Hazaérkezvén második útjáról Szindbád bément az utcába ahol lakott, belépett a házba: és senki sem sietett üdvözlésére. Minden úgy volt hát otthon, ahogyan Szindbád hagyta.
El kell mondanom azt is, hogy bár sikeresen visszaszerezte mindazt, amit első útján elveszített, és El-Mahradzsán királytól is bőséges végkielégítést meg ajándékot kapott, hazaérkezvén épp oly szegénységben találta magát, mint annak előtte. Ennek az volt a magyarázata, hogy Bászrából hazafelé mentében szeretett volna jól élni és megsokszorozni vagyonát, ezért különböző játéktermekbe, ivókba tért be, így aztán hazatértekor épp oly üres volt a zsebe, mint annak előtte, és Szindbád újra egy krajcár nélkül kódorgott a városban, és délelőttjeit rendesen a Ste*** úton és környékén töltötte, ahol szép időben a város dologtalanjai találkoznak. Tavasszal és kora ősszel, amikor a mellékutak padjain veres, karikás szemű, éjszakázó, szégyenlős hontalanok tanyáznak, a napsugárban mosdatlan kezüket nézegetik azok az emberek, akik egész életükön át valamely különös okból csavarognak a Népli***-től a Gell***-hegyig keresztül-kasul a városon, szemügyre veszik a Kere*** úti kirakatokat, hosszan álldogálnak a sérvkötős bolti ablak előtt, nézegetik a forgalmat a Ste*** úton és a zöldellő vagy ősztől pirosló fákat az Iparcsarnok környékén. Szindbád szemérmesen húzódott meg azon a mellékúton, amely a ligetből az Er*** királyné útjára nyílik. Itt volt egy rendes padja, ahol a délelőttöket gondolkozással töltötte. Gondolkodásában arra jutott – mi másra juthatott volna? -, hogy legjobb lesz ismét útra kerekedni, ezért megint nem töltött sok időt odahaza szegénységben: ment, ment, elment a kikötőbe és hajóra szállt.
És vitte aztán Szindbádot a megindult gálya, szélbe kapaszkodott széles vitorlája; jó útjuk volt, tengerről tengerre, szigetről szigetre haladt a hajó, és mindenütt, ahol kikötöttek, köréjük gyűltek a kereskedők, az ország nagyjai, vevők és kalmárok, és ők adtak-vettek meg csereberéltek. Így ment a soruk, amíg a végzet egy szép szigetre nem vetette őket, ahol lombos fákon, terhelt ágon, ért gyümölcsök lengedeztek, virágokból jó illatok terjedeztek, madárhangok zengedeztek, alant folyók csergedeztek, de ameddig a szem ellátott, sehol ember, háztűz nem volt. A kapitány lebocsátotta a horgonyt, a kalmárok és az utasok partra szálltak a szigeten, sétálgattak a fák alatt, hallgatták madarak dalát, dicsőítették Alláh hatalmát, csodálták a leghatalmasabb király uralmát.
Szindbád is partra szállt a többiekkel, fák közt csörgedező tiszta forrás mellé telepedett le, és ott, mivel valami ennivalót is vitt magával, hozzálátott a falatokhoz, amikben őt Alláh - magasztaltassék az ő neve! - kegyelmében részesített. Ám a szellő oly kellemesen és simogatóan fújdogált, és oly könnyű lett a lelke, hogy bágyadtság szállt reá, lepihent és mély álomba merült. Így élvezte a jóleső fuvalmat és fűszeres jó illatot, de amidőn ismét felserkent, se földi, se földöntúli lényt nem talált maga körül, mert a hajó minden utasával továbbvitorlázott. Szindbáddal sem kalmártársai, sem a tengerészek nem gondoltak, ahogy ez lenni szokott vele.
Magára maradt a szigeten, jobbra-balra bolyongott, de mivel egy teremtett lélekre sem lelt, minden gondja-baja-bánata újra elővette, majdhogy epeömlést nem kapott. Nem voltak vele földi javak, nem volt ellátva enni-innivalóval sem. Így maradt egyes-egyedül. Elhagyottságában, csüggedt lélekkel és végső kétségbeesésében így beszélt: "Addig jár a korsó a kútra, míg teherbe nem esik a cselédlány. Ha első ízben ép bőrrel meg is menekedtem és jótét lélekre találtam, aki kiszabadított a szigetről, és emberlakta vidékre vitt magával, most hogy remélhetem, hogy rábukkanok valakire, aki lakott tájra vezérelne?"
És legott nagy-nagy sírásba-jajgatásba kezdett, átkozta magát, hogy megint belekeveredett az úti viszontagságba.
Bevégezve litániáját felkelt, keresztül-kasul járta a szigetet, mert ülni egy percig sem volt sehol nyugta. Felmászott egy magas fára, tetejéről jobbra-balra szemlélődött, de csak eget, vizet, fákat, madarakat, szigeteket és homokzátonyt látott. Ám amint még élesebben kémlelődött, a sziget távolában egy fehér tárgyat vett észre: hamar lemászott a fáról, és feléje tartott, amíg csak el nem érte, és lám, egy magasan az ég felé törő, hatalmas méretű kupolát pillantott meg.
Közelebb ment, körüljárta, de csak sima falakat lelt, ajtót nem talált. Megjelölte azt a helyet, ahonnan kiindult, körüljárta a kupolát, és megmérte kerületét: pontosan ötven lépést tett ki.
Alkonyodott, a nap már nyugovóra készülődött, amikor egyszerre csak eltakarta valami, és a világ elsötétedett. Szindbád először azt gondolta, hogy felhő kúszott a nap elé, de felnézvén az égre látta, hogy nem felhő, hanem egy hatalmas testű, óriási madár széttárt szárnyakkal lebegett az űrben, és röptében elsötétítette a napot a sziget felett.
Szindbád művelt, világot látott ember lévén ismert egy történetet régi utazóktól: azt tudniillik, hogy él valamelyik szigeten egy óriási madár - rúkh-madár a neve - él, és kicsinyeit elefántokkal eteti. E pillanatban arra is rájött, hogy az a kupola nem más, mint a rúkh-madár tojása.
Míg Szindbád elálmélkodott Alláhnak, a hatalmasnak művén, a madár leereszkedett a kupolára, szárnyával befedte, hogy kiköltse. Lábait a földre kinyújtotta maga előtt és elaludt - dicsértessék Ő, aki sohasem alszik!
Szindbád ekkor felkelt, leoldotta fejéről turbánját, szétterítette alaposan és megcsavarta, míg kötélformájú nem lett. Aztán dereka köré kötötte, és szorosan a madár lábához erősítette magát, majd így fohászkodott: "Talán majd elvisz valami országba, városba, emberek közé. Jobb lesz, mint itt ezen a szigeten ülni."
Egész éjjel virrasztott, mert attól félt, hogy elalszik, és majd nem tud róla, mikor repül el vele a madár. És amint hajnalodni kezdett, majd beköszöntött a reggel, a madár hatalmas rikácsolással leszállt a tojásról, és a levegőbe emelkedett Szindbáddal együtt. Érezhette, hogy valami nincs egészen rendben, túl nagy súlyt cipelt a lábán. Hányta volna le a madár nyakra-főre, lehányta volna ám, ha bírt volna véle, csakhogy Szindbád nem engedte magát, jól átszorította a madár lábát.
Közben röpült is, magasra, olyan magasra, hogy az öreg hajós azt hitte, már elérte az ég csúcsát. Ment, röpült a madár Szindbáddal, tudj' az isten hány tengeren, szigeten keresztül; egyszer, hogy éppen a nap az égre került, lassan leereszkedett a föld felé, és egy magaslatra szállt le. Amint talajt ért, jó Szindbád szaporán, szörnyű félszben (pedig a madár észre sem vette) leoldotta kötelékeit, és miután nagy remegve lecsavarta a turbánját a lábáról, odábbállt. A madár pedig karmaival felragadott valamit a földről, és az ég felé emelkedett.
Szindbád csak most nézett körül, hová is vetette a sors. Úgy látta, hogy magaslaton van, a magaslat lábánál pedig nagy, széles, és mély völgykatlan terjeszkedik, amelyet a felhőkig érő, óriási hegység vesz körül. Csúcsai olyan felmérhetetlenül magasak, hogy még a szem sem követheti, megmászni meg éppen lehetetlen. Szindbád szidni, átkozni kezdte magát e látványra: "Bárcsak maradtam volna a szigeten! Jobb volt ott, mint ebben a vadonban: ott ehettem a fák gyümölcseiből, ihattam a folyók vizéből, de ezen a helyen nincs se fa, se gyümölcs, se víz. Nincs más hatalom és erő, csak a magasztos, nagy Alláhé. Alig menekülök az egyik veszedelemből, máris nagyobba és rosszabba esem!"
Aztán felkelt és lelkét megerősítve, bejárta a völgyet. Ámulva fedezte föl, hogy földje gyémánt, az a kő, amelyik ásványt és ékkövet, porcelánt és ónixot is átfúr, amit se vas, se szikla meg nem sért, és amiből se levágni, se letörni nem lehet mással, mint ólomkővel. És a völgy hemzsegett a kígyóktól és viperáktól, mindegyik akkora, mint egy pálmafa. Ilyen óriási állat még elefántot is elnyel, ha elébe kerül.
Ott volt tehát a vén hajós a völgy fenekén, és szánta-bánta tetteit. Mondogatta egyre magában: "Alláhra, magam siettettem vesztemet!" A nap már alkonyatba hajlott, úgyhogy immár éji menedékhely után kellett néznie, mert a kígyók olyan iszonyatot keltettek benne, hogy csak életét féltette; evés-ivás és egyéb eszébe sem jutott. Nem messze egy barlangot fedezett fel, és amint közelebbről megnézte, látta, hogy szűk bejárata van. Belépett, a bejáratot eltorlaszolta egy ott fekvő nagy kővel, és azt gondolta: "Íme, hogy e helyre beléptem, immár biztonságban vagyok, holnap, mihelyt hasad a hajnal, kimegyek és meglátom, mit rendel számomra a végzetem."
Azért mégis, szinte álmatlanul virrasztotta át az éjszakát hajnalpirkadásig, amikor is a követ, melyet a barlang bejárata elé hengerített, megint eltolta, s mint az ittas ember, jutott ki a barlangból, kábultan a hosszú virrasztástól, éhségtől és rémülettől.
És bejárta az egész völgyet, kiutat keresve, és amint járt-kelt, hát egyszerre csak nagy darab hús esett elé a földre, ám egy lelket se látott körös-körül. Igen elbámult ezen, aztán eszébe ötlött egy történet, amit egyszer réges-régen kalmároktól, utazóktól meg vándoroktól hallott. Éspedig, hogy a gyémánthegyek tele vannak rémítő borzalmakkal, és hogy senki oda el nem juthat. De kalmáremberek, gyémántkereskedők csellel mégis hozzájutnak a gyémántokhoz. Leölnek egy juhot, lenyúzzák, feldarabolják, és a friss húsdarabokat a környező hegyekről a katlan fenekére hajigálják; a nyers húsra aztán ráragad egynéhány drágakő. A kereskedők úgy hagyják a húst feküdni délidőig. Ilyenkor a sasok meg keselyűk leereszkednek, karmaikkal megragadják a húsdarabokat, és a hegytetőre repülnek velük. Mihelyt a kalmárok meglátják ezt, odarohannak, és hangos kiáltozással elzavarják a madarakat a hús mellől, aztán a ráragadt köveket leszedik a húsról. Ezt otthagyják a madaraknak és ragadozóknak, a drágakövekkel meg továbbállnak. Csak ilyen csellel tudnak gyémánthoz jutni.
Amikor tehát Szindbád meglátta a leölt állat húsát, és eszébe jutott ez a história, odament az állati hullához, összeszedett egy csomó gyémántot, belerakta zsebeibe meg ruhái redői közé, övébe, turbánjába, ruhájába is tömködött.
És amint javában dolgozott, megint lezuhan egy levágott nagy juh teteme. Hozzákötötte magát a turbánjával, mit ismét kötéllé sodort össze, aztán hanyatt feküdt, a hústömeget pedig a mellére tette és belekapaszkodott.
Hát egyszerre csak rászállt egy keselyű a hullára, karmai közé kapta, és felemelkedett vele a levegőbe, ő meg ott lógott rajta. És addig repült, míg egy hegycsúcsra nem ért a prédájával. Ott leszállt, és neki akart kezdeni a falatozásnak. De ekkor mögötte nagy rikoltozásba, dörömbölésbe fogtak, úgyhogy a sas riadtan röppent fel.
Szindbád pedig leoldotta magát a juh-tetemről, és vérfoltos köntösében megállt ott mellette, amikor hirtelen előtűnt a sast megriasztó kalmár.
Amint megpillantotta az öreg hajóst, rémületében és ijedségtől reszketve egy szót sem tudott szólni, de odament a húshoz és megfordította. És mivel nem talált rajta semmit, hangosan felkiáltott: "Alláhhoz menekülünk az átoksújtotta Gonosz elől! Ó, micsoda nagy baj! Micsoda nagy kár! Mi lehet az oka?"
Akkor Szindbád odalépett hozzá, mire az megkérdezte: "Ki vagy, és miért jöttél ide?"
Szindbádunk minden szomorúságát beléöltve hangjába, elmesélte sorsát, a férfi pedig megköszönte szavait és megáldotta; aztán elbeszélgettek. Nemsokára előkerült a többi kalmár is, üdvözölték és szerencsét kívántak megmeneküléséhez.
Aztán magukkal vitték, ő ismét részletesen elbeszélte nekik egész történetét, minden útikalandját, és az összeszedett gyémántokkal kárpótolta őket.
A kereskedők kellemes, biztonságos helyen háltak, ő is velük töltötte az éjt, mikor pedig eljött a reggel, felkerekedtek és áthaladtak a magas hegységen, és addig mentek, mendegéltek, míg végre egy nagy és szép szigeten fekvő kerthez nem értek. Itt akkora kámforfák nőttek, hogy száz ember is elpihenhetett az árnyékukban. Ha valakinek kámfor kell, csak megfúrja valami hosszú eszközzel a fa törzsét, és fölfogja a fa nedvét, ez a folyékony kámfor aztán megkeményszik, mint a gumi, a fa maga pedig elhal, és tüzelőnek használják. Egyfajta vadállatot is látott Szindbád ezen a szigeten, rinocérosznak hívják. Úgy legel, mint másutt a szarvasmarha vagy a bivaly, de a teste nagyobb, mint a tevéé, és zsenge faleveleket eszik.
Aztán látott még sokféle bivalyt is, amilyen mifelénk nem akad, de más ismert helyeken sem.
Gyémántjait, melyeket a kígyóvölgyből hozott és zsebeibe rejtett, lakott helyen becserélte az országnak áruira és termékeire, teherhordókat, sőt még arany- és ezüstpénzt is adtak érte: Szindbád pedig tovább vándorolt a kereskedőkkel, és bejárta az emberek országait, mindent, amit Alláh teremtett, völgyről völgyre, városról városra, amíg el nem értek Bászra városába.
Onnan már könnyedén hazajutott Szindbád: sietett utcájába, bement a házába: de gyémántja, aranya, mindenfajta csodálatos javai és árui most sem maradtak, mert különböző korcsmákban, játékos termekben minden vagyonát elmúlatta: és persze sem barát, sem felség, sem rokon nem várta ezúttal sem.
Ez lett a vége harmadik utazásának: ha Alláh úgy akarja, elbeszélem majd nektek negyedik utazását is.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése