszenek keresztbe mindenütt.
A parkon kell átvágnom még, és már otthon vagyok.
Pénzem semmi, úgy tűnik, mind elittam az éjjel, elmulattam, bárhol voltam is, de semmi baj, enni úgy sem akarok.
Látom már a házat, zsebembe nyúlok, hogy elővegyem a lakáskulcsot, vágyom már az ágyba.
A kulcs úgy csörren zsebemben, mintha holmi ezüstpénz lenne.
Két árny ezt hallhatta meg, mert váratlan leválnak a még sötétebb bokrok árnyairól, és utamba állnak.
„Hé! Vén zsidó! Van pénzed?”
„Nincs fiúk!” – mondom – „Nincs egy fillérem se!”
De a fekete bakancs már rúg, az arcomba rúg: a fickó kickboxot, vagy karatét vagy mifenét művelhet, mert magasra emeli lábát, amikor az arcomba rúg.
„Minden vén zsidó tele van pénzzel, ne kamuzz!” – hallom még elzuhanóban, és mielőtt elájulok, még azt gondolom:
„Hisz csak a kulcs volt, csak a kulcs….”

Három
Tengerparton sétálok, tengerparti fövenyen. Elgondolkodva sétálok.
Miért? miért sem? Fölnézek.
Földig érő hófehér nő megy előttem a fövenyen, a sárga homokon, a kékellő víz mellett.
Te vagy-e? Te? Vagy egy másik?
Mindegy is ez, indulok a nő után, nekivágok bátran.
A fövény megváltozik, az álom logikátlanságával változik meg.
Most levágott gabonamező szélére érek, és mert mezítláb vagyok, kicsit félek rálépni a tarlóra, de hát ott mégy (megy) előttem.
Rálépek hát a tarlóra, és látom máris: vér serken talpamból.
Leülök, hogy megvizsgáljam sérüléseimet, közben Te (Ő) csak haladsz (halad) makacsul előre.
Letörlöm a vért talpamról. Különös: nincs seb azon.
Megvonom vállam, mint valaki, aki nem ért valamit, aztán fölkelek, sietve indulok Utánad (Utána).
A következő lépésnél újra serken a vér talpamból.
Ismétlődő jelenet: leülök újra, törlöm a talpam, talpamon semmi seb.
Harmadszor is a tarlóra lépek, amikor egyszerre megértem: a föld vérzik talpam alatt, nem a talpam.

Négy
Most meg úgy van, úgy történik, hogy meggyógyultam egyszerre, hát kivesznek a nyugdíjból, és taníthatok újra.
Hajnalban gondosan készülök az órára. Nem, persze hogy nem óravázlatot készítek, vagy ilyen nyamvadtságot, amire csak tudatlannak van szüksége.
Ó nem!
Én megfürdőzöm gondosan, meg is borotválkozom, eligazítom hajam.
És fölveszem legfehérebb, vakító ingemet. Utoljára is így voltam Ott, Nálatok, az Érettségi Vizsgán.
Jókor reggel az Iskolában vagyok, nem ám, hogy nem kések el, hanem időben ott vagyok.
És végre újra a Teremben állok, Előttetek.
És kérdem:
„Hol is tartottunk három évvel ezelőtt? Ja, persze! Arany János… Vojtina ars poeticája… Ugye?”
Betti bólint.
Hisz ott tartottunk az infarktus előtt, ott jártunk.
„Jó. Nyissátok ki a szöveggyűjteményt a 117. oldalon!”
Csilla teszi föl kezét. De régen nem láttam jelentkező kedves kezecskét.
„Igen?” – mondom.
„Hol is született Arany, tanár úr?” – kérdi a kislány.
Azt akarom válaszolni, hogy ott született, és azt is, hogy merre az az ott, és miért olyan fontos a Toldi szempontjából, hogy mi tájon született Arany János, de rémülve hallom, hogy mi gördül elő belőlem.
„A mákos bejgli jobb, mint a diós…” – mondom válaszul.
„Hol született?” – makacskodik Csilla, és én rávágom:
„Nem jobb az abrakadabra a rababraknál…”
A Gyerekek kifutnak a Teremből, és nem sokára szirénázó mentőautó jő.
Elfeledtem a szavakat, hú! hogy elfeledtem a sok írogatásban…

Búcsú az Erzsébet tértől

Remélem,tényleg csak búcsú, nem nekrológ…
Víg Végnapjaink Fesztivál

Január 29 - 30. (vasárnap, hétfő) Víg Végnapjaink Fesztivál „Ennyit hagytak”
31. (kedd) 19.00: A Gödör Klub logó levétele

Egyszer már került veszélybe a Gödör működése, a fővárosi önkormányzat akarta lenyúlni; akkor még a demokrácia iránt kissé fogékonyabb brancs volt hatalmon, nem tették meg.
Minden esetre a stáb akkor találta ki az első Víg Végnapjaink Fesztivált, amit most utoljára rendeznek az Erzsébet téren.
Én meg számba veszem számtalan emlékemet a búcsúzásnál.
Csodálatos koncertek, nagyszerű művészek – egyik-másik barátom, ha szabad ilyet mondanom – fellépésével: Bardo (Bárdos Deák Ági), Bérczesi Robi, Dévényi Ádám, Másik János, Menyhárt Jenő, Müller Péter, Őz Zsolt, Víg Mihály. (A sorrend tudatosan betűrendes!)
 És még hányan, de hányan!
Fiatal – meg kevésbé fiatal -, nagyszerű képzőművészek kiállításai: köztük is sok jó barát volt, tudom.
Performance és színházi és filmélmények emlékeimben.
Meg Lalagé is, persze.
Egy Európa Kiadó koncert, ahol vele vagyok, derekát karolva hallgatjuk a csodálatos, ismert dalokat, meg egy Balaton koncert, ahol már mással van ő.
Kora délután: még üres a Gödör, Víg Mihállyal vagyunk csak. Elvileg a fölolvasóestemet próbáljuk, de igazából iszogatunk csak, beszélgetünk csak, az ütött-kopott kis pianínón Miska dallamokat álmodik elébem, improvizál. („Minek nekünk próbálni, Gyuri? Én tudok zenélni, te tudsz fölolvasni, nem?”)
Kicsit később, de nem késve még, megérkezik Magyar Péter is, a nagyon szeretett Magyar Peti is. Furi ütős „hangszereket” hoz, ezeken is „dobolni” fog az este során. Köztük Édesapja valamilyen fémből készült tányérja is szerepel.
Többet, sokkal többet próbálunk viszont egy másik estre, melyhez a Kelet-Nyugat zenészei állnak mögém.
Imádom azokat a próbákat!
Aztán a nem Művész barátok, akikkel jószerivel csak itt találkozom, de tudom: erős barátság fűz össze minket, és két fellépő között jól elbeszélgetünk. Van, akinek a nevét sem tudom, csak az itt használatos becenevét, de barátok.
Persze, hogy barátok, hisz ugyanazt szeretjük, ugyanazokon a koncerteken találkozunk.
Végül a stáb, akik között van, akihez a legerősebb rokoni szál fűz, van, akihez régi barátság, van akihez új keletű: akik bármikor készségesen teljesítik kéréseimet, akik kedves mosollyal csak csuklómra ütik a bélyeget jegyvásárlás nélkül, akik ingyen kimérik a sörömet.
Egy hely a majdnem elviselhetetlen Városban, ahol mindig jó volt, ahol mindig biztonságban érezhettem magam, pedig lakóik közül sokuknak bőven az apja lehetnék, de sosem éreztették velem, hogy nem közülük való vagyok.
És most a Gödörnek is vége, január harmincegyedikén lekerül a jól ismert logó, és avval vége!
Életem egy részének is.

De előbb még két napig szokott, mindennapi csodákkal ajándékoz meg minket a Gödör.
Lesz – vasárnap - Örömóda Hámori Gabival, Gryllus Dorkával, Parti Nagy Lajossal és másokkal, a Katona József színház színészeivel.
Lesz Karaván Família, Bérczesi Róbert, Bródy János, Dévényi Ádám, ef Zámbó Happy Dead Band, Müller Péter Sziámi és Takáts Eszter, Malacka és a Tahó, Balaton koncert, vendégekkel (Menyhárt Jenő, Másik János, Őz Zsolt és Mások)
Hétfőn lesz Frenk, Szilvási Gipsy Folk Band, Jazzékiel, Romano Drom, Hobo és Bandája, Pál Utcai Fiúk, Bardo.
Lesz FÜGE Produkció és a VÁDLI Alkalmi Színházi Társulás: Székely János: Caligula helytartója (részletek), Zadam Társulat: I'm pro.
Lesz Rajk László kiállítása Hiányzó hős címmel.
S még mi minden!

Részletes programot a megszokott, de már nem sokáig szokott helyen találtok: a honlapon.

Minden program INGYENES!

31-én, kedden 19.00 órakor a Gödör Klub logó távozik az Erzsébet térről, kíséri Dávid Yengibarjan, Vázsonyi János és Said Tichiti

***   ****    *****
Két gödörbéli vers a múltból

Ne menj!
Maradj ócska kis szobád
védett rejtekhelyén,
újkeletű anyaöled mélyén!
Ne mozdulj! Ne tedd!
Igen: a koncert briliáns lesz,
a sör – mint mindig – remek.
És jó néhány barátod lemegy,
kikkel szép volna bölcs szókat
váltani. De te ne mozdulj, ne menj!
Tudod: ő biztosan ott lesz,
és léte ott szétveri a fejed,
hökkenti az agyad, és
infarktizálja szíved:
hát ne menj!
Mi egykor kettőnknek egy hely volt,
most helytelen neked, elviselhetetlen.
Te maradj! Te ne menj!

***   ****    *****
Milyen kár…
„Ne haragudj! Nem tudok táncolni.” –
mondom a kedves leánynak, ki hív
(magam sem értem, miért épp engem)
táncolni.
Valamikor tán tudtam tvisztelni,
de hol az a zenekar, mely azt játszik?
(A Balaton tán még olykor, de egy
ideje Víg Mihály sem erőlködik.)
„Kár!” – szól a lány, ki lányom lehetne
(esetleg unokám). „Kár.” – vélekedem
magam is. Kár, hogy nem tudok táncolni,
tvisztet meg senki sem jár. Kár, hogy most
jössz kislány, kár hogy ily vén vagyok már,
kár, hogy oly későn születtél, vagy én
születtem túl korán. Kár, hogy oly sok
barátom halott, meg apám meg anyám
meg Éva is. Kár, hogy annyi, annyi
sok szerelmemről nem tudok semmit:
kár, hogy nem mehetek el veled táncolni,
te nagyon kedves kislány, ki unokám
lehetnél. Milyen kár – tényleg -,
hogy nem tudok táncolni.

A diszkoszvető

Tonio Discobolo beállt a dobókörbe, éspedig úgy, hogy ha óra számlapjának képzeljük a dobókört, akkor 12 óránál nyílt a védőketrec öt méterre lévő szája, és Tonio háromnegyed tizenkettőnél állt alaphelyzetbe.
Ez a beállás, ez az alaphelyzet természetes, hiszen egy egész és háromnegyed fordulat után kell – szabály szerint - elhajítani a diszkoszt, és annak szállnia, röpülnie kell a dobóketrec nyílásán túli szép világba, el, ki a ketrecből, a ragyogó kék ég, a mennyország felé.
A beállás is, az elinduló forgás is tökéletesen gépies, mechanikus, begyakorolt mozdulatokból, izomfeszítésekből és lazításokból áll össze. Oly annyira mechanikus az egész sor, az egy és háromnegyedes forduló, az előrelendülő jobb kéz, hogy a kétkilós diszkosz akkor is elszállna, ha Tonio végül szándékosan nem dobna. Legalább is gyakran így érezte Tonio.
Ezen egyébként sokat töprengett is a diszkoszvető: arról álmodozott gyakran, hogy a mozdulatsor végén nem engedi el a diszkoszt, hanem továbbra is belékapaszkodva azzal együtt száll, röppen az égbe, a menny felé, a diadalmas győzelem felé.
Pontosan tudta, hogy egy darabig ő irányítja a diszkosz elhajítását, ám elérkezik egy pillanat, ahonnan már neki nincs hatalma az események fölött: a sporteszköz túljutván egy holtponton elröppen, mintegy önnön akarata vagy a fizika törvényei szerint.
Tonio lassan indított, megcsinálta a teljes kört, aztán belekezdett a háromnegyedbe, és egyszerre szembekerült a védőrács nyitott torkával, és a diszkosz indult már szálló útjára. Ám Tonio Discobolo ezúttal nem engedte el, tovább kapaszkodott, és úgy történt, ahogyan mindig is képzelte, azaz a diszkosz fölröppentette őt.
És most szálltak az ég felé.
A diszkosz az eredetileg nyert perdület, vagy impulzusmomentum (ahogy fizika órán tanulta Tonio) következtében halkan, lágymagányosan forgott középpontja körül, és mert a szivárvány színei voltak koncentrikus körökben rálakkozva, a hulló napfény sugarainak zúgásában a szivárvány színeit kezdte fölkörözgetni az égre.
Amúgy az égbolt innen nézvést olyan kék volt, amilyennek sosem látta még Tonio, csak lent, egészen lent, a földi látóhatár közelében lebegett rajta néhány könnyű kis tejszínhab-felhő.
Eleinte a diszkosz alkotta szivárvány fényei, sávjai szertehúzódtak a mélykék égbolton, aztán lassan kezdtek összehúzódni, előbb úgy tűntek föl, mint holmi égen nyíló kapu béllete, utóbb még összébb záródtak, és immár egy alagút bejáratának látszottak, mely alagút felé forgott, pörgött, úszott immár a diszkosz, és a diszkoszhoz kötött Tonio Discobolo.
És egyszerre hopp: mindketten beúsztak abba az alagútba, melynek fala nyolc színt rétegzett szép harmóniává.
Tonio pontosan tudta, hogy az ősi írek azt mesélték, hogy a szivárvány mélyén egy aranyfazék fekszik, és abból áradnak a színek, míg az indiaiak úgy hitték, hogy ez a híd az élet és a halál között. „A Teremtés Könyve szerint meg” – tette hozzá gondolatban Tonio, miközben mélyére hatolt a szivárványalagútnak – „a szövetség jele a szivárvány az Isten és az emberi élet között a Földön.”
Beljebb forogtak az alagútba, mely fokozatosan szűkült, és egyszerre csak már épp Tonio testének keresztmetszetéhez idomult. Immár inkább tűnt föl holmi szülőcsatornának, mely épp úgy tágul, épp úgy szűkül, ahogyan az újszülött, a rajta áthatoló csecsemő testének különböző részei igénylik.
Annyi volt csak a különbség, hogy egyáltalán nem fájt az alagúton áthatoló Tonionak, nem úgy, mint a szüléskor a babának, hisz „csecsemő is szenvedi, ha szül a nő”; de Tonio nem szenvedett.
Simán, könnyedén, fájdalommentesen suhant előre.
Előre a Fény felé.

Mert az alagút végében homogén, ragyogó fény ragyogott: nem volt fényforrása, betöltötte az alagút túlsó végén látható kört egészen, teljesen, és a színe sem volt könnyen határolható.
Világoskék? Kék? Világos?
Mindegy is az: Fény volt, tiszta, homogén, ragyogó Fény.
E fény láttán Toniót nagy, nagy békesség fogta el, békesség és fájdalommentesség: semmi, de semmi sem testének, sem lelkének nem fájt, és már úgy érezte, hogy a Fényforrás közelében van, már-már maga is Fény volt.
És mintha fölébe került volna életének, mintha csak fölülről látta volna egyben egész életét: látta, amint az imént forgott a dobókörben, látta, amint elhajítja a diszkoszt, de ugyanekkor látta rég elhalt apját.
És látta, ugyanekkor látta anyját: apja dühöngött a félévi bizonyítványa miatt, anyja aggódott fia jövőjéért.
De látta, ugyanekkor látta a gyönyörű Nicolettát, a lányt, akivel lelke örökre viselős maradt.
És valahogyan – furcsa valahogyan – az alagút vége és a fénykör kezdete táján (ha volt is ilyen kezdet és vég egyáltalán), látta minden halott rokonát, testvérét, barátját, nagyszüleit, apját és anyját: hívták, igen: hívták! Hívták a csönd, a nyugalom, a béke fényébe!
És ítéletek keltek Tonio lelkében: ő jó volt, ő rossz! Ő gondos, ő gondtalan. Ő igaz, ő igaztalan. És ítélte Tonio önmagát is.
És aztán az egyre lassabban forgó diszkosz berepítette Toniót a Fénybe.

***                  ***                       ****

Amint összeesett a dobókörben azonnal megkezdték az újraélseztést, és folytatták a sportorvosk, útóbb a kiérkező mentők több, mint húsz percig: hiába.
A diszkosz elhajításának pillanatában végleg leállt Tonio Discobolo szíve.

Miként nem lettem színész?

Hatvanhárom táján – tizenkét éves voltam – bevégzett tény volt, hogy színész leszek.
Mit leszek?
Vagyok.
Elmesélem.

Akkortájt még éppen olyan volt Budapest, amilyennek jelenleg a Főpolgármesterek álmodják: jól lakható  Város.
A hetedik kerületi Wesselényi utcába lovaskocsin érkezett hetente háromszor a jég és ugyanennyiszer a szóda. („Jegeees…itt a jegeees!” „Szóóóóóda-szóóóóda-szóóódavííííz!)
És a huszonötös villamos a Thökölyről befordult a Május 1. útra, és elment az Állatkert főbejáratáig.
A földalatti a Hősök tere után kibukkant a föld alól és szintén az Állatkert főbejáratával szemben végzett.(Gondolkodtatok már azon, hogy a Tó mellett álló teljesen értelmetlen kis hídnak mi volt az eredeti értelme? Mert az most is ott áll, indokolatlanul, szárazföldi, elfeledett magányban, pedig egykor igen fontos szerepe volt: a vágányokat ívelte át.)
(Imádtam a vágányok olajszagát: megjegyzem valami baj lehetett velem már akkor is, mert a kipuffogógáz szagát is szerettem.)
A Huttyra Ferenc utcában még simán lehetett focimeccseket rendezni, mert félnaponként, ha befordult egy autó.
És a Ligetben gázlámpák voltak, meg az Almássyn is. Minden alkonyatkor egy bácsi (lámpagyujtó? létezett ilyen foglalkozás vajon?) hosszú póznával végigjárta a gázlámpákat, melyek gyújtólánggal, takarékon egész nap égtek, és elrándított egy kart, amitől kigyúltak a fények, a Nagyváros fényei.
Hajnalban vagy inkább reggel meg elfordította a karokat, és gyújtólángra állította azokat.
És mi, kamaszok, elég hamar rájöttünk, hogy a gázlámpák oszlopainak alsó, kitüremkedő részére föl lehet állni, és elfordítani a kart a legragyogóbb napsütésben, és vissza lehetett fordítani a kart a legsötétebb estében is.
Megfoghatatlan, hogy miként fizette az Állam a hatalmas gázköltségeket?

A Wesselényi hatvanöt igazi belvárosi bérház volt: háromemeletes, „gangos” körfolyosók futották körbe az udvart.
A gangról az előszobákba lehetett belépni (lehet ma is, mert a házak engedelmesen tűrtek mindent, ugyanazok ma is, legfeljebb kevesebb a paprikáskrumli- meg a kelkáposztaszag  - istenem: de utáltam! – meg a tojáspörkölt szag): a mi előszobánk egy rövidebb folyosórészre nyílt, mert téglalap alaprajzú volt az udvar.

És hamar rájöttem, hogy ott, ha mindkét ajtószárnyat kitárom, mintha színpadi függöny gördülne szét, és ha a nézőközönség a folyosón ül, remek előadásokat lehet rendezni.
Minthogy az előszoba a konyhába vezetett, a konyha meg öltöző lett.

Mivel mindösszesen négy barátom lakott a házban, és mivelhogy egyikük sem táplált színészi ambíciókat rajtam kívül, aztán meg közönség is kellett, az előadásokat kizárólag én írtam, rendeztem és adtam elő.

Emlékszem két nagy előadásra.

Az egyik a Tell Vilmos volt: a tévében akkor futott éppen egy angol Tell Vilmos sorozat: az összes trafik nyílpuskákat árult, míg be nem tiltották, mert legalább három súlyos baleset fordult elő: és én is abból a filmből merítettem az ihletet.
Tulajdonképpen elképesztő színészi teljesítményt nyújtottam, ha meggondolom, hogy én voltam Tell is, Gessler helytartó is – a nagy gonosz! -, a feleségem is és a fiam is, kinek magam lőttem le a magam fejéről az almát (amit egyetlen kellékként órákig mostam, olajoztam csillogóra): most tessék szíves lenni elképzelni azt a jelenetet, amikor Tell fiaként megállok a konyhaajtóban (a színpad hátsó részében), fejemre teszem a csillogó almát, majd amint Tellként előrejövök az előszoba bejáratához, gondosan megcélzom magam, és lelövöm az almát a fejemről.

De nem ez volt a fő attrakció.
A darab címére és tartalmára már nem emlékszem, lényeg annyi, hogy ebben a műben, a nagyjelenetben öngyilkosságot kellett elkövetnem: föl kellett akasztanom magam.
Egy gyermekpszichológus már akkor fölneszelhetett volna, szerencsére egy sem volt a közelben, tán nem is nagyon voltak még ezek a sciarlatánók, akik mostanában mindent elkövetnek, hogy teljes kétségbeesésbe sodorjanak apákat, anyákat, pedagógusokat és gyerekeket.
A fölakaszttatásom remekül sikerült!
Az előszobafogasra fűztem föl magam, és ha legjobb barátom apja nem nézi a harmadik emeleti gangról unatkozgatva az előadást, és nem siet le, hogy leszedjen az előszobafogasról, akkor most bajosan írhatnám meg ezt itt.

Aztán ezek a gyerekes előadások kimúltak, és a komoly munka vette kezdetét.
Hatvannégy volt, ha memóriám nem hagyott cserben.
(Ámbár: az az akkori önakasztás könnyen lehet, hogy egy életre módosított tudatállapotba juttatott: fix, hogy néhány percre szünetelt akkor az agyam oxigénellátása, fix, hogy a pránaáramlás kissé kihagyott.)
Hatvannégyben a Rottenbiller utcai általános iskola tanárnője színjátszókört szervezett, és keményen készültünk a Csilicsala csodái című mű előadására.
És én voltam Balogh Gyuszi és Kajtár Robi lett Csilicsala bácsi (ő amúgy tényleg színész lett, néha találkozom a nevével: többnyire szinkronizál), és – mivel nem voltunk koedukált iskola – a Gorkij fasori lánysuliból szerzett mellém egy Szabó Ágit a tanárnő (áldja meg érte az Isten!), akibe tüstént, az első próbán beleszerettem.
És csak próbáltunk, szakadatlanul és nagy erőbedobással: előadásra sohasem került a darab.
De jó volt próbálni, különösen Kati (Szabó Ági) kedvéért és szeméért.
Akkor már igazi színészként gondoltam magamra.

Nagyjából ekkortájt mutatták be a Légy jó, mindhalálig! című filmet, és azt egész iskolástól kötelezően meg kellett nézni.
Én ekkor nyújtottam életem legnagyobb alakítását.
Tessék figyelni, mert utolsó szóig így történt!
Tehát az egész iskola - igazgatóstul, tanárostul, diákostul - ott ült a moziban (Bethlen? Az sincs már!), és LÁTTÁK a filmet.
És néhány nap múlva kezdtem elterjeszteni, hogy abban a filmben (amit mindenki látott! Úgy közösségileg!), Orczy szerepét én játszom.
Nyilas Misit nem mertem hazudni, mert a fiúcska sovány, vézna kis pasi volt, én meg éppen duci korszakomban jártam. (Még éjszakánként is kilógtam a kamrába valamit falatozni: párizsi, de leggyakrabban méz volt az éjszakai étlapon: avval be is fürödtem egyszer, mert ricinust nyeltem helyette. A ricinusolaj borzasztó ízű és állagú hashajtószer volt gyerekkoromban, de üvegbe zárva kísértetiesen hasonlított a mézhez. Annak az éjszakámnak és a követő nappalnak elbeszélését mellőzöm.)
Így hát én azt füllentettem, hogy Orczy szerepét én játszom a filmben, sőt megtódítottam avval, hogy remek szereplés miatt engem előzetesben fölvettek a Színművészeti Főiskolára, épp csak be kell fejeznem általános iskolai tanulmányaimat, gimibe már nem is kell mennem, mert főiskolás leszek.
És ezt az egész iskola, diákostul, osztályfőnököstül, igazgatóstul bevette.
Amíg nem érkezett el az évzáró, a bizonyítványosztás.
(Borítsa fátyol eredményeimet.)
 Az osztályfőnök gratulált Édesanyámnak sikereimhez.
És Édesanyám nem értette a dolgot: születésnapom még nem volt június közepén, ahhoz hát nem gratulálhatott az ofő, bizonyítványom meg végképp nem predesztinált gratulációra.
És az osztályfőnök kifejtette, hogy filmes sikereimhez gratulál, továbbá főiskolai felvételemhez.

És Anyu fölsikoltott akkor (nagyon tudott!), hogy miben is játszottam én filmileg?
És miféle főiskola?

Így nem lettem színész: később aztán írni kezdtem, az embereket azzal is kétségbeesésbe lehet kergetni, nem igaz?

Felruházott történetek

Tudom, tudom! Vétek az irodalomesztétika azon szabálya ellen, hogy a mű mély jelentést, általános érvényt hordozzon bensejében, valamilyen nagy igazságot, bölcseleti tételt fogalmazzon meg, én mégis megírom ezt: valami csámcsognivalót, lerágásra alkalmas csontot a kritikusoknak is vetni kell, igaz?

Oly sok egyéb tehetségtelenségem sorában biztosan ott áll vigyázállásban az is, hogy öltözködni sem tudok.
Pontosabban soha nem érdekelt, hogy miféle öltözetben vagyok. Hatvan évemre visszagondolva, nem emlékszem olyan esetre, hogy állok a szekrény előtt, és erősen ráncolt homlokkal töprengek, mit vegyek föl?
Erre egyébként szükségem sem volt, mert ott volt mellettem hosszú éveken át a feleségem, aki - ha épp alkalmi ruhát kellett öltenem -, szépen kikészítette azt a ruhát.
Fölvenni aztán magam is tudtam, öltöztetni nem kellett és – meglepő? – nem kell még ma sem.
Ebben a hozzáállásban egyetlen a kínos, nevezetesen az, hogy életem ötvenhat évéből harmincat tanárként töltöttem el, és – ugye? – egy tanártól némi értelmiségöltözködési norma elvárható. Lenne!
Én meg nem és nem és nem tudtam öltözködni: javarészt farmerben jártam (na, arról is mesélhetnék épp, mert a hatvanas években farmerhez jutni szép cucialista hazánkban nem volt ám oly könnyű, de ezt most kihagyom), és arra valami két vagy három számmal nagyobb inget vettem, mely többnyire a térdemet, de legalább combközepemet hullámozta körül, szép beat-zászló gyanánt.
Igazgatóim és igazgató-helyetteseim közül ki-ki vérmérséklete szerint reagált, de mondhatom, hogy a legnyugodtabb lelkű igazgatókat is ki tudtam olykor hozni a béketűrésükből, túl „színes” öltözködésemmel.
Ami hagyján, de emlékszem egy igazgatóknál fontosabb személyiségre is, egy diákomra, aki meglehetősen olyasfajta volt, mint jómagam. Ez a srác szintén farmerben járkált, és szintén nála nagyobb méretű ingeket öltött, vagyis egész jól kijöttünk egymással, különösképp az után, hogy tisztáztuk nézeteinket. E nézetek sine qua non-ja az volt, hogy József Attila a világ legnagyobb költője, és passz!
Ám egy napon én folyosóügyeltem hajnalban, gyermekem meg jött föl a lépcsőn, de már a fordulónál megállt, és imígyen szólt: „De tanár úr…De tényleg….”
Ez nyilvánvalóan az öltözetemre vonatkozó rosszalló megjegyzés lehetett, vagyis még Ő is besokallt.
Mi lehetett aznap rajtam? Tán négy számmal volt nagyobb az ing?

Dacára az öltözködésben megmutatkozó antitalentumomnak, szinte egész életemben volt egy-két kedvenc ruhadarabom, ingem, cipőm, kabátom, amit köröm- és szövetszakadtáig, teljes megroggyanásig hordtam.
Ma ezekről mondok szép történeteket, jó? Nem irodalmi igénnyel, ugyan: csak úgy, meseképp.

A hetvenes évek második harmadában lehetett, amikor az utolsó népszámlálást tartottuk, tudjátok azt, melynek során megállapítottuk a személyi számokat, és kiderült, hogy a férfiak az Egyesek, míg a nők, a szép és búzamezőillatú nők a Kettesek. Ebben semmi diszkrimináció nem volt, már hogyan lett volna egy szocializmust építő társadalomban, ahol mindenki egyenlő volt: a férfiak csak egy picit voltak egyenlőbbek! Csak egy számmal, hát mi az?
Ez a népszámlálás tényleg nagyon nagyszabású volt, még a háztartásban élő cicákat és kutyákat is megszámláltuk: ami azt illeti, a mosómedvéket („Unatkozik? Vásároljon mosómedvét!”) és a tengerimalacokat nem számláltuk meg, és ez szintén nem diszkrimináció volt, hanem papírhiány. Hahogy minden állatot az aranyhalakkal egyetemben meg kellett volna számolni! képzeljétek el! Megvan?
A népszámlálás lebonyolítását a Tanácsi Munkaerők Létszáma képtelen lett volna lebonyolítani, hát – jó pénzért!!!! – minket is bevontak a munkába.
A minket alatt a pedagógusokat értem, mert akkor még valami olyasmi voltam.
És akkor épp egy velúrcipő volt nekem az a bizonyos „addighordom-míglenemrohad-a-lábamról” kedvencem, abban jártam a hetedik kerület hólatyakos utcáit, mert rendkívül jó érzékkel, a népszámlálás nem nyáron volt, hanem a legzordabb, legdepibb novemberben.
Volt, ahol bicskával fogadtak, volt ahol ajtót se nyitottak nekünk népszámlálóknak.
Volt, ahol azt hitték, fontos személyek vagyunk, hát szépen megkértek, intéznénk el, hogy ne csak egy közös vécé legyen a folyosó végén, hanem kettő. „Lelkecském, ezt maga el tudja intézni, ugye?”
Egy nagyon kedves, nagyon fehérhajú, nagyon pici néni meg kifejezetten várt, már napok óta várt. Őnéki cicamagányos életében nagy esemény volt a népszámláló érkezése: néhány mignont, kevés kekszet vett, kávét főzött, és még abba sem hagytam a csöngetést, amikor már invitált befelé.
Ágyára ültem, ő meg szembe velem egy székre, és le nem vette szemét a lassan olvadásnak induló velúrcipőmről, miközben adatait fölvettem.
Adatfölvétel után kicsit beszélgettünk: ez hivatalommal való visszaélés volt, de nem lehetett nem beszélgetni Vele, még a visszaélés kockázatát is vállalva. Nagyon magányos, nagyon halkbeszédű volt: ki tudja mikor beszélgetett utószor?
De beszélgetés közben is elnézegette cipőmet. Hogy elnézte-e? Cipőnek vagy minek nézte?
Egyszerre csak azt kérdezte:
„És mondja kedveském! Kapnak maguk tanárok egy kis pénzt ezért a munkáért? Kis különpénzt?”
Mondom: kevéskét néni, nem sokat, de kapunk.
Mire Ő halkan:
„Hát….azért egy cipőre futja majd, ugye?”

A karácsonyi szünet előtti utolsó tanítási nap volt, valamikor a hetvenes évek végén. Előbb az egész tantestülettel ünnepeltünk mély megindultságban, körbeverselve a Mindenki Karácsonyfáját, utóbb a tantestület baráti részével kevésbé megindultan, de annál több ital társaságában a Piroska-étteremben. (Az sincs már: illetve a hely megvan, de nem Piroska már a neve, és ki nem fizethetőek az árai.)
Akkor egy barna kordbársony kabát volt a nagy kedvencem. Egy némileg hasadófélben lévő kordbársonykabát, melyről egy biztos dolog volt mondható: ha fogasra akasztottam, akkor aznap már „nem hasadt tovább”. Rajtam ellenben….
Én akkor a hetedik kerületben, a Hernád utcában tanítottam, és Nagytétényben laktunk, majdnem ott, ahol a BUDAPEST tábla volt, vagyis hát Pest határában. A Lánchídnál elhelyezkedő 0 kilométerkőt jelző szocreál szobortól tizenhárom kilométerre. (Na, az a szobor se volt akármi: rosszabb napokon, amikor sírni lenne kedvem igazán, magam elé képzelem azt a szobrot, a kerékre támaszkodó, messzire révedő útépítő-munkás szobrát, és máris derűsebb a lelkem, esetleg harsányan fölröhögök sírás helyett.)
Tíz körül keveredtünk ki a Piroskából (az egy étterem volt, közel a sulihoz), nem színtiszta józanul: nekem meg a hármas busszal kellett hosszan bumliznom a Körtértől.
Alig indult útnak a hármas, úgy véltem: nem akarok buszozni. A busz minden felszerelése különös ingásban volt, akár az én gyomrom.
Buszban hányni rendkívül prosztó dolog, leszálltam hát, hogy a decemberi hóillatú levegőtől magamhoz térjek, aztán elmentem egy megállót, kettőt. Majd meg hármat…
És lelkemből kiköltözött a tanár úr, ellenben belépett az ördög-beatnik, aki bejárta egész Magyarországot autóstoppal, á la Kerouac.
Tudni kell, hogy amit mi a hatvanas években autóstoppos túrának neveztünk, az nagyjából tíz-húsz kilométeres autózást, és negyven-ötven kilomérnyi gyaloglást jelentett.
És ilyesmit több száz kilométeren voltam képes megtenni: valamikor, valamikor...
Hát nem mentem le tán Deák Katihoz Tokod-Altáróra szinte minden szombaton, amikor a szülei – szándékosan: mást nem tudok gondolni – eltüntették a házunk folyosójáról? Tokod-Altáró negyvenhárom kilométer, azaz nyolcvanhat oda-vissza. Szombat déltől vasárnap estig, minden áldott héten elmentem Hozzá: a nyolcvanhatból húszat vegyünk le – kék busz a Téglagyárig -, és ha szerencsém volt, akkor még húszat levehetünk (megállt egy autó! Ha nem volt szerencsém, akkor Kati Apja állt meg az autójával, és haddelhadd!), de a többit gyalogoltam.
És ennek a heti kalandnak annyi volt a haszna, hogy tíz percre Kati kiszökött nagyszülei házából, ahol fogva tartották Őt, a Strand falánál ülve fogtuk kicsit egymás kezét, aztán Ő vissza a házba, én vissza Pestre.
No, mindegy: lényeg, hogy akkor én - Tétény felé tántorogva barna akármimben -, úgy véltem: gond nélkül elmehetek gyalog is haza, hisz oly edzett országúti vándor vagyok.
Nekivágtam hát az ország útjának, és hol fütyörészve, hol verseket mondva ballagtam, ballagtam a sötét éjszakában, csak barna kabátom suhogott nyakamban.
És már láttam a lakótelepet, ahol családi fészkem és a családom  várt, amikor elém vágott egy URH. (Ifjabbak kedvéért: az URH rendőrautó volt anno…)
Nem igazoltattak, nem kérdeztek semmit, bezsúpoltak csupán, visszavittek a Varga Jenő térig, ami – Isten bocsássa meg bűneiket! – éppen már megtett utam felén volt.
Visszafelén.
Az ÜTI (ügyeletes tiszt) volt az első, aki a Rendőrőrsön legalább megkérdezett:
„Hova?”
Mondom: nem fogja elhinni, de haza.
Mondja Ő, Aztán ki vagyok, mi vagyok? Miféle?
Mondom: tanár. Tanár vagyok.
Mire Ő: „Tanár? Ilyen kabátban?”
Az igazoltatás során kiderült, hogy ilyen kabátban is lehetek tanár.

Ne tagadjuk: udvariasan elnézést kért az ÜTI, én meg indulhattam tanári kabátomban vissza a félutamról.
Aztán abban az iskolában afféle népi szólásmondássá vált: „Tanár, ilyen kabátban?”

Az a barna kabát aztán még nagy sorsot ért meg, szép, hosszú életet, de ez már egy másik történet, egy egészen másik…

El Santo Oficio de la Santa Inquisition

Annyit tán lehet és kell tudni rólam - e kézirat közreadójáról  - benevolis lectorem, hogy nem vagyok, sosem is voltam történész, sem asztrológus, következésképpen a közreadott kézirat minden tévedésének jogát áthárítom annak szerzőjére.
Ha egyáltalán vagyok vagy voltam valami, akkor – mondjuk – könyvmoly, könyv- és könnykukac vagyok. (Így igaz: könnyen elsírom magam egy szép alkotás láttán - olvastán, tehát könyv- és könnykukac vagyok.) 
Afféle „homo literatus”: no, tán az vagyok.
Vagy voltam…
Mondjuk így!
Épp ezért az megállja a helyét, hogy mindig is szerettem kutakodni könyvtárakban, levéltárakban idehaza is, külhonban is.
Leginkább földolgozatlan álló kis könyvtárakban, levéltárakban leltem föl minden fontos dolgot ez idáig; és ha azok a „könnytárak” éppen Itáliában voltak föllelhetőek, hát nem fakadtam sírva, hanem örültem.
Mert szeretett országom Itália: mondhatom akként is, hogy szülőhazám Magyarország, otthonom Itália…

Nos, két esztendeje 19…-ban úgy adódott, hogy a szép cittá di Prato egy könyvtárában keresgéltem, kutakodtam, csak úgy találom-gyönyörködésre, és lám: izgalmas kéziratra, pontosabban egy másutt való kéziratra való utalással találkoztam.
A talált írás egy jeladása nyomán áthágtam a Pireneusok hegyeit, és egészen a francia -spanyol  határ közelében - nem messze Pamplonától  - Larrasoana közkönyvtárában megleltem azt a kéziratot, melyre Prato könyvtárában egy röpke utalást találtam.
Mondtam: Larrasoana közel esik Pamplonához (a híres-hírhedt bikafuttatás városához), északkeleti irányban van attól: hegyi utakon, hágókon elérhető, susogó fenyvesek közt elterülő kis város.
Szép város, melynek egykori börtönét meredek hegyi úton, kiadós lihegéssel érhetjük el, és igazából egy szikla belsejébe vágatott, fúratott, vésetett be.
Ha arra járnál derék olvasó egyszer, úgy indulj neki a San Nicola Kalea utcának, majd  - ahol az útka megtörik - indulj balfelé a kaptatón a Calle de San Nicolás-on, és leled a Santa Inquisition sziklabörtönét.
Itt raboskodott az én hősöm és kéziratszerzőm - José Francisco Hernando Campos – 1546. augusztus havában, és innen hurcolták Pamplonába, ahol aztán máglyán végezte be életét.
Ott, a máglyán ért véget minden gondolata is.
Ama sziklabörtönben, ítéletének kihirdetése után, Pamplonába hurcolása előtt vetette papírra az alább következő kézírást.
A kéziratoknak épp úgy megvan a maguk sorsa, mint a lélegző, majd halálba csöndesülő kéziratíróknak; így van ez.
Nekem is megvan a sorsom, nekem is, ki a sorsos kéziratot most közreadom.
De ez nem fontos, vagy nem itt és most fontos: szóval elő a farbával írókám, lássuk a szerzett – lopott? – kéziratot!
Minden további kommentár nélkül közlöm derék és tragikus sorsú szerzőnk írását

1546 augusztus 10. éjféltájt
”Parva flamma saepe incendium magnum suscitat.”
Most, hogy holnap délben bizonyosan véget ér életem, most, hogy már csak másfél napom van hátra, hozzákezdek igazoló szavaim írásához, mert semmi sem úgy van, ahogyan bíráim gondolják: „advocatus accusat „, csakhogy hiábavalóan vádolom, mert magam jobban beláttam bűnömet, mint ahogy az advocatus valaha is belátná.
Azt tartja egy régi haláltánc-dal szövege: „a halál az bizony, de a halálnak órájánál semmi sem bizonytalanabb”.
Hát az én halálom órájánál semmi biztosabb, semmi e Világon.
Már lemenőben volt a Nap, amikor bíráim bevégezték, hogy összes vádjaikat fejemre olvassák, és kihirdették az ítéletet. Reggel majd útnak indítanak Pamplonába ebből sziklai börtönből, ahol is  holnap délben visznek a főtérre, hol ott rakják már a máglyát, rakják a fenyőillatot suttogó szellőben. Az illatos erdei fenyőket rakják máglyába, illatárban fogok hát megégni tizenkét óra múlva, nem is annyira bűneim, mint tévedéseim miatt.
 Fertelmes az én bűnöm, szörnyűséges, és ráadásul nem bűn, hanem rosszabb annál: tévedés.
Mert nem az az én bűnöm, ó nem az, amiért holnap délben máglyán égetik el halandó testem, nem az, amiért bíráim a Santo Officio bírái elítéltek alkonyatkor, amikor Pireneusok illatárasztó fenyői mögött, lement a Nap.
Már senkinek sem mondhatom el, miben állt förtelmes tévedésem: bíráimat nem érdekelte, ebben a sziklai börtönben nincs kinek elmondanom, erre az elcsent néhány pergamenre írom hát utolsó magyarázkodásomat, a legutolsót.
”Audiatur et altera pars!”
Aztán itt hagyom a priccs alatt; ki tudja elégetik-e ezt is ágyastól, pokrócostól, vagy lesz valaki, aki elrejti, és századok múlva majd rábukkan valaki más: valaki, aki majd gyűlölködés nélkül tudja olvasni gondolataimat, megértéssel, és fölmentő szándokkal.

Quidquid id est - kezdjük az elején: úgy lesz a legjobb.
Ősi Város  - Bologna - ősi Universitasán kezdtem tanulmányozni a hét szabad művészetet, és szíttam magamba az átadott tudást.
 Tanulmányaim közepette haladtam a Tan Útján is, rendtag lettem, magamra vettem az ordo sancti benedicti kötelességeit, egyszerűbben szólva: benedekrendi szerzetes lettem.
Közben úgy adódott, hogy az istenismereten, a teológián túl érdeklődésem  leginkább a csillagok titkainak tudománya, az asztronómia – és a véle mély rokonságban lévő – asztrológia tudománya felé fordult, mint napraforgó tányérja fordul a fény felé mindenkor.
Tudja Isten, miért?
Bennem volt a vágy, vagy derék és nagy tudású Mesterem izgatott és izgalmas előadásai tették-e, de így alakult.
Derék professzoromnak vesszőparipája volt, hogy a csillagok evangéliumokban jegyzett állása alapján – különleges tekintettel ama nevezetes üstököscsillagra -, a lehető legpontosabban határozza meg a Szentírásban írt esemény csillagidejét, különös tekintettel a mi urunknak, Jézus Krisztusnak születési időpontjára.
Regiomontanus és ’Éliogabalo minden följegyzését gondosan tanulmányozta, ám kutakodásai közepette – mert aggá és beteggé lett teste a szakadatlan éjszakázásban, örök csillagnézésben – elhalálozott.
Följegyzéseit halálos ágyán végrendeletként hagyta rám: egyéb testálnivalója nem is igazán volt ama jegyzeteken kívül.
Rá való tekintettel, de magam kedvtelésére is, folytattam munkáját, évek hosszú során át folytattam,  aztán egyszer csak ki mertem mondani a szédítő igazságot, melyet a csillagállások sugalltak nékem: a mi Urunk születése a mi Urunk születése előtt nyolc évvel történt…
Hahogy valaki nem értené e mondatot: Krisztus születése Kr.e. nyolcra, február havának tizedik napjára, éjfél előtti percre esett.
Hahogy tudnál valamit: hallgass!

Mert már akkor nem kevés elöljáróm figyelmeztetett, hogy szerzetes létemre túlontúl messzire merészkedtem az isteni titkok fürkészésében, majdhogy nem alvilági praktikák áldozata lettem, no és – vélem ma már – a Szent Inkvizíció is fölfigyelt ama kis fólió-kiadású könyvecskére, melyben álláspontomat világba kürtöztem, és igazoltam asztronómiai adatokkal.

Mert én messze voltam attól, hogy hallgassak, és megírtam fölfedezéseimet egy kis fólió-kiadású könyvecskében.
Könyvemben sic eme gondolatokra jutottam akkor, persze mesterem lábnyomdokában haladva.
Primo: egy  Ancyrában található római templom előcsarnokában kőbevésett Monumentum Ancyranum, egy ténybeszámoló olvasható, a Res gestae divi Augusti, mely tájékoztat bennünket, hogy Augusztus császár háromszor (Kr.e. 28-ban, Kr.e. 8-ban és időnk számítása után 14-ben) tartott népszámlálást, lustrumot az egész római birodalom területén a római polgárok részére. Minthogy e népszámlálás ténye az evangéliumokban rögzítve van, a Kr.e. 8  - mint egyetlen számbajöhető időpont - önmagában adott volt.
A pontosabb időt aztán a bethlehemi csillag (igazából üstökös) Bethlehem fölötti állásából okumláltam ki, így jutottam a fent írt eredményre.
Item secondo: vettem néhány e napra eső asztronómiai adatot, a Vízöntőben bekövetkezett Nap – Hold és Mars – Szaturnusz – Uránusz konjunkciókat, és ezek tovább finomították adataim pontosságát.
Sic, amint evvel meglettem, hozzáfogtam a legtiltottabbhoz, Jézus urunk horoszkópjának elkészítéséhez.
Ekként okoskodtam.
(De miféle illatok áradnak a rácsokon keresztül sziklai börtönömbe? Mifélék? És micsoda áldott hangok? Pireneus-fenyvesek illata és zúgása tör be, és azt suttogja: Élni szép! Ó be vágynék élni, ó be nagyon!)
Így okoskodtam tehát: ha Jézus Krisztus  Istenember – Emberisten (mely tényben nem szándékszom kétkedni soha), akkor egyedül e Világon az ő születési jellemrajzának, horoszkópjának tökélesnek kell lennie. Hahogy így találom horoszkópját, akkor az visszaigazolhatja, hogy születési időpontjában nem tévedtem.
Igen, igen jövőbeli lectorom, olvasóm, aki leszel egykor, vagy nem leszel soha, hallom kérdésedet.
Mit értsünk „tökéletes” horoszkóp alatt?
De hisz ezt is kifejtettem kis fóliómban, de úgy legyen: röviden elmondom újra. Elmondom a suttogó és illatotokat árasztó píneák és fenyők tolakodása  közepette. Bíz elmondom!

Én - jó olvasóm - így vélem.
Tökéletes volt az Univerzum a Teremtés pillanatában. Minden a maga rendjében munkálkodott a szférákban. Helyén volt minden állatövi jegy, helyén volt minden jegyben, az ő ural bolygó tartózkodott, egy csillag el nem hibbant semerre. Az aszcendens a tavasz pontjában állott, fölkélt a Nap a Kos jegyében. Ezt nevezem én tökéletesnek. A Teremtő igére azonban minden mozgásba lendült, minden a központ körül kezdett forgolódni, és lőn, hogy elmozdultak a házak, a bolygók, az aszcendens, a házsarkak: minden, minden. És nagyon kicsiny a valószínűsége, hogy még egyszer legyen egy pillanat akár, amelyben minden ismét a helyére kerüljön.
Én, jó olvasóm – ha leszel valaha – úgy véltem, hogy Jézus urunk születése pillanatában érkezett el ez az időpillanat, amikor minden úgy állt meg az Univerzumban, ahogyan a teremtő szót megelőző pillanatban.

Fölállítottam hát Jézus Krisztus horoszkópját, és döbbenten kellett leolvasnom arról, hogy egy egészen mindennapi horoszkópot kaptam.
A teljesség igénye nélkül közlöm a legfontosabb jellemvonásokat, hogy bárki láthassa: nem lehetett ez a Megváltó horoszkópja.
Mert e szerint József fia Jézus szabad gondolkodású, független, újító, emberszerető, értelmes, becsvágyó, ám olykor megfoghatatlanul ideges, önfejű, lázongó is lehetett. Item, az exil helyzet a kozmikus feloldódás előtti földhözkötött ego elhagyásának szükségességét szimbolizálta. Mutatott továbbá a képlet heves érzelmi életet, erős szexuális töltést, önállóságot, bátorságot, de féltékenységet, túlérzékenységet, bosszúvágyat is. A Szülött lehetett fantaszta, szétszórt, elhamarkodott akár.
Nem folytatom, elég annyi derék lectorem, hogy semmiképp sem vélhettem a Krisztus jellemvonásainak mindezt.
Azonban késő volt megbánnom vagy visszavonnom, mert egy újabb könyvecskében már megjelentettem a jellemrajzot, és attól kezdve hiába írtam újabb és újabb tiltakozásokat, visszavonásokat, a Santo Oficio gépezete már megmozdult, és elkezdte a vádpontok gyűjtését ellenem.

Mindez tudtomra jutott, tudomásomra, mert volt rendtársaim között egy-kettő (nem több), néhány, ki akár besúgóként, akár hivatalosan a Santa Inquisition Szent Irodájának szolgált, és akadt köztük irántam jó szándékkal való is. Akadt.
Ők – jaj mily kevesen maradtak – átadták morzsatudásukat: elmondták,  hogy szorul körülöttem a hurok, hogy gyűlnek a terhelő adatok ellenem.  Még olyan is akadt, aki tanácsolta: meneküljek, hagyjam el a Pireneusok táját, utazzam Albionba, szökjek meg, míg nem késő.
Mindezen tanácsok, hírek engem egyáltalában nem érdekeltek, mivel nem éreztem bűnösnek magamat, annál inkább nagy tévedőnek, aki elszámította magát Jézus születését illetően.
Így hát  - mialatt összébb - és összébbszorult körülöttem az Inkvizíció bilincseinek eljövendő szorítása -, én egyébbel sem törődtem, mint hogy újra meg újra megvívjak a föladattal, hogy újabb és újabb asztronómiai adatokat ellenőrizzek, vessek egybe históriai adatokkal egyre reménytelenebbül igyekezvén, hogy megleljem tévedésem forrását.
Bárcsak tudtam volna, bárcsak fölismertem volna már akkor, hol süppedt agyagos földbe az én igazi tévedésem gyökere, mert hát egészen rossz helyen kerestem a hiba forrását. Gondolkodásmenetemet kellett volna alapjában átfordítani. Ma már tudom.
Tudom, de helyzetemet tekintve –erősen falhoz rögzítenek e bilincsek -  már semmi mód arra, hogy elmondjam, világgá rikoltsam igazamat, hahogy csak nem ez az üzenet a palackban, mit most - elégettetésem előtt - vetek pergamenre. De hogy ez valaha is kikerül jóvátételem a világba?
Ki tudja?
Édes gyantaillat árad sziklai börtönömbe, éji gyantaillat, és suttogja fülembe harsány életdalát. Csakhogy én holnap halni megyek e sziklai várból, és nem élni indulok a hegyek magányos csúcsai felé, píneák és fenyvesek illatáradatába: ó nem!

„Homo proponit, sed Deus disponit.”
Mélyebb igazság nincs is, ne keress benevolis lectorem, nyájas olvasóm!
Mert bíz én tervezgettem, tervezgettem, aztán Isten végzett, egészen végzett vélem: előbb a lelkemmel, holnap majd – épp délben, mikor beáradnak a pínea- és fenyőillatok az északi szellőkkel Pamplona főterére – testemmel is végez az Úr akarata.
Élnék még kicsit, de ha nem lehet, hát meghajlok az Ő akarata előtt.
És már csak egyetlen dolgot kell közzétennem, az én végső igazságomat. Íme.
Az Univerzum rendjének helyreállítása nem Krisztus urunk születésekor következett be, nem bizony, hanem a Megváltás pillanatában, amikor a Keresztfán Jézus elkiáltotta magát: „Eli, Eli lma sabaktani!”, és meghalt.
Mert miben is áll valójában a megváltás műve?
A teremtés pillanatától a teremtett világ csak romlott, romlott egyre, sötétült a világ és fogyott belőle a Fény.
Olykor az Úr még a rosszul sikerült Világ elpusztítását is tervbe vette, de végtelen irgalmasságában soha egészen végbe nem vitte. Megbékélt az Özönvízkor, megbékélt Sodoma és Gomora elpusztítása után.
Végül másként döntött: emanálta Önmagából az Istenfiút, aki azonban emberként született, nagyon is emberi csillagállások mellett, nagyon is emberi jellemmel. Az Univerzum Rendjének helyreállítását az Ő föladatává tette az Úr.
Így hát nem Krisztus születésének horoszkópját kellett volna nékem kiszámítanom és elemzés alá vonnom, hanem Krisztus halálának időpillanatát. Mert akkor volt egy pillanatig újra Rend, akkor győztek a Fényerők egy pillanatig a Gonosz erői fölött.
Olvassátok csak a Szentírást tágra nyitott szívvel és értelemmel! Hisz világosan olvasható, hogy sötétség és vihar és földrengés támad ama percben a Földön: hogyne támadna, hisz maguk a Teremtő erők szabadulnak el egy kis időre újra abban a pillanatban.
Ha abban a pillanatban született ember, annak a horoszkópja mutatna Isteni Rendet, Harmóniát.

Erre jutottam, de már időm nem maradt ama horoszkóp elkészítésére, mert a Szent Iroda fogságába kerültem, aztán elítéltettem, és holnap délben illatos fenyők tüzében ég el halandó testem.
Csak ebben az írásban reménykedhetem hát, ebben üzenem, sikoltom, üvöltöm világgá tévedésem, szörnyű tévedésem, melynek büntetéseként megérdemlem a máglyahalált!

És már jönnek is értem; hallom az őrök csizmájának csikordulását sziklai börtönöm folyosókövén…

Pesti panoptikum

Valamikor régen, réges-régen, Budapest is ifjú volt,  és szertelen.
Legalább is én így emlékezem.
És azokban a múlt időkben akácillat derengett fel május hó elején, aztán hárs és olaj is; korábban az édes lonc illata szállt a Város fölé langy éjszakákban.
Már kora áprilistól vagy a Dunapart, vagy a Várhegy felé vonultunk mi  tizenévesek: letelepedtünk hol a parti lépcsőkre, hol a pirosra festett, de kopó-színű padokra, és csak ültünk.
Néztük a Dunát, szívtuk a balzsamokat, lányokról álmodtunk (a lányok meg fiúkról: most már tudom, bár akkor tudtam volna); volt, ki tankönyvbe mélyedve „tanult”: én bizony  soha.
Én, ha könyvbe mélyedtem, biztosan nem tankönyv volt az.
Persze: szentségtörés lett volna a szép Dunapart lépcsőjén, vagy a várhegyi padon ülve tankönyvet olvasni.
Olyasnak véltem, mint templomban káromkodni.
Húúú..
Tán szabad azt? Ugye, nem szabad!
Én verseket vagy regényeket olvastam, ha olvastam egyáltalában.
De nem is olvastam tartósan azokon a tájakon, a pest-budaiakon, inkább csak nézelődtem: hidakat láttam, vagy a budai parton a templomtornyokat; föntről meg a Duna zöldes választócsíkját nézegettem.
Meg a Lányokat, persze.
Budapest ifjú volt, és szédelgett benne bőven a szerelem; én – legalább is – így emlékezem.
Akkortájt különös emberek, városszerte ismertek is kóborogtak mindenfelé, de különösen a hetedik kerületben meg az ötödikben: a Kossuth Lajos utcán és nem kevésbé a Garay piac, meg a Keleti PU környékén.

Tárulj, tárulj pesti panoptikum, tárháza egykor volt pestieknek!

A füttyös Gyuri
Úgy mesélték akkoron, azokban a tavaszpesti - budaőszi időkben, hogy a Füttyös egyetemista volt valaha, hozzá még nagy reményű bölcsész: ám ötvenhatban - mikor be- vagy vissza- vagy újrajöttek a ruszkik özöntankjaikkal -, egy gránát közvetlenül mellette robbant föl a Damjanich utca elején (a Liget felöli oldalon): légnyomás érte, és onnan kezdve füttyös lett.
Bolond.
Bolond?
Füttyössége két dologból állt össze: folyton fütyült (tanúsíthatom: két szó között is füttyre fakadt a Gyuri), másfelől – ennek nem sok köze volt a füttyögéshez – mindig jobb kezében tartott egy összetekert újságot, amivel a lányok popsijára csapott.
(Gondolom: Népszabadsággal csapkodott a Gyuri. Mi más lett volna? Hát volt újság más azokban a szépkádári időkben?)
Ha valamilyen - képzelhetetlen - módon nem volt nála összetekert újság, akkor se volt gond szál sem.
Nyitott tenyerével csapott popsira Gyuri.
Nem ütött nagyot, inkább ütött kéjeset: ügyelt arra – különösen, ha tenyérrel ütött -, hogy a lány popsija éppen belesimuljon tenyerébe.
Továbbá: soha randa lány poppjára le nem csapott a Füttyös Gyuri.
Nem ritkán kísértem őt útján: néhány méterrel kullogtam háta mögött, végig a Rákóczi úton, a Kossuth Lajos utcán, és szemtanúként mondhatom: csakis szép lányfenekeket ért inzultus Gyuritól.
Ha kell, akár meg is esküszöm!
Láttam, hej láttam én, hogy csúnya, fokhagymaseggű lány odakínálta popsiját a Füttyüs Gyurinak, de Gyuri vidám mosollyal kikerülte. Már hogy lehetett volna fokhagymasegget érinteni?
Nem jó az…
Láttak ilyet az én szemeim!
A csaj buta vigyorgással ott maradt az Asztoriával szemben (a nagy, ég fele nyúló óra alatt), és látnia kellett, amint Gyuri pár lépéssel odébb rásóz egy bombázó fenekére…
Hejh, Gyuri, Gyuri, Füttyös Gyuri: be jól tudtál válogatni!
Pedig nem volt Gyurinak soha – gondolom, betegsége miatt sose volt – megdugni való csaja.
De hát mit számított: Pest, Pest, Budapest összes szép lány-popsija az övé volt!
Nem becsülném alá Füttyös Gyuri tulajdonát!
És kicsit irigykedtem is tizennégy évesen: a lányok popsijára én is szívesen ütöttem-simiztem volna, de hát én nem tehettem.
Nem voltam elmebeteg: sajnos nem.

Az Idomár
Gondolom, azt gondolod a cím alapján nyájas Olvasó, hogy a következő panoptikumi helyszín a Fővárosi Nagycirkuszba vezet majd, de jócskán tévedsz.
Az idomárt sosem láttam a Cirkuszban, és noha szívesen írnék a cirkuszról is (de ezt majd máskor teszem, mivel) az Idomárt én a Színház Presszóból ismerem.
Tizenhat éves korom tájtól minden este ott leltem a Presszóban, majd minden este kapatosan.
Érdekes hely volt ám az a presszó, egyszer meg kéne írni bővebben. Amikor a Blahán egykor állt Nemzeti Színházat („ott, ahol a hatos megáll”) lerobbantották, a Színház hosszú időre az Izabella-térre került.
Mármost egyfelől a Színház Presszó az Alsóerdősor és a Wesselényi sarkán volt, mondjuk, a Színház háta mögött, minden esetre a színészki-bejáró felőli oldalon: gondolom, a büfében nem adtak azokban a szép időkben alkoholt a talpig-tiborcba-bánkba öltözött színészeknek, kénytelenek voltak hát szegények kijárni a Presszóba.
Hú, hány nagy irodalmi figurát láttam én egy-egy felest behajítani a Hamlettől a De Sade-ig amúgy jelmezben, kifestetten…
Hányat is?
Sokat.
Másfelől nézve a Presszó majdnem azon a sarkon állt, ahol a mi házunk, ha csak kicsit tovább mentem a Wesselényin, még leguríthattam egy-két felest hazamenetel előtt.
Gondolom, tehát, jól érthető akkor, hogy mit kerestek a Fáraók a Presszóban, gondolom az is vili, hogy mit kerestem én ott, ám hogy mit keresett az Idomár…?
Hacsak nem ugyanazt?
Szerintem: ugyanazt.
Egy nap nem volt helyem a szokott egylábú pult mellett, de egyáltalán nem volt, és akkor az Idomár mellé vettem szállást a Presszóban.
És akkor tudtam meg, miért is vedel annyit az Idomár, mi élte nagy tragédiája, tanítómestere, mely ivásra készti minden áldott este.
„Tudja maga” – kezdte, miután megadta az engedélyt a mellette való részegeskedésre -, „tudja maga mik a farkasok?”
Bólintottam: persze. Piroskát már ismertem, sejtettem, mi a helyzet a farkasokkal…
Az Idomár bólintásomra fölüvöltött:
„Uram! Farkast nem lehet idomítani! Képtelenség! Alattomos! Idomíthatatlan!”
Lassan azért kiderültek a dolgok: élete értelmét, vagyonát, szerelmét, mindenét a farkasidomítás lehetetlensége vitte el.
Nagyon sajnáltam az Idomárt: még kábé két cserkót ittam meg vele bánatunkban.
Tény: farkast azóta se láttam a cirkuszokban, legalább is falkákban nem.
Ami farkast idomítva láttam, az mind német juhász volt….

A kintornás
Vasárnaponként – reggeltájt – mindig a konyhai ablakból néztem lefelé a világítóudvarra.
Csakis vasárnaponként reggelente, mert a kádárék alatt szombatnapokon is tanítás volt, meg munkanap.
Azt sose hidd ifjú barát, hogy minden időben volt szabadszombat, szabadpéntek, szabadszappanozni…
Nem volt.
Ki ért volna rá lichthoffba nézegetni munkanapon?
Na, de vasárnap?
Utcára-térre nem könyökölhettem szemlélődni, szobaablakaink a körfolyosóra (gangra) néztek, néztem hát a lichthoffba.

A világítóudvar - lánykori nevén „lichthoff” - főleg tavasz tájt, esküszöm: szép volt.
Ahogyan a Nap szállt föl égi magasságokba, úgy haldoklott a világítóudvarban a sötétség, és egyre jobban lehetett látni.
Mármint a fényt és az árnyakat a lichthoffban: lehetett látni.
És az előbújó patkányokat.
A patkányoknak amúgy nem szokásuk nappal előbújni, ellenkezőleg: az éji setétben jelennek meg, és napkeltével visszatérnek síri homályaikba.
Ám, ha beetetik őket, mint a halakat szokás pecázás előtt, akkor a derék patkányok előbukkannak.
Én meg tizenévesen etettem őket, míg nem szólt a dagadt házmesterné anyáméknak.
A világítóudvarra csakis a konyhaablakból lehetett látni, vagy – ha lezavarták az embert, hogy most, azonnal hozza föl a kidobott pingponglasztit – akkor bévülről is látta, de ez aztán nem lehetett gyakori.
Nem is lehetett gyakori, mert a lichtfoff ajtaja zárva volt, a házmestertől kellett kulcsot kérni – épp úgy, ahogy a pincéhez -, de azt utáltam.
Kulcsot kérni utáltam!
Utálok ám ma is kulcsot kérni ezekhez, azokhoz, té-tovafélékhez.
Mert ki tudja, ugyan ki tudhatja, hogy egy egyszerű „kéremakulcsot”-kérésre miféle válasz jő?
Kértem már kulcsot egyszer egy Lányhoz, na…
Ne tudd meg!
Szóval beetettem a patkányokat, azok szépen elősorjáztak, és én szerettem nézni barna bundájukon a bujkáló fényeket.
Néztem addig, míg meg nem hallottam a verkli hangját: akkor nézőpontot váltottam mindig, és a körfolyosóról bámultam immár lefelé, a feketére lakkozott kintornára, és hallgattam a szörnyű, mégis szépen zajló operett- és filmdalokat: „köszönöm, hogy imádott”, de „lesz maga jusztis az enyém”, ám „ne küldjön virágot nekem!”
A kintornás még egy kicsit gimbelte-gombolta, aztán övé lett az angyala: én ledobtam egy újságpapírban néhány forintot (naná: anyuéktól származót, az én pár forintom fruttira kellett meg stollira – később, sajna igen hamar: - szálanként vehető Mátra-cigarettára).
A kintornás fölszedte, megemelte felém kopott cilinderét, beállt kintornája két fogantyúja közé, és átballagott a Wesselényi 67-be.
Mindig is azt gondoltam, hogy attól „kín-tornás” a titulusa, mert elég kínosan vonszolta át a nehéz verklit a 65-ből a 67-be.
Tudtam én tíz évesen olaszul?
Dehogy tudtam, ma sem tudok jól: így azt sem tudtam, hogy mi köze a kintornásnak a „chi tornare” – kifejezéshez.

A liliputi házaspár
Velük, kik egykor cirkuszi nagyszámok, igazi attrakcijóóóóó voltak, minden vasárnap délelőtt fél tízkor bizonyosan találkozni lehetett a Wesselényi utcán, nagyjából a Rózsa utca és az Izabella utca közti szakaszon.
Nettek voltak, tiszták, kedvesen kicsinyek, polgári mód öltözöttek (már emennyire a „cucializmusban” volt polgári öltözet. Minden esetre a férfin pontosan olyan – csak nagyon mininimo – felöltő volt, mint saját (igazán nem óriás, de nagyon jó alkatú) apukámon vasárnaponként.
A dolog úgy állt azokban a hatvanas években, hogy az egykor polgári lakottságú hetedik kerületben szinte mindenki fölöltötte ugyanazt a konfekció-felöltőt (készült a Május Egy avagy a Vörös Október Ruhagyárban), alávette a konfekció-öltönyt, fehér inget (ilyen vagy olyan nyakkendőt kötött), aztán nekivágott a Lenin körútnak, vagy a Rákóczi útnak: mindig a Duna felé menő jobb oldalon. Na, ez volt illogikus nekem gyerekkoromban, mert a jobb oldalon a fákon ült Közép-Kelet-Európa minden létező verebe, és bizonyos, hogy Apám kalapján sok verébszar díszelgett, mire a két-csonkú Erzsébet hídig értünk. (Az Erzsébet-híd még nem épült újjá, viszont két szegény hídlábcsonkja úgy meredt föl a Dunából, mint Kid Sampson elmetszett lábai a törzse alatt a pianosai tengerből, mikor Yossarian pilótája – kedvenc módján - megsturcolta gépével a stéget, csak hogy egy léglökés lejjebb dobta, és leszedte szegény Sampsont. (Bővebbet erről Heller A 22-es csapdája című remekében olvastam, persze sok-sok évvel később.)
Minden esetre az Erzsébet-híd két csonka, berobbantott lábával tényleg úgy meredt föl a Dunából, mint a csóró, derékban elmetszett Kid Sampson a huszonkettesben.
A liliputi házaspár tehát éppen úgy öltözött, mint Apu és Anyu, és nagyon is hasonlítottak az én drága szüleimhez, épp csak nem túl magasan termett hónom alatt tudtak közlekedni.

Valójában örök rejtély maradt, hogy tényleg velünk szemben laktak-e a Wesselényin: a liliputi házaspár ugyanis igazi varázslók voltak. Sosem jöttek ki egy ház kapuján, és sosem mentek be ugyanott.
Egyszerre csak ott voltak a Wesselényi utcán, nagyjából a Rózsa utca és az Izabella utca közti szakaszon.
Egyáltalában nem viccelek: varázslók voltak.
És senkivel sem beszéltek, senkivel sem.
Egymással sem.
Mentek a Wesselényin és hallgattak.
Ha köszöntek nekik, a kisember udvariasan megemelte kis kalapját, az asszonyka megbiccentette fejét, de hang nem hagyta el ajkukat.
Nem beszélt a liliputi házaspár senkivel sem: legalább is a Wesselényin senkivel sem.
Talán a Saint-Michelle-boulevard-on beszlélgettek, ezt nem tudom. (Rebesgették, hogy a proletárdiktatúra ellenére ők olykor ki-kijutottak Párizsba, Rómába…
Ezek a Városok nekem akkor legalább annyira a mesék világába tartoztak, mint – mondjuk – a mesés Bagdad, összes tolvajával és Aladdinjával.
A liliputi házaspárnak senki szavát nem hallotta, engem leszámolva.
Mert én hallani akartam a hangjukat!
Néhány hétig hát gyűjtögettem a kurázsimat, és egy vasárnap délelőtt (állítom: május volt. Lehet, hogy úgy emlékszem, Pesten minden vasárnap májusban volt? Lehet, hogy rosszul emlékszem, és nem is görgött az aszfalt fölött mindig orgonaillat?), szembementem (naná: szándékosan) a liliputi házaspárral, köszöntem, s mikor a sztereotíp kalapemelés megvolt, bele(le)néztem keményen a liliputi férfi szemébe, és azt kérdeztem:
„Csókolom! Hogy tetszenek lenni?”
A válasz igazi varázslóhoz méltóan meghökkentő volt:
„Köszönjük Kedves: jól.!
És karonfogva tovább sétáltak…

Valamikor régen, réges-régen, Budapest is ifjú volt,  és szertelen.
Legalább is én így emlékezem.
És azokban a múlt időkben akácillat derengett fel május hó elején, aztán hárs és olaj is; korábban az édes lonc illata szállt a Város fölé langy éjszakákban.
Már kora áprilistól vagy a Dunapart, vagy a Várhegy felé vonultunk mi  tizenévesek: letelepedtünk hol a parti lépcsőkre, hol a pirosra festett, de kopó-színű padokra, és csak ültünk.
Néztük a Dunát, szívtuk a balzsamokat, lányokról álmodtunk (a lányok meg fiúkról: most már tudom, bár akkor tudtam volna); volt, ki tankönyvbe mélyedve „tanult”: én bizony  soha.
Én, ha könyvbe mélyedtem, biztosan nem tankönyv volt az.
Persze: szentségtörés lett volna a szép Dunapart lépcsőjén, vagy a várhegyi padon ülve tankönyvet olvasni.
Olyasnak véltem, mint templomban káromkodni.
Húúú..
Tán szabad azt? Ugye, nem szabad!
Én verseket vagy regényeket olvastam, ha olvastam egyáltalában.
De nem is olvastam tartósan azokon a tájakon, a pest-budaiakon, inkább csak nézelődtem: hidakat láttam, vagy a budai parton a templomtornyokat; föntről meg a Duna zöldes választócsíkját nézegettem.
Meg a Lányokat, persze.
Budapest ifjú volt, és szédelgett benne bőven a szerelem; én – legalább is – így emlékezem.
Akkortájt különös emberek, városszerte ismertek is kóborogtak mindenfelé, de különösen a hetedik kerületben meg az ötödikben: a Kossuth Lajos utcán és nem kevésbé a Garay piac, meg a Keleti PU környékén.

Zárulj, zárulj pesti panoptikum, tárháza egykor volt pestieknek!

Január huszonkettedike van

1823-ban ezen a napon, mikor huszonkét napos csecsemő volt még csak Petrovics Sándor,  képzeletem szerint alkonytájt, Kölcsey Ferenc, kálvinista középnemesi család sarja, gyermekkorától egyik szemére világtalan, visszahúzódó, magányos Költő, egy „büszke magyar, keleten nőtt törzsöke a  fának” egy épp elkészült Költemény alá kanyarította nevét, melynek a Hymnus címet vagy műfaji megjelölést adta, és alcímnek odaírta még: A magyar nép zivataros századaiból.
Ma ezt a dátumot a Magyar Kultúra Napjaként tiszteljük.

Hatvankilencedik születésnapját ünnepelhetnénk ma Cseh Tamásnak, de sajnos több mint két éve nincsen már közöttünk.

Továbbá:
1561-ben ezen a napon született Francis Bacon angol filozófus, politikus: fölfogása szerint minden kutatás alapját a megfigyelés, a kísérletezés, a tények megállapítása jelenti, majd ezekből a tényekből vonhatunk le indukció révén általános érvényű következtetéseket. Fő műve vitathatatlanul az Új Atlantisz. Remekmű.

1788. január huszonkettedikén született George Gordon lord Byron, a romantikus triász tagja, a „tavi költők” egyike.
Inezhez
(a Childe Harold-ból)
Ne mosolyogj sötét szemembe;
hisz vissza nem mosolyoghatok:
ó adja ég, ne sírj sosem te,
ha könny nem enyhíti bajod.

Kérded, minő sötét talányok
marják e bús, ifju szivet?
Hiába - nyitját nem találod,
búmat te meg nem enyhited.

Nem gyűlölet, nem szerelem hajt,
nem bárgyú hírt esdeklek én,
hogy ócsárlom most a jelen bajt
s a kincseim mind elvetém:

de minden elfáraszt meg untat,
mit nézek, érzek, hallgatok.
A Szép se vigasz lomha búmnak;
szemed sugára is halott.

Ez az a szivós bú, mi zordul
üldözte a bolygó zsidót;
mely nézni sem mer a síron tul
s nem várhat addig semmi jót!

Elfutni vágyom enmagamtól!
Messzire vinném átkomat,
de sarkon űz egy vad kalandor,
a lét-üszök - a Gondolat.

Gyönyörben fürdik még a víg nép,
mit én eluntan hagytam el;
bár álmodozna lázba mindég,
s ne kelne a valóra fel!

Száz új vidéken kell törődnöm,
s bút látok a megjárt uton;
csak az vigasztal, hogy a földön
a legszörnyübbet már tudom.

Mi ez? Ne kérdd, szánj meg, sugár lány,
ne bánts te, jobb, ha álmodol:
ne tépd le szívemről a lárvám,
alatta tátong a pokol.
                                        Kosztolányi Dezső fordítása

1849-ben született August Strindberg egy elemzőerejű társadalomismerő, érzelmek árnyalataiban otthonos pszichológus, szerelmi vágyaktól megrészegülő nőgyűlölő, családot, iskolát, emberi kapcsolatokat elmarasztaló, magányra kárhoztatott, szenvedő ember, aki hol ateista, hol misztikusan vallásos (nem egymás után, hanem váltogatva a hit és a hitetlenség árnyalatait). De minden világnézeti állapotban hiteles önelemző, stílusművész, aki egyformán ismeri a történelem korszakait és a jelen kételyeit. 58 drámát írt összesen, de elbeszélésköteteket is kiadott, és remek önéletrajzi regénye is. Én legjobban a következőket szeretem: Julie kisasszony; Álomjáték; Haláltánc.

1906. január huszonkettedikének szülötte volt Sebes Gusztáv az Aranycsapat mesteredzője, labdarúgó.

Viszont:
1531-ben január huszonkettedikén halt meg Andrea del Sarto, szívem egyik kedvenc festője,

1891-ben pedig Ybl Miklós halt meg, egyike a legkiválóbb magyar építészeknek..

***   ****    *****
Ne feledjétek!
Az elnémítás nem változtat a Valóságon!
 HADD SZÓLJON!
Tüntetés a szólásszabadságért és a Klubrádióért
ma, január 22-én, vasárnap délután 3 órától
A szólás szabadságának hívei tiltakoznak a Klubrádió elhallgattatása ellen és azok,  akiknek elegük van abból, hogy alapvető demokratikus jogaiktól fosztják meg őket az Európai Unió egyik tagállamában.
Mindenkit várnak a Batthyány-örökmécseshez a szervezők, a Hadd szóljon! egyesület tagjai és pártolói.

***   ****    *****
Mára már
sóvárgásom sem a régi:
sivár. Merev hulla benne a nyár,
hullamerev minden álmodás.
Nem fénylő, isteni, égi.
Nem báb, miből egy hajnalon,
pillangó szökken elő,
világvirágra röppenő.
Döglött pillangó minden álom.
Már az égi éjen kóborló Hold
sem lelkesít, sem körötte
ragyogó csillagvirágok.
Hegyek dőltek romba,
hulltuk gyors volt, goromba,
és ezer akadályt emeltek
utamba törmelékeik.
Mi lelkesíthetne hát?
Már sóvárgásom sem a régi.

Vegyes közlések január huszonegyedikén

Kamilla beteg
(Első kép odafent)
Megfázásos, influenzás, boldogtalan idők járnak, Kamilla meg óvodába: semmi csudálkoznivaló nincs abban, hogy tegnapra megbetegedett.
Gyakorló Nagyapa vagyok én már, nem bőgöm el magam, ha valamelyik Hercegnőm megbetegszik: dehogy!
Ámde.
Tegnap Kamilla kicsit nyűgösebb volt a tegnapelőttinél, sírósabb, hisztisebb.
Mi más segítene ilyenkor, mint hogy ölembe veszem, simogatom, duruzsolok Neki valami kínomban kitalált mesét a náthás Kiselefántról, és Milla – aki mostanában szívesen tetszeleg a „nagykislány” vagyok már Papi” attitűdben -, ilyenkor mégis csak szívesen fészkelődik el az ölemben, hajtja édes kis fejecskéjét a vállamra, szóval nem is olyan „nagykislány”.
És meg is nyugszik a simitől, duruzsolástól.
Kicsit később aztán elébem térdepelve azt kérdi: „Szeretsz, Papi?”
”Hát persze, persze, hogy szeretlek: nagyon szeretlek, Kicsim!”
”Akkor is, ha beteg vagyok?”
Ki tud csodálkozni, ha Papi egy percig zihálva szedi a levegőt, és szemüvege valahogy mégis bepárásodik?
Papi gyakorló Nagyapa már, nem bőgi el magát, ha valamelyik Hercegnője megbetegszik.
Dehogy!

***   ****    *****
Egy sajtótájékoztató részletei
(Második kép odafent)
A Gödör Klub január 31-én távozó stábjának sajtótájékoztatóján közel tíz év sikereinek és emlékezetes pillanatainak felidézése mellett olyan információk is elhangzottak, melyek érdekes fényt vetnek a február elsejétől új felállásban üzemelő létesítményre.

„Nem tartom bűnnek, ha egy focimeccs után a kocsmában nagy dolgok eldőlnek, vagy megbeszélik ezeket, nekem is van csapatom ötven éve. Sok-sok nagy dolgot megbeszéltünk a kocsmában, csak utána még szigorúbbak voltunk, ha üzleti kapcsolatba kerültünk. Nem baj, ha Muraközy Péter és Navracsics miniszter úr barátok, csak ilyenkor a jogszabályokat fokozottan betartva helyezek egy barátot pozícióba” - mondta Filep Ákos, a Gödör Klub január 31-ével távozó elnöke a mai sajtótájékoztatón.
Már az első percekben érezni lehetett, hogy tombolnak az indulatok a Gödör jelenlegi stábtagjainak lelkében, az üzemeltető UNI-CO építészcég vezérigazgatója ezt nem is titkolta. Mint mondta, nem tud érzelmek nélkül beszélni távozásuk körülményeiről. Arról, hogy pályáztatás nélkül, február elsejével új üzemeltetője lesz a helynek, ők pedig két hetet hetet kaptak, hogy kiürítsék a Gödröt. Filep Ákos elmondta: három hónapot kértek a Közigazgatási és Igazságügyi Minisztériumtól - nyár óta tárgyaltak az illetékesekkel -, hogy amennyiben menniük kell, legyen idejük elhagyni a helyet.
„A Gödör Klub a döntéshozóknak 2012. januárban leadott utolsó ajánlatára január 17-én reggel kapott választ” - írták közleményükben. Telefonon érkezett a hír, hogy az összes, nyár óta beadott ajánlatot - beleértve a legutóbbi komplex ajánlatot - elutasította a minisztérium. „Átvertek. Állítólag mindenki mindent tudott, csak én nem” - mondta Filep, hozzátéve, szeretnék, „ha a sok siker után Navracsics úrról vagy Gál András úrról neveznék el a kulturális központot”.
Szakmai berkekben már tavaly rebesgették, hogy a Gödör sem ússza meg a kulturális szcénában is általánosnak tekinthető hely- vagy inkább fejcserés támadásokat. Hét elején kiderült, hogy február elsejétől a Design Terminál veszi át a Gödör működtetését. A Design Terminál Nonprofit Kft. 2009 óta üzemelteti a Gödör Klub szomszédságában lévő, Erzsébet téri Design Terminált.

”2005-ben egyszer már megmenekült a Gödör, akkor a főváros tervei szerint a Petőfi Csarnokhoz csatolták volna. Ebből végül semmi sem lett, a Gödör Klub megtarthatta nevét és eredeti helyét. Ami a nevet illeti, az ügyvezető elmondta: az az UNI-CO építésziroda szellemi tulajdona, viszik magukkal, akárhova mennek. Konkrét terveik még nincsenek, elképzeléseik viszont vannak. Egyelőre raktárt keresnek. „Hétfőn, kedden 10-12 teherautóval távozunk” - tette hozzá.

Maróti Dániel, a Gödör egyik alapítója, a zenei programok szervezője hangsúlyozta: ha el kell menniük, úgy mennek el, ahogy eltervezték. 2005-ben, amikor úgy nézett ki, hogy el kell hagyniunk a helyet, megrendezték az első Víg Végnapjaink Fesztivált. Január 29-én és 30-án ismét megtartják a fesztivált az évente körülbelül 800 élőzenei koncertnek helyt adó klubban. Szimpátiatüntetés nem lesz, mint Maróti mondta, egy zenésznek amúgy is nehéz helyzete van ma Magyarországon, ezen nem akarnak rontani. Ugyanakkor hozzátette, noha távozniuk kell, ez „a szellemi tulajdon ellopása”.

Összegezve: január harmincadikán és harmincegyedikén elköszönünk a Gödör helyétől, de nem a szellemiségétől! Ugye?
***   ****    *****
Bérczesi Róbert
A Hiperkarma frontembere második otthonának érezte a Gödör Klubot. „Volt olyan időszak, amikor a próbateremben éltem” - meséli Bérczesi, aki Frenkkel egyetemben ott volt az Anima-koncerten, sőt a legelső Gödör-plakátra is emlékszik.
Bródy János
Bródy János viszont a Hiperkarmára emlékszik a Gödörből, ugyanis ez volt az a koncert, amikor a klubot először meglátogatta, az akkor 16 éves lánya invitálására. Később ő is megfordult fellépőként az Erzsébet téren, de első látogatásakor ő volt az, aki autogrammot kért, méghozzá Bérczesitől, hogy lánya kedvében járjon. „Egy hatalmas jópontot szereztem ezzel neki, találtunk egy papírt, amit aláírt az énekes.”
Szilvási István
A Szilvási Gipsy Folk Band tagjaként és az Athe Sam! Itt vagyunk! roma összművészeti fesztivál szervezőjeként is szép emlékekei vannak a Gödörről. Egy kiváló, rugalmas szervezőgárdára emlékszik, továbbá a Zöld Gödör megszületésére. „Már tavaly októberben füstmentes lett a Gödör” – hangsúlyozza a zenész, aki szerette a multikulti helyet a város kellős közepén. Szilvási számít a folytatásra: „biztosítottak minket arról az új gárdából, hogy továbbra is kapunk fellépési lehetőséget”.

***   ****    *****

Az elnémítás nem változtat a Valóságon!
(Harmadik kép odafent)
 HADD SZÓLJON!
Tüntetés a szólásszabadságért és a Klubrádióért
január 22-én, vasárnap délután 3 órától
A szólás szabadságának hívei tiltakoznak a Klubrádió elhallgattatása ellen és azok,  akiknek elegük van abból, hogy alapvető demokratikus jogaiktól fosztják meg őket az Európai Unió egyik tagállamában.
Mindenkit várnak a Batthyány-örökmécseshez a szervezők, a Hadd szóljon! egyesület tagjai és pártolói.